Skip to main content

Ország a rajzasztalon

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


1971 az Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció (OTK) éve (is). Ha belegondolunk, persze furcsa, hogy csak 1971 az OTK éve, s nem 1949 vagy 1950. Olyan államberendezkedés mellett, amely tervgazdálkodást (?) is folytatott, amely az „egész világ megforgatását” tűzte ki célul – „holnapra”, elvárható lett volna, hogy a hatalom rendelkezzék deklarált elképzelésekkel a „múltból öröklött”, következésképp minden bizonnyal torz településhálózat átformálására. Pedig az ország területi szerkezetének, településhálózatának tervszerű átalakítására korábban is születtek elképzelések.

A két világháború között született közigazgatási reformjavaslatok kapcsán településhálózat-fejlesztési elképzelések is megfogalmazódtak. Geográfus szerzők tollából született tanulmányok szerint az államterület (közigazgatási) felosztásának kiindulópontja a járások területének helyes meghatározása, ehhez pedig a létező városok vonzáskörzetét és közlekedésföldrajzi helyzetét kell figyelembe venni az „optimálisan” kialakított járásoktól kell a megyéket kialakítani (nem pedig a megyék területét járásokra bontani), s a közigazgatási székhelyeket „alkalmassá tenni” szerepkörük ellátására.

Ezen javaslatok nem valósultak meg, miként a koalíciós évek közigazgatási-településhálózati elképzelései sem. Ezek közül a legkidolgozottabb a Nemzeti Parasztpárt javaslata volt, mely Erdei Ferenc és Bibó István ezirányú előmunkálataira támaszkodhatott. Erdei még a háború előtt megjelent Magyar városban fogalmazta meg „országépítő” javaslatát – városokkal. Az elképzelés az alföldi mezővárosok és tanyáik kapcsolatának – valós alapú, de idealizált – értelmezésére vezethető vissza: az országfelosztás ideális egysége a város s a vele a tanyák mintájára egybeszerveződött vidék. Ez a „szakmai előkép” ötvöződött a Parasztpárt „feudalizmusellenességével”, következésképp megyeellenességével. A Nemzeti Parasztpárt javaslata szerint a közigazgatási rendszer területi alapegységévé – a korábbi vármegyék és járások helyett – a nagyfokú helyi autonómiával rendelkező városmegyét kell tenni: „A közigazgatás szervezetének a valóságos gazdasági, társadalmi és közlekedési gócok körül kialakult valóságos egységekhez kell idomulnia. Eszerint Magyarországot a 25 vármegye és 151 járás helyett kb. 70-80 ilyen városi vagy városiasodó központ körül kialakítandó városmegyére kell bontani. A jelenleg teljesen külön igazgatási életet élő városokat szervesen bele kell kapcsolni a városmegyébe s vele a környék életébe” – érvelt Erdei Ferenc a tervezet bemutatásakor a nemzetgyűlésben. A közigazgatás 1950-ben történt átszervezése során azonban jelentősebb területi változtatásokra nem került sor (annál inkább tartalmi változtatásokra, a közigazgatás önkormányzati jellegének megszüntetésére).

Természetesen a tervgazdálkodás bevezetésekor felmerült, hogy a „népgazdasági tervezés” mellett – vagy annak részeként – életre kell hívni a területi és településhálózat-tervezést. E feladat az 1949-ben felállított Területrendezési Intézetre hárult. Az intézet feladata „a szocialista építőmunkát szolgáló, szocialista településpolitika kidolgozása” volt.

Hajdú Zoltánt idézve: „…a településpolitika ideológiai, gazdasági környezetét, politikai feltételrendszerét, hogy ezek direkt módon meghatározták a településpolitika irányait, ill. céljait; a településfejlesztést erőteljesen egybekapcsolták a gazdaság, a politikai struktúra, a társadalom átalakításának voluntarisztikus céljaival, illetve eszközeivel”. A településpolitika elsődleges célja az iparosítás településhálózati feltételeinek megteremtése, ugyanakkor a településfejlesztés legfontosabb eszköze is az iparosítás. Évtizedekre elfogadottá vált, hogy „…a településhálózat fejlődése, szocialista átalakítása és megújítása elsődlegesen a tervszerű szocialista iparosítás bázisán mehet végbe”.

A központi kérdés már ekkor a települések osztályba sorolása volt. Többszöri módosítás után három osztályba sorolták a településeket; az I. osztályú települések közé az országos jelentőségű városok kerültek (Miskolc egy ideig „osztályon felüli” településként szerepelt – vö. a kiemelt fejlesztés végeredményével!), a II. osztály települései is városi szerepkört láttak volna el. Az „1971-es” OTK, de az egész későbbi településpolitika szempontjából is meghatározó jelentőségű volt a III. kategóriába, a falvak (községek) közé sorolt települések megítélése. Az e csoportba sorolt „…települések fejlesztését oly módon kell irányítani, illetve korlátozni, hogy egy új, a szocialista termelés érdekeinek megfelelő községhálózat kialakulásához vezessen.” Mivel egyrészt a fejlesztési eszközök szűkösen álltak rendelkezésre, másrészt úgy vélték, hogy a „gazdaságos” településméret 3000 lakosnál kezdődik, csak e népes falvakat lehet ellátni megfelelő intézményekkel és közművekkel, a III. kategóriába sorolt települések között a „fejleszthetőség” szempontjából éles különbségeket tettek. Külön csoportba sorolták azokat a községeket, amelyek lélekszámuknál, gazdasági helyzetüknél, közlekedési adottságaiknál, területi elhelyezkedésüknél fogva nem illeszthetők bele a kialakítandó szocialista községhálózatba, és ezért nem is fejleszthetők. E községekben a koncepció szerint beruházás csak kivételesen lett volna engedélyezhető, s csak a termelés érdekeit közvetlenül szolgáló vagy a lakosság elemi szükségleteit biztosító beruházásokat (bekötőút, villanyszolgáltatás, egészséges vizű kút stb.) végezhettek volna. „A C csoportba sorolt települések területére építési engedélyt lakóépületre kiadni nem szabad. A jelentkező építési szándékot – kellő politikai felvilágosítás útján – a felé az A csoportba sorolt település felé kell irányítani, amelyhez a település kapcsolódik” – írta a tervezet. Itt van a forrása a kisfalvakkal szemben folytatott későbbi településfejlesztési gyakorlatnak.

Ezek az elképzelések nem emelkedtek állami határozattá, nem is kerültek nyilvánosságra, következetes gyakorlattá is csak a hatvanas évek végén, a hetvenes években váltak. Egyes elemei, mint például a települések egy részére kimondott építési, beruházási tilalmak, vagy a „szervezet-korszerűsítések” címén végrehajtott intézménykörzetesítés – egyre több községre kiterjedő közös tanácsok szervezése, tsz-összevonások, a falusi iskolák egy részének megszüntetése stb. – azonban formálták a településpolitika gyakorlatát. Miért nem váltak deklarált célkitűzéssé, „tervfeladattá” a településhálózat-fejlesztési elképzelések? Az ötvenes évek állama szélsőségesen centralizált volt, egyetlen hatalmi központ létezett; ebből nézvést a „lokalitás” kérdése eltörpült a „szocializmus építésének” grandiózus feladatai mögött. Az országszervezés ágazatok szerint történt. A szűken értelmezett gazdaság fejlesztésén kívül másra, mint például az infrastruktúra fejlesztésére anyagi erőforrások alig jutottak. Egy évtizeden át szüneteltek is a településtervezés munkálatai, ám az alapelvek átvészelték ezt az évtizedet. E korai koncepció „…a politikai és ideológiai közegnek, környezetnek megfelelően nyíltan »osztálybázisú«, városfejlesztés-orientált, »munkáspárti« térbeli elképzeléssé-tervrendszerré vált” – értékelte e korai elképzeléseket a kérdéskör egyik kutatója, Hajdú Zoltán. E tervek egyértelműen állást foglaltak a településállomány közel felét kitevő kisközségek fokozatos elsorvasztása, felszámolása mellett. Hatásuk beszivárgott a szaktudományokba is; geográfus szerző – Kolta János – írta az aprófalvas Baranya megye követendő településpolitikájáról: „…a népgazdaság és az itt élő lakosság életszínvonalának emelése érdekében feltétlenül szükséges a településsűrűség felszámolása…”

