Pető Iván

Nyomtatóbarát változat

1972 egyebek közt a ’68-as reform leállításának, a reformellenes erők felemás győzelmének az éve.

Persze, a reform a kezdet kezdetétől csak puhult. Már 1963–64 körül, amikor óvatosan elővették a fiókokból az 1957-ben eldugott elképzeléseket, világos volt: még a gazda sági szervezetek remélt átalakításához minimálisan igazodó politikai reformocskáról sem lehet szó. Az is kitűnt: a politikai vezetés szerint úgy helyes, és ezt a reformerek túlnyomó része praktikus megfontolásból, a majdani új mechanizmus minél teljesebb elfogadtatása érdekében tudomásul vette, ha a reformot egyszerűen a gazdaság jobb működését elősegítő változásként kezelik, vagyis a gazdaságpolitika felülvizsgálata fel sem merül. Még mielőtt az MSZMP Központi Bizottsága 1965. november 18–20-án elfogadta a reform úgynevezett kiinduló irányelveit, mindez már eldőlt.

Amikor a reform, illetve a reformkoncepció felpuhulásáról, a logikájával ellentétes lépésekről, sőt, az egész folyamat leállításáról beszélünk, érdemes röviden felidézni, miben is állt a változtatási elképzelés. A kiindulás az a tapasztalat volt, hogy a gazdasági folyamatokat nemigen lehet kényünk-kedvünk szerint befolyásolni, mert azokat jelentős részben úgy nevezett objektív tényezők, az áru- és pénzmozgás határozzák meg. A reformgondolat arra a feltételezésre épült, hogy létrehozható egy olyan gazdasági mechanizmus, amely megőrizve a szocialista rendszer előnyeit, képes átvenni a piac gazdaság rugalmasságát is. Ha a vállalatok tevékenységének szabályozását a bürokratikus tervezés helyett a piac lát ja el, akkor az képes lesz jobban igazodni a hazai és nemzet közi kereslethez, és az addigi extenzív, mennyiségi szempontú fejlesztés helyett a minőségi, hatékonysági, intenzifikációs szempontok érvényesülnek. Úgy vélték tehát: anélkül, hogy visszaállítanák – egykori kifejezéssel élve – a kizsákmányolásra alkalmas magántulajdont, és lemondanának a termelő esz közök társadalminak hívott állami tulajdonlásáról és a köz ponti újraelosztás ebből eredő lehetőségéről, érvényesíthető az áru- és pénzmozgások meghatározó közgazdasági szerepe, miközben az állam továbbra is tulajdonosként, rendelkezéseivel szolgálja a közjót.

Az igazán következetes reformkoncepció egy önmaga farkába harapó kígyó, hiszen ha az elképzelést végigviszik, ez a párt állampárti szerepének felszámolását, tulajdonosként viselkedő vállalati vezetők megjelenését, a központi újraelosztás pozícióinak radikális korlátozását, vagyis a rendszer részleges felszámolását jelentette volna. A reformerek tudták, hogy minderre nincs esély, de a hatvanas években döntő többségük még komoly illúziókat dédelgetett a rendszer alapstruktúráját nem sértő, úgynevezett szocialista piacgazdaság lehetőségeit illetően. A reformelképzelés visszaszorítását te hát nem érdemes a fentebbi tételekből levezethető, koherensen végiggondolt, egykor nem létező, utólag felállítható koncepcióval magyarázni. De az félrevezető lenne, ha az 1968-ban bevezetett intézményeket, módszereket tekintenénk kiindulási pontnak, hiszen az elképzelés már ekkorra is jelentősen felpuhult. A reformkoncepcióval szembeni lépések ere de tét tehát csak a ’60-as évek közepére kialakult elképzelésében érdemes keresni.

Ha a reform felpuhításáról és az ezzel közel sem azonos reformellenességről van szó, érdemes különválasztani az ismeretek hiányából adódó illúziókat, a reformerek tudatos taktikázását, a politikai óvatosságot, illetve a reformmal szembeni ellenérzéséket. Anélkül, hogy mindezeket részletesen számba vennénk, nem feledkezhetünk meg arról a lehetőségről sem, hogy a reformellenesség származhatott egy szerű ellenérdekeltségből is, vagyis abból, hogy egyes személyek, csoportok átlátták: a tervezett, majd a már bevezetett döntések pozíciójukat, addigi súlyukat veszélyeztetik. Különösen az állam alapintézményeként működő, nem egyszer (egyebek közt az ellátásért való felelősségükre hivatkozva) ha tóságként is fellépő, piaci alkalmazkodásra képtelen nagy vállalatok, a tervutasításos rendszerhez adaptálódott szakszervezetek vezetői közül kerültek ki azok, akik ilyen indítékok alapján ellenezték a reformot. De a változásokkal való szembenállás származhatott ideológiai merevségből is, vagyis abból, hogy a rögzült, a tanfolyamokon elsajátított szocializmusképbe egyszerűen nem illett bele a reform sok tétele. Ha feladjuk a párt (a munkásosztály) hatalmi pozícióit, spontán folyamatoknak engedünk teret, veszélybe kerülhet a szocialista rendszer – vélték nem kevesen őszintén is, nem pusztán személyes pozíciójuk védelmének „ideológiájaként”. A termékek ilyen meg ilyen hányada (egyébként a reform bevezetésekor még mindenki úgy gondolta, hogy csak egy jelentéktelen része) szabad áras lesz!? Egyáltalán nem lesznek tervutasítások!? A vállalati teljesítményt a nyereség, illetve a veszteség, és nem a tervteljesítés méri!? Hová vezet mindez!? Elszabadulnak az árak, a vállalati, helyi érdek maga alá gyűri a népgazdaságit, társadalmit! Ha mindenki azt gyárt, azzal kereskedik, ami nyereséges, ki lesz felelős az ellátásért? Ha nincs tervutasítás, hogyan teljesíti az ország nemzetközi (KGST) kötelezettségeit? Egyáltalán, hogyan egyeztethető össze a piacgazdaság, még ha szervezettnek és szocialistának nevezik is, a tervgazdasággal? Ilyen és ehhez hasonló aggodalmak fogalmazódtak meg, ha nem is a sajtónyilvánosságban, de a politikai döntések szempontjából fontos hazai és nemzetközi fórumokon, megbeszéléseken.

Az óvatosságnak is sok fajtája létezett. Sokakat az a politikai megfontolás vezérelt, hogy nem szabad a reform érdemi részét veszélyeztetni az ellenerőket, a dogmatikusokat irritáló lépésekkel. Később, 1968-tól, a csehszlovákiai változásoktól kezdődően, különösen pedig az augusztusi invázió után a „szovjet elvtársak” és a revizionizmustól rettegő többi „baráti ország” vezetői jelentettek elsősorban ilyen igazodási pontot. Voltak, akik – nevezzük így – közgazdasági értelemben voltak óvatosak, nem ideológiai merevség, hanem praktikus aggodalmak miatt tartottak a kipróbálatlan módszerek radikális alkalmazásától.

A reformkoncepció „kezelésében” természetesen az játszotta a döntő szerepet, hogy a kádári vezetés csak azért volt hajlandó elfogadni azokat a gazdasági elképzeléseket, amelyek az „új gazdasági mechanizmusra” álltak össze, mert kezelnie kellett valahogyan az éppen időszerű gazdasági gondokat, rá adásul a többi szocialista országban is ekkor indult meg a gazdaságirányítási szervezetek retorziója. Nem túlzás azt állítani, hogy a politikai vezetés nagyobb része úgy sodródott bele a reformok elfogadásába, hogy a döntések léptékét, jellegét igazán nem is látta világosan. Valószínűleg csak fokozatosan tárult fel számukra, hogy a változási tervek mit is jelentenek.

A politikai vezetés – a hagyományos szocializmusképnek megfelelően – arról kívánta meggyőzni a lakosságot, hogy a reform az egész társadalom érdeke, és ez azt is jelenti, hogy egybeesik minden dolgozó személyes érdekével. A reform koncepció viszont nem tudta elrejteni, hogy következetes megvalósítás esetén az egyéni és vállalati jövedelmek differenciálódnak, a költségarányos árak fogyasztói áremeléssel is járhatnak, a hatékony foglalkoztatás munkanélküliséget is teremthet. Már pedig az ilyen természetű gondok nem fértek bele a rendszer önképébe.

A kádári politikának az felelt meg, ha a változások nem ingerelnek senkit, politikai kockázatuk minimális. Így, mi közben a pártállásfoglalások általános érvényű megállapításai többnyire hitet tettek a reformok mellett, a konkrétumok többnyire a változás korlátozásának szándékáról tanúskodtak. Már az említett 1965-ös úgynevezett kiinduló irányelvekben is jóval szűkebbre fogták a vállalati önállóságot, mint az a normatív kívánalmak alapján várható lett volna. A dogma ugyanis, hogy a szocialista állam, a központi irányítás felismeri és ennek megfelelően képviseli is a népgazdasági optimumot, érvényben maradt. Ennek megfelelően foglalták egyebek közt határozatba, hogy a vállalatok kötelező utasítást általában nem kapnak, csak olyankor, ha szembekerül egy mással a vállalati és a közérdek, ami természetesen mindenre jogalapot teremtett.

A beruházások a központi irányítás kezében maradtak, a vállalati szuverenitást, az eredményektől függő lehetőségeket e tekintetben a minimálisra korlátozták. Ugyancsak óvatosságból nem nyúltak az államigazgatás gazdaságirányító szervezetéhez és a vállalati szervezeti rendszerhez, vagyis a válla latok megmaradtak a hierarchikus gazdaságirányítási rendszer legalsó láncszemének. Ez egyebek közt azt jelentette, hogy vezetőik kinevezése, jutalmazása és büntetése olyan államigazgatási szervek feladata maradt, amelyek nem viselték a vállalati döntések következményeit.

Ami az árrendszert illeti, a reformelképzelés eredetileg abból indult ki, hogy átfogó ár-, adó- és bérreform szükséges. A közgazdák tudták, hogy az árak akkor töltik be közgazdasági szerepüket, ha jelzik a termelés költségeit, a piaci értékítéletet és (hatósági áraknál) a gazdaságpolitika szándékait. Az árak alakulásában továbbra is elsősorban az a politikai követelmény játszotta a szerepet, hogy a fogyasztói árszínvonal maradjon stabil, és ha emelkedik is valamelyest, ez az emelkedés mindenképpen érzékelhetően alacsonyabb legyen, mint általában a jövedelmeké, azon belül is a béreké. Így, bár merész újításnak számított a hatósági, a limitált és a szabad árak differenciálása, a rendszer merev maradt.

Az a gondolat, hogy valami módon a pártnak és a szakszervezeteknek is alkalmazkodniuk kellene a mechanizmushoz, még formálisan is hiányzott a reformkoncepcióból. Szerepükről kizárólag a gazdaság működését taglaló tézisektől szerkezetileg is mindig elkülönítve esett csak szó. A pártszervek – hangzott a tétel – nem vehetik át a gazdasági szervezetek közvetlen vezetését, de a munkamegosztás nem azt jelenti, hogy a párt ezentúl egyáltalán nem szól bele a gazdaság működésébe., hiszen a párt hatásköre tulajdonképpen mindenre kiterjed. A pártszervek lépjenek fel az ellen, ha egy vállalat mások rovására próbál jobb eredményeket elérni, ha a szocialista anyagi érdekeltségek egyesek anyagiassággá torzítják – fogalmazta meg a reformkoncepció, amivel további formális lehetőséget teremtett a helyi reformellenes fellépésre.

