Takács Eszter

Nyomtatóbarát változat

Valószínűtlenül rideg, részvétlen, hideg fényű terek. Szobabelsők, sötét folyosók, kollégiumépület hatalmas oszlopokkal, kóbor kutyák az utcán. Cigarettát, csempészett fogamzásgátlót, különféle márkájú szappanokat árulnak koleszszobák viaszosvásznas bazárában, más dolgok sporttáskás feketézőknél lelhetők fel valamelyik szálloda halljában. Románia, a nyolcvanas évek vége felé. Cristian Mungiu kitűnő, érzékeny filmje, a 4 hónap, 3 hét és 2 nap mintegy tapintható mó­don rajzolja meg a Ceausescu-éra végnapjainak at­mosz­féráját, a közeget, melyben a várandós Gabita és szobatársnője, Otilia illegális abortuszra készül. A népességnövekedés érdekében ugyanis törvény tiltja az abortuszt, melyet aztán – különösen a fo­gam­zásgátló szerek hiánya miatt – nagy számban végeznek illegálisan, különféle titkos utakon, a börtönbe kerülést, a fertőzéseket, a szövődményeket kockáztatva.

A 4 hónap, 3 hét és 2 nap azonban nem egyszerűen egy újabb dolgozat az abortusz-tematikáról. Semmit nem tudunk meg Gabita döntésének hátteréről, a gyerek apjáról, arról a folyamatról, mely terhességének felfedezésétől a hivatásos angyalcsináló, Bebe megkereséséig tartott. Olyannyira nem, hogy a film főhőse Otilia lesz, aki a gyámoltalan Gabita helyett a teendőket intézi, ő mászkál szappan és cigaretta után, ő foglalja a szállodai szobát, ő találkozik Bebével. A férfi pragmatikus üzletembernek mutatkozik, aki megszabott feltételek mellett nyújtja sajátos „szolgáltatását”, csakhogy e feltételek – megadott hotelben vegyenek ki szobát, a lánnyal személyesen akar találkozni – nem teljesülnek. Amikor még az is kiderül, hogy Gabita hazudott arról, hányadik hónapban van, Bebe hirtelen felemeli az árat, szimpla üzletemberből átvált valami egészen mássá, mondván, a negyedik hónapban már gyilkosság a vád, és nem tiltott abortusz, így aztán a háromezer lej mellé kiegészítés gyanánt mindkét lánytól természetbeni fizetséget követel. És ekkor is Otilia az, aki egyezkedni próbál, majd látva ennek lehetetlenségét, vetkőzni kezd. Részt vesz gyorsan barátja, Adi anyukájának születésnapi vacsoráján, majd visszatérve ő tünteti el a halott magzatot – a férfi tanácsa szerint – egy tízemeletes szemétledobójában. Az alig egy napot felölelő történet végére a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség, a szolidaritás, az (ön)csalások keserű iskoláját kijárva kiábrándultan ülnek szereplőink egy lakodalom beszűrődő zajában.

Mungiu filmje a közelmúlt történetével való szembenézés gesztusa, egy végtelenül személyes és egyedi történeten keresztül. Nem az az elsődleges célja, hogy filmes formát adjon a diktatúra természetrajzának, ám az esetleges, véletlenekkel teli történet tele van utalásokkal arra nézve, miként szűrődik be a hatalom kicsinyes, bornírt világa a leghétköznapibb szituációkba is, hogyan teszi lehetetlenné az önrendelkezés alapvető formáit. Kezdve azon, hogy az ember eldönthesse, hol akar élni (több párbeszédben megjegyzik, milyen jó, hogy Otilia mérnöknek tanul, e szakma képviselőit legalább nem küldik vidékre), egészen odáig, hogy akar-e gyereket. Ebben a világban ráadásul aki csak tud, él hatalmával, az ellenőr, a szállodaportás, aki letagadhat egy foglalást, személyi igazolványok feltétlen ura (és úrnője), valamint számon kérheti, miért is kellene egy egyetemistának hotelszoba. Otilia szobáért való alkudozásának jelenetében ez képileg is kihangsúlyozódik: a kép majd’ harmadát kitöltő recepcióspult és a fal faborítása erőteljesen kettéosztja a képet, élesen elhatárolva egymástól a két felet, beszélgetésüket egyetlen beállításban mutatva.

