Nagy László

Nyomtatóbarát változat

A halálraszántak magányosak. Gyalázat volna gyanúsítani őket, hogy összeesküsznek. Pedig ez a látszat. Mintha összesúgnának szélben, ködben, esőben: ma én, holnap te. Mert már annyi hamu-gyümölcse van a teremtésnek a közeli körökből is.

Barátom igazi halálraszánt volt, kivételesen nagyra-nőtt magányú. Fájt a szíve, és nem akart meggyógyulni. Csak nőtt s nőtt a szíve, akkorára, mint két férfi-ököl. Nem akart meggyógyulni, már nem tartotta érdemesnek. „Negyvenkét éves vagyok, kilencvenet éltem, tehát túl sokáig éltem!” Ezt arcomba mondta világosan és nyugodtan. Nemsokára egy cicás könyvet olvasva rájött az álom, és csukott szemmel meghalt. Megharcolta, megérdemelte a szelíd halált. De a lábafejét, mintha az átszögezést várná: egymásra rakta, idézve a szimbólumot, a Szent Alakot, akit embernek annyiszor megfestett fölfeszítve.

Szombaton este szeretett volna nekünk muzsikálni. Minden hangszer, amit ő készített, ott volt kéznél: a különös hegedű, a keleti pengetős, a töröksíp, a tambura. Megmutatták, hogy lelkük van, pendültek, ríttak kicsit, hamar abbahagyták. Az a nagy fehér angyal, szájában a késsel, benézett a műteremből a szobába.

Már túl vagyok a síráson; túl az önsajnálaton. Megszigorodva, mint a tél, ítéletet kellene fogalmaznom barátomért, korai haláláért. A legkisebb öldöklő angyalt, az alkoholt könnyű elítélnem. És könnyű fölmentenem is, hiszen enyhülést, feledést is adott barátomnak. De hogy szorítsam meg az olyan erőket, akik a legnagyobb formátumú magyar festőt magára hagyták? Akarva vagy akaratlan, mindegy. Barátom ebben az évben kölcsönökből élt. Pedig dolgozott rendületlen. Egyetlen megrendelt szárszói tablójáért a tiszteletdíjat különös tévedés folytán május óta máig sem kapta meg. Falnak fordulva, egymás hátán sírhat a rengeteg kép. Legalább tíz életmű együtt a műteremben. Az a nagy fehér angyal, szájában a késsel, csak ő néz szembe – immár a gyászolókkal.

Egy ritka csillag halála kényszerít gyászba. Ilyen nagy kométán ez a kancsal Európa is ámulhatna. Barátom bizonyára tiltakozna e szavak miatt. De barátaim, most együtt vagyunk a gyászban, most mirólunk is szó van. Ez a törhetetlen művész, ez a szeplőtlen tisztességű nehogy elforduljon tőlünk utálkozva. Legyünk hűek az eszményhez, amit ő túl a halálon is szolgál. ' csak erre kényes. A gyászolást fölöslegesnek tartja. Valahol talán mosolyog, szólván: „Nem pusztulás a halál.”

(Megjelent az Élet és Irodalomban, 1972. december 16-án.)

• Beszélő évek – 1972