Jobbágyi Gábor

Nyomtatóbarát változat

Szegény Tóth Ilona nem nyugodhat.

Hiába szavazta meg az Országgyűlés 2000-ben a „Semmisségi törvényt” 97%-os többséggel, hiába semmisítette meg ennek alapján a Fővárosi Bíróság 9. B. 56/2001 számú végzésével a Tóth Ilonára vo­nat­kozó teljes eljárást, hiába jelent meg két alapos perfeldolgozás az ügyről, bizonyítva, hogy az ügy koncep­ciós kirakatper volt, melyben ártatlanul ítélték halálra a szigorló orvosnőt, hiába jelentik ki vezető, szakértő jogászok és orvos szakértők az ártatlanság melletti határozott, megalapozott véleményüket, 1-2 befolyásos értelmiségi álláspontján változtatni nem lehet.

Legutóbb Eörsi László fejtette ki véleményét az ügyben – ki tudja hányadszor – a Beszélő 2007. októberi számában, ezúttal Kiss Réka – M. Kiss Sándor hatévi nagyon alapos kutatómunka alapján írt könyvéről „Ott, akkor és úgy…” címmel.

Mivel az általam egyébként 1956-os kutatásai nyomán nagyra becsült Eörsi László az én perfeldolgozásomat is („Néma talp” 2002 és 2005) legalább két ízben rendkívül alaposan igyekezett megcáfolni a Nép­sza­bad­ságban és az Élet és Irodalomban, valamint könyvében, tanulmányaiban, engedtessék meg, hogy mint szakvizsgázott, számtalan büntetőeljárásban eljárt jogász ezen a helyen cáfoljam Eörsi László nézeteit. Erre véleményem szerint azért is szükség van, hogy a Beszélő, az Élet és Irodalom, a Nép­szabadság általam nagyra becsült olvasói ismerjék meg a valós tényeket az ügyben.

Miben foglalható össze nagyon röviden Eörsi László álláspontja? A Tóth Ilona-per nem volt koncepciós, valós tényeken nyugszik, Tóth Ilona elkövette az emberölést, ezért jogszerűen ítélték el, csak túl szigorúan.

Bocsássunk előre egy tényt; Eörsi László nem jogász, és nem orvos szakértő. Az ügyben jogi és orvosi szakvéleményt mondó Kahler Frigyes, Dávid Ibolya, Balsai István és jómagam szakvizsgázott, több évtizedes gyakorlattal rendelkező gyakorlati jogászok voltunk vagy vagyunk, mindnyájan nagyon alaposan ismerjük a peranyagot, a korabeli jogot, akárcsak az igazságügyi orvos szakértőként szakvéleményt mondó prof. Buris László vagy prof. Iván László.

Miben áll Eörsi László két legfontosabb hibája, melyet minden írásában elkövet? Egyrészt nem ismeri a korabeli jogot, s azt, hogy milyen szabályoknak kell (vagy kellene) érvényesülni egy büntetőeljárásban, nem veszi észre az alapvető hibákat (bűnöket!) az eljáró hatóságok munkájában, illetve nem vesz tudomást alapvető jogi tényekről, melyek cáfolhatatlanok.

Vegyük részleteiben a fenti állításokat.

– Eörsi véleményének az alapja a három kivégzett fő vádlott kezdettől fogva meglévő beismerő vallomása. Eörsi úgy tesz, mintha 1957-ben gyökeresen megvál­tozott volna a nyomozó, a bírói és az ügyészi szervek munkája, és immár varázsütésre jogállami eljárást folytatnának, így a beismerések valósak.

Kérdem a legmélyebb tisztelettel, mitől? Gyakor­­la­tilag ugyanaz a „nyomozó” gárda, ugyanolyan tanulatlan, kívülről irányított bírák és ügyészek, ugyanazok az emberi és perbeli jogokat sárba tipró jogszabályok, mint 1956 előtt. (Vagy még rosszabbak, mert ezen alapult a 2000. évi Semmisségi törvény!)

Akkor miből tételezhetjük fel azt, hogy a vádlottak beismerése nem ugyanolyan értékű, mint a magyar 1956 előtti vagy a szovjet koncepciós perekben? Azt a tényt sem lehet ma már vitatni, hogy szovjet „szakértők” is közreműködtek, mind az 1956 előtti, mind az 1956 utáni koncepciós perekben. Egy csapásra ők is jogállami módszereket kezdtek követni?

– Eörsi László folyamatosan nem vesz tudomást arról, hogy az 1956 utáni perekben is a vádlottakat – így Tóth Ilonát – elfogadhatatlan és súlyos fizikai bántalmazással, pszichiátriai eszközökkel is bírták beismerésre. Könyvem címe „A néma talp”; mivel Tóth Ilonán a korabeli, börtönben készült orvosi szakvélemény is hét (!) súlyos neurológiai tünetet rögzít, melyek csak bántalmazás útján keletkezhettek. Mai magyar pszichiátriai szakértők is – hasonlóan a modern amerikai szakirodalomhoz – tényként kezelik a vádlottak pszichiátriai „agymosását” a koncepciós perekben, gyógyszeres és egyéb eszközökkel. Miért nem lehet ezt a tényt elfogadni, mikor más perekben is vannak azonos adatok?

– Újabban hivatkozási alap Kardos János védői munkája a perben. Kardos János a kor elismert védője, aki heroikus munkát végzett Tóth Ilona megmentéséért. Talán nem véletlen, hogy egy év múlva kizárták az Ügy­védi Kamarából, s egy év múlva infarktusban meghalt. Kérdezem azonban tisztelettel Eörsi Lászlót; ha egyszer a nyomozás lezárása, a teljes beismerés után találkozott először Tóth Ilonával, és láthatta az iratokat, felmerülhet-e a kor viszonyai között, hogy – szemben a vádlottal – kijelentse akár jegyzeteiben is, hogy a vádlott ártatlan? A kor viszonyai között a beismerés után csak arra törekedhetett, hogy „erős felindulásnak” minősítsék a tettet, ahol Tóth Ilona nem volt teljesen beszámítható. Ezért mindent meg is tett – igaz eredmény nélkül. Most a kiváló ügyvéd tevékenysége és a BM által azonnal lefoglalt feljegyzései lennének a bizonyítékok Eörsi László számára? Bizonyíték ezen felül Tóth Ilona édesanyjának a ráállított BM-ügynöknek mondott szavai? Hol élt Eörsi László az elmúlt évtizedekben? Fel meri azt tételezni, hogy a Kádár-rendszer számára alapperben szabadon beszélhettek, jegyzeteket készíthettek az ügyvéd, a rokonok? (Kardos János jegyzeteit egyébként egy mindent átforgató házkutatás során foglalták le, közvetlen hozzátartozója 20 év után kapott útlevelet, de a határon olyan „vámvizsgálatnak” vetették alá, hogy meztelenre vetkőztették. Személyes példa: 1956-ban 9 éves gyerek voltam, s egy lakásunkba csapódó szovjet aknától életveszélyesen megsebesültem, 35 évig a legközelebbi barátomnak sem beszéltem erről!) Nem tudja, hogy emberek ezreit ítélték el izgatásért, vagy bocsátottak el munkahelyükről egy-egy őszinte mondatért?

– Eörsi László továbbá nem vesz tudomást olyan jogi tényekről, melyek egy büntetőügyben meghatározóak.

a) Elsősorban arról, hogy az ügyben nincs azo­no­­sított áldozat. Az ügyben kulcskérdés számára – mint a bíróság számára is – hogy „Kollár István” (az állítólagos áldozat) ÁVH-s volt-e vagy sem. Miközben az iratokból nem derül ki, hogy Kollár István mikor és hol született, hol volt az állandó lakása, és hogy hívták az édesanyját. Egy normális büntetőeljárás ezzel kezdődik, s minden nyomozati, ügyészi és bírósági iratnak kezdettől fogva rögzíteni kell ezeket az adatokat. Ezen adatok nélkül nem lehet azonosítani ténylegesen az áldozat személyét, sem akkor, sem most! Tudom, tudom, ma már a kutatás három Kollár Istvánt is ismer (!!!), de a korabeli bírósági iratokból nem állapíthatók meg az adatai.

b) Eörsi László nem vesz tudomást arról, hogy az ügyben azonosított holttest sincs (!!!), illetve van egy holttest, de azon nem szerepelnek a Tóth Ilona által elismert tűszúrásnyomok, és a kémiai vizsgálatok idegen anyagot nem igazolnak a holttestben.

Vagyis az élet elleni bűncselekmények kiindulópontjával, a „corpus delictivel” a „holttesttel” kapcsolatban vannak megcáfolhatatlan tények, melyekkel sem a korabeli bíróság, sem Eörsi László nem törődik. Ezen kiinduló tények egyértelmű tisztázása nélkül nem az, hogy vádat nem lehet emelni, de nyomozást sem lehet folytatni meghatározott gyanúsított, vádlott ellen egy normális eljárásban. Ezeket a tényeket egyik mai, az ügyet ismerő szakértő jogász és orvos szakértő sem vitatja.

c) Eörsi László nem veszi észre azt a tényt, hogy az ügyben eljáró egyik bíróság sem indokolja meg a döntését. Az ítéletek kizárólag a vádlottak beismerésére alapoznak! (Hogy is mondta Visinszkij, a hírhedt szovjet főügyész? „Számunkra a bizonyítékok királynője a beismerés.”) Az ítéletek nem foglalkoznak a holttesttel, tanúvallomásokkal, szakértői véleményekkel, tárgyi bizonyítékokkal – holott egy jogállami ítéletnek alapvetően erre kell támaszkodnia! Mindezt persze jó okkal teszik a korabeli ítéletek; ilyen bizonyítékkal ugyanis nem lehet alátámasztani közvetlenül az ítéletet (talán pl. az „áldozat” ÁVH-s sógora, aki egyébként is közvetett tanú – nem nagyon tekinthető bizonyítéknak).

d) Eörsi László nem foglalkozik a három fő vádlott vallomása közötti alapvető ellentétekkel, melyek közül a korabeli bírósági is 32-t (!!!) rögzít! Ha három ember egy helyen, viszonylag rövid idő alatt lejátszódó eseménysort képtelen a részletekben is egybehangzóan előadni, akkor ez okból is meg kell kérdőjeleznünk a beismerések értékét. (Csak 1-2 példa a 32-ből. Tóth Ilona azt mondja, vádlott-társánál pisztoly volt, amivel a szobában le akarta lőni az áldozatot, társa tagadja. Van, aki azt állítja, hogy az ölési cselekmény alatt kívülről benyitottak a szobába, van, aki tagadja, stb.) Ha 32 nem lényegtelen részletben nem tudnak egybehangzó vallomást tenni, mi támasztja alá az „egész” valóságát?

Eörsi László írásaiban mindezen jogi tényekről, jogi körülményekről vagy nem vesz tudomást, vagy „elírásnak”, az eljáró apparátus „gyakorlatlanságának” veszi őket. NEM. Egy per megítélésekor nem lehet eltekin­­teni a korban hatályos jogszabályoktól, a joggyakorlattól, egy élet-halálról szóló büntetőügyben nem lehet, hogy tömegével legyenek „elírások”, „tévedések” – mint az Eörsi László állítja. (Helyesen mondva; alapkérdésekben hamis adatok.)

Nem folytatom tovább. Ha valaki újabb nagyon fontos adalékokra, tényekre kíváncsi, olvassa el Kiss Réka és M. Kiss Sándor könyvét („A csalogány elszállt”) vagy olvassa el az általam írt két rövidebb könyvet („Néma talp” és „Ártatlan vagyok”), ha már nem hisz a Fővárosi Bíróság mentesítő végzésének, az Or­szág­gyűlés Semmi­s­sé­gi törvényének 2000-ből, a megszólalt jogász és orvos szakértőnek.

Befejezésül még három rövid gondolat;

– Nem vitatom Eörsi László történészi munkásságát, sem az 1956-ot s a megtorlást kutató történészek munkásságát, magam is élvezettel olvasom történészi munkái­kat. Kérem azonban, hogy jogi szakértelmet kívánó kérdésekben ne tekintsék „tájékozatlannak”, „jobboldalinak”, „bértollnoknak” a velük ellentétes véleményen lévő, az adott ügyet jól ismerő jogász és orvos szakértőket.

– Mindig is hangoztatott kiindulópontom a koncepciós peranyagokkal kapcsolatban, hogy az eredeti iratanyagokból csak az állapítható meg biztosan, hogy mi nem történt. (Vagyis, hogy az elítélt miért nem bűnös!) A koncepciós eljárásoknak ugyanis nem az a céljuk, hogy az igazságot kiderítsék, hanem az, hogy elleplezzék, s a hamis koncepciót igazolják.

– Amennyiben a történészek a jövőben Eörsi László módszerét követik – vagyis nem vesznek tudomást egy pert körülvevő jogi állapotokról, s a perben leírtakat kritika nélküli tényként kezelik –, hamarosan ismét ki fog derülni Rajk Lászlóról, hogy hazaáruló, mert például jugoszláv államférfiakkal tárgyalt egy határ menti csőszkunyhóban, Mindszenty József valóban valutaüzér volt, és a Habsburg-királyságot akarta helyreállítani, Mansfeld Pétert, Földes Gábort jogszerű körülmények között ítélték el – hiszen mindnyájan beismertek mindent. Ne folytassuk...

Vagyis a Tóth Ilona-ügy irataiból nem állapítható meg mi történt „akkor és ott”, de az egyértelműen megállapítható, hogy Tóth Ilona ártatlan volt, és koncepciós, elfogadhatatlan eljárással s ítéletekkel találkozunk az ügyben. Másként fogalmazva: lehet, hogy akkor és ott, vagy előbb és máshol valakik megöltek valakit – sok halott volt 1956-ban –, csak éppen Tóth Ilona akkor és ott (sem előtte, sem utána) nem ölt meg senkit.

Ezt jogászi lelkiismeretem, szakképzettségem alapján nyugodt szívvel állíthatom, számos más hozzáértővel, a Fővárosi Bírósággal, az Országgyűléssel együtt.

S kérem, „legyen vége, legyen végre vége már”.

Hagyja a balliberális értelmiség egy része békében nyugodni az ártatlanul kivégzett szigorló orvosnőt.

• Visszabeszélő

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges