„A boldogság nagyobb a szenvedésnél.”
Robert Walser
1956 karácsonyán egy svájci tanya közelében két parasztgyerek egy öregember holttestére bukkant. A halott hanyatt feküdt a hóban. A fej enyhén félrebillent, a száj tátva, mintha csak a friss téli levegőt szívná be. Két méterre tőle hevert a kalapja. Zakója belső zsebéből karácsonyi üdvözlőlapok kerültek elő, valamint néhány nyugta bizonyos írói honoráriumokról. A Rosenberg nevű hegy egyik mellékcsúcsáról ereszkedett alá a völgybe. A nyomokból megállapítható volt, hogy óvatos, de azért határozott léptekkel haladt a meglehetősen meredek lejtőn, anélkül hogy akár csak egyszer is megkapaszkodott volna az ösvény mellett futó léckerítésben.
Szívroham végzett vele. Derűs téli nap volt. A hetvenkilencedik életévében járó öregember a herisaui elmegyógyintézetből indult utolsó sétájára. Akkor már huszonhárom éve volt az intézmény lakója. Délelőttönként segített takarítani, délután papírzacskót hajtogatott és ragasztott. Időnként gyapjút szálazott; csomagokról leszedett sztaniolt, zsinórokat szortírozott. Esténként régi képes magazinokat böngészgetett, élclapokat forgatott. Olvasott könyveket is: a Tamás bátya kunyhóját, a Grant kapitány gyermekeit, ilyesmiket. Kortárs írókat, magas irodalmat, azt nem, azt soha. És sokat és nagyokat sétált. Általában nem szólt senkihez. Korábban fenyegető hangokat is hallott, később egyre kevésbé. Két dologhoz ragaszkodott: hogy semmiben ne kivételezzenek vele, és hogy ne kelljen egyedül egy szobában aludnia.
1938-ban (az öregember ekkor lett hatvanéves) Hermann Hesse beadványban fordult a svájci írószövetséghez: az évforduló alkalmából részesítsék életműdíjban a herisaui ápoltat, aki „a svájci írásművészet fogalmát eleddig ismeretlen finomságokkal gazdagította, amit annál is nagyobb érdemnek kell betudnunk, mivel éppen ez a mindentől és mindenki mástól való különbözősége az, ami alkalmatlanná teszi őt arra, hogy akár népszerű szerző, akár valamely magasabb műveltségű kör kedvenc szerzője lehessen Svájcban”. A svájci írószövetség, nehogy precedenst teremtsen ezzel a jövőre nézve, elutasította a beadványt.
Max Brod barátjára visszaemlékezve meséli, hogy Kafka időnként rátört otthonában, ha valami újat, valami nagyszerűt olvasott. És mindjárt elő is adta neki a frissen szerzett élményt, olyan lelkes szenvedéllyel, mintha több száz fős hallgatóság előtt állna. Így volt ez egy bizonyos Robert Walser újságban megjelent karcolataival, kisprózájával, valamint Jakob von Gunten című naplóregényével. Robert Musil Kafka első két kötetét, a Szemlélődést és A fűtőt recenzeálva szemére veti a szerzőnek, hogy túlságosan is hasonlít a hangja a Walseréhoz, a különbség, úgymond, csak annyi, hogy ami emennél vidáman cseng, az amannál szomorúan.
A vidám hang tulajdonosa – a későbbi herisaui ápolt – akkor (1914-ben) már jó másfél évtizede van a pályán, és még majd húsz évig írni fog lankadatlan szorgalommal. Akkor már öt regény (ebből egy megsemmisült) áll mögötte. Továbbá versek, elbeszélések, tárcák garmadája. Nemrég tért vissza Svájcba a Vilmos-kori Berlinből, ahol Morgenstern volt az első szerkesztője és protektora. Első regényéből jóformán semmit sem sikerült eladni, úgyhogy majd mind az 1300 példány egy nagyáruház raktárában végezte. Elszántan, gyorsan ír, szinte kigömbölyödnek belőle a történetek. Van bennük valami villódzó, valami meghatározhatatlanul fluoreszkáló. Jóformán eldönthetetlen, mikor tréfál, mikor gondol valamit komolyan. Mintha két maszkot lengetne egyszerre az arca előtt: a bohócét és az áldozatét. Ettől a súlyos mindig könnyűvé, a könnyű mindig súlyossá válik. Mintha a határ lendülne mozgásba nála. Nem azért, hogy elmosódjon, hogy cseppfolyóssá váljék. Hanem hogy táncot lejtsen a szemünk láttára. Úgy érzéki nála minden, hogy egy kicsit anyagtalan. Éteri hús. Ha nem képzavar ilyesmit mondani.
