1972-ben március 15-e hivatalos ünneplése, pontosabban negligálása a Forradalmi Ifjúsági Napok keretében zajlott. A „három tavasz” (1848, 1919, 1945) ünnepe ebben az évben Dózsa György születésének 500. valamint a Történelmi Emlékbizottság 1942-es tüntetésének harmincadik évfordulójára való tekintettel kissé kibővült. Ráadásul a Gergely naptár szeszélye folytán még Petőfi év is volt. Az ünnepek bőségében éppen a nemzet számára legfontosabb, március 15-e sikkadt el leginkább. Volt ugyan délelőtt koszorúzás a Petőfi szobornál, ám a hangsúly inkább a harminc évvel azelőtti antifasiszta tüntetés emlékére állított márványtábla felavatására tevődött. A tömegkommunikáció hallgatott, a rendőrség pedig felkészült a spontán megmozdulásokra. Összetartás volt a kerületi kapitányságokon, mozgósították az Ifjú Gárda és a katonaság néhány egységét is. Pontos akcióterveket készítettek. Nem hiába. Az előző évi néhány száz fős tüntetés után, 72-ben már több ezer fiatal, zömében diák mozdult meg, hogy méltóképpen köszöntse a sajátjának érzett ünnepet. Ahogy Krassó György 1983-ban megfogalmazta: „…ez a nemzedék új hagyományt is teremtett az ünnepre, jelenné tette a múltat, élővé a tankönyvbe szorult történelmet.”
Március 15-én délelőtt a hivatalos ünnepség keretében ifjú gárdistákat avattak a Petőfi szobornál. A ceremónia végén azonban a KISZ-es rendezők legnagyobb meglepetésére fiatalok egy csoportja a téren maradt, majd 48-as dalokat éne kelve a Batthyány-örökmécseshez vonult. Itt mondvacsinált, elképesztő indokokkal több fiatalt őrizetbe vettek. (Az események és következményeik leírása bővebben megtalálható Kenedi János Kis állambiztonsági olvasókönyv című könyve második kötetében.)
A délutáni események kiinduló pontja, a találkozási hely a Nemzeti Múzeum kertje volt. Itt tudtuk meg, hogy a menet a szervezők elképzelése szerint az Astoriát érintve a Kossuth Lajos utcán át a Petőfi szoborhoz tart. A számításba azonban hiba csúszott: a rendőrök már az Astoriánál elkezdték oszlatni a tömeget. Több részre szakadtunk. Két barátommal és néhány társunkkal a Kossuth Lajos utcán, majd a Váci utcán keresztül jutottunk el a szoborhoz. Közben a rendőrautók folyamatosan cikáztak és néhány embert se szó, se beszéd kiemeltek a most már külön haladó, de eredetileg együtt induló csoportokból.
A Petőfi szobornál vártunk a többiekre, de helyettük ismét a rendőrök jöttek. Valahogy elterjedt a tömegben, hogy ki-ki igyekezzék feljutni a Várba, a Mátyás templomnál lesz a következő gyülekező. Mire felértünk, negyed nyolc, fél nyolc lehetett. A tömeg szépen nőtt, minden busz tömve érkezett, majd üresen folytatta útját a Moszkva tér felé. 48-as dalokat énekeltünk, amikor ismét megjelent a rendőrség. Gumibotokkal támadtak ránk. A „dicsőséges csihi-puhi” elől a Halászbástya felé, majd a sétautakon a Batthyány tér irányába menekültünk.
A téren és a Fő utcán már sokkal több volt a rendőr, mint a demonstráló. Föl-alá száguldoztak a rendőrautók és a rabomobilok. A rendőrök mellett Ifjú gárdisták és katonák is tevékenykedtek. Barátaimmal úgy döntöttünk, hogy most már eléggé kiünnepeltük magunkat, mehetünk haza.
Ez azonban nem volt egyszerű. A teljesen bepörgött rendőrök és ifjú segédeik példát akartak statuálni. Világos kellett legyen a számukra, hogy a tüntetés gyakorlatilag befejeződött, nincs már rájuk szükség. Ám ők élvezték a munkát. Régen – vagy tán sohasem – volt ilyenben részük, legfeljebb a TV képernyőjén át irigykedhettek párizsi, németországi és amerikai kollégáikra. Tehát hajtóvadászatba fogtak, lezárták az utcákat, és válogatás nélkül gyűjtötték be a kokárdás srácokat.
Mi is körbe-körbe jártunk, hogy végre leléphessünk. Egyszer csak elhúzott mellettünk egy rendőrautó. Előttünk néhány méterre egy magányos fiú követ hajított utána, majd bemenekült a legközelebbi kapualjba. A kőtől betört a kocsi szélvédője. A visszaguruló rendőrkocsiból kiugráló hekusok és kiskatonák minket fogtak le, és tuszkoltak be egy rabóba. A már bent ülő társunkkal együtt a Szalay utcai kapitányságra szállítottak bennünket. Kb. kilenctől hajnali kettőig vendégeskedtünk a kapitányságon. Ezalatt többször megvertek, kihallgattak, leíratták velünk, hogy mit csináltunk aznap. Kilátásba helyezték, hogy ellátják a bajunkat: nem lesz itt új 56. Azt a tényt, hogy mi március 15-ét akartuk ünnepelni, ha már hivatalosan megfeledkeztek róla, gúnyos mosollyal fogadták. Amikor egyenként elengedtek minket, megtiltották, hogy bevárjuk egymást és azt is, hogy előállításunkról bárkivel is beszéljünk. Másnap megjelentek a munkahelyemen információt gyűjteni rólam. Én persze aznap nem mentem be, a sebeimet nyalogattam. Volt mit.
Hárman háromféle elbírálásban részesültünk. Andrást kirúgták a Közgázról és kapott egy hónap Baracskát is. Gábor írásbeli dorgálásban részesült, nekem szabálysértés címén pénzbírságot kellett fizetnem. Ahhoz képest, hogy a törött szélvédőt akarták a nyakunkba varrni, egész jól megúsztuk.
Nyolc résztvevő azonban hattól húsz hónapig terjedő börtönbüntetésben részesült. Elzártak hat főt, pénzbüntetésben részesítettek tizenhetet, REF alá helyeztek kettőt, figyelmeztetésben részesítettek huszonkilencet.
Az 1972-es március 15-től, amint az az 1973-as intézkedési tervekből is látszik, bizony eléggé beszartak, de amikor bevittek bennünket, mi is. Azok veszítették a legtöbbet, akiknek életpályáját már az indulásnál megtörték az iskolából való kirúgással, börtönnel, priusszal.