A reform 1968-as bevezetésekor tehát a kádári szempont dominált: „Azt hiszem, körülraktuk ezt a reformot mindazokkal a biztosítékokkal, amelyekre kötelezve vagyunk és amelyek lehetségesek, addig a határig, hogy mégis reform legyen” – mondta 1967 novemberében.

Ami azt illeti, a stabilitás, óvatosság, biztonság jegyében az 1968-ban bevezetett változtatásokat valóban alaposan körül bástyázták úgynevezett fékező intézkedésekkel. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a reform egyik döntő elemét, a piaci versenyt lényegében kiiktatták a rendszerből.

A hivatalos megnyilatkozások úgy fogalmaztak, hogy 1968–69 lesz a reform kibontakozásának időszaka, valójában azonban még az optimistábbak is azzal számoltak, hogy 1971-től várható az úgynevezett fékek eltávolítása, és igazán csak ezután válik lehetővé, hogy a változások öngerjesztő folyamatként hassanak.

Az 1968-as csehszlovákiai beavatkozás, az úgynevezett Brezsnyev-doktrína alkalmazása látványosan rontotta a magyar reform politikai környezetét. A különböző indítékú reformellenes tényezők figyelmét természetesen nem kerülték el.. Világosan látták, hogy a külső politikai viszonyok megváltozása nyomán már a belső erőviszonyok is egyre egyértelműbben a reform „visszacsinálásának” irányába tolódtak el. Ha viszont ezt a fordulatot az egyik napról a másikra végre hajtják, ez a stabilitás lényegének, a folytonosság igényének, az „úgy változzanak a dolgok, hogy ne változzon semmi” paradoxonnal jellemezhető politikai felfogásnak.

Így továbbra is az addigi technikák működtek: a hagyományos szocializmusképhez igazodó, a reformkoncepciótól (a bevezetett változásoktól) idegen, azok hatását fékező döntéseket alkalmi intézkedésként tüntették ki, az új mechanizmus érvényben maradt. De szigorúan korlátozták a tsz-melléküzemágak tevékenységét, újra szabályozták a részesedési alap felosztását, korlátozták az „egészségtelen munkaerő-vándorlást” és a törzsgárda megbecsülését előíró rendelkezésekkel is világossá tették, hogy a vállaltok közötti differenciálódás nem fér bele az elképzelésekbe.

1971 júniusában, a beruházások hatékonyságával foglalkozva például a Politikai Bizottság már tételesen is kimondta: erősíteni szükséges a központi adminisztratív intézkedéseket, a területi pártszervek ennek megfelelően teremtsék meg a népgazdasági érdek érvényesítéséhez szükséges közhangulatot, amelynek alapján felléphetnek a rosszul értelmezett helyi érdekekkel, indokolatlan jövedelemszerzéssel szemben. Ami kor 1972 májusában az ipari kapacitások jobb kihasználásáról fogadott el határozatot a PB, már a gazdaság egészére érvényes alapelvként rögzítette: tegyen a kormány intézkedéseket az állami irányító munka színvonalának emelésére, amin – mint azt világosan meg is mondták – egyebek között azt értették, hogy az ágazati minisztériumok határozzanak meg konkrét követelményeket a vállalatok számára.

1971-1972-ben elemezték az új mechanizmus addigi tapasztalatait jórészt szakmai szempontokat képviselő bizottságokban. Ezek a bizottságok úgy látták, hogy a gazdasági gondok jórészt a reform következetlenségeiből és az öröklött gondokból erednek. Mikor azonban 1972 szeptemberében e jelentések a PB elé kerültek, már egyre inkább olyan döntések születtek, amelyek a vállalati versenyt szolgálták és a piaci viszonyokat amúgy is jórészt csak imitáló megoldásokat igyekeztek addiginál is szűkebbre szorítani.

1972 júniusában a PB, a gazdasági propaganda ügyével foglalkozva, már egyértelműen a puha fordulat jegyében, sikertelennek ítélte az új mechanizmus bevezetését kísérő propagandát, mondván, hogy az túlhangsúlyozta a változásokat. Korábban, a ’60-as évek közepétől még úgy értelmezték a reformot, hogy az a szocializmus adott fejlődési szintjén időszerűvé vált változást hivatott elősegíteni. Ezzel a propaganda azt a nézetet igyekezett cáfolni, hogy a bürokratikus és a piaci szabályozás alternatív modellek. Ugyanakkor előszeretettel hivatkozott arra, hogy szinte valamennyi szocialista országban elkezdődött az irányítási rendszer felülvizsgálata. Ekkor, 1972-ben viszont azzal kellett szembenéznie, és a PB döntései is ehhez alkalmazkodtak, hogy csak Magyarországon változott érdemben a gazdasági mechanizmus. A kádári politikának ebben a helyzetben jobban megfelelt, ha nemzeti sajátosságként és ilyen alapon alternatívaként mutatja fel a reformot, mint ha formálisan visszavonja és elfogadja a reform ellenes politikai erők teljes győzelmét, akiktől még Kádár sem érezhette magát teljes biztonságban. A gazdaságpolitikai tájékoztatás, az agitáció és propaganda ezért azt a feladatot kapta, hogy bizonyítsa be: a gazdaságirányítási rendszer a magyar viszonyok között bevált, a tervgazdasági rendszer hatékonyabbá tételének eszköze, segíti céljaink megvalósítását.

A KB 1972. novemberi ülésén, amely hivatalosan azért ült össze, hogy megtárgyalja a X. pártkongresszus határozatainak végrehajtását és a jövő évi tervet, olyan döntések születtek, amelyek tulajdonképpen az előző évek módszerét követték: az általánosságok szintjén a reform folytonosságát hirdették, a konkrét intézkedéseknél viszont éppen ellenkező irányba tettek az addigiaknál is határozottabb lépéseket. Az 1968-ban bevezetett gazdaságirányítási rendszer alkalmas és hatékony eszköz a szocialista tervgazdálkodáshoz – állapították meg –, azonban szem előtt kell tartani a változó feltételeket. Utasították a kormányzati szerveket, hogy a tapasztalatok ismeretében dolgozzák ki a népgazdaság tervszerű fejlődését biztosító közgazdasági szabályozók módosítását. Egyik oldalon úgy fogalmaztak, hogy itt a reform eredeti koncepciójának megvalósítása, az egyes szabályozó eszközök kiigazítása és tökéletesítése, az irányítási rendszer stabilizálása a cél. Másutt viszont előírták, hogy fokozni kell a tervek végrehajtásának ellenőrzését, növelni kell az Országos Terv hivatal hatáskörét, létre kell hozni az Állami Tervbizottságot.

Az ország ipari termelésének jelentős részét előállító legnagyobb 40-50 állami vállalat tevékenységét a gazdaságirányítás – írták elő – külön is figyelje, külön intézkedésekkel is biztosítsák munkájuk feltételeit. Ez azt jelentette, hogy a hazai ipari termelés értékének, exportjának több mint felét kitevő 50 nagyvállalat még az igencsak korlátozott piaci hatásoktól is mentesült, a tervutasítások formális visszaállítása nélkül gyakorlatilag közvetlen államigazgatási irányítás alá került. Kimondták, ezzel hivatalos rangra emelve reformellenes érveket: a nagyvállalatoknál biztosítani kell a szükséges munkaerőt, mert ennek hiányában kihasználatlan marad a rendelkezésre álló termelőeszköz. A szénbányászatban és a villamosenergia-iparban – szólt a verdikt – meg kell szüntetni a vállalati nyereség és a bérek alakulásának szoros kapcsolatát.

Szemben a reform egyik fontos újításával, egy ideje már újra az állami tulajdonhoz képest „fejletlenebb” formációként kezelték a szövetkezeti tulajdont. Ezúttal, felzárkózva a tsz- melléküzemágak előrehaladt elsorvasztásához, az ipari szövetkezetekről mondták ki: e szektor csupán kiegészítője az állami nagyiparnak, feladata pedig elsősorban a szolgáltatás, lakosság közvetlen kiszolgálása.

A reformellenes erők már 1968 előtt is sokszor hivatkoztak a munkásosztálynak, azon belül is a nagyipari munkásságnak a rendszer szempontjából kiemelkedő szerepére, arra, hogy a változások éppen a szocializmus e bázisát érintik hátrányosan. A KB ülésén az állami iparban rendkívüli béremelést rendeltek el, mondván, hogy az alapvető dolgozó osztályok és rétegek közül általában a munkások és különösen a nagyipariak keresete a megelőző időszak viszonylag kis mértékben emelkedett. E döntés természetesen szimbolikus jelentést is hordozott és, törekedett is erre. Egyrészt világossá kívánták tenni a kedvezményezettek számára, hogy semmiféle új mechanizmus nem veszélyeztetheti érdekeiket, másrészt tudtára adták a reformereknek, hogy új időszak kezdődik, visszatérünk a hagyományos megoldásokhoz.

Kádár János e KB-ülés záróbeszédében, a tőle meg szokott megfogalmazásban adta elő a reform átértékelését: az új mechanizmus Magyarországon jobb, hatékonyabb eszköz, mint a régi volt, de nélküle sem pusztultunk volna el, amit az is bizonyít, hogy más szocialista országok más irányítási rendszerrel is egészen jól boldogulnak.

1972 novemberében tehát a reform ügyében a pártvezetésen belül évek óta tartó, kifelé is alig leplezhető ellentét eldőlni látszott: a KB-ülés az addigiaknál világosabban demonstrálta a kádári technikával végrehajtott fordulatot. Formális döntés a reformok leállításáról természetesen nem született, mondhatnánk, csak mennyiségi különbség volt az ekkori és az előző években hozott, az új mechanizmus törekvéseit gyengítő határozatok között. Természetesen a bennfentesek, az ügyeket közelről figyelők így is világosan látták, hogy mit jelent az úgynevezett nagyvállalati kiemelés, a reformba beépített fékek korábban tervezett kiengedése helyett újabbak behúzása, Nyers Rezső és Fehér Lajos háttérbe szorítása – már a formális leváltás előtt is.

Ugyanakkor a reformellenes tábor korántsem aratott teljes győzelmet. Az ország azért mindennel együtt is véglegesen maga mögött hagyta az úgynevezett közvetlen tervutasításos rendszert. A központi beavatkozás újra erősödött, de eszközei indirektebbek lettek. A verseny, a piaci mechanizmus – ha igen korlátozottan is –, de polgárjogot nyert. Bár néhány kulcspozícióba a reformerség bélyegét viselők helyett szürke pártbürokraták kerültek, a változások eszméje kiirthatatlan maradt. A reformgondolat hívei, nem először és nem utoljára, politikai döntésnek tekintették nézeteik visszaszorítását, csakhogy – szemben mondjuk 1957-tel –, ezúttal nem tiltották be tételeiket, sőt azok hivatalosan is érvényesek maradtak. És persze maradt Kádár, mint a folytonosság megjelenítője, akinek személye garanciát jelentett a reformellenes erők kordában tartására.

A folytonosság jegyében a kádári politika különös figyelmet fordított a vezetés belső megosztottságának, a reformer, illetve reformellenes tábor létének cáfolatára. A ’68-as változásokhoz kötődő, nyilvános szerepet is játszó vezető személyek pozíciója ekkor még formálisan nem változott, ezzel is bizonyítandó, hogy a bukásokról, felemelkedésekről, irányváltásról elterjedt vélekedések megalapozatlanok. Nyers Rezsőt csak másfél évvel később, 1974 márciusában mentették fel KB gazdaságpolitikai titkári posztjáról és nevezték ki az Akadémia Közgazdaságtudományi Intézetének igazgatójává (helyére Németh Károly került), PB- tagsága is megmaradt a következő, 1975-ös pártkongresszusig. Ugyancsak több lépcsőben távolították el Fehér Lajost, aki a mezőgazdaságért is felelős miniszterelnök-helyettesként döntő szerepet játszott az agrárágazat reformszemléletű átalakításában. 1974 márciusában, 57 éves korában nyugdíjazták (utóda Borbándi János lett, de a mezőgazdaság nem tartozott hozzá), majd a következő évben ő is kimaradt a PB-ből.

1972-ben tehát, és ez is része volt a kádári technikának, nem sok látható jele volt a kurzusváltásnak. 1975-ben az aktuális pártkongresszussal és az országgyűlési „választás” után alakuló új kormánnyal lezárultak ugyan a ’72-es fordulathoz kötődő személycserék, de tulajdonképpen ezután sem maradt semmivel sem kevesebb az új mechanizmus mellett elkötelezett ember a vezető posztokon, mint addig (persze a gazdaságpolitikai KB- titkár posztja kulcsfontosságú volt): Faluvégi Lajos maradt pénzügyminiszter (1971–1980); e poszton elődjét, az 1971-től miniszterelnök-helyettes Vályi Pétert, aki 1973-ban üzemi baleset áldozata lett, Huszár István váltotta fel (és maradt miniszterelnök-helyettes 1980-ig); a mezőgazdasággal foglalkozó minisztérium élén az 1967 óta hivatalban lévő Dimény Imrét 1975-ben Romány Pál követte, aki addig a pártközpont agrárosztályát vezette, és a sor folytatható lenne. Természetesen működött a politikusok tevékenységét oly sokszor meghatározó szemlélet: jobb, ha én csinálom, mint ha … Nem lehet egyszerű önáltatásnak nevezni ezt a vélekedést utólag sem. Hiszen a reform maradványaiból is volt mit és volt kivel szemben megvédeni, naponta lehetett apparátusi csatákat vívni a reformkonformnak tekinthető döntésekért.

A fordulat hivatalosan nem létezett, nem csak a maga idejében, de – a hetvenes évek végéig – visszatekintve sem. „Tovább haladunk céljaink megvalósításának útján” – szerette mondani Kádár János nyilvánosan. De azért a reform, sőt még a gazdasági mechanizmus kifejezés is kikopott a politikai nyelvből, helyettük a sokkal semlegesebb tartalmú gazdaságirányítási rendszer használata vált uralkodóvá; látszólag mint az előbbiek szinonimája, valójában azonban az operatív beavatkozást, a bürokratikus szabályozórendszert értették rajta.

Az agitáció és propaganda, a káderpolitika, a nyelvi esz közök, a szóhasználat egyaránt szerepet játszottak a fordulat elleplezésében. Ennek legmélyebben fekvő oka az volt, hogy az 1972-re beérő változásokat ugyanaz az apparátus, ugyanazokkal a technikákkal kivitelezte, mint a korábbi, ellenkező irányúakat, s a politika is változatlan volt: a lakosság számára minél kevésbé látszódjon, hogy történt valami. Azt se felejtsük el, hogy a közönség számára a gazdaságból leginkább látható elem, a gazdaságpolitika sem ’68-ban, sem ’72-ben nem változott érdemben. Tulajdonképpen igaz volt a sokat hangoztatott tétel: a módszerek, eszközök módosulnak, a célok, feladatok nem.

• Beszélő évek – 1972