Az OTK közvetlen előzményei a hatvanas évek elejére nyúlnak vissza. Annak, hogy egy évtizedes szünet után ismét színre lépett a területi-településhálózati tervezés, több oka volt:

A gazdaságfejlesztés felélte a hagyományos iparvidékek és Budapest tartalékait – infrastruktúra, munkaerő; a további iparosításnak ki kellett lépnie a korábbi területi keretekből. Az MSZMP Politikai Bizottságának 1958-as, az ipartelepítésről hozott határozata megállapította, hogy arányosabb ipari fejlesztésre van szükség, s ezt a feladatot „…Budapest ipari súlyának tervszerű csökkentésével, az iparilag elmaradott területek iparosításával, az egyes területek belső gazdasági szerkezetének összehangolásával…” kívánták megoldani. A határozat előírta, hogy a „népgazdasági tervek” „telepítési fejezettel” is rendelkezzenek. A vidéki iparosítás érdekében tehát fel kellett kutatni az iparosítás szempontjából fogadóképes településeket, ilyenek hiányában ki kellett azokat fejleszteni. A terület- és településhálózat-tervezés tehát továbbra is az iparfejlesztés céljait volt hivatva támogatni.

A némiképp változó életszínvonal-politika, a növekvő kommunális beruházások, az állami lakásépítés, a magán-lakásépítés növekvő állami támogatása igényelte e beruházások „telepítésének” irányítását; a mélyülő területi differenciák mérséklése politikai szempontból is kívánatos volt.

Budapest mellett új hatalmi központok alakultak ki, s a megyék állami és pártvezetése is igényelte a településfejlesztési akciók kidolgozását-bevezetését, ettől is remélve megyéjük fokozott támogatását, kedvezőbb pozíció kialkudását az elosztási rendszerben. A kialakuló területi lobbik részben ellensúlyozni tudták az ágazati szemléletet-tervezést-irányítást.

A mezőgazdaság kollektivizálása után ki kellett alakítani (?) a nagyüzemi termelésnek megfelelő – „szocialista” – faluhálózatot; az erőszakos kollektivizálás és az iparosítás együttes hatására felgyorsult migráció irányításához is megfelelő célokra és eszközökre volt szükség.

A hatvanas évtized egyébként is a társadalom- és gazdaságirányítás szervezése, tervezése szempontjából igen mozgalmas volt. Folytak a gazdasági reform előkészületei, majd megtörtént bevezetése, folyt a „hosszú távú népgazdasági tervezés” újabb etapja, s ennek részeként újrakezdődtek a hosszú távú területi tervezés munkálatai is. A terület- és településhálózat-fejlesztési elképzelések 1971-ben két dokumentumban öltöttek testet kormányhatározatok formájában, tehát nem törvényként: megszületett az Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció és a Területfejlesztés Irányelvei. Az OTK és az Irányelvek stratégiai célja kettős volt: biztosítani kívánták a népgazdaság erőforrásainak hatékony hasznosítását és mérsékelni a lakosság életszínvonalában – „anyagi és kulturális színvonalában” – mutatkozó különbségeket; ez utóbbiakat a települések hierarchikus szintjein belül kívánták csökkenteni. E két célkitűzés könnyen szembekerülhetett – volna – egymással, noha a kormányhatározatok ideológiai hátterét biztosító MSZMP-irányelvek (a Politikai Bizottság területfejlesztési irányelvei, 1970. III. 10.) „…a gazdasági hatékonyságot helyezték a területfejlesztési politika előterébe, s ennek függvényében irányozták elő a különböző területek gazdasági fejlettségében meglévő aránytalanságok kiegyenlítését, a megyék és országrészek közötti érdekek összehangolását, a vidék gazdasági, tudományos és kulturális fejlesztését”.

Az OTK legfontosabb tervezési eszköze, akárcsak korábban, a települések hierarchikus (fejlesztési) kategóriákba való besorolása volt. A településkategóriák száma tizenegyre nőtt, a központ-hálózat valamelyest differenciáltabbá vált. Az OTK szerint 130 település töltött volna be városi szerepkört. A települések közel kétharmada továbbra is az egyéb vagy „központi szerepkör nélküli” települések kategóriájába került. Ezek „tervszerű” felszámolását már nem említette a Koncepció, de egyes megyei településhálózat-fejlesztési tervek (melyek az OTK megyei „lebontását” jelentették) még igen, s a gyakorlati településpolitika is hozzájárult sorvadásukhoz, lakosságuk gyors csökkenéséhez. A felső- és középfokú központok kijelölését országos szinten, az alsó fokú központokét megyei szinten végezték.

Az OTK javára kell írnunk a következőket:

A korábbi, szinte kizárólag ágazati, gazdaságpolitikai szempontokat figyelembe vevő tervezés után elismertette a területi, települési szempontok létezését, széles körben elfogadtatta a „regionális gondolkodást” (pl. a statisztikai adatszolgáltatásban, a tudományos kutatásban, a közigazgatás-szervezésben stb.).

A települések hierarchikus rendszerének kialakításával, a funkcionális és hálózati szempontokat helyezte a településhálózat-fejlesztés előterébe, szemben az ideologikus (pl. a nehézipari központok kedvezményezett helyzete), mechanikus (nagyságrendi kategóriák) szemlélettel.

Szerepe volt az infrastrukturális fejlesztések arányainak növekedésében az 1970-es évek elején.


A települések száma az egyes OTK-kategóriákban<?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" />

Központi szerepkör

A besorolt települések száma

Az összes település %-ában

Országos központ

1

0,03

Kiemelt felsőfokú központ

5

0,15

Felsőfokú központ

7

0,22

Részleges felsőfokú központ

11

0,34

Középfokú központ

65

2,02

Részleges középfokú központ

41

1,28

Kiemelt alsó fokú központ

142

4,43

Alsó fokú központ

530

16,52

Részleges alsó fokú központ

292

9,10

 

 

 

Budapesti agglomerációba tartozó

44

1,37

települések

 

 

Egyéb település

2071

64,54

Összes település

3209

100,00



Hozzájárult a megyék közötti fejlettségbeli különbségek mérséklődéséhez.

A mérleg másik serpenyőjébe meglehetősen súlyos kifogások kerülnek:

A településfejlesztésben, az infrastruktúra-fejlesztésben továbbra is – 1968 után is! – a tervutasításos irányításé maradt a vezető szerep. A települések fejlesztési lehetőségei az országos szerveknél dőltek el; a „kapott” javak telepítésébe a helyi társadalmaknak úgyszólván semmi beleszólása nem volt, így érdekeltségük is csekély maradt.

A tervutasításos típusú „fejlesztés” szükségessé tette országos „normatívák”, sematikus modellek alkalmazását a tervezésben. E modellek figyelmen kívül hagyták a településhálózat helyi adottságait, sajátosságait. Ez különösen az Alföld vagy az agglomerációk területén tette alkalmatlanná az OTK-t a településfejlődés irányítására. Sopron vagy Hódmezővásárhely között nem mutatkozott különbség, lévén mindkettő részleges felsőfokú központ; valójában nem volt mondanivalója a durva mennyiségi előírásokon, „normatívakon” túl az egyes településekről.

Az OTK – legalábbis a megvalósulás gyakorlatában – városfejlesztési koncepció volt; azzá tette a beruházási eszközök szélsőséges koncentrációja, a városok „kisugárzó hatásának” túlbecsülése.

E felfogás szerint a fejlesztett városok megoldják környékük gondjait is. Ez az „ideológia” támasztotta alá a városok 90-92%-os részesedését a településfejlesztési forrásokból az 1970-es években, miközben a lakosság fele falvakban élt! Ez az elosztási gyakorlat, az OTK-nak az az „engedménye”, hogy az életkörülmények kiegyenlítését csak az egyes településkategóriákon belül – s nem közöttük! – szorgalmazta a falusi térségek, mindenekelőtt az apró- és kisfalvak leszakadásához, funkcióik elszegényedéséhez, lakosságuk menekülésszerű elvándorlásához vezetett. A legkisebb falvak lakossága évtizedenként harmadolódott, feleződött, s jelentkeztek a Gyűrűfű-esetek. (Gyűrűfű 1972-es pusztává válása mellett további falvak néptelenedtek el, ám ezeket az eseteket a statisztika s a közigazgatás az idejében végzett községegyesítésekkel elrejtette.)

Az OTK „célrendszert” adott, az elérendő célokat részletezte (pl. az egyes központkategóriák követelményrend-szerét), de az elérendő célokig vezető útról vagy utakról nem volt érdemleges mondanivalója. Ez is hozzájárult például a beruházási javak szélsőséges elosztásához, megengedve olyan érvelést, hogy a „fejlesztés” első szakaszban a „növekedési pólusokat” kell kialakítani.

A településhálózat változó rendszer, vannak hanyatló egyedei is; az OTK nem kínált megoldásokat a stagnáló, hanyatló települések számára. A koncepció növekedést tervezett (a városok népességnövekedése, infrastrukturális beruházások, új intézmények telepítése stb.) erre voltak (?) eszközei. Amikor a növekedés megszűnt, nem tudta kezelni a területi folyamatokat. Nem készült fel a településfejlődés közvetett irányítására.

Az OTK egyoldalúan műszaki (közgazdasági) szemlélettel készült; a települések műszaki létesítmények konglomerátumaként jelentek meg a tervben, s nem társadalmi képződményekként.

Az 1970-es évtized a területi fejlődésben az OTK évtizede volt. A településfejlődés, legalábbis látszólag (!) jórészt az OTK elképzelései szerint alakult (a nagy- és középvárosok gyors növekedése, szaporodó várossá nyilvánítások, „tanyafelszámolás” stb.). Az azonban már vitatható, hogy a terület-és településfejlődésben tapasztalható torzulások kizárólag az OTK rovására írhatók-e. Az OTK ugyanis az ideológiai-politikai-településtudományi szempontok mellett szoros kapcsolatban állt a magyarországi „reálfolyamatokkal”. A koncepció és a „reálfolyamatok” egymást erősítették, „legitimálták”. A hatvanas évek közepén felgyorsuló, a szűk ágazati racionalitás érvrendszerére támaszkodó „szervezetkorszerűsítési” törekvések támaszra találtak az OTK-ban, és gyökeresen átformálták a falusi térségek alapellátását. Az OTK viszont a falvak hierarchikus osztályokba sorolásakor az ágazati racionalitásokra is hivatkozott: „Ki kell jelölni azokat a településeket, centrumközségeket, amelyek a nagyüzemek gazdasági központjait és egyúttal azoknak az ellátási intézményeknek a telepítési helyét képezik, amelyek gazdaságos üzemeltetése meghatározott népességszámhoz kötött. Ezek vonzásközpontként a terület szervező centrumaivá fejlődhetnek.”

Az OTK az eredeti elképzelések szerint 2000-ig vezérelte volna az ország településhálózatának alakulását, de már a hetvenes évek végén súlyos bírálatok érték a koncepciót; e településpolitikai viták során éles, szerteágazó, a „szocialista államberendezkedés” alapjait érintő, nyilvános kritikák hangzottak el. Ehhez járultak a gazdasági válság jelei, az extenzív növekedés forrásainak megcsappanása. 1982-ben még módosították a koncepciót, de az évtized közepére csendesen kimúlt; hatályon kívül talán mindmáig nem helyezték.




























































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon