A 4 hónap, 3 hét, 2 nap-ban bemutatott mesterséges terhességmegszakításért a gyilkosságért is járó háromtól tíz évig terjedő börtönbüntetés szabható ki abban a kommunista diktatúrában, amely az élet megkeserítésére még az abortusz tilalmát is bevezette.
A film alacsony költségvetésének kedvez, hogy a kollégium szűk folyosóját nem kell megépíteni, mert nemcsak Bukarestben, hanem minden romániai egyetemi városban létezik. Nekem a kolozsvári „Hádesz” XII-es bentlakásának földszintje jut eszembe, ahol élsportoló fiúk, bölcsész lányok, fiatal házaspár, magánegyetemre járó jogászfiú és egyetemi lektor egyaránt használta a kis előtérből nyíló közös zuhanyzót, mosdót és WC-t. A filmben az éppen akkor talált kiscicák, nálunk meg a fordulat után a Nagyrománia Párt által Kolozsvár polgármesteri székébe juttatott állatorvos professzor lektorának csinos kutyusa fogdosta össze a patkányokat. Addig nem is tudtam, hogy így nevezik a kis csíkos egereket, amelyek visszaszaladtak a szemétbe, valahányszor a jól bevált módszerrel nagyokat ugrottam a helyiségbe való belépés előtt. És igenis élmény volt a meleg víz. Az ismerős műszakis srácok a mi szobánkban pakoltak le, valahányszor foci után hűsölni akartak, mert náluk sokszor még éjszaka sem volt víznyomás. Ezért jól jött a szabad bejárás a papírforma szerinti fiúkollégiumunkba.
A kollégiumi helyet mindenki intézte: én filozófiásként például a filozófia–történelem kar dékánjának a nyakára jártam, hogy kicsavarjam a kiutalást, amire a tanulmányi eredményeim feljogosítottak. A magánegyetemen jogot tanuló szomszéd srác úgy került be, hogy az apja ugyanabban a kisvárosban volt kardiológus, ahonnan a kollégium főnöke származott. A véletlen összetalálkozások sorssá kovácsolódtak. Barátaink szobatársaink barátaivá váltak, holott kommunikálni sem volt könnyű. Székelyföldi barátnőm határozottan keverte románul a fokhagymát az uborkával.
A filmbeli Otilia és Gabita barátságával sem volt másképp: az én cigim a te cigid, az én pénzem a te pénzed, a te bajod az én bajom, a végsőkig való kiállás. Ha a hazugságról beszélünk, tudjuk, hogy a kis hazugságokból a nyomor könnyen gyúr élethazugságokat, kis szívességek könnyen csapnak át nagy kompromisszumokba. Mert más a tarifája a mesterséges terhességmegszakításnak a harmadik és más az ötödik hónapban. És mindkettőért letöltendő börtön jár, de nem mindegy, mennyi. A szállodaszobának és az abortusznak egyaránt megvan az ára, de ahol áru és szolgáltatás egyaránt kerülő úton férhető hozzá, a tétet a felár képezi. A szobáért ez csak egy csomag Kent.
Eddig a pontig számomra semmi meglepetést nem rejt a film. Tiszta dejà vu. A pénz nem dönt el semmit. Csak a szívesség a fontos, a szívesség mértéke dönti el, hogy megéri-e majd egyik lábbal Ceausescu börtönében lenni. A kockáztatás ára mindkét lány teste. Aki hibázik, annak fizetnie kell a felárat. Eddig egyértelmű. Sokáig megy a huzavona, amíg a terhes lány akarata ellenére a barátnő megadja magát, az ő egyetlen vétke egyébként, hogy jelen van. A zoknilehúzás jelenete duplán szimbolikus: jelenti a beleegyezést és azt is, hogy az óvszer ugyanúgy hiánycikk, mint minden. A terhes lány még kiszalad a szobából, hogy egy idegentől cigarettát kérjen, hogy a valószínűleg naivságból elkövetett botlását megbocsássuk.
Abban a világban, ahol az érzelmeknek fedezetük van, ahol a barátság és szerelem nem építkezik hitelből, még nagyobb súlyt kap, hogy a két lány eladja magát. A meztelen fiatal női test megjelenítésében nincs semmi erotikus, és nem is a rendező üzleti húzása, hanem az egyén megalázásának jelképe. Funkciót kap a történtek lelki feldolgozásában. A megalázás motívuma egyébként nagyon jól visszakapcsol a főhősnő – aki nem a terhes lány, hanem a barátnő – barátja édesanyjának születésnapján elhangzott beszélgetésre, ahol az elhangzott szöveg olyan fontos, hogy nem is kapkod a kamera a megszólalók arca után. A fiú azért nem jár orvosira, hanem csak kémiára, ahová közvetlenül érettségi után felvették, mert az anyja azon a véleményen van, hogy a kötelező sorkatonaság folyamatos megalázásától még nem lesz valaki férfi. (A magyar nyelvű feliratozás egyébként nemcsak ezen a helyen, hanem következetesen pontatlan tartalmilag, a film érzelmi töltéséről pedig egyszerűen tudomást sem vesz.)
A kemény diktatúrában csak az egyes ember számít, mert nincs más, aki szembe tudna szállni vele. Pontosan meghatározott az abortusz tilalma alól kivételt képezők köre. Legjobb barátnőm anyja, mikor lányára zúdították a skizofrénia megsemmisítő diagnózisát és az elektrosokkokat, örült ennek a kivételezettségnek. És szükség is volt rá, mert amikor barátnőm azt állította, hogy pszichiátere meg akarta erőszakolni, senki sem vette komolyan. Én magam gyerekfejjel hosszasan elmélkedtem azon is, hogy minden erőfeszítésem ellenére sem tudom megértetni vele, hogy a Musik TV Ingo nevű bemondója nem neki integet vissza, hanem csak jópofaságból búcsúzik így a nézőktől. De aki a terror elől így menekül a szubjektum biztonságába, annak a rendszerváltás után sincs visszaút.
És mert a múltból nincs visszaút, marad a hárító hallgatás. Ezt parancsolja a filmbeli barátnő, miután követi az abortuszt végző férfi pontos utasítását: a tizedik emeletről a kukába ejti az elvetélt magzatot a szemétledobó csövön át, nehogy a földből az éhes kóbor kutyák kiássák, és a rendőrséget nyomra vezessék. És teszi ezt annak ellenére, hogy ő is tudja, aki közelebb van az élethez, mint a nemléthez, az rendes elhantolást érdemel.
4 hónap, 3 hét, 2 nap (4 luni, 3 saptamanişsi 2 zile) román film, 2007;
rendezte: Cristian Mungiu. Oscar-díj, 2007;
kép: Oleg Mutu;
szereplők: Anamaria Marinca (Otilia), Laura Vasiliu (Gabita), Vlad Ivanov (Bebe), Alex Potocean (Adi);
gyártó: Mobra Films;
forgalmazó: Cirko Film
- Kultúra [6]