Maga a hús-vér Robert Walser 1878-ban született a svájci Bielben, nyolcgyermekes családba hetedikként. Testvérei között akadt zongoraművész, festőművész, földrajztudós. Anyja, akin idővel elhatalmasodott az idegbaj, 1894-ben halt meg. Egyik bátyja ugyancsak elmegyógyintézetben végezte. (Ugyanabban, ahová először vitték be Robertet, mikor megszólaltak azok a bizonyos fenyegető hangok.) Baljós jelek. Az író azonban inkább jó kedélyű apjára kívánt hasonlítani, akit nem rendített meg, hogy a város tehetős polgárai közül egyre lejjebb csúszott egzisztenciálisan. Szerette, és el akarta viselni az életet. Fiatal korában (és később is) számtalan munkahelye volt: dolgozott bankban, biztosítónál, divatáru- és könyvesboltban, sör- és varrógépgyárban, volt inas, magántitkár, lakáj, hol önszántából, hol kényszerűségből. Háromszor próbált az irodalomból megélni; Berlinben, Bielben, Bernben. Termelt, termelt, termelt – berlini, bécsi, müncheni, prágai, zürichi és még számos egyéb német és svájci lap heti novella-, tárca-, karcolat-, jegyzet- és glosszaszállítójaként –, de végül mindháromszor belebukott. Miért? Háború, infláció, gazdasági válság rengette meg a könyvkiadókat. Ám időnként felháborodott hangú olvasói levelek is befutottak a szerkesztőségekbe. Volt olyan előfizető, aki azzal fenyegetőzött, hogy amennyiben a szerkesztő urak a továbbiakban nem tekintenek el az ilyen komolytalan, ilyen oktalanul és tartalmatlanul kötekedő hangú írások közlésétől, mint amilyen ezé a Walseré, akkor ő lemondja a lapot. Némely középszerű kritikus és kolléga ugyancsak kitett magáért: bolondnak, blöffölőnek, szépelgőnek címkézték kortársukat, aki mások, így a fentebb említett klasszikusok véleménye szerint a legszebb németséggel írt.
A bukás persze különféleképpen értelmezhető. Az érintett a maga sajátos módján például így összegezte erről való véleményét Schnori című rövid kis írásának végén, 1928-ban, egy évvel a „hangok” előtt: „Az, hogy itt volt, tény, még ha ilyen mulatságos volt is a létezése. Ami már önmagában is elegendő tápot és alkalmat adott a többieknek különféle vele kapcsolatos elmélkedésekre. És bár ez feltehetőleg nem okozott nekik különösebb örömet, időnként kénytelenek voltak megállapítani: »Hát igen, ő is volt valaki, pedig csupán ezt a semmiféle jelentékenységről nem árulkodó nevet viselte, hogy: Schnori.« Tekintetük nagyon szeretett volna átsiklani fölötte, de nem tudott. Ő még mindig ott állt mintegy mosolygós álomban fogant összegyűjtött műveinek bársonyosságával, ami azért továbbra is értékesnek számított valamennyire. Hiába mondták: »Schnori, menj innen.« Nem tette meg nekik. Rendes dolog volt ez tőle?”
Kafka egy levelében egyenesen a Holdra költözteti az írót. Walser nem hurcolkodott ilyen messzire. De azért az íróság nála is a világban elfoglalt világon kívüli hely. A mű: a világba vetett fény. A szerző: fehér árnyék. Úgyhogy amikor végül a lerobbant magányos hotelszobát az intézeti közös hálóval, a tollat és ceruzát a seprűvel és lapáttal váltotta fel, valójában sem helyet, sem személyiséget nem cserélt. Megmaradt annak, aki volt. Szinte ugyanazon a helyen. Csak épp a vágyai hagyták el.
Remélem, hogy a magyar olvasó belátható időn belül gyönyörködhet majd egy kötetnyi Walser-írásban. Addig is, álljon itt mutatóba ez a kis válogatás a legrövidebbek közül.
Hivatkozott cikkek
- Kultúra [7]