Míg Idi Amin Dada néhai ugandai elnök a legelőkelőbb címekkel, kitüntetésekkel illette önmagát, a világ egyszerűen csak Uganda mészárosaként emlékezik rá. Nagy formátumú államférfi akart lenni, de csupán termete emelte ki a tömegből. Ízig-vérig bokszoló és katona volt, máshoz nem is értett. Lelkében a mesék tündérvilága megfért az irgalmatlan kegyetlenséggel. Míg a külvilág számára sokáig kedélyes, szórakoztató ember benyomását keltette, hazájában szinte mindenki rettegett tőle. Életéről, viselt dolgairól és rémtetteiről legendák, anekdoták sora kelt lábra, igazak is, hamisak is, amelyekből aztán filmek is kerekedtek. Legutóbb Forest Whitaker személyesítette meg őt Kevin McDonald Az utolsó skót király című mozijában, méghozzá Golden Globe-díjat érdemlően.
Már Amin születése és a névadása körül sem bizonyos semmi. Egyes források szerint Kampalában, mások szerint az észak-ugandai, a kakwa törzs lakta Kaboko faluban született valamikor 1924 és 1928 között. Anyja, Aisha Aate, a kakwával közeli rokon lugbara törzs leánya, jósnő és javasasszony. Tudását dicséri, hogy minden baj, betegség esetén őt hívták a bugandai kabaka (király) családjához is. Apja vagy rendőr, vagy farmer volt, aki 1910-ben áttért az iszlám hitre, s Andreas Nyabira helyett azontúl Amin Dada néven szólíttatta magát. Hősünk mindenesetre még kisfiú volt, mikor apja elhagyta őket.
A családi legendárium szerint Idi Amin Dada egy óriási felhőszakadás közepette látta meg a napvilágot, mégpedig az iszlám Eid al-Adha ünnepség végeztével, a csecsemő pedig az Eid szó kakwa kiejtése után kapta az Idi nevet.
Az ifjú Amint tehát anyja nevelte, s bár iskolát belülről talán soha sem látott, magas és rendkívül erős legénnyé cseperedett. (Egyes életrajzírók szerint viszont a bombói iszlám tanodában kitűnt a Korán ismeretében). Mivel enni igencsak szeretett, a brit gyarmati hadsereggel is először kuktaként ismerkedett meg 1946-ban. Szálfa termete hamarosan szemet szúrt az angol tiszteknek, s átvezényelték a gyalogsághoz. Amin lelkes, sőt túlbuzgó katona volt, aki nemcsak véghez vitte, de rendre túlteljesítette feladatát. „Jó fickó volt, csak egy kicsit ritka a szürkeállománya” – emlékezik rá egy akkori felettese. (Amin később előszeretettel mesélte világháborús burmai élményeit és hőstetteit, noha a brit gyarmati hadsereg névsorában csak az első békeévben tűnik fel.)
Egyénisége a kenyai Mau-Mau felkelés (1952–1957) leverése során bontakozik ki először. Kemény, vakmerő harcosnak bizonyul, így néhány esztendő alatt egészen a törzsőrmesteri rangig viszi, addig ez volt a legnagyobb sarzsi, amit afrikai katona elérhetett a brit hadseregben. De ő nem állt meg itt, 1961-ben már hadnagyként feszített egyenruhájában. Rajta kívül csak egyetlen ugandai mondhatta még el ezt magáról. A brit hadseregben tanult meg bokszolni is. Nem annyira technikájának, mint bivalyerejének és hatalmas termetének (193 cm és 130-140 kg) köszönhetően tíz esztendőn át (1951–1960) őrizte Uganda nehézsúlyú bokszbajnoka címét. Ezen kívül jól úszott, és remek rögbijátékos is volt. A vicces és erős fiú nagy népszerűségnek örvendett a lányok körében, amit ő igyekezett is maximálisan kihasználni. Állítólag innen ered nevének Dada tagja. Bár a szabályzat tiltotta, Amin gyakran csempészte be a táborba aktuális hódításait. Amikor lebukott, s meg kellett neveznie a vele talált hölgyet, csak egy „mentség” jutott mindig eszébe: dada yangu (a húgom). Később már, ha csinos lányok kószáltak a tábor körül, a bajtársak kajánul jegyezték meg: „Amin húgai”.
A hatvanas évek legelején egy csapat katona élén a kenyai határ északi szakaszára küldték, hogy tegyen rendet a marhalopással vádolt turkán és a nomád pásztor karamojong törzs vitájában. Amin keményen megbüntette a „tolvaj” népet, alakulatával betört Kenyába, lerohanta a turkánok falvait, áldozataikat pedig kegyetlenül megkínozták, agyonverték, vagy még élve eltemették. Noha az esetnek híre ment, nem lett következménye. Hacsak az nem, hogy Amint előbb századossá, majd őrnaggyá léptették elő. Uganda függetlensége ekkor már csak hónapok kérdése volt, ezért a britek nem akarták ilyen „csip-csup üggyel” megzavarni a folyamatot, különösen, hogy Amin a miniszterelnök-jelölt, Milton Obote bizalmi emberének számított.
Olyannyira, hogy 1964-ben, már kormányfőként rá építette a kongói lázadók (a nem sokkal korábban meggyilkolt Patrice Lumumba hívei) támogatását. Ezért a hadsereg parancsnok-helyettesévé nevezte ki, nyomatékul pedig kiutalt neki egy Mercedes-Benz autót. Egy évvel később a világ számára is kiderült, hogy Obote és Amin a segítséget csempészetre használta fel: izraeli fegyverekkel látták el a Csombe-kormány ellen harcolókat, cserébe (saját zsebre) aranyat és elefántcsontot kaptak.
A kampalai parlament vizsgálatot követelt, ám Obote résen volt. Újra csak Amint felhasználva államcsínyt hajtott végre. Az immár őrnagy főparancsnok-helyettes embereivel be is tört II. Mutesa kabaka palotájába, s elűzte az elnök-uralkodót. Amin később ezt úgy mesélte, hogy szembeszegülve az ukázzal, nem ölte meg a királyt, hanem anyjára gondolva (aki nagyon szerette az uralkodót és családját), segített neki elmenekülni. Még igaz is lehet.
Obote első lépésként eltörölte az alkotmányt, s örökös elnöknek kiáltotta ki magát. Amint pedig jutalmul ezredesi rangra emelte, és a hadsereg főparancsnokává nevezte ki. Később alighanem megbánta, mert a „bombajó bokszoló” nyomban neki is látott a hadak átszervezésének. A szudáni határ környékéről kakwa, lugbara és núbiai katonákat toborzott. Mivel számos, nilota nyelvet beszélő etnikai csoport a szudáni–ugandai határ mindkét oldalán él, Amin hadseregéről azt tartották, hogy zömében szudániakból áll. A hatvanas években zajlott szudáni polgárháborúba Uganda is belekeveredett. Noha Obote közvetíteni akart a khartúmi kormány és a lázadók között, Amin az elnök tudta nélkül izraeli fegyverekhez segítette a rokon törzsekből verbuválódott felkelőket.
A főparancsnok ilyesféle magánakciói, valamint megnövekedett ambíciói miatt hamarosan összerúgta a port Obotéval. A hozzá nem értő kormányzás miatt hanyatló gazdaság, a gyorsuló infláció következtében a lakosság nagyobb része mindinkább elszegényedett. Az elnök, hogy hatalmát megerősítse, az egyes törzseket igyekezett kijátszani egymás ellen. Kapóra jött számára, hogy 1969-ben ismeretlenek puccsot kíséreltek meg ellene, sikertelenül. Amint – talán nem is alaptalanul – megvádolták, hogy része volt a merényletben. A két régi cinkostárs mindinkább ellenséggé vált. Az elnök számon kérte a katonai költségvetésből hiányzó négymillió dollárt, amivel Amin nem tudott elszámolni. Obote leváltotta, s adminisztratív posztra helyezte át. 1971 elején Amin megneszelte, hogy az elnök el akarja tenni láb alól – elrendelte házi őrizetét –, ám ő lépett előbb: január 25-én, míg Obote Szingapúrban, a Brit Nemzetközösség csúcsértekezletén tartózkodott, államcsínyt hajtott végre. Emberei élén Amin elfoglalta az entebbei repülőteret, s kikiáltotta magát elnöknek és a hadsereg főparancsnokának. Obote Tanzániában kapott menedékjogot Julius Nyerere elnöktől. Hamarosan húszezer menekült csatlakozott hozzá. Még aznap, az éjszaka leple alatt különleges osztagok járták az országot, és sorra gyilkoltak le mindenkit, akit Obote hívének véltek, különösen az exdiktátor legfőbb támaszát jelentő aholi, langi és teso törzsbelieket. Amin az állami rádióban korrupcióval, a demokrácia elnyomásával vádolta az egyébként is meglehetősen népszerűtlen Obotét. Az adás után ünneplő tömeg zúdult az utcákra. Első beszédében Amin kijelentette: ő katona, nem politikus, s csak addig tartja fenn a katonai kormányzást, amíg a helyzet nem normalizálódik, s akkor sor kerülhet általános választásokra. Megígérte a politikai foglyok szabadon bocsátását, a titkosrendőrség feloszlatását, a gazdasági reformokat. Ennek nyomán Richard Slater, a brit külügyminisztérium akkori kampalai főbiztosa még úgy vélekedett, hogy: „Amin van olyan intelligens, hogy felmérje: nem tudná irányítani az országot.” Tévedett.
Az új államfőt kezdetben örömmel fogadták külföldön is. Több nagyhatalom támogatta, mondván, így megszabadultak a diktátor Obotétól. A britek szórakoztató figurának tartották Amint, aki még az akkoriban frissen elvált Margit hercegnőt is igyekezett megvigasztalni, mondván: neki, mint ugandai elnöknek az a tapasztalata, hogy túlságosan magas rangú nőt nem szabad feleségül venni. Honi népszerűségét pedig növelte, hogy 1971-ben fényes állami temetést rendezett a száműzetésben elhunyt II. Mutesának, akit országszerte csak Freddie királynak becéztek, és sok politikai foglyot szabadon engedett.
Utólag könnyű okosnak lenni, de nehéz elképzelni, hogy a nagyhatalmak, különösen a britek vezetői közül senki nem gondolt arra, hogy súlyos következményei lehetnek (mint lettek is) annak, ha egy tanulatlan, faragatlan, ám végtelenül becsvágyó katonát engednek a hatalomba. Valószínűbb, hogy arra számítottak: ha kényelmetlenné válik, ugyanolyan könnyen, ahogy jött, el is távolítható. Amin persze egészen másként gondolta. Egy héttel a puccs után hivatalosan is Uganda elnökének, a hadsereg főparancsnokának, a szárazföldi hadak és a légierő vezérkari főnökének nyilvánította magát. A katonai szabályzatot fontosabbnak tartotta az alkotmánynál és a törvényeknél, ezért a legfontosabb kormányposztokra katonákat nevezett ki, s a kabinet civil tagjainak is alá kellett vetniük magukat a katonai rendszabályoknak. Feloszlatta a titkosszolgálatot, s helyére új szervezetet, az SRB-t állította azonos feladatokkal és jogkörrel, ám a saját embereivel. Az SRB (verő)legénysége szinte csupa szadista megszállottból állt, akik atlétatrikóban és napszemüvegben feszítettek még éjszaka is, s gyakorlatilag szabad kezet kaptak a gyilkolásra. A gyakran előzmény és értelem nélküli akcióikat a járókelők legfeljebb passzívan nézték, mert még megszólalni is életveszélyes volt. Amin érezte és éreztette, hogy élet-halál ura, s ez megelégedéssel töltötte el. Egyetlen célja volt, hatalmon maradni, kiirtani az ellenzéket. Megunt feleséget, gyermeket megöl(et)ni sem voltak gátlásai.
Első hivatalos útja (katonai tanácsadókért és fegyverekért) Izraelbe vezetett, majd Angliába, ahol II. Erzsébet királynő is fogadta. Házigazdáit ezúttal is lefegyverezte a savanyú uborkát is megnevettető, olykor vaskos, máskor csupán szegényes angoltudásából fakadó humora, s mindent megadtak neki, ami a vendéglátóknak is érdekükben állt.
1971 végén azonban Amin Tripoliba utazott, s ez külpolitikai pálfordulást hozott. Kadhafi líbiai vezető alighanem az iszlám vallás történelmi jelentőségéről, minden muzulmán hivatásáról győzködte, és valószínűleg sok fegyvert ígért neki. Meggyőzte arról is, hogy az afrikaiaknak ki kell állniuk a palesztinok mellett. Amin aztán élete végéig számíthatott Kadhafira.
A következő esztendő elején ismeretlenek, de feltételezhetően Obote hívei államcsínyt kíséreltek meg, sikertelenül. A felbőszült egykori bokszoló nem ismert irgalmat. Hatalmát ezután még inkább a véres terror jellemezte. Azonnal elrendelte, hogy végezzék ki mindazokat, akik – szerinte – lojálisak voltak Obotéhoz. Az SRB főhadiszállása a következő években tömeges kínzások és kivégzések színtere lett. De két másik szervezet, a Katonai Rendőrség és a Közbiztonsági Egység is elsősorban a politikai ellenfelek „kiiktatásával” foglalkozott. Amin egy év alatt kivégeztette a kilencezer katona kétharmadát!
A hadsereg mellett a közéletet is megtisztította Obote híveitől. A meggyilkoltak között a katonákon kívül voltak politikusok, jegybanki kormányzó, egyetemi professzor, jeles színműíró, továbbá diplomaták, bírók, tudósok, egyetemisták, orvosok, bankárok, újságírók és más értelmiségiek, sőt külföldiek is. Olykor egész falvak lakossága tűnt el nyomtalanul. A muzulmán Amin keresztények százait – ha nem ezreit – gyilkoltatta le. Az elnök martalócai például parancsba kapták, hogy egyetlen civilt se hagyjanak életben Akoroko faluban, Obote szülőhelyén. Az áldozatok számát 300-500 ezerre becsülik.
Amin szerint ez csak válasz volt arra, hogy – gyanúja szerint – az akkor Tanzániában élő elődje volt az ellene elkövetett merényletkísérlet kiagyalója. Ezután még inkább elszabadult az öldöklés. Nemcsak politikai vagy etnikai okokból öltek meg embereket, elszaporodtak a rablógyilkosságok, sőt volt, hogy minden ok nélkül is kioltották emberek életét. Mivel nem győzték a temetést, a holttesteket a Nílusba hajították, a krokodilokkal falatták fel. Előfordult, hogy a hullákat a víztározó előtt a helyieknek kellett kihúzniuk, hogy azok ne torlaszolják el a folyót. Egyes források szerint Amin emberi fejeket őrzött hűtőjében, és kannibalizmussal is vádolták, de ez sohasem bizonyosodott be.
Rémuralmát megszilárdítva Amin 1972-ben gazdasági háborút indított. Ugandát a Feketék országává nyilvánította, egyúttal kiutasította az ott élő 80 ezer indiait és pakisztánit (akiknek felmenői még a brit gyarmati érában érkeztek Afrikába), mondván, hogy erre Isten utasította, mert az ázsiaiak szabotálják a gazdaságot. Számosan közülük olyan nagyvállalatokat irányítottak, amelyek Uganda gazdaságának gerincét jelentették. De nemcsak az ázsiaiaknak kellett távozniuk: Amin elrendelte az országban fellelhető minden brit vagyon lefoglalását is, megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Londonnal, s kiutasította az izraeli katonai tanácsadókat. A briteket azonban mindaddig nem engedte ki az országból, míg egyenként alá nem írtak egy memorandumot arról, milyen jól bánt velük a kampalai kormányzat.
A „felszabadult” bányákat, gyárakat és egyéb cégeket Amin a hívei között osztotta szét. Hozzáértés nélkül a vállalatok összeomlottak, s ez katasztrofális hatással volt a gazdaság egészére. A kiűzetés miatt a nagyhatalmak fegyverembargót hirdettek Ugandával szemben. Amin erre a Szovjetunióhoz és Líbiához fordult segítségért, hangoztatva elkötelezettségét a kapitalizmus elleni harc mellett. Moszkva fegyvereket szállított, Líbia a hadsereget, az NDK a titkosszolgálatot képezte ki, Szaúd-Arábia pedig az iszlám világnak tett szolgálatokért pénzt küldött. Amin megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel, s támogatni kezdte a Palesztin Felszabadítási Szervezetet. A civilizált világ nem kis megrökönyödésére Kampalában szobrot tervezett állíttatni Hitlernek. Erre „felébredt” Washington is: Thomas Patrick Melady kampalai amerikai nagykövet javasolta, hogy csökkentsék az amerikai jelenlétet Ugandában, mert Amin rendszere „rasszista, megbízhatatlan és kiszámíthatatlan, kegyetlen, ostoba, agresszív, irracionális, nevetséges és militáris”. Nem sokkal később bezárt a kampalai amerikai külképviselet, s elapadt az amerikai segély is.
Amin válaszul tovább növelte a hadsereg létszámát és a katonai költségvetést, ami elvitte a pénzt más fontos dolgok elől, s komoly aggodalmakat keltett Kenyában. Saját, 18 ezer főt számláló biztonsági alakulatot állított fel. A hadsereget ezúttal már „igazi” szudániakkal töltötte fel. Uralma végén a katonák alig egynegyede volt ugandai. Nemcsak a más nemzetiségűekben, szinte mindenkiben ellenséget látott, különösen a nála iskolázottabbakban, s kamaszkor felett már meglehetősen sokan voltak ilyenek.
Egyre szeszélyesebben és fenyegetőbben viselkedett. Újabb és újabb címekkel, rendjelekkel ajándékozta meg magát. A legszebb talán „A szárazföldek minden állatának, tengerek minden halának ura”, de nem mehetünk el szó nélkül a C.B.E. érdemrend mellett sem. Ez eredetileg a Commander of the Order of the British Empire (a Brit Birodalom érdemrendjének birtokosa) megnevezést rejti. Ám Amin olvasatában ez így hangzott: Conqueror of the British Empire (a Brit Birodalom meghódítója).
1975 „sikeres” esztendő volt Amin számára. Először is örökös elnöknek nyilvánította magát. Antiimperializmusával, a fajüldöző pretoriai rezsim elleni kirohanásaival kiérdemelte, hogy az Afrikai Egységszervezet soros elnökévé válasszák, ráadásul Uganda tagja lett az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának. Mérhetetlen kevélységében Amin nem átallotta egy ízben arra kényszeríteni Kampala még megmaradt fehér lakóit, hogy királyi trónon hordozzák körbe a fővárosban, majd előtte letérdelve esküdjenek neki örök hűséget. Még ugyanebben az esztendőben Skócia királyának kiáltotta ki magát, s megígérte „népének”, hogy felszabadítja őket az angol uralom alól.
De még ezt megelőzően Afrikában kívánt hódítani. Amin 1976 februárjában kijelentette: megvizsgálja annak a lehetőségét, hogy Dél-Szudán, valamint Nyugat- és Közép-Kenya egyes részei – amelyek szerinte történelmileg a gyarmati Ugandához tartoztak – miként „kerülhetnének vissza”.
Izrael-ellenességét igazolta, amikor 1976 júniusában palesztin terroristák eltérítették az Air France egy járatát, és az entebbei katonai repülőtérre irányították, miután Amin támogatásáról biztosította a légikalózokat. Nem sokkal később 156 utast, akinek nem izraeli útlevele volt, elengedtek. A többieket izraeli kommandósok szabadították ki. Három túsz és a kommandósok parancsnoka meghalt, tízen megsebesültek, míg a hat géprabló és negyvenöt, mellettük harcoló ugandai katona ugyancsak életét vesztette. Egy nappal később Amin kivégeztette a még az akció előtt kórházba szállított izraeli nőt, valamint kétszáz katonai és kormányzati tisztviselőt.
Brit invázió előkészítésének vádjával 1977-ben halálra ítéltette Kampala anglikán érsekét, Janani Luwumot, amivel kiváltotta az egész civilizált világ megvetését. Amikor ezt a szerinte a „zsidók által zsebrevágott” Jimmy Carter amerikai elnök is számon kérte, úgy vágott vissza, ahogy tudott, nyersen, erőszakkal. A mintegy kétszáz lelket számláló ugandai amerikai kolóniát nem engedte távozni az országból. Összefogatta s arra kényszerítette őket, hogy csirkéikkel, kecskéikkel, sertéseikkel és más háziállataikkal masírozzanak végig Kampalán.
Ekkorra otthon is megcsappant az elnök közeli barátainak száma, s egyre növekvő ellenszenvet tapasztalt az országban. „Az a baj velem, hogy 150 évvel megelőztem a koromat” – vélekedett.
Amin az évek múlásával egyre furcsábban viselkedett. Külföldi újságírók Amint mulatságos (avagy nevetséges?), közvetlen egyéniségnek írták le. A Time magazin 1977-ben így jellemezte: „Gyilkos és bohóc, nagylelkű pojáca, ugyanakkor kevély, kegyetlen. Hol játékos, mint egy kiscica, hol pedig vérszomjas, mint egy oroszlán.” Tény: a hatalmas testben gyermeki lélek lakozott, aki sóvárgott a figyelemért és megbecsülésért. Imádott szerepelni, a figyelem középpontjában állni. Anekdoták és híresztelések keltek lábra, többek között kannibalizmusáról. Jó néhányuk alaptalan pletyka, nem egyet közülük ő maga talált ki.
A minden szakszerűséget nélkülöző kormányzás miatt a csőd szélén táncoló ugandai gazdaság számára K.O.-val ért fel az ország legfontosabb exportcikke, a kávé világpiaci árának zuhanása 1978 elején. A szociális elégedetlenség áttörte a félelem falait, s délnyugaton lázadások törtek ki. Amin, hogy elterelje a figyelmet a csődről, megtámadta ádáz ellensége, Julius Nyerere (az egyetlen fekete-afrikai államférfi, aki nem dőlt be Amin antiimperialista, antiapartheid szólamainak) hazáját, Tanzániát, amelyet a lázadók támogatásával vádolt.
Elrendelte a szomszédos ország megszállását, s „hivatalosan” Ugandához csatolta a Kagera régió határ menti részét. Bár Amin megpróbálta a „lovagiasság szabályai szerint” rendezni a konfliktust: ökölvívópárbajra hívta ki Julius Nyererét, a veterán politikus nem állt kötélnek. Ellenben mozgósította seregét, amely – soraiban az emigránsokból alakult Ugandai Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (UNLA) katonáival – visszaverte a támadást, sőt, 1979. április 11-én bevonult Kampalába. Amin feleségeivel, ágyasaival (napi harminc narancsot fogyasztott el, hogy ébren tartsa szexuális étvágyát) és gyermekeivel Líbiába menekült. Oly hirtelen kellett távoznia, hogy kedvenc gyűjteményeit sem volt ideje magához venni: egy láda fotót az általa megkínzottak szenvedéseiről, valamint egy könyvtárnyi Tom és Jerry képregényt.
Sokáig Tripoliban sem maradhatott, mert testőrei összetűzésbe keveredtek a líbiai katonákkal, így előbb Irakba, végül a szaúdi Dzsiddába költözött. A rijádi kormány havi 1400 dolláros életjáradékot, szolgálókat, sofőröket és autókat ajánlott fel neki azzal a feltétellel, hogy nem foglalkozik politikával.
A bokszoló diktátor bukásakor az ugandai infláció 200 százalékos volt, az államadósság pedig 320 millió dollár. Rohamtempóban értéktelenedtek el az egytől egyig Amin arcképével „díszített” bankók. Nyolcévi rémuralma alatt egyetlen kórház vagy iskola sem épült. Minden pénzt a hadseregre költött. A katonák éjjel-nappal a fajüldöző Dél-Afrika lerohanását gyakorolták, végül csak a tanzániai határt lépték át, de ott is csúfos kudarcot vallottak.
Amint kizárólag a rijádi iszlám monarchia menedékjoga védte meg attól, hogy nemzetközi bíróság előtt feleljen háborús és emberiesség elleni bűneiért. Ennek ellenére élete végéig kitartott amellett, hogy Ugandának szüksége van rá, s nem tanúsított megbánást rezsimje semmilyen bűnével kapcsolatban.
Először 1989-ben próbált meg visszatérni, de Kinshasában felismerték, s Mobutu visszaküldte Szaúd-Arábiába. Jó néhány évvel később, 2001-ben hivatalosan kérelmezte, hogy visszatérhessen Ugandába, de Yoweri Museveni elnök tudatta vele, amint hazája földjére lép, bíróság elé állítják. Amin inkább maradt Dzsiddában. Végül 2003. július 20-án az exdiktátor egyik felesége, Madina közölte, hogy férje kómába esett a dzsiddai Fejszal Király Kórházban. Kérte Musevenit, hogy legalább meghalni hadd térjen vissza hazájába. Az elnök viszont megismételte: Aminnak, amint hazatér, felelnie kell bűneiért, így Uganda mészárosa végül Szaúd-Arábiában hunyt el 2003. augusztus 16-án, s egy dzsiddai temetőben helyezték örök nyugalomra. Idi Amin gondoskodott róla, hogy legyen, ki gyászolja. Legalább öt nőt vett feleségül, közülük háromtól elvált. Gyermekeinek számát harminc és negyvenöt között becsülik, pontos adat nincs.
- Játéktér [6]