Különös módon épp Gabita az, akire mintha nem lenne hatással ez a közeg. Bár tagadhatatlanul az abortusztilalom és saját helyzete kényszeríti a szörnyű szituációkba, életének nehézségei elől saját gyermeki személyisége mögé búvik. Mintha képtelen lenne bármit is önállóan elvégezni, mindenre Oti­liá­tól vár megoldást: kérje vissza a hajszárítóját, intézze el a pénzt, keresse fel Bebét. Egyetlen olyan szituá­cióban sem látjuk, amikor valamiképp aktív lenne. Eldönthetetlen, hogy alapvetően bír-e gyerekes ön­zéssel (a férfi távozta után az utolsó szál cigarettát mintegy kinézi az elkeseredett Otilia szájából), vagy a szorongás és a félelem váltja ki belőle tehetetlenségét, hazugságait, melyekkel valahogyan jól szeretett volna kikerülni a szituációból. Arcán az összes szállodai jelenetben csodálkozás, rettegés látszik, s folyamatosan próbálja elhárítani a vele történteket. Vetélése után mély, eszméletlen álomba zuhan, majd a magzat eltüntetéséből visszaérkező Otilia a szálloda éttermében talál rá. Megjelenik egy pincér, vacsorát hoz, „máj, sült agy, rántott velő” – sorolja, a szom­széd teremben lévő lakodalomból, s ekkor Gabita elkapja Otilia elől az étlapot, nem bírván elviselni az előtte lévő tányéron lévő látványt. S felrémlik előttünk e történet kissé különös natura morta-motívumának vonulata: a hotelszoba ágya felett lévő festmény, a mosdó kövén fekvő, már kifejlett testré­szekkel rendelkező, halott magzat s végül a groteszk lakodalmi menü.

Mind az atmoszféra, mind a két lány megpróbáltatásai ábrázolásának erőteljes hatása a visszafogott, következetesen végiggondolt képi megfogalmazásmódnak köszönhető. A film kezdő képsora egy hosszú beállításban mutatja a kollégiumi szoba asztalán lévő aranyhalas akváriumot, a két pakolászó-beszélgető lányt, szinte indokolatlanul hosszan, vágás nélkül, lehetővé téve ezzel a részletek megfigyelését. A párbeszédek esetén is lemond a beállítás-ellenbeállítás klasszikus megoldásáról, az összes beszélgetést egyetlen beállításban láttatva, lemondva arról a dinamizmusról is, amit a vágás jelentene. A film első harmadában, amikor még nem tudni, mire készül a két lány, dokumentumfilmszerű hatást ér el ezzel, majd észrevétlenül bevonja a nézőt, aki a Bebével való egyezkedés ólomsúlyú perceiben mint­egy negyedik résztvevőként ül a szállodai szobában. Ez a tárgyilagos, az eseményeket kívülről szemlélő, nem kommentáló szemléletmód erősíti fel még jobban a fizetségként elszenvedett szexuális aktus és a vetélést szolgáló szonda felhelyezésének hatását. A másik következmény pedig az lesz, hogy valós idejűnek érzékelünk bizonyos jeleneteket, ilyen például a szállodai beszélgetés vagy a vacsora Adiéknál. A vacsoránál válik különösen feltűnővé ez a megoldás. Több házaspár üli körbe az asztalt, ám némelyiküknek még csak az arcát se látjuk, csak a hangját hallani; a kép közepén, beszorítva az emberek közé és beszorítva a képbe, ül Otilia. Az élénk beszélgetés közepette csak ő hallja a telefoncsörgést, talán Gabita kér segítséget, feszeng, hátha észreveszik, ám a húsvéti tojásfesték állagáról folytatott többszereplős értekezés következtében senki se törődik a telefonnal.

Az egyre rémálomszerűbbé váló események Otilia arcán tükröződnek vissza. Az aktus után a fürdőkádban mosakszik, majd a fürdő kék csempéje előtt látjuk, aztán hirtelen mosakodni a csapnál, és belenéz a tükörbe. E három kép elbizonytalanítja a befogadó időérzetét, nem tudjuk, mennyi idő telt el a két cselekvés között, ám érezhetővé válik Otilia belső drámája. A mosdó csepegő vízcsapja felidézi bennünk a legelső képsor óraketyegését; a hang idegesítő monotóniája, másodperc-ritmikája hirtelen nem az idő múlását, mérhetőségét ketyegi, hanem kilátástalan helyzetük időtlennek tűnő mivoltát tárja elénk.

A Ceausescu-korszak megannyi rettenet-emlékének megidézése a filmvásznon pedig ezzel még nem ért véget, a 4 hónap, 3 hét, 2 nap ugyanis egy tervezett trilógia első része.

4 hónap, 3 hét, 2 nap (4 luni, 3 saptamanişsi 2 zile) román film, 2007;
rendezte: Cristian Mungiu. Oscar-díj, 2007;
kép: Oleg Mutu;
szereplők: Anamaria Marinca (Otilia), Laura Vasiliu (Gabita), Vlad Ivanov (Bebe), Alex Potocean (Adi);
gyártó: Mobra Films;
forgalmazó: Cirko Film

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges