Amikor az 1969-ben megjelent Költők egymás közt című antológiában verseinek reprezentatív válogatásával Petri György a nagyobb közönség elé lépett, majdnem minden irodalmár számára nyilvánvalóvá lett, hogy személyében nemcsak egy rendkívüli képességű költő mutatkozott be, de egy igen erős, kérlelhetetlen, mi több kínosan öntörvényű személyiség is. Első kötete, a Magyarázatok M. számára (Szépirodalmi, 1971) még evidensebbé tette ezt. Petri kellemetlen jelenség volt (és maradt is még jó ideig, nem pusztán politikai okokból), kellemetlenül kész költő és szuverén személyiség, aki fölöttébb szalonképtelen nézeteket vallott, zavarba ejtő, a legkevésbé sem comme il faut verseket írt. Egyik legkínosabb megnyilatkozása kétségkívül az volt, amikor nyíltan megtagadta a József Attila-i tradíciót, éppen azt a hagyományt, amelynek követése a legeminensebb evidencia volt szinte minden pályakezdő lírikus számára a hatvanas években Magyarországon. József Attila ekkoriban még több volt, mint egyike a jelentős magyar költőknek, kultikus személy, már-már vallásos imádat tárgya, követendő példa, a kora által félreértett és éppen ezért elpusztított zseni. A költő ebben az értelmezésben mintegy irodalmi Jézus Krisztussá színeváltozott; aki mondhatni feláldozta magát a magyar költészetért; e szemléletet a legszélsőségesebben Juhász Ferenc József Attila sírja című verse jelenítette meg. Petri azonban fityiszt mutatott mindenkinek, amikor kijelentette: „a József Attila-i hagyomány közvetlenül nem folytatható”. Ez nem pusztán annyit jelentett, hogy kinyilvánította: nem tartja a maga számára érvényesnek az éppen uralkodó legfontosabb irodalmi hagyományt. Amikor ugyanebben az önvallomásában T. S. Eliot művészetét jelölte meg az őt ért legfontosabb hatások egyikeként, akkor durván eltépte magát az összes akkoriban befolyásos magyar költői iskolától. Köztudott, hogy a hatvanas évek költészetében három nagy költői világlátás hatott a legerőteljesebben, az egyiket, a legszélesebb körben elterjedtet Juhász Ferenc és Nagy László neve jellemezheti, a másik Weöres Sándor „iskolája”, míg a harmadik Pilinszky János művészetéhez kapcsolható. Petri elhatároló gesztusával mintegy kilépett a „szent magyar költészet” területéről, és egyszemélyes szabadcsapattá ütötte magát. Más kérdés, hogy kissé félreértette önmagát. Korai művészetében ugyanis – ez ma már egyre nyilvánvalóbb – szinte egyáltalán nem mutatható ki Eliot hatása, ám a nyugatiak közül nagyon is jelentős a csak egy versajánlásban említett Kavafisz-recepció, míg a magyar közelmúltból Szabó Lőrinc poétikájának, verskezelésének befolyása érzékelhető a legjobban. (Néhány Vas István-, illetve Kálnoky László-áthallástól eltekintve.) Kavafisz és Szabó Lőrinc pontosan azt művelték a lehető legmagasabb fokon, amit Petri programként vázolt fel a maga számára: a lírai alapok bonyolultságát figyelembe véve, azok evidenciájának megkérdőjelezésével és ezzel egyidejűleg új evidenciák teremtésével alkottak nagy lírát, mégpedig úgy, hogy éppen e megkérdőjelezés hogyanja vált költői személyiségük és személyességük emblémájává. A személyiség és személyesség ellentéte probléma volt számukra is, és egészen vázlatosan azt mondhatjuk, hogy Kavafisz az epikus anekdotikusság versbe párolásával, míg Szabó Lőrinc a magánéleti anyag lírai-filozofikus átgondolásával oldotta meg a dilemmát. Mint részben Petri is.
Egy óriási különbséggel. Ennek megértéséhez azonban – ha csak vázlatosan is – fel kell eleveníteni azt a vitát, amelyet Fodor Géza kezdeményezett Petri költészetéről szóló könyvében (Szépirodalmi, 1991). Fodor Radnóti Sándor koncepcióját kérdőjelezi meg. Radnóti 1974-es kritikájában Petri első kötetéről szólva kijelentette: „Az a hiány, amelynek üres űrje e versekben, versek mögött megnyílik, sokféleképpen kifejezhető, de összefoglalhatjuk így: az evidencia hiánya. E költészetnek egyetlen evidenciája maga a hiány. Az első evidencia a lírában a személyiség jelenléte volna, de a nyilvánvalóságot nem lehet utólag megkonstruálni. (…) Hogyan születhet líra ott, ahol a személyiség megfoghatatlanná válik?” Később: „[Petri] az evidencia hiányát az elvesztés pillanatában érte tetten, s még – utoljára – ama veszendőbe menő rendezett el mindent.” Ezért Radnóti szerint az első kötetben megjelenő lírai én „csak egy személy”, akitől tökéletesen idegen bármiféle reprezentativitás. Fodor Géza képtelennek véli ezt a koncepciót, fel nem foghatja, miért jellemezné a Magyarázatok M. számára világát, hogy hiányzik a személyiség jelenlétének evidenciája. „Végtére is az, hogy egy költő verseiből kibontakozik-e megfogható személyiség, elsődlegesen nem történetfilozófiai, hanem ténykérdés. (…) Márpedig a Magyarázatok… verseiből nem »csak egy személy«, hanem egy kivételesen erős, markáns, szuggesztív egyéniség, egy dinamikus, sokoldalú, mégis egységes, plasztikus, összetéveszthetetlen személyiség bontakozik ki…” Ez a versekben megformált személyiség Fodor Géza szerint reprezentatív, a ’68-as szellemiségű generáció egység utáni vágyának, a nagy elmélet iránti szomjának, később csalódottságának, illúzióvesztésének reprezentatív dalnoka. „Petri költészete, az »elveszett illúziók« lírája, a »’68-as szellem«, az elvont radikalizmus tragédiájának költészete az időbelileg szélesen felfogott modern költészet egy reprezentatív paradigmáját valósítja meg váratlan, már korszerűtlennek hitt tisztasággal: azt, amelyet Schiller szentimentálisként írt le, amely a valóság és az eszme meg-nem-felelésén alapul…” A két esztéta értelmezése mintha homlokegyenest ellenkező volna, de szerintem ellentétük összebékíthető: mégpedig úgy, ha elfogadjuk a most javasolt interpretációt, amely szerint Petri első kötetében éppen a reprezentativitás elvesztésének útját járta végig. A könyv lírai énje mintegy a maga nevelődési regényét éli meg a versekben, ám ez a nevelődés inkább leépülés ebben az esetben, a „’68-as szellemet” megtestesítő, a történelmet mintegy a zsigereivel átélő individuumból így lesz a kötet végére „csak egy személy”, pontszerű egyén. A könyv utolsó verse rendkívül plasztikusan fejezi ki ezt: az Úr horgára tűzött kukac meddőnek találja a várakozást a zsákmányra: „Szép volt / kiválasztottnak lenni. / De most már szeretnék / száritkozni, mászkálni a napon.” E csendben lázadó, csaliszerepét megunt giliszta lesz Petri későbbi költészetének „főalakja”. Első kötetében Petri negatív utat járt be, eljutott a közösségtől az egyénig – ha szabad így kifejeznem magam –, ám éppen a mi-tudat leépítése, és az én felszabadítása volt legfontosabb teljesítménye. Elképzelhető, hogy ezt reprezentatív módon tette, a főhős a reprezentatív módon pontszerű egyén. Akit már nem lehet becsapni.
Talán világos már, hogy mindenekelőtt a történelemhez való viszony különbözteti meg Petrit Szabó Lőrinctől és Kavafisztól. Petri lírájának főalakja a történelem által meghatározott, a reggelizés vagy a cigarettázás közben is a történelemben élő, a történelmet interiorizáló egyén. Kavafisz a történelemben pusztán színes képeskönyvet látott, anekdoták színterét, példázatok antológiáját. Számára a történelem végleg lezárult, szemlélete e tekintetben antikváriusi. A történelem múzeum, amelyben jelenünk alaptörténeteit szemlélhetjük megfagyott alakban. Szabó Lőrincnek a történelem zavaró tényezők halmaza, mindannak elegye, ami megakadályozza, hogy kiélje rendkívüli méretű individualizmusát: „Én a kíváncsi ész / s a szerelem álmát dadogtam, és / ami már nem én voltam, ami csak / részemmé vált, az akadályokat, / az ébrenlétet. – Óh, csak élni ne / kellene az élethez!” Petri jellemző sora: „Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen.” Ezt így kommentálja Radnóti Sándor: „Petri filozofikus, de csak néha filozófiai költészetének legnagyobb erőfeszítése a történelmi és a személyes életviszonyok egységes ábrázolására irányul.” Ha jól sejtem, ez az erőfeszítés mind a mai napig jellemzője költőnknek. A nagy különbség, hogy az első kötete után egyre kevésbé látszik az erőfeszítés, az a fajta értelmiségi sertepertélés, amely már az első kötetben – igaz, csak nagy ritkán – gúny tárgya volt: „Egy értelmiségi! E kétes / elem a tudományosan / felszeletelt tortában úgy / bujdokol, mintha íze lenne. / S mert hűtlen, izgága, / azt hiszi, / a lázmérőben ő a higany.”
Sokak számára evidencia, hogy Petri György Magyarázatok M. számára című kötete remekmű, egyszeri és megismételhetetlen, egységes nagy kötet. Most újraolvasva hajlok rá, hogy kételkedjek ebben. Az persze nem kérdés, hogy a könyv ma is rendkívül érdekfeszítően hat, megbámuljuk átgondolt felépítését, tökéletesen eredeti hangját. De mára előbukkannak a kötet gyengéi is, mindenekelőtt a túlírt, túlbonyolított, sokfelé elágazó, hosszabb verseket éreztem kifejezetten unalmasnak. Már a nyitóvers, a sokszor és sok tekintetben okkal dicsért Reggel is jóval szószátyárabb és laposabb annál, mint ahogy az emlékeimben élt. A centrumba állított „miért az éjszaka szabadítja fel a költészetet?” kérdés öntetszelgőnek látszik, az egész verset átjárja a modorosság, igénytelen kijelentések váltakoznak erőltetett képekkel, a későbbi Petrire jellemző epekeserű humor, irónia jótékonyan enyhíthetné a szöveg túlságosan is vallomásos, ars poeticát akaró, köldöknéző hangját. Második kötetének fülszövegében figyelemre méltó önismerettel írta Petri: „Én a versek terjedelmének csökkenését érzem – bármilyen külsődleges légyen is ez első meggondolásra – úgynevezett és esetleges fejlődésem egyetlen döntő tényének.” Önértékelése szerint az első kötetben sokat „kommentált és lábjegyzetelt.” Nehéz nem egyetérteni ezzel az önjellemzéssel. Mai szemmel olvasva a Magyarázatok… nagyobb terjedelmű versei látszanak a leginkább elavultaknak: A vékony lánnyal; A felismerés fokozatai; Történet; Történet és elmélkedés; Egy öngyilkos naplója; Zátony; Lélektanóra; Metaforák helyzetünkre. E versek nagy részét filozófia helyett elönti a filozofálgatás, a többes szám első személyű megszólalás avíttasan komolykodó, a szerkezet bizonytalan rajzú, több egymást kioltó formaelv küzd az áhított egységért, Petri sokat akar mondani, de nem mond – eleget. E verseknek mintegy a helyi értéke volt nagy egykor, Petri – sokan érezhették így – helyettük beszélt, szavakat adott a szájukba. (Ezért is válhatott jó néhány sora szinte szállóigévé.) Ez kétségkívül nagy teljesítmény volt, de mára, úgy érzem, részben megkoptak e szövegek, elsősorban dokumentumértékük miatt becsülhetjük őket. A hosszú versek közül egyedül A szerelmi költészet nehézségeiről hat ma is tökéletesnek, a szerkezet minden pillanatban átgondolt, a különféle módon megformált részek nem enyhítik, hanem inkább erősítik egymást, a vers egyáltalán nem unalmas, hanem szép, egyszerűen nagyon szép, különösen a „világ fénybeszőtt porát” megdicsőítő felejthetetlen zárósorok. Legnagyobb örömmel mégis a rövid, egyetlen képet felvillantó, rendkívüli koncentráltságú rövidebb költeményeket olvastam: Három rövid vers; Most újból; Nyaralás; A napon, A nap vége. Bennük a kissé ideologikusan felpuffasztott költői énből visszazsugorodott kukac szívderítően szárítkozik a napon.