Szabó Miklós

Nyomtatóbarát változat

Az 1960–63-as konszolidáció után a Kádár-korszak történetében a következő szakaszváltó fordulatot az 1973-as év hozta. A rendszer ekkor hagyott fel az új gazdasági mechanizmus kísérletével. Egyre világosabbá vált: nem lesz leplezhető, hogy a „reform” az első Nagy Imre-kormány és az 1955–56-os pártellenzék gazdaságpolitikai koncepcióját fejleszti tovább. Ez a felismerés megkérdőjelezi a rendszer 56-ellenes ellenforradalmi legitimitását, és e felismerés után nem lesz folytatható a gazdasági átalakítás és a politikai lazítás szétválasztása, hanem nyilvánvaló lesz, hogy a „gazdasági mechanizmus” reformja nem lesz megvalósítható a „politikai mechanizmus” valamilyen pluralizálása nélkül nem lehet végrehajtani. Ebben az évben „csapott le” a hatalom az 1968 óta újraszerveződő és radikalizálódó értelmiségi ellenzékre, és ez a lecsapás felvetette a „puha diktatúra” jövőjének kérdését. A fordulat 1972-ben érlelődött meg. Ekkorra alakultak ki a pártvezetésen belüli frontok és ekkor éleződtek válsággá ellentétek. Mindez kádárkori szokás szerint a kulisszák mögött zajlott le. Ha 1948 és 1973 a „fordulat éve” volt, akkor 1972 az 1947-es esztendővel hasonlítható össze, amikor a politikai hatalomváltás lényegében már az 1947-es választással, annak előzményeivel és közvetlen következményeivel már lezajlott, de a fordulat a következő évben perfektuálódott és manifesztálódott.

---

Az új gazdasági mechanizmus gyakorlatának már első óvatos lépései is ellenállásba ütköztek a néptömegek részéről. Az áraknak a termelési költségekhez való közelítése áremelkedést jelentett. A legkeresettebb közszükségleti cikkeket a tervgazdaságban költség alatti politikai áron bocsátották piacra és a költségkorlátok más esetekben is inkább a termék eltűnésében, mintsem az áruk emelkedésében jelentkeztek. A „nép” alkalmazkodott a hiánygazdasághoz, méltányolta azt, hogy a legfontosabb közellátási cikkekért nem kell sorban állnia, hogy csupán másodlagosan fontos cikkek hiányoznak, viszont „szociális alapjognak” fogta fel, hogy legalább olcsó, amit nem lehet kapni. Az áremelkedésre a lakosság érezhető ingerültséggel reagált. A korlátozott mértékű, de mégiscsak észlelhető vállalati önállóság abban jelentkezett, hogy a nagy vállalatok a központi elosztásból egymással versengve mind nagyobb és nagyobb beruházási alapokat igyekezett szerezni, hogy a növekedéssel növeljék alkuerejüket. Az esztendő KB plénumainak napirendjén rendre megjelenik az a probléma, hogy a beruházási ütem meghaladja a tervezettet és a rendelkezésre álló erőforrásokat. A „munkaerő” munkahely-változtatással, mintegy „hideg” sztrájkkal srófolja fel a bérét. Egyre nagyobb gazdasági probléma az energiahiány, amelynek kemény külpolitikai vonatkozásai is vannak. A „Nagy SZU” is inkább a nyugati piacon akarja eladni olaját, mintsem a népi demokráciáknak, s a kimeríthetetlen szovjet olajmezők készleteit egyébként is egyre növekvő mértékben falja fel az extenzív növekedés. A kulisszák mögött lassanként magyar–szovjet olajháború bontakozik ki. A magyar vezetés valószínűleg azt szeretné elérni, hogy a SZU hazánkkal olyan húszéves lejáratú olajszerződést kössön, amilyen a magyar–szovjet urán és bauxitegyezmény. Az „anyaország” ettől mereven elzárkózik. Pletykaként azt terjesztik, hogy Nemes Dezső a KB-ban azt javasolta, hogy Magyarország kérje fel vételét a szovjet tagállamok sorába. Ezt a marhaságot természetesen a reform támogatói terjesztik Nemes elvtárs lejáratására, de az rejlik mögötte, hogy Magyarországnak jól jönne, ha a szovjet belső ellátási rendszerben kapná az olajat. Hasonló felvételi kérelemről beszél a pletyka a másik energiában legszegényebb népi demokrácia, Bulgária esetében. A dél-magyarországi vörös Csák Mátéról, Komócsin Mihályról „csak” azt terjesztik, hogy Csongrád megyét akarja Romániához, a népi demokratikus olajsejkséghez csatolni.

Problémaként jelenik meg a KB üléseken, hogy megbomlott az ipari munkásság és a TSZ-parasztság jövedelmének aránya az utóbbiak javára. A KB szokás szerint ezt a problémát is bagatellizálja, a funkcionárius közvélemény sustorgásában azonban a „proletárdiktatúra vezető osztályának” ilyetén deprivilegizálása már a rendszer hatalmi alapjait fenyegető veszélyként jelenik meg.

A rendszer ellensúlyozni akarta az áremelkedések hatását és kiterjesztette a betegbiztosítást az abba eddig még be nem vont foglalkozási csoportokra, elsősorban a falusi lakosság körében, anélkül, hogy ennek meg lett volna a gazdasági fedezete. Az ellensúlyozást központi vonallá tette a gazdasági mechanizmus sorsát eldöntő november 14-15-én tartott KB-ülés. Erről Nyers Rezső utólag azt írja, hogy a reform szárny ezt akkor még elfogadható kompromisszumos manővernek, afféle „lélegzetvételnyi szünetnek” tekintette és nem látta benne a reformirányzat végét.

---

Az új gazdasági mechanizmussal kapcsolatos problémák a puha diktatúra problémáját is felvetik. Eladdig csupán az értelmiségpolitikában jelent meg, a „középső T”, az, hogy a rendszer bizonyos mértékig eltűr politikailag nem veszélyes önállóságot. A vállalati önállóság viszont egyebek mellett megkérdőjelezi a szocialista politikai uralom legfontosabb pozícióját a „káderpolitikai monopóliumot”, a vezetők kinevezésének korlátlan hatalmát is. Vállalati önállósággal együtt jár, hogy a vezetőket objektív kritériumok alapján, a teljesítmény minősítése alapján kellene kijelölni, s ebbe a vállalati vezetőségnek mint testületnek is beleszólási lehetőséget kellene kapnia. A hatalomgyakorlás új mechanizmusát kellett vagy kellett volna tehát kialakítani, hogy a gazdálkodó egységek működési önállósága ne legyen teljesen névleges, mint amilyenné a jugoszláv munkásönigazgatás fajult, de ne is „torzuljon” valódi önállósággá, ne idézze fel a burkolt politikai pluralizmus tendenciájának veszélyét.

Az 1968-as tiltakozások komolyabb megtorlásának elmaradása a kétségtelen „közérzetjavító” hatás mellett olyan politikai következményekkel is járt, amelyekkel ’72-ben már mindenképpen szembe kellett nézni. A ’68-ban tiltakozó „Lukács-unokák” csoportjából és ennek tágabb holdudvarából újraszerveződött a véleményformáló értelmiség közegében a pártellenzékiség, amely 1972-re radikalizálódott, és már meg is haladta a szorosabb értelemben vett pártellenzékiség platformját. Az újbaloldali marxizálás irányába haladt tovább. Ezt az ellenzéket fel kellett számolni, de ehhez nem lehetett az 1960 előtti módszereket használni, hanem a „puha elnyomás” a „represszív tolerancia” olyan mucsai változatát, amely nem szünteti meg a véleményformáló értelmiség neutralizált részének, akkori ragadványnevükön a „haladároknak” a jó közérzetét. A hovatovább élcsapattá váló ’68-as ellenálló csoport körül a visszarendeződés elmaradásának hatására szélesebb tábor alakulgatott egyes vérszemet kapott értelmiségi csoportokból. Radikalizálódtak a gomba módra szaporodó hát térintézetek, ahol a megbízhatatlanokat elhelyezkedni hagyták, remélve, hogy a kutatás stratégiai bázisaitól fájdalommentesen marginalizálhatják őket. Nyugati és lengyel hatásra alternatív szerveződések is alakultak. A filmművészetben például kialakult a félfekete filmforgalmazás: a nem forgalmazott filmek klubjellegű vetítésének gyakorlata. Dönteni kellett ezek felszámolásáról vagy reintegrálásáról is.

A rendszer lépéskényszerbe került. A térség országaiban már lezajlottak vagy elkezdődtek a – szintén késleltetett – leszámolások. Romániában a drámai ’68-as évben nagyon is messzemenő enyhítő lépéseket tettek A magyar kisebbség javára is. A főtitkár személyesen ment el a magyar kisebbség értelmiségi hangadóinak összehívott értekezletére és az ott folytatott párbeszéd nyitásnak volt tekinthető. Ezt a fordulatot fordította vissza azután a „Nagy Román Kulturális Forradalom”-nak becézett terrorhullám a véleményformáló értelmiség ellen. Jugoszláviában 1971-ben nagyszabású tisztogatási akció kezdődött az 1968–69-es fellazulás következményeinek felszámolása végett, és sor került a szövetségi tagköz társaságok szeparatistának bélyegzett reformkommunista vezetőségeinek eltávolítására.

A fő front még mindig az értelmiségpolitika, elsősorban a „középső T”, a „tűrés” alkalmazása. Az ellenzéki tendenciák erősödése folytán egyértelműbben kell tudatni a társadalom érintett részével, hogy a hivatalos nyilvánosságban „tűrtként” megjelent művek nem a hivatalos álláspontot képviselik. Ami kor a gazdaságban és más területeken a reformtörekvések a hivatalos hatalom keretében akarnak érvényesülni és azért harcolnak, hogy álláspontjukat hivatalossá tegyék különösen fontossá válik, hogy félreérthetetlen legyen a hivatalos nézetek és az „útitárs” nézetek különbsége. Azt pedig végleg meg kell akadályozni, hogy az ellenzékiség határát súroló törek vések hivatalosnak tüntethessék fel magukat. Mindezt azonban megint csak úgy kell végrehajtani, hogy ne vegyék el a „középső T” hitelét. A hatalom értelmiség-elhárítási stábja még „le van maradva egy brosúrával”: az ellenzéki véleményformálódás lehetséges színterének még mindig elsősorban a szépirodalmat tartja és nem veszi idejében észre, hogy az ellenzéki „világszellem” ’68 óta átköltözött a filozófiába, a tény feltáró szociológiai felmérésekbe és a filmbe. Amennyiben ezt mégis észlelte, lekicsinyelte a keletkezőben levő veszélyt, mert azt gondolta, hogy a filozófia és a filmesztétika ezoterikus területein nem alakulhatnak ki olyan jelentős ellenzéki törekvések, mint a nagyobb hatású szépirodalom területén. Az üzemekről és téeszekről készült esettanulmányokban csak jóval később, a „Darabbér” megjelenésekor ismerik fel az egykori leleplező népi faluszociográfia utódműfaját. A filmet eleve kézben tarthatónak tekintik. Az irodalomkritikára hárulna tehát a feladat, hogy egyes művek bírálatában rámutasson a helyes, „hegemón” marxista állásponttól való eltérésre és világossá tegye, hogy a „tűrt” kategóriás mű miben és főleg mennyire tér el a hivatalos állásponttól és mennyire csatangol el afelé a határ felé, amelyen túl már a „harmadik T”, a tiltás tartománya kezdődik. Az 1972-es évben ezért a pártvezetés állásfoglalása foglalkozik az irodalmi és általában a művészeti élettel.

Az év elején, január 18-án a Központi Bizottság Agit-prop. Bizottsága állásfoglalást ad ki a „kommunista művészek és írók és a művészeti pártszervezetek” helyzetéről. Ebben a „vonal” még az új gazdasági mechanizmus. Az állásfoglalás az egyik veszélyes irányzatnak a művészek és írók körében az „indokolt vagy indokolatlan” aggodalmat látja az új gazdasági mechanizmus „kommerszializáló” hatásaival szemben. Másik veszély az „újbaloldaliság” beszüremlése. A „fő veszély” tehát ekkor, az év elején a „baloldali” veszély. Februárban az Agit-prop. Bizottság a „központi és vidéki” folyóiratok helyzetével, március 28-án pedig a könyvkiadás helyzetével foglalkozik. Szeptemberre az osztályharc ezen a területen is éleződik. A KB Kultúrpolitikai Munkaközössége megfogalmazza álláspontját „irodalom és művészetkritikánk néhány kérdésében”. Ebben a párthatározatban a fő ellenség már a jobb oldalon áll és jóval többféle veszélyről esik szó, mint az év elején. A dokumentum kipécézi a Filmkultúrát, amelyben rendszeressé vált a realista esztétikával szembenálló politikailag veszélyes műértelmezés. Utal Eörsi István és Fehér Ferenc káros tevékenységére. A Bíró Yvette szerkesztette filmesztétikai folyóirat valóban a szellemi ellenállás egyik központi orgánuma volt. Rámutat a határozat, hogy a század eleji és húszas évekbeli művészeti avantgardizmus újrafelfedezése mögött ellenállási törekvés bújik meg. A dokumentum nehezményezi, hogy a folyóiratban „világnézetként” alkalmazzák a „formalista-modernista” szemléletet. A megfogalmazás elfojtottságában is érezhető indulat mögött kivehető, hogy a „világnézet” minősítés azt jelenti, hogy az óavantgárd művészet reneszánsza mögött egy, a „létezőnél” emancipatívabb szocializmus víziója rejlik. Megkapják a magukét az egyre inkább nemzetivé átalakuló népiek is. A „Munkaközösség” állásfoglalása, támadja azokat a „kisparaszti eredetű” nézeteket, amelyek a kádárkori provinciális fogyasztói társadalmat „a fejlődés által meghaladott paraszti vonások elhalványulása” miatt veti el és minősíti kozmopolitizmusnak. Az állásfoglalás szerint a marxista kritikát erősíteni kell. A hivatalos vonalnak a „középső T-és” művekkel szembeni felmutatása végett az értelmiségpolitikai vezetés már korábban létrehozta könyvformátumú havi folyóiratként a Kritikát. Az állásfoglalás is ki emeli ennek kimagasló szerepét az eszmei harcban. A folyóirat a kádárizmus ellenes keményebb diktatúrás szárny értelmiség-elhárítási frontjának vezető orgánuma volt, eme harc protagonistájának, Diószegi Andrásnak a szerkesztésében.

A brezsnyevizmussal szembeni hruscsovista ellenállás megjelenik az ideológiai harc területén is. A KB apparátus Agit-prop. Osztálya által az ellenséges ideológiai „fellazító” tevékenység állásáról negyedévenként készített tájékoztató háttéranyagában kiemelik a Frankfurter Allgemeine Zeitung cikkét, mely szerint a szovjet vezetés presszionálta a magyar vezetést, hogy kössön Csehszlovákiával és az NDK-val meg állapodást az ideológiai tevékenység összehangolásáról. Moszkva nyilván fel akarta zárkóztatni ideológiai téren a magyar vezetést a keményebb diktatúrás huszákista és keletnémet vonalhoz. A német lap szerint a Kádár-vezetés ebbe nem ment bele.

---

Az értelmiség ellenzékiség felé fejlődő csoportjainak a perifériára szorítása egy fontos területen kontraproduktívnak bizonyult. Az amatőr színjátszó csoportok egy része nem csupán a periférián tevékenykedett, hanem valóban marginalizálódott. Bizonyos műkedvelő csoportok mozgalmi jelleget kaptak. Elsősorban a Malgott István és Fodor Tamás vezette Orfeo együttes szerveződik politikai jellegű ellenálló csoporttá. Az ellenállás fő ihletését az újbaloldali avantgardizmustól kapja, de az amatőr művészcsoportok közegében egymásra találnak az értelmiség felső szintjén egymás ellen kijátszható és ’56 óta rendszeresen ki is játszott népi-nemzeti és emancipatív törekvések. A népkultúra formanyelve és a ’48-as nemzeti függetlenségi tradíció stílusképző ereje együtt hat az új és a viszonyokhoz alkalmazkodó mozgalmi stílusra. Az egymásra találást Jancsó „Szegénylegények”-je inspirálja. Ez a film egy szerre a totalitarizmus parabolája és a magyarságélmény filmje. Megjelenik benne a kettőt egyszerre kifejező mozgalmi stílus lehetősége. Az új ellenzékiség első nagy fegyverpróbája 1972. március 15-e. Az amatőr színjátszó csoportok által gondosan előkészített ifjúsági tüntetés a „Szegénylegények” kosztümvilágában jelenik meg. Földig lógó kokárdák, nemzetőr karszalagok, fejre kötött lelógó pántlikában folytatódó nemzetiszín szalagok. „Jancsózunk” mondják a résztvevők. Arcul csapás a hatalomnak, provokáció, de nehéz tetten érni. ’48 „haladó hagyomány”. Bem szobra ott áll a róla elnevezett téren. Ezen a napon hivatalos koszorúk ékesítik. Ennek a tüntetésnek a hátterében a szobor mégis a szovjet uralom elleni harc szimbóluma. Amint Petőfi szobra is a március 15-i pontoknak, a demokrácia követelésének a szimbóluma. A „középső T”-szindróma az utcán dramatizálódott. A hatalom akár ki meri mondani, hogy mi a reális helyzet, akár nem, magának árt. Ha kimondja, hogy 1848 emléke szemben áll vele, elveszíti a munkásmozgalom előtti gyér „haladó hagyományok” legerősebbikét. Ha nem meri kimondani, el kell tűrnie (ő is kap egy ilyen T-t a képébe), hogy a szemébe röhögjenek. A hatalom kiperdül addigi puhadiktatúrás magatartásából. Szalai Miklós fizikus hallgató alkalmi szónokot, mivel a Batthyány Örökmécsnél felolvassa a március 15-i pontokat és elkezdi kommentálni őket őrizetbe veszik és hét társával együtt elítélik izgatás vádjával. A párt és KISZ agit-prop. azzal magyarázza az ifjúsági zendülést, hogy a „Forradalmi Ifjú sági Napok” március 15-től 21-ig tartó rendezvénysorozatában hibásan túlhangsúlyozták március 21-ét 15-e rovására és ezt az „ifjúság”, amely ’56 óta úgyis afféle „Sorgnekind” (a művelt franciában enfante terrible) (eltérően a KISZ rendez vényeken trappoló „ifjúságunk”-tól), nehezményezte. Az pedig, hogy 1972. március 15-én gyakorlatilag nem 1848. március 15-ét ünnepelték meg, hanem 1942. március 15-ét, az akkori kommunista párt által szervezett antifasiszta tüntetés harmincadik évfordulóját, arculcsapásként hatott erre az „ifjúságra”. Ettől kezdve minden évben van március idusán ellenzéki megmozdulás. Ezeken a napokon az ellenállás egy pillanatra kilép a véleményformáló ellenzéki- és „haladár” ér tel miség rezervátumából és megmutatja a szélesebb társa dalomnak, hogy nem csak a szocializmus „létezik”, hanem az oppozíció is.

---

A kádárkori pártvezetés egész történetét jellemzi az egymást kiegészítő „kádárista” és „keményebb diktatúrás” szárny egymásrautaltsága és szembenállása. (Olyasféle helyzet volt ez, mint egykor az abszolutizmus idején: rendek és uralkodók szemben álltak, de egyik sem iktathatta ki a másikat. A rendiségből az abszolutizmus kiiktatásával lengyel nemesi köztársaság lesz, annak ismert következményeivel. Az uralkodó sem likvidálhatta a nemességet [állítólag Báthory Gábor foglalkozott a gondolattal], hiszen ebben az esetben a polgárság, amelyet a nemesi rendek ellen kijátszott, a nemességtől megszabadulva lerázta volna az abszolutizmus igáját Csak az idegen Habsburg hatalom irthatta ki Fehérhegy után a cseh nemességet.)

A ’68-as sokk ezt a viszonyt sok tekintetben megváltoztatta. A keményebb diktatúra tábora radikalizálódott, de belátta, hogy szélesítenie kell a bázisát. Erre meg volt a lehetőség, kiegészülhetett az új gazdasági mechanizmus ellenzőivel. Az így egységesült újvonalas tábor eszmei alapját tekintve brezsnyevista ellenállásként fogható fel a Kádár-vezetés hruscsovista utóvédharca ellen. A „párt” élén általában szervező funkcionárius (a pártapparátus állományi és káder ügyei intézője) áll főtitkárként, a funkcionárius Fronde természetes vezére általában adminisztratív funkcionárius (az államvédelem pártirányítója). Adott esetben a brezsnyevi Szovjetunióra sandítás a magyarázata, hogy 1972 körül ennek a szárnynak az élére a nemzetközi pártkapcsolatokat intéző apparátus vezetője került: Komócsin Zoltán került.

A keményebb diktatúra vezérkarához tartozott még két politikai múmia: Kállai Gyula és Nemes Dezső, valamint a (nem PB-tag) szervezőtitkár, Pullai Árpád. A brezsnyevista fronthoz csatlakozott a Gáspár Sándor vezette mechanizmus ellenes csoport, melyet ekkoriban „munkásellenzékként” emlegettek, mivel a munkásérdekeket játszotta ki az új mechanizmus ellen és nem csupán ki akarta egyensúlyozni „szociálisan” a gazdasági reformokat, hanem erről a platformról teljesen el is utasította a gazdasági modellváltást. A brezsnyevista tábor mozgalmi bázisként támaszkodott a megyei oligarchiára, amely nem akarta kiengedni kezéből a területén levő vállalatok feletti hatalmat, az örök államvédelmi juntára és a nagyvállalati vezetőkre, akiket megriasztott az ágazaton belüli verseny lehetősége, a nyugati piacon való verseny képesség követelménye és munkásőrért kiáltottak a szabotőr munkaerő-vándorlás letörése végett.

A reform szárny élén a pártvezetés első vonalában Nyers Rezső gazdasági titkár, Fock Jenő miniszterelnök, Fehér Lajos, a mezőgazdaság pártirányítója és Aczél György áll. A második vonalában Vályi Gábor gazdasági miniszterelnök helyettes és Péter János külügyminiszter. A kádárista centrumhoz tartozott a vezetés első vonalából Németh Károly budapesti első titkár, Benkei András belügy- és Czinege Lajos honvédelmi miniszter, a második vonalból Lázár György munkaügyi miniszter és Erdélyi Károly külügyminiszter-helyettes.

---

A Kádár-rendszerre talán az a legjellemzőbb, hogy az esztendő legjelentősebb eseménye nem csupán a széles közvélemény előtt teljes titokban, de a pártvezetés tágabb köre előtt is teljességgel rejtve maradt, csak a legbeavatottabbak tudták, mi és miként történt. A főtitkár 1972. május 26-án töltötte be hatvanadik életévét. Ezt az alkalmat arra használta fel, hogy egy nagyon bizalmas levélben jelezze a legbeavatottabb vezetőknek hogy visszavonulási szándékát. A szélesebb közönség előtt ez a szándék nem volt egészen elrejtve. Kádár egy korábbi beszédében jelezte, hogy a jó vezető az, aki idejében kineveli utódait. Erre a közvélemény felfigyelt és mindenki úgy értette, hogy a vezér lemondására készíti fel a népet. Mivel Kádár lemondási szándékát még a beavatottaknak sem igen indokolta, nem csak a széles néptömegek, ha nem ők is abban látták az okot, hogy Moszkva a hruscsovista utóvédharcost, a ’68-ra engedményekkel és nem kellő szigorral reagáló „jobbost” leváltotta. Moszkva ugyan kitüntette Kádárt az obligát Lenin Renddel, de ezt a találgatók inkább elterelő manővernek vélték, mint a megbékélési szándéka jelének. Pedig az volt. Kádár minden jel szerint nem a moszkvai és a belső szembenállók részéről történő megerősítést akarta kiprovokálni, nem kéretni akarta magát, hogy maradjon, hanem eredetileg valóban vissza akart vonulni. Erre a szándékra az egyetlen indikáció az idézett beszéd, amelyből arra következtethetünk, hogy a Nagy Konszolidátor imázs és a „karizmatikus” vezér Rákosi, ellenpontozó „kisember” imázsa után harmadikként a visszavonulni képes vezető imázsát is ki akarta még alakítani magáról. Annak a vezetőnek a képét, aki kineveli utódját és rendezetten átadja a hatalmat. Kádár azonban a valóságban éppen ezt nem tette. Láthatóan nem mert utódot felépíteni. Gomulka és Ulbricht példáján azt láthatta, hogy amennyiben nem vonul idejében vissza, szándéka ellenére felnő az a vezető a centrumban, aki le tudja majd taszítani trónjáról, mint tette Gierek Gomulkával, vagy elöregedve nem tudja majd meggátolni, hogy olyan szárny lépjen örökébe, amelyet nem akarna. Nem akart utódjául sem magyar Honeckert (adminisztratív titkár), sem magyar Apelt (a keletnémet Nyers), hanem inkább magyar Stoph-ot. Aki a centrumban van, nem valamelyik szárnyon. Elég gyenge ahhoz, hogy ne legyen félnivalója, de elég erős ahhoz, hogy a visszavonult, de még ereje teljében levő Nagy Előd háttérből történő diszkrét támogatásával nyeregben maradjon. Kádár Willy Stoph-ja Németh Károly lett volna. Mélyebb okként szerepet játszhatott az a megfontolás, hogy ettől kezdve a helyzet csak romolhat. Ha tovább megy a mechanizmus reformja, még tovább emelkednek az árak, jön a munkanélküliség. Ha nem kerül sor a reformra, akkor újra megoldatlanok maradnak azok a problémák, amelyeket az új mechanizmus lett volna hivatott megoldani. Az energiahiány következményeiről nem is beszélve. Jó emléket akart maga után hagyni, azt akarta, hogy visszasírják.

November végén Brezsnyev azzal érkezett Magyarországra, hogy megkésve megadja Kádárnak az invesztitúrát. Mindenki az ellenkezőjére gondolt, azt hitte, hogy a szovjet főtitkár Kádár leváltására érkezett. A vezetésen belüli ellentétek kiéleződtek. A válság küszöbön állt, kirobbanását csak az akadályozhatta meg, hogy Kádár a helyén maradt.

• Beszélő évek – 1972