Eörsi László

Nyomtatóbarát változat

„Legyen vége, végre vége már…”, „szegény Tóth Ilona nem nyugodhat” – panaszkodik dr. Jobbágyi Gábor tanszékvezető egyetemi tanár, e folyóiratban megjelent (2007. december) recenzióm kapcsán. Elsőként az Országgyűlés 2000-es „Semmisségi törvényét” veszi elő. (Most egyébként jóval barátibb hangot üt meg, mint a 2002. dec. 2-i Magyar Nemzetben, ahol dr. Kahler Frigyessel együtt „ezt a paragrafust ideológiai furkósbotként meglóbálva” [© Murányi Gábor] az érintett hozzátartozókat vagy az ’56-os szervezeteket biztatták feljelentésre.)

A Fővárosi Bíróság 9. B. 56/2001 számú végzésére Jobbágyi minden alkalommal torzítva hivatkozik, noha kettőnk közül kétségkívül ő a jogász. Most is ezt írja: „…bizonyítva, hogy az ügy koncepciós kirakatper volt, melyben ártatlanul ítélték halálra a szigorló orvosnőt…” A végzés indoklását azonban sohasem – ezúttal sem – idézi, így hát ismét én vagyok kénytelen megtenni ezt: „Tóth Ilona elítélésére – a forradalom és szabadságharc céljával, eszmeiségével való azonosulásra tekintettel – a forradalommal, illetve harci cselekménnyel összefüggésbe hozott cselekmény miatt került sor.” Mit jelent ez? Bár kétségkívül nem vagyok jogász (sem orvos szakértő) nem tartom kockázatosnak azt az állítást, hogy ez a dr. Jobbágyi által menetrendszerűen előcitált dokumentum épp az ellenkezőjét bizonyítja annak, amit ő szeretne: az ügy éppen hogy nem volt „koncepciós kirakatper”. Tes­sék ezt egyszer már gondosan elolvasni!

Valóban úgy teszek, „mintha 1957-ben gyökeresen megváltozott volna a nyomozó, a bírói és az ügyészi szervek munkája”. Mert valóban megváltozott! (A mondat második fele már durva csúsztatás: „…immár va­rázs­ütésre jogállami eljárást folytatnának…” Ezt ugyanis sohasem állítottam.) Igen, ekkorra már a sztálinista rendszer megváltozott, és a szervek más eszközökkel dolgoztak. Most Zinner Tibor jogtörténészt idézem (talán az ő véleményét jobban figyelembe veszi), az alábbiak teljesen egybeesnek 18 éves kutatómunkám tapasztalataival:

„Nem lehet azt mondani, hogy ezek a perek hasonlóképpen alakultak volna, mint a korábbi ügyek. Erre a korszakra nem a legjellemzőbb a fizikai-lelki kényszer, a brutalitás és terror, emiatt egymást vádló tanúk, az egymásra borzalmakat közlő vallomások. [...] Ter­mé­szetesen van verés. De ez nem azt a célt szolgálja, hogy milyen vallomást tegyél, hanem kizárólag a kihallgató szadizmusából fakadhat. Most már a beismerő vallomások kikényszerítése nem egy hamis koncepció elérésére irányul, hanem arról van szó, hogy valld be a tetted, aztán majd én hozzáfűzöm a magyarázatot. Ez óriási különbség. Itt most az van, hogy amit én forradalomnak tartok, azt a nyomozószerv ellenforradalomnak tekinti, amikor én beszélgetek valakivel, valamit megtárgyalok, abból összeesküvési vádat teremt. Amikor én éltetek valakit, akkor az izgatás ténye alá vonja, tehát valójában az elkövetett cselekmények, az ’56-os ügyek döntő többségében úgy és akképp történtek meg, ahogy az a történeti tényállásokban le van írva, vagy vallomásokban elhangzik, a hozzáfűzött kommentár, brutális paragrafusok azok, amelyek ugyanezeknek a cselekményeknek a minősítését és a tragédiákat okozzák.”

A műper létrehozásának problematikájáról ezt mondta:

„Egyszerűen szó nincs arról, hogy nagy ívű, nagystílű, a nemzetközi közvéleményt sokkoló monstre pert csináljanak. Elsősorban azért nem, mert a statáriális bíróság megszervezése és egyáltalán az igazságszolgáltatás működésének a feltételrendszere is milyen problémákba ütközött. Az ilyen típusú ügyekhez profi csapat szükséges. Azok a nagy klasszikus koncepciók, amik ’53-ig voltak, azoknak a készítőiből szinte senki nem maradt. Aki volt, azt nagyon nehezen tudták megtalálni. Nem volt sem mindenre használható bírói, sem ügyészi kar. [...] Egyrészt nincs meg az a csapat, ami csinálná, akiket pedig kiszemelnek, egy része nem vállalja el. [...] A másik: a nemzetközi sajtó mehet a perekre, a hazai nem? Ha koncepciós perről van szó, akkor messzemenőkig befelé kell pukkannia. Ez idő tájt kifelé még nem érdekes, a határok le vannak zárva, legfeljebb lesz majd még további 20 »magyar kérdés« az ENSZ-ben. Befelé kell az ügy, hogy az emberek féljenek, másrészt a szovjeteknek, hogy el lehessen mondani azt, hogy a szovjet katonák megint áldozták valamiért az életüket, és így meglesz az ellentételezés.” (Személyes közlés, 2003.)

Dr. Jobbágyi Tóth Ilona bántalmazására is szokott hivatkozni, mint ezúttal is. Ezt azonban a bizonyítékok nem támasztják alá. (Az én orvosi tanácsadóim épp ellenkezőjét állítják annak, amire dr. Jobbágyi hivatkozik.) „…más perekben is vannak azonos adatok – írja. Én is láttam több perben ilyen adatokat, csak éppen Tóth Ilona ügyében nem. Tóth minden esetben ennek ellenkezőjét állítja, akárcsak társai. (Illetőleg Gönczi Ferenc III. rendű vádlott vallja, hogy az őt foglyul ejtő szovjetek megverték – a pertől még természetesen teljesen függetlenül. Ha a nyomozói is verték volna, miért nem vallotta ezt is?) Tóth Ilona ügyvédje, Kardos János sem ír semmiféle bántalmazásról a hagyatékából előkerült iratában.

Kardos jegyzete teljes egészében ellentétes a per koncepciós elméletével. Dr. Jobbágyi szerint ez csak a látszat, „felmerülhet-e a kor viszonyai között, hogy – szemben a vádlottal – kijelentse akár jegyzeteiben is, hogy a vádlott ártatlan?” [Kiemelés J. G.] Ebben az iratban így ír például a bírákról: „valamennyi fanatikus oroszbarát [...], sem az értelem, sem az érzelem szempontjából művelt embernek nem tekinthetők [...], könyörületességet senkivel szemben nem ismertek.” (Idézi: Kiss Réka – M. Kiss Sándor: A csalogány elszállt [Tóth Ilona tragikuma]. Bp., Kairosz, 2007, 24–25. o.) Nyil­ván­va­lóan nem maradt volna el a retorzió, ha a hatóság erről tudomást szerez. (Dr. Jobbágyi téved, ezt a BM nem foglalta le, a családja megőrizte.) Mindez azt bizonyítja, hogy Kardos ügyvéd azt írta a jegyzeteiben, amit gondolt.

És mit gondolt? „A közvélemény sokáig abban a meggyőződésben élt, hogy az egész romantikus ember­ölési kísérlet kitalált dolog, és Tóth Ilona meg a társai csak kényszer hatása alatt tették meg és tartották fent a részleges vallomásukat. Ez a közhiedelem alaptalan. Az emberölés megtörtént, a beismert részletek a valóságnak megfelelnek, csak arról a lényegről van elterelve a figyelem, hogy arra az emberi szempontra mutatok rá, hogy a kémnek, mihelyt felismerték vagy felismerni vélték, kétségtelenül meg kellett halnia. Ebben a jelenlevők egyetértenek. Tóth Ilona is.”

Igenis, a számos bizonyíték közé tartoznak a Tóth Ilona édesanya által a ráállított BM-ügynöknek mondottak, amelyekkel szintén a koncepciós pert cáfolta. És Tóth Ferencnek, a féltestvérnek a Legfelsőbb Bí­ró­sághoz benyújtott 1990-es beadványa is.

Dr Jobbágyi azt írja, hogy nincs áldozat. De igen: Kollár István. Állításával ellentétben kiderülnek az iratokból Kollár adatai, én onnan tudom, az ő figyelmét valahogy elkerülték: 1930. június 22-én, Kiskunhalason született, édesanyját Fodor Veronikának, édesapját Kollár Andrásnak hívták. A Magasépítési Vállalatnál rakodómunkásként, kocsikísérőként dolgozott, és annak XIV. kerületi, Pillangó utcai munkásszállóján lakott (24–26. sz.).

Dr. Jobbágyi téved: van az ügyben azonosított holttest, fénykép is készült róla. Dr. Jobbágyi azt is helytelenül állítja, hogy az ítéletek kizárólag a vádlottak beismerésére alapoznak. Számos tanúvallomás is fontos bizonyítékul szolgál, ez ismét azt bizonyítja, hogy dr. Jobbágyi igen figyelmetlenül olvasta át a periratokat. (A Visinszkij-példa ismét nem adekvát, Sztálin már négy éve halott volt.)

Dr. Jobbágyi szerint nem foglalkozom a három fő vádlott vallomásai közötti alapvető ellentétekkel. Tényleg nem, mivel alapvető ellentétek nincsenek. Ha azok a vallomásrészletek is azonosan hangoztak volna el, amelyeket dr. Jobbágyi említ, akkor én is jobban gyanakodnék a per koncepciózusságára.

Dr. Jobbágyi szerint nem lehet, hogy tömegével legyenek „elírások” egy élet-halálról szóló büntetőügyben. Hát bizony lehet! Meg kell nézni bármelyik pert, akár Nagy Imréékét. Ez abszolút jellemző volt akkoriban.

Az alábbiakra már dr. Jobbágyi meg sem kísérli a választ: Hogyan, ki konstruálhatta a pert? Milyen előnyöket remélt a hatalom egy politikailag súlytalan medikával szembeni koncepciós pertől? Miért ártatlan embereket akartak mindenáron elítélni, amikor az ország tele volt „veszélyes ellenforradalmárral”? A tanúkkal, a hatósági személyekkel együtt hány embert kellett a koncepciós perbe bevonni, és hogyan biztosították sírig tartó titoktartásukat? A perirat jellege, stílusa, hangvétele miért különbözik teljes mértékben a klasszikus műperekétől? Miért ajánlották a bíróság tagjai közül többen is kegyelemre Tóth Ilonát?

Hogy ne csak levéltári forrásokra hivatkozzak – a résztvevők tekintélyesebb része szóban is igazolta a Domonkos utcai tragédiát. A legautentikusabb tanú, nyugodtan mondhatjuk, koronatanú, Molnár József, a per IV. rendű vádlottja meggyőzően, prekoncepciók nélkül rekonstruálta a történteket egy 1992-es interjúban. Gáli József a friss élménytől feldúlva még bebörtönzése előtt beszélt a Kollár-ügyről feleségének és legközelebbi barátainak, majd kiszabadulása után is. Vádlott-társa, Obersovszky Gyula 1993-ban így nyilatkozott: „Ne feledjük, Tóth Ilona szintén a kor gyermeke. Ő is Fagyajev Ifjú Gárdáján nevelkedett. Ennek hatása alól aligha vonhatta ki magát. Az irgalmatlan, ámde szolidáris és bátor forradalmár, a jakobinus volt az eszménykép. Neki két énje lehetett. Egyfelől az orvos, aki életet ment, ápol, másfelől a forradalmár, aki az ügy érdekében kevés dologtól riad vissza. Egy ilyen jellem a bíróságon sem von vissza semmit, nem retirál.” A politikai ellenállás többi résztvevője sem támasztotta alá visszaemlékezésében a koholt per teóriáját. A börtönben a politikai foglyok között többször szóba került a Kollár-ügy, de soha nem műperként.

Megértem dr. Jobbágyit: „legyen vége, legyen végre vége már”. Ilyen felkészültséggel nekem sem volna kedvem vitatkozni.

A szerző honlapja: www.eorsilaszlo.hu.

• Visszabeszélő

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges