Szabó Miklós

Nyomtatóbarát változat

1848 a demokratikus radikalizmus mára szinte veszendőbe ment emlékét idézi fel. Noha Petőfi nézeteit a francia forradalomról girondista szerzők alakították (Lamartine forradalomtörténete és a nála jóval kisebb költő, Beranger versei) a magyar forradalmi fordulat előkészítésében jakobinusként vett részt. Az „akasszátok fel a királyokat” fordulat, az „Itt a nyilam, mibe lőjem” vers mondanivalója jakobinus republikanizmus. A március 15-e előestéjén megjelent „Dicsőséges nagyurak, hát hogy vagytok” nem kevésbé. A forradalom programadó írásának tekinthető Nemzeti dalban a nemesi múlt dicsőségét felidéző hazafiság („Ide veled, régi kardunk”, „A magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez”) is forradalmi tartalmat kap.

A forradalmak őszre tovább radikalizálódnak. Szeptember 28-án Pest-Buda népe meglincseli Lamberg tábornokot, akit az udvar a forradalom elfojtására küld Budára. Ezt ábrázolja a 48-at felidéző illusztráló kép. Október 6-án a bécsi forradalom lincseli meg Latour hadügyminisztert.

A megszilárdult modern demokrácia elfeledkezik a forradalmi radikalizmusról. A megszilárdult demokrácia vezérelve a kompromisszum, a radikalizmus vezérelve a győzelem. A huszadik századra kialakult demokráciafelfogás elvileg forradalomellenes. Csak akkor fogadja el a forradalmat, a radikális rendszerváltást, ha az ancien régime reformálhatatlannak bizonyul. Ebben az esetben utólag elfogadja a forradalmat, de még ebben az esetben is diszfunkciókkal terhes eljárásmódnak tekinti, amely lassan kibontakozó szerves folyamatokat zavar meg. A mai demokratikus polgári világ szellemi atyja Burke és Tocqueville, nem pedig Jefferson és Benjamin Franklin, különösen nem Saint-Just. A polgári világot Napóleon alapozta meg, elvei a Code Civilben találhatók. Véget vetett mind a jakobinus forradalmi radikalizmusnak, mind a royalista reakciós radikalizmusnak. Tette ezt vaskézzel. Bebizonyította, hogy az antiradikalizmus nem gyámoltalanság, ugyanolyan erőt, sőt hatalmi erőszakosságot tud felmutatni, mint a radikalizmus. Már a két bonapartista császárság megmutatta, hogy nemcsak a forradalmi perfekcionizmust, hanem a kompromisszumot és a félmegoldást is lehet zsarnoki módon a társadalomra kényszeríteni. A huszadik században pedig kiderült, hogy a radikalizmus is lehet békés. A Kádár-rendszer a zsarnoki módon érvényesített mérséklet uralma volt, mind a polgárosító, mind a vonalas radikalizmussal szemben.

Az 1990-es rendszerváltás ismét felveti a radikalizmus és a mérséklet problémáját. Rendszerváltáskor a radikalizmus elháríthatja a rendszerváltó folyamat előtt álló akadályokat.
A feudalizmusról a polgári rendszerbe való átmenet értelmezésében a marxizmus ezt a szerepet tulajdonítja a forradalmi radikalizmusnak. A marxi teória szerint a kapitalizmus a feudalizmus „méhében” alakul ki. A forradalom radikalizmusának az a történeti feladata, hogy politikai „császármetszéssel” világra hozza az újszülöttet. Ebben az értelmezésben benne van annak elfogadása, hogy a szülés után a „császármetszést” végrehajtó radikalizmus a schilleri mór szerepébe kerül, aki „megtette kötelességét és mehet”. A lelépés módja pedig lehet radikális: a termidori fordulat a forradalmi radikalizmus eszközeivel szabadult meg a radikalizmustól. Ez azonban még mindig azt bizonyítja, hogy az erős akadályba ütköző szerves folyamatnak csak a radikalizmus tud utat törni.

A Kádár-rendszert felszámoló rendszerváltás történetében az SZDSZ által kezdeményezett „négyigenes” népszavazás söpörte el az akadályt a rendszerváltó folyamat elől, és gátolta meg a kompromisszumot a rendszerváltó és a rendszerátmentő erők között. A rendszerváltások folyamatában a radikalizmus feladata lehet a kis lendületű, akadozva haladó rendszerváltási folyamat dinamizálása. Az 1848-as radikalizmusnak elsősorban az volt a feladata, hogy magával ragadja a nemességet. Az 1989–90-es magyar rendszerváltás során ilyen rendszerváltást dinamizáló radikalizmus mutatkozott meg a „taxisblokádban”. A polgári engedetlenségi akció ugyan a rendszerváltó kormány ellen irányult, de nyoma sem volt benne a rendszerváltás ellenzésének. A „taxis blokád” „56-ra vette a figurát”, a munkástanácsok ellenállását akarta felidézni. Be akarta pótolni azt a felszabadulás-élményt, amelyet a kompromisszumos rendszerváltás nem adott meg a társadalomnak, s ki akarta próbálni, hogy mennyire demokratikus az új demokrácia. A demokrácia fokmérőjének azt tekintette, hogy a demokratikus kormányzat megleckéztethető-e az utcán. Ez a demokráciának kétségkívül radikális értelmezése.

A rendszerváltó radikalizmus legproblematikusabb aspektusa, hogy a rendszerváltás perfekcionista eszményét állítja szembe a kompromisszumok révén létrejött rendszerváltás felemásságaival. A marxista forradalomelmélet ezt a helyzetet értelmezi úgy, hogy a forradalom radikálisai „előreszaladnak” és olyasmit akarnak megvalósítani, amire a helyzet „még nem érett”. A rendszerváltás radikálisai az 1989–90-es fordulat során is olyan mélységű, szélességű és főleg gyorsaságú átalakulást követeltek, amelytől a rendszerváltó erők tömegei is visszariadtak.

A polgári világ konszolidálódása után a szükséges változások reformok révén történő végrehajtása normává emelkedett. A forradalom ama „ultima ratio” lett, amely csak akkor megengedhető, ha az átalakulás nem hajtható végre békésen. A békés végrehajtás gyakorlatilag egyet jelent a kompromisszumos végrehajtással. Azzal, hogy a meghaladandó bizonyos mértékig fennmarad. A kompromisszumot elvető, a teljes, sztálinistául szólva csökevénymentes fordulatot követelő radikalizmus kizárólagos marxista jelenséggé vált. A marxizmus volt az egyetlen modern irányzat, amely a rendszerváltó átalakulás legfejlettebb formájának nem a kompromisszumos átmenetet, hanem a meghaladandó rendszer megdöntését tekintette. A marxizmus forradalomigenlő volt. A „forradalmi” marxizmus legradikálisabb irányzata, a maoizmus, a forradalom abszolutizálását egyenesen odáig vitte, hogy a forradalom „legmagasabb” szintű formájának a fegyveres felkelést tekintette, szemben az 1919-es magyarországi kompromisszumos hatalomátadással, az 1948-as „fordulat évével” és főleg persze a XX. Kongresszus kapituláns tételével, amely hajlandó volt „parlamentáris úton” végrehajtott forradalom lehetőségében gondolkodni. A szovjet típusú rendszerekkel szemben fellépő forradalmi mozgalmak átvették ellenfelüktől a forradalom radikális szemléletét. 1956 októberében Magyarországon a forradalmi erők, nem pedig a kompromisszumigenlő erők folytattak a harcot a sztálinista rendszer megdöntéséért. De az 1989–90-es rendszerváltás idején a társadalom széles rétegei kompromisszumos átalakításban gondolkodtak. Olyanban, amely úgy alakítja át a rendszert, hogy „megőrzi vívmányait”. Hatékony gazdaság lesz, de munkanélküliség nélkül, a piac fogja az árakat alakítani, de infláció nélkül. Meghaladni Kádár világát, de úgy, hogy mindenki megőrizze azt, amit az előző rendszerben elért. Félresodródott az a rendszerváltó radikalizmus, amely akkor is nyilvánosságra hozta volna a besúgólistákat, ha ez azzal jár, hogy a demokratikus rendőrség a jövőben nehezebben kap besúgót; akkor is kiszórta volna a volt hármas főcsoport belügyeseit, ha az ország politikai rendőrség nélkül marad; akkor is felszámolta volna a rendőrállamot, ha ez a bűnüldözés rovására megy. A radikalizmust elszigetelte a közérzület idegenkedése és kompromittálta az első jobboldali kormány hajszája a köztársasági elnök és a médiaelnökök ellen. Mára Magyarországon a radikalizmusról mindenkinek Csurka, és nem Petőfi jut eszébe.

Nyugaton a demokrácia 1945 óta szinte korlátlanul reformálható, és a radikalizmus csupán rendszer-alternatívaként jelenik meg. A baloldalon az alternatív mozgalmakban, amelyek az állami szférából a civil szférába kitelepülve nem az államot akarják megszállni, hanem ellenrezsimet akarnak szembeállítani az államrenddel. Olyat, amelynek nyomása alatt elsorvad a jelenlegi állam és vele az általa hatalmi keretbe foglalt jelenlegi társadalmi rendszer. Ezzel megteremtették a békés radikalizmust, amely a XIX. században abszurdumnak tűnt volna. Az agresszív radikalizmus a szélsőjobboldal ügye maradt, amely az államot akarja meghódítani, az államrendet megdönteni. A radikalizmus lényege szerint offenzív.

Ezen a téren hozott döntő változást az a világméretű tiltakozás, amely az osztrák Szabadságpárt kormányrészvétele ellen irányul, és amely defenzív radikalizmusnak tekinthető. Ezt a radikalizmust magukénak érezhetik azok is, akik számára kiemelkedő érték a demokratikus rend konszolidált volta. A demokrácia veszélyeztetettsége új színben tüntetheti fel egyfelől a már-már megtagadott forradalmi radikalizmust, másfelől minden olyan rendszerváltó radikalizmust, amely számára fontosabb az egyértelmű és tiszta helyzet teremtése, mint az átalakulás „levezényelhetősége”.

• A képek üzenete