Tatár György

Nyomtatóbarát változat

1.

Az 1972-es év legfontosabb izraeli eseményeinek listája a következő.

Április 8. Uganda kiutasít minden izraelit, és bezárja az izraeli követséget. (Romániát kivéve ekkor már nincs kapcsolat a kommunista tábor egyetlen országával sem. A következő évben további 26 ország szakítja meg kapcsolatait Izraellel, amelynek már semmi kapcsolata sincs azokkal a kontinensekkel, melyeknek a találkozásánál fekszik.)

Április 16–17. Meggyalázzák a bergen-belseni haláltábor emlékművét: horogkereszteket és zsidógyűlölő jelszavakat mázolnak a falra, elégetik az emlékkoszorúkat.

Május 9. (A győzelem napja): arab terroristák Bécsen keresztül Izrael lodi repülőterére térítenek egy Sabena-gépet. Technikusoknak álcázott kommandónak sikerül feljutnia a gépre és kiszabadítani a túszokat.

Május 30. A japán Vörös Csillag Szervezet három tagja – a Palesztin Felszabadítási Szervezet megbízásából – vérfürdőt rendez a lodi repülőtér várótermében. 25 halott, 60-nál több sebesült. (Hasonló együttműködés terméke pl. az 1976-os Air France-gép – Entebbébe torkolló – eltérítése: ezt az akciót a német Baader-Meinhof csoport hajtja végre.)

Június 19. A pilóták nemzetközi szervezetének első – hiábavaló – sztrájkja, tiltakozásul az ENSZ Biztonsági Tanácsának passzivitása ellen a légikalózkodással szemben.

Június 21. Izraeli rajtaütés a libanoni „Fatah-föld” ellen: szíriai felderítőtisztek esnek fogságba.

Augusztus 3. A szovjet hatóságok rendeletet hoznak az Izraelbe kivándorolni szándékozók fejadójáról.

Augusztus 16. Lemezjátszóba rejtett pokolgép robban az El Al izraeli légitársaság Rómából felszálló gépén. A szerkezetet két angol lány kapta ajándékba arab barátaitól. A gép visszafordul, és sikeres kényszerleszállást hajt végre.

Szeptember 6. Arab terroristák meggyilkolják a müncheni olimpiai játékokon részt vevő izraeli csapat 11 tagját.

Szeptember 8. Izraeli légitámadások szíriai és libanoni terroristabázisok ellen.

Szeptember 10. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa határozatban ítéli el az izraeli légitámadást, nem téve említést az izraeli sportolók lemészárlásáról. Az USA erre való hivatkozással megvétózza a határozatot.

Szeptember 19. A londoni izraeli követség mezőgazdasági tanácsadóját terroristák által feladott levélbomba öli meg.

Október 29. Nyugat-Németország szabadon bocsátja a müncheni olimpiai tömeggyilkosság három fogságba esett tettesét, váltságdíjként a Bejrútban eltérített Lufthansa-gép ért. (Ennek az eseménynek a kapcsán kap parancsot a Moszad, hogy vegye üldözőbe a merénylet tetteseit, valamint kitervelőit, és számoljon le velük.)

November 21. Súlyos összecsapások a szír-izraeli határon, komoly szír veszteségekkel.

November 25. Csád megszakítja diplomáciai kapcsolatait Izraellel.

December 28. Négy arab terrorista elfoglalja a thaiföldi izraeli követséget, de a túszok később kiszabadulnak.

December 31. Kongó-Brazzaville megszakítja diplomáciai kapcsolatait Izraellel.

2.

Az újkori zsidó állam életében az 1972-es év átlagos évnek tekinthető. Nem ért véres támadás szerte a világban zsidó közösségi épületeket, imaházakat, éttermeket. Akár békésnek is nevezhetnők, hiszen az áldozatok száma, még ha hozzászámítanánk is a fenti listán nem szereplő sok tucat egyéni, pl. késsel, baltával vagy karddal elkövetett merényletet, még mindig jócskán alatta marad a következő év októberében kirobbanó Jom-Kippur háború áldozataiénak. A nyugati – és nem csak nyugati – világközvélemény ezekben az években szokja meg, hogy egy megoldatlan „politikai” konfliktus következményeképpen Izrael lakosságát – eltérően más országokