Nyomtatóbarát változat

1971. február 6-án megszületett a 168 óra. Az első zenés, „szórakoztatási időben” adott politikai magazinműsor elindítása mérföldkő volt a kommunista rádiózás stílustörténetében. A műsor mögött álló politikai vezetők és vezető rádiósok abból indultak ki, hogy – amint a műsorról szóló könyv szerzője, Szalay Zsolt megfogalmazta – „a személyes hangvétel a személyiséghez kötődő nagy hatású agitációs eszköz”. A 168 óra a korszak legtöbb politikai orgánumánál szókimondóbb volt és lehetett, hiszen az volt a politikai elvárás vele szemben, hogy a szókimondás benyomását keltse. Ezt a benyomást erősítette az is, hogy a műsorban rendhagyó módon szót ejtettek a szerkesztőség úgymond „háztáji gondjairól” is. A hetvenes évek elejének felemás viszonyait jól jellemzi az a körülmény, hogy Szalay Zsolt a műsorról készült és a szakmai körök számára kis példányszámban kiadott könyvében két évvel később már beszámolhatott arról, hogy a párt agit-prop. osztálya mit engedélyezett 1971-ben (kivételes módon) a 168 órának, és mit nem. A 168 óra ismertethette először a szovjetellenes angol kémkedési vádakat (természetesen kémhisztériaként), viszont a 168 óra sem fűzhetett kommentárt Rákosi halálának és a Magyar Nemzeti Bank nyugati kötvénykibocsátásának híréhez.

A 168 óra első felelős szerkesztője Ipper Pál, belpolitikai szerkesztője Földi Iván, egyik műsorvezetője Rapcsányi László, másik műsorvezetője és névadója Mester Ákos.

Az alábbiakban három jellegzetes szöveget idézünk a 168 óra I. évfolyamának 3. és 4. adásából.

---

1971. febr. 27.
BEVEZETŐ: IPPER PÁL

Jó napot kívánok, kedves hallgatóink.

Műsorunk első évfolyama negyedik számával jelentkezünk, és ezúttal már nem untatjuk hallgatóinkat a műsor körül folyó levelezési vitával. A jelek arra mutatnak ugyanis, hogy a vita eldőlt, s bár e héten is rengeteg levelet hozott szerkesztőségünkhöz a posta – hadd mondjam meg büszkén, vagy talán szerénytelenül: már kivétel nélkül olyan leveleket, amelyek – ha kisebb-nagyobb kifogásokkal is – de támogatják műsorunk alapötletét. Köszönjük szépen, és ezzel be is fejezzük ezt a témát.

Most már inkább az olyan problémák körébe szeretném beavatni a kedves hallgatót, amelyek a műsorszerkesztés nemlétező kulisszái mögött vannak. Hadd áruljam el mindjárt, hogy állandó időzavarban vagyunk. Hétfő reggelenként ül össze a 168 óra szerkesztősége először, hogy elhatározza, milyen is lesz a szombat délutáni műsor. Már akkor rengeteg eseményt látunk előre és számos füzetoldalt jegyzünk tele az ötletekkel, amelyek munkatársainktól érkeznek. Aztán telnek-múlnak a napok, és mindig csak újabb ötletek merülnek fel. Pedig hát a műsoridő nincs gumiból: pontosan 82 perc áll rendelkezésünkre, s ebből – szerkesztői elvként – előre megfontolt szándékkal, mintegy 25 percnyi zenét adunk. Marad tehát 57 perc. Ebből lemegy még 5 perc azokra a hírekre, amelyeket 17 órakor hallhatnak majd, tehát a fennmaradó 52 percet kell úgy beosztanunk, hogy az elmúlt 168 óra eseményei közül a legfontosabbakról szólhassunk. Persze ez rém egyszerű lehetne, ha szép sorjában – ezredszer a hét folyamán – hír formájában felsorolnánk azokat. De hát inkább azokat a formákat keressük, amelyek a legfontosabbakról egy kicsit másképpen, más oldalról szólnak, mint a hét folyamán elhangzott híradások.

Csakhogy az események nem mindig veszik tekintetbe a 168 óra szerkesztőinek elhatározásait. Hadd illusztráljam ezt egy példával. E héten Péter János külügyminiszter Dániában tárgyalt. Hétfőn úgy gondoltuk, ebből az alkalomból megbízzuk egyik munkatársunkat, aki nemrégiben turistaként járt a dán fővárosban, írjon egy ún. „színest”. Igen ám, de a külügyminiszter pénteken késő este megérkezett Dániából, és a repülőtéren nemcsak a Reggeli krónikának, hanem a 168 órának is hajlandó volt nyilatkozatot adni. Egy műsorba két Dánia aligha férhet bele, ezért hát Tardos Júlia útibeszámolója egyelőre a tartalék anyagok között van, s csak ha marad rá időnk a szűk műsor-másodpercek között, akkor tudjuk felhasználni. S hogy maradjon időnk, hát gyorsan be is fejezem, és átadom a szót mai műsorvezetőnknek, Rapcsányi Lászlónak…

RAPCSÁNYI LÁSZLÓ

Belpolitikai szerkesztőnk az elmúlt hét két hazai eseményére hívta fel figyelmünket. A budapesti Népfront Bizottság ülésén arról esett szó, hogy a március közepén kezdődő jelölő gyűlések váljanak politikai vitafórummá. A választópolgárok fejezzék ki egyetértésüket, de ne hallgassák el sem észrevételeiket, sem bírálataikat. És ezzel összefüggésben érdemes utalni a kormány és a SZOT vezetőinek tegnapi tanácskozására, melyről a mai lapok részletesen beszámolnak. Ezen a véleménycserén, mely az új gazdaságirányítási rendszer bevezetése után vált rendszeressé, általában félévenként, és ez a mostani már a nyolcadik volt, nyíltan és reálisan beszéltek az eredményekről és a problémákról. A szakszervezet képviselői arról, hogy a fogyasztói árak nem mindig a célkitűzéseknek megfelelően alakulnak, és hogy bár az árak változtatásának szükségessége nem vitatható, a kormány [által] elhatározott áremelés esetén vagy más árak csökkenjenek, vagy a jövedelmek növekedjenek. De nem értettek egyet a szakszervezet képviselői az ún. szabadáras cikkek [árának] indokolatlan emelésével, és az a véleményük, hogy a kormánynak ilyen esetekben határozottan fel kell lépnie. Ehhez a témához kapcsolódik Breitner Miklós beszélgetése Pandurovics József vezetőtitkárral.

1971. febr. 20.
BOLGÁR GYÖRGY

Az amerikai hadügyminisztérium eddig több mint kétmillió vitézségi érmet adományozott a Dél-Vietnamban szolgáló amerikai katonáknak. Így majdnem mindenkire, aki ott harcolt, jutott egy kitüntetés. Ráadásul ebben a számban még nem is szerepelnek a sebesülteknek adott érmek. A kitüntetettek közül majdnem 500 ezren kaptak Bronz Csillagot, 40 ezerrel többen, mint a második világháborúban, és tízszer annyian, mint a koreai háborúban. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy nemrég két Dél-Vietnamban szolgáló amerikai kutya is Bronz Csillagot szerzett, akkor úgy tűnik, vitézségi érmekből túltermelés van az Egyesült Államokban. (International Herald Tribune)

Mit gondolnak, mire panaszkodott Bucher svájci nagykövet, miután 40 napig volt a brazil gerillák fogságában? Az 57 éves jókedélyű agglegény legutóbb azt mondta, hogy három dolgot nem tudott megszokni. Először is az ágy túl puha volt, másodszor a gerillák rosszul szeletelték a sült húst, végül pedig nem szívhatta kedvenc cigarettáját. (Stern)

Rogers amerikai külügyminiszter komoly fejfájást okoz beosztottainak. Pedig mindössze arról van szó, hogy Latin-Amerikába szeretne utazni. Hogy miért jelent gondot a washingtoni külügyminisztériumnak egy egyszerűnek látszó külföldi út? Azért, mert még emlékeznek Nixon megbízottjának, Rockefellernek 1969-es körútjára, amely meglehetősen viharos volt. Így aztán a külügyminiszter tanácsadói lázasan keresik azokat a dél-amerikai országokat, amelyeket Rogers biztonságban meglátogathat. (Newsweek)

Valami nem stimmel a nyugatnémet költségvetéssel, Möller pénzügyminiszter ugyanis mindenáron spórolni akar. A Stern című lap szerint elsősorban az bosszantja, hogy túl sokan dolgoznak a nyugatnémet tájékoztatásban, mégpedig feleslegesen. Szerinte el kellene bocsátani legalább háromezer embert, helyettük öttel több Neue Zürcher Zeitungot kellene rendelni Svájcból, és a nyugatnémet tájékoztatás semmivel sem volna rosszabb. Lehet, hogy igaza van, de nekem valami gyanús: nem lehet, hogy a pénzügyminisztert túl gyakran bírálja a nyugatnémet sajtó?

Hamarosan megjelenik Angliában a volt miniszterelnök feleségének nagylemeze. Wilsonné tavaly verseskötetet adott ki, méghozzá állítólag sikerrel, most pedig legjobb műveit veszi lemezre zenekísérettel. Úgy látszik, rossz idők járnak Wilsonékra, nem árt a mellékkereset. (International Herald Tribune)

Nem tudom, hányféle kitüntetést és címet kapott az első Holdra lépő ember, Neil Armstrong, mindenesetre az ötödiknek, Alan Shepardnek egyelőre csak a New York-i golfszakírók szövetségének díja jutott. Tudniillik ő volt az első ember, aki a Holdon golfozott, ha csak néhány ütés erejéig is. A díjat azonban nem ezért ítélték neki, hanem azzal az indoklással, hogy a játék teljesen új „szféráját” nyitotta meg. (International Herald Tribune)
Előfordul, hogy megismétlődik a történelem. Az angliai Wingben, Londontól 75 kilométerre ezrek gyűltek össze és jelzőtüzeket gyújtottak, csakúgy, mint 1588-ban a Spanyol Armada közeledtére. Most ugyan semmiféle spanyol veszély nem fenyegetett, annál inkább az, hogy a brit kormány a városka körzetében akarja fölépíteni London új repülőterét. A terv azzal járna, hogy majdnem kétezer ember elvesztené otthonát. A tiltakozó tömeg jazz-zenekar kíséretében a híres amerikai polgárjogi dal, a We shall overcome, a Győzni fogunk dallamára a következő szöveget énekelte: We shall not be moved, azaz nem mozdítanak el minket, vagy szabadon, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem megyünk mi innen el. (Newsweek)

Világos, hogy az operaénekléshez jó hang kell, és az is biztos, hogy a jó külső sem árt. Maria Callas szerint azonban az utóbbi elengedhetetlen követelmény. A világhírű és 47 éves korában is nagyon dekoratív operasztár legutóbbi nyilatkozatában azt mondta, hogy akkor jutott el pályája csúcsára, amikor lefogyott. Persze másról is beszélt, így arról, hogy nem szereti Puccinit, bár a legtöbb pénzt éppen vele kereste. Callas jelenleg nem lép fel, mert mint mondta, néhány rossz éneklési szokást vett fel, de reméli, hogy még az idén visszatérhet az operaszínpadra.

• Beszélő évek – 1971