Neményi László

Nyomtatóbarát változat

1972. január 30-án Londonderryben szomorú véget ért az Észak-Írországi Polgárjogi Szövetség (NICRA) által szervezett katolikus tüntetés. A brit hadsereg katonái tüzet nyitottak a tüntetőkre, és tizenhárom résztvevő holtan maradt az utca kövezetén. Ez a tragikus esemény vonult be véres vasárnapként az északír történelembe és mitológiába.

Hogyan került sor erre a véres incidensre? A tüntetés békésen indult, de az első perctől fogva törvénysértő volt. 1971 nyarán a protestánsok uralta északír kormány a londoni kormány támogatásával olyan rendeletet hozott, amely lehetővé tette terrorizmussal gyanúsított személyek tárgyalás nélküli internálását. Egyúttal hat hónapra betiltott minden utcai tüntetést is. Egyik intézkedést sem kizárólag a katolikusok ellen hozták, hanem a katolikus és protestáns szélsőségesek féken tartására egyaránt, de ez nem változtat azon a tényen, hogy az év végéig begyűjtött 900 személy szinte kivétel nélkül katolikus volt. A tüntetést az amerikai erőszakmentes polgárjogi szervezetek mintájára létrehozott NICRA egyszerre szánta az internálások és a tüntetések betiltása elleni békés tiltakozásnak.

De a tiltakozás nem maradt békés, mint ahogy az ilyen tiltakozások akkoriban általában nem maradtak békések. A tüntetők egy része kövekkel, Molotov-koktélokkal támadt a katonákra, ezt a NICRA is elismerte. A katonák szerint lőttek is rájuk, és ők csak viszonozták a tüzet, mégpedig célzottan, csak azokra lőve, akik veszélyeztették életüket. Ezt az elfogulatlannak aligha nevezhető katolikus szemtanúk vitatták, de az akkori brit főbíró, Lord Widgery által lefolytatott vizsgálat tényként ismerte el a katonák állítását. Persze nagyon valószínű, hogy Lord Widgery vizsgálatának sem kizárólag a színtiszta igazság kiderítése volt a célja. Mostanra ismertté vált, hogy Edward Heath miniszterelnök a magas rangú jogász lelkére kötötte: vegye figyelembe, hogy Észak-Írországban nemcsak fegyveres, hanem propagandaháború is folyik.

Bizonyosra vehető, hogy a brit katonák provokációra reagáltak Londonderryben, de az is, hogy túlreagálták. Ma a Widgery-jelentést jogi értelemben a brit kormány nem is vonta vissza, de John Major 1992-ben kijelentette, hogy a véres vasárnap áldozatai ártatlanok voltak.

Ha az áldozatok ártatlanok, akkor a katonák legalábbis hibát követtek el. Mentségükre először is az szolgál, hogy katonai alakulatok általában kevéssé alkalmasak rendőri feladatok ellátására. Másodszor pedig az, hogy a brit hadseregnek Észak-Írországban szinte lehetetlen feladatot kellett megoldania.

A hatvanas évek második felében létrejött katolikus polgárjogi mozgalomra a vérlázító antikatolikus diszkriminációt folytató protestáns északír kormány megfélemlítéssel, elnyomással reagált, és cinkosán tűrte a félkatonai protestáns szervezetek brutális támadásait a katolikusok ellen. A londoni kormány a katolikus lakosság védelmére küldött csapatokat Észak-Írországba 1969-ben, és a katolikusok ennek megfelelően reagáltak érkezésükre: virággal, teával, könnyes örömmel. Igaz, a mézeshetek hamarosan véget értek. A polgárjogi mozgalom és a polgárjogi mozgalomra adott protestáns válasz új életet lehelt az Ír Köztársasági Hadseregbe (IRA) is, amely a hatvanas években gyakorlatilag tetszhalott volt. Az IRA megszálló ellenségnek minősítette a brit hadsereget, és harcot hirdetett ellene. A hadsereg egy idő után ellenségnek kezdte tekinteni azt a katolikus lakosságot, amelyben az IRA-merénylők nyom nélkül voltak képesek eltűnni. Ez tükröződött a katonák viselkedésében, ami hitelesítette az IRA retorikáját. Az eredmény: 1972-ben szerte Észak-Írországban voltak olyan katolikusok lakta körzetek, ahova brit járőr nem tehette be a lábát, mert az IRA fennhatósága alatt állt. Londonderrynek az a kerülete, ahol a lövések eldördültek, ilyen körzet volt.

„A politikában veszélyes dolog túl sokat emlékezni” – jegyezte meg egyszer Cavour, és ha az északír problémára gondolunk, akkor is igazat kell adnunk az olasz grófnak, ha egyébként tudjuk, hogy a politikában a felejtésnek is megvannak a maga veszélyei. Ha Észak-Írországban a szemben álló feleknek csak egy kicsivel rosszabb lenne a memóriájuk, minden bizonnyal könnyebb lenne véget vetni annak a dicstelen eszközökkel vívott, egyre értelmetlenebb és céltalanabb küzdelemnek, amely – vagy talán pontosabb így mondani: amelynek legutóbbi fordulója – 1968–69 óta folyik a katolikusok (vagy nacionalisták vagy republikánusok) és a protestánsok (vagy unionisták vagy lojalisták) között, és amely azóta mintegy három és fél ezer áldozatot követelt.

De az észak-írországi katolikusoknak és protestánsoknak reménytelenül jó a memóriájuk, és rendületlenül emlékeznek – pontatlanul, tendenciózusan és élénken – évszázadokkal ezelőtt lejátszódott eseményekre. Hogyne emlékeznének hát egy olyan eseményre, amely „tegnap” történt, és amely legalább annyira alkalmas a csoporthatárok megerősítésére, mint egy háromszáz évvel ezelőtt megnyert vagy elvesztett csata? Hogyne emlékeznének a véres vasárnapra?

Emlékeznek is, különösen a katolikusok. A véres vasárnapról valószínűleg több könyvet írtak, mint a mohácsi vészről, és nem mindegyiket sine ira et studio: azzal az elsődleges céllal, hogy az igazságra fény derüljön. Tavaly az Ír-szigeten – és az Egyesült Államokban, ahol több ír él, mint az óhazában – bestseller lett egy nagy csinnadratta közepette megjelent könyvből, amely a tragikus incidens szemtanúinak eddig sem ismeretlen beszámolóit tartalmazza. Az interjúkat frissiben az esemény után, a NICRA készítette – az illegális tüntetés szervezője. Don Mullan, a kötet összeállítója, veterán nacionalista aktivista, aki az amerikai kiadás utószavában kifejezetten dicsekszik azzal, hogy munkája milyen hatékonyan szolgálja a kitűzött politikai célokat. Ezek között a legfontosabb: a brit kormány ismerje el, hogy katonái ártatlanokat öltek meg, szolgáltasson elégtételt az áldozatok családjainak, és vonják felelősségre az elkövetőket, vagy legalábbis kényszerítsék őket arra, hogy nyilvánosan vallják be bűneiket.

Aligha kétséges, hogy Mullannek a véres vasárnap huszonötödik évfordulója alkalmából megjelent összeállítása része volt a földalatti Ír Republikánus Hadsereg földfeletti szárnyának tekinthető Sinn Fein által rendezett kampánynak, amely a huszonhatodik évforduló előestéjén sikerre vezetett. Január 29-én Blair brit miniszterelnök bejelentene a brit alsóházban, hogy a Sinn Fein követeléseinek (na és az amerikai elnök, valamint az ír miniszterelnök kérésének) megfelelően hivatalos vizsgálat indul a véres vasárnap eseményeinek tisztázása céljából.

Blair azt reméli, hogy ezzel a gesztussal képes életben tartani a békefolyamatot. Legyen úgy. De azokat a szkeptikus kommentátorokat is meg lehet érteni, akik kétségbe vonják annak a szervezetnek a békevágyát, amely csak akkor hajlandó tárgyalásokba kezdeni az öldöklés befejezéséről, ha előbb szimbolikus elégtételt kap egy huszonhat évvel korábbi, mégoly súlyos sérelemért.

• Beszélő évek – 1972