…A MUNKÁSOSZTÁLY VEZETŐ SZEREPÉRŐL
Egy 1972-ben reprezentatív mintán végzett felmérés adatai szerint a megkérdezettek 53 százaléka nem tudta megfogalmazni, hogy mit jelent a munkásosztály vezető szerepe. 38 százalék egyáltalán nem tudott válaszolni, 15 százalék pedig értelmezhetetlen választ adott.
Fuss, hogy utolérjenek (Keleti Márton)
Harminckét nevem volt (Keleti Márton)
A vőlegény 8-kor érkezik (Magyar József)
Jelenidő (Bacsó Péter)
Hekus lettem (Fejér Tamás)
Hahó, a tenger (Palásthy György)
Emberrablás magyar módra (Várkonyi Zoltán)
A sípoló macskakő (Gazdag Gyula)
Utazás Jakabbal (Gábor Pál)
Volt egyszer egy család (Révész György)
Nyulak a ruhatárban (Bácskai Lauró István)
Még k
Pozsgay Imre, a Társadalmi Szemle főszerkesztő-helyettese imigyen biztatta 1972 derekán a filmeseket: „A magyar filmek alkotói közül sokan a társadalomtudományokkal egyenrangú, azokat nemegyszer megelőző ismeretekkel járultak hozzá a reformot előkészítő politikai döntésekhez. (…) Ezt a funkciót azok a filmek töltőnek be legeredményesebben, amelyek le mertek számolni a korábbi korszakokra oly jellemző illúziókkal, és tudomásul vették, hogy a haladás a szocializmus körülményei között is érdekek harcában s a vele járó ellentmondásokban, konfliktusokban realizálódik.
Az 1972-es nagy éve volt a magyar költészetnek, ekkor jelent meg a Pilinszky „második” pályaszakaszát megnyitó nagy kötet, a Szálkák, és a Psyché, Weöres Sándor könyve. Minden jel arra vall, hogy a Psyché a költő főműve, ez a minden tekintetben unikális vállalkozás mintegy összefoglalja egész művésze tét, ennek ellenére nem vagyok benne biztos, hogy manapság olvassák egyáltalán. Mint ahogy a költő életműve sem beszédtéma mostanában.
„Az üresség nem ellenség csak érdektelen” – írja, Rózsa Gyula „A valóság nem válaszol” c. cikkében az avantgarde magyar művészeinek tevékenységét minősítve: utalva a hiperrealistákra általában, és az ehhez az irányzathoz nem köthető Erdély Miklósra. A teoretikus Beke Lászlót név szerint említve kifejti. „… az ürességet filozofikus művészetnek tartó műkritika… sem ellenség, csak komolytalan”.
A halálraszántak magányosak. Gyalázat volna gyanúsítani őket, hogy összeesküsznek. Pedig ez a látszat. Mintha összesúgnának szélben, ködben, esőben: ma én, holnap te. Mert már annyi hamu-gyümölcse van a teremtésnek a közeli körökből is.
Barátom igazi halálraszánt volt, kivételesen nagyra-nőtt magányú. Fájt a szíve, és nem akart meggyógyulni. Csak nőtt s nőtt a szíve, akkorára, mint két férfi-ököl. Nem akart meggyógyulni, már nem tartotta érdemesnek. „Negyvenkét éves vagyok, kilencvenet éltem, tehát túl sokáig éltem!” Ezt arcomba mondta világosan és nyugodtan.
Chagall-nézőben Budapesten. A Fejér megyei Növényvédő Állomás vírustelepén dolgozó szocialista brigád pénteken kollektív látogatást tett a Műcsarnokban. Chagall műveit csodálták. Hat teremben látható a nagy expresszionista mester anyaga. A brigád már többször szervezett közös programot, legutóbb a Vörösmarty Színházban töltöttek egy estét.
(Fejér Megyei Hírlap, 1972. november 5.)
Mindjárt az elején tisztázandó, hogy maga a mester nem jött el Budapestre hajlott korára való hivatkozással.
Különleges év volt a magyar színház történetében 1972, a Royal Shakespeare Company Szentivánéji álom-előadásának éve. Három nap, amely megrengette a mi kis színházi világunkat. Október tizenhetedike, tizennyolcadika, tizenkilencedike a Vígszínházban. Mámor és kétségbeesés. Önfeledt ünnep és katzenjammer. Ha ők tudják, miért nem tudjuk mi is? és ha úgy nem tudjuk, érdemes-e egyáltalán csinálnunk?
Mindez egyszer már megtörtént velünk. Az RSC nyolc évvel korábban a Lear királlyal (és a Tévedések vígjátékával) vendégszerepelt a Vígszínházban.
A Színház című szakmai lap 1972. novemberi számának címlapján ez olvasható: Együttesek együtt: az Orfeo. Az anyagot azonban a belíveken már hiába keresi az olvasó – cikkemet – „felsőbb utasításra” – ki kellett venni a lapból, a borítót azonban már nem lehetett módosítani. Az APO szokásos főszerkesztői értekezletén kapott dorgálással megúsztuk „botlásunkat”.
Amatőrök
Az amatőr színház a hivatásos színház mellett – bizonyos tekintetben azzal szemben – létezett.
A Politikai Bizottság 1969. március 10-i határozata nyomán született és kezdte meg működését az MSZMP Agitációs és Propaganda Osztályán a Külföldi Propaganda Alosztály, amelynek legfontosabb feladata az lett, hogy rendszeresen figyelje és értékelje a Magyarország ellen irányuló imperialista propagandát. Az osztály mellett létrehoztak egy Értékelő Bizottságot, amelynek tagjai a Külügyminisztérium, a Belügyminisztérium, a Honvédelmi Minisztérium, a Kulturális Kapcsolatok Intézete, a Magyar Távirati Iroda és a Rádió képviselői lettek.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét