Vezér Erzsébet

Nyomtatóbarát változat

Már a hatvanas években is készítettem interjúkat Lukács Györggyel. Amikor 1971-ben kérésére orvosa közölte vele, hogy az életéből már nem sok van hátra, címszavakban megírta önéletrajzát Megélt gondolkodás címmel. Ennek alapján kérdezgettük és vettük magnóra Eörsi Istvánnal az egész életét, amely sok más nyelvű kiadás után 1989-ben magyarul is megjelent. Lukács György 1971. június 5-én halt meg.

Amikor eltemették, én már Londonban voltam, ahol interjúkat készítettem többek közt a temetésről hazatért húgával, Mici nénivel. Ő mondta: „Tudod, ott olyan katonák álltak (ti. a sírnál). A Gyuri úgy röhögött volna ezen.” Nyilván munkásőrök lehettek, hiszen párttemetést kapott. Mi annak idején megkérdeztük tőle, mi lesz, ha Münnich mellé temetik. Azt válaszolta: „Majd nem állok vele szóba.”

Egyébként Mici néni sok érdekeset mesélt Lukács gyermekkoráról, Thomas Mannról, Bartókról, Dohnányiról és más kortársakról. Második férje, Otto Popper, tengerésztiszt volt Polában; ugyanakkor, amikor Horthy. Mikor egyszer Horthy már kormányzóként meghívta, azt válaszolta: „majd ha lakást változtatsz”.

Ugyanekkor látogattam meg Gyömrői Editet is. Csináltam vele egy bravúros interjút. Azért bravúrosat, mert előtte senkivel sem akart szóba állni, aki a József Attilával kapcsolatos emlékeiről szerette volna faggatni. A Magyar Tudományos Akadémia levélben kérte, hogy vesse papírra emlékeit József Attiláról. Mire ő azt felelte, hogy amit József Attila a világról el akart mondani, azt a verseiben megírta. Mikor én londoni lakásában felkerestem, nagyon szívesen fogadott, és a beszélgetés közben teljesen feloldódott. Elmesélte nagyon kalandos életét, hogyan lett analitikus, hogy József Attilát Lesznai Anna ajánlotta, és ő azonnal látta, hogy gyógyíthatatlan. Ezért nem is kezelte, csak tartotta benne a lelket. Mindezt részletesen elmondta a vele készült interjúban, mely a Petőfi Irodalmi Múzeum hangtárában megtalálható, és megjelent az Irodalomtörténet című folyóirat 1971. évi 4. számában is. Végül megkérdeztem, nem maradt-e valami írásbeli emléke Attilától. Megígérte, hogy mire legközelebb megyek, kikeresi. Talált is négy levelet, egy álomleírást, két verskéziratot és különféle analitikus feljegyzéseket (az itthon megtalált és később megjelent Szabad ötletek jegyzéke nem volt köztük). Ez utóbbiakat egyébként nem ő íratta József Attilával. Mikor megkérdeztem, hogy lemásolhatom-e az iratokat, azt felelte: „Vigye haza. Ha én meghalok, ki fogja tudni itt, hogy ki volt az a József Attila.”

Egyébként Gyömrői Edit eddigi visszahúzódása abból fakadt, hogy többen, különösen Attila Szép Szó-beli barátai, azzal vádolták, hogy ő betegítette meg a költőt. Egyik levelében írja is nekem, mert ettől kezdve rendszeresen leveleztünk: „Maga volt az első ember (nem analitikuskörökben), aki József Attilával kapcsolatban nem ellenségesen beszél rólam. Köszönöm.”

Azt hiszem, hogy látogatásommal és interjúmmal sikerült is kibékítenem úgynevezett ellenségeit. Ignotus Pál az 1972. márciusi londoni Irodalmi Újságban már szeretettel beszél Gyömrői Editről, és egy neki szóló közös lapunkat is nagyon kedvesen írta alá.

Aczélnak nagyon imponált, hogy ennyi József Attila-kéziratot hoztam haza, és hívatott. Célzást tett rá, hogy szeretne a kéziratokból. Azt mondtam neki, hogy én kéziratokat csak közgyűjteményeknek szoktam adni, és amilyen marha voltam, ez igaz is. (Ma vagyont gyűjthetnék belőlük.) Aczél elintézte, hogy Gyömrői Editet hívják meg Pestre, és hogy az Ideg- és Elmegyógyintézetben tartson előadást. Ez meg is történt, de az intézet igazgatója nem engedte meg, hogy az előadás nyilvános legyen, mert akkor még kényes kérdés volt nálunk a pszichoanalízis.

Ugyancsak 1971-ben látogattam meg Londonban Kabos Ilonkát, akitől 45 Ady-levelet szereztem azon az áron, hogy édesapjának, Ady szerkesztőjének a Budapesti Naplónál emléket állíttatok. Először utcát akartam elneveztetni róla, de a tanácsnál azt mondták, hogy utcát csak internacionálisan ismert emberről neveznek el. Mint például Rudas Lászlóról vagy Münnich Ferencről ugye… De egy emléktáblát hajlandók elhelyezni a Budapesti Napló szerkesztőségének épületén. Mire azonban ez megtörtént, és Kabos Ilonka hazahozta a 45 Ady-levelet 1972-ben, addigra én már ki voltam rúgva a Petőfi Irodalmi Múzeumtól, és a leveleket az Akadémia kézirattárának adtam.

Fontos beszélgetésem volt Londonban ugyanebben az évben Cs. Szabó Lászlóval, aki emigrációja előtt a rádió irodalmi osztályvezetője volt. Hosszan beszélt József Attiláról. Azt mondta, csakugyan igaz, hogy József Attila rádiószereplése viharszünet miatt maradt el, viszont versei többször szerepeltek a rádióban mások előadásában. Rokonszenves képet rajzolt Kozma Miklósról, a rádió akkori elnökéről. Mint rádiós ismerte meg Radnótit, beszélt a Szép Szó és a Válasz ellentétéről és sok minden másról. Ezután a beszélgetés után még sokáig leveleztünk. Tőle is kaptam kéziratot és fényképeket.

Ignotus Pállal is sokat voltam együtt. Őt még Pestről, Hatvanyéktól ismerem. Megkínált Koestlerrel is, aki jó barátja volt, de én akkor még semmit sem olvastam Koestlertől, ezért nem mertem elmenni hozzá. Viszont Bíró Lajosnétól kaptam egy még Dunavarsányban készült amatőr fényképet Adyról, továbbá több Bíró-kéziratot.

Mindezt azért írom meg, mert hazajövetelem után nem sokkal megkezdődött kirúgatásom folyamata a Petőfi Irodalmi Múzeumból, melynek gyűjteményét annyi értékkel gazdagítottam. Meg kell még jegyeznem, hogy Londonban nem államköltségen tartózkodtam, hanem egy volt osztálytársnőm-barátnőmnél éltem vendégségben.

Kirúgatásom folyamata azzal kezdődött, hogy egyik kutatónapomon felhívott a hangtár egyik munkatársa, hogy elmenne interjút készíteni Vas Zoltánnal. Azt válaszoltam, hogy Vas Zoltán ugyan nem író (én kifejezetten irodalmi emlékezésekre szakosodtam), de bizonyára érdekes dolgokat tud a ’45 utáni irodalmi életről, hát menjen. Azzal jött vissza, hogy nagyon rázós volt az interjú. Mondom: „akkor tegye zárt anyagba”. (Itt őriztem többek közt a Ravasz Lászlóval és a Mécs Lászlóval készített interjúimat.) Másnap már kinn volt a Belügyminisztérium, és négy hétig nem mehettem be a munkahelyemre, illetve egyszer mégis – akkor, amikor a Lukács-szalagokat és a Lukácsra vonatkozó felvételeket kellett átadnom a Lukács-archívum részére. A múzeum részéről Kabdebó Lóránt volt a belügycsekkel, és kirúgatásom után ő lett a hangtár vezetője. Állítólag minden beszélgetést lehallgattak. [Megjegyzem még, hogy a Vas Zoltán-interjút sohasem hallgathattam meg. A belügy elkobozta.]

A négy hét elteltével sem mehettem vissza munkahelyemre. Megkérdeztem Illés főigazgatót, hogy ezt mire véljem. Azt felelte, hogy „elemző felmérést” végeztek a távollétemben. Kérdésemre, hogy találtak-e valami diffamálót, azt válaszolta hogy nem, de engem azért a jövő évben nyugdíjazni fognak. Én ezen úgy felháborodtam, hogy írtam egy cédulát, melyben azonnali nyugdíjazásomat kértem, és bevittem Illéshez. Mikor kijöttem, ott ült a múzeum gazdasági vezetője. Én meg mondtam neki, mi a szándékom. Mire ő azt mondta, hogy meg vagyok őrülve, hiszen nekem különben járna hat hónapos felmondás, így pedig nem kapok semmit. Erre én visszamentem Illéshez, és kértem vissza a két perccel előbb odaadott cédulát. Ugyanis akkor sem voltam olyan gazdag, hogy hathavi fizetésemről lemondjak. Illés azonban nem adta vissza. A pártközpontnak kellett közbelépnie, hogy a felmondási időre járó pénzt megkapjam. Ez az eljárás ugyanis még Aczélnak is sok volt.

Egyébként azonnal behívtak a pártközpontba, mihelyt a belügyi vizsgálat megkezdődött, és azt mondták (nem emlékszem a nevére annak, akivel beszéltem), hogy „nyugi, nyugi, nem lesz semmi baj, de az elvtársnőt a fiatalok nagyon befolyásolták”.

És itt valamelyest vissza kell mennem az időben. Mikor az Irodalomtudományi Intézetből 1963-ban akaratom ellenére áthelyeztek a PIM-be, akkor Klaniczay Tibor, az igazgatóhelyettes adott nekem 3000 Ft jutalmat, hogy elmehessek Párizsba Adyt kutatni, és havi 1000 Ft úgynevezett célhitelt, hogy – úgymond – „ne dolgozz, hanem dolgoztass”, így aztán, mikor Eörsi kijött a börtönből és nem volt munkája, akkor ő kapta ezt a pénzt, majd amikor ő már fordításokkal némi jövedelemhez jutott és Kenedit kirúgta Kardos György a Magvetőtől, akkor Kenedi kapta a célhitelt. Persze ők is csináltak néhány interjút.

Tehát ott tartottunk, hogy engem a fiatalok megrontottak. Így hozták tudomásomra, hogy nem tetszett a pártnak, hogy ellenzékieket munkához juttattam. Én viszont arra gondoltam, hogy Szókratésznek legalább meghagyták, hogy ő rontotta meg a fiatalokat, engem viszont a párt szerint a fiatalok rontottak meg. Talán igaz is, mert ezután csatlakoztam én is a demokratikus ellenzékhez.

(Részlet Vezér Erzsébet önéletrajzából)

• Beszélő évek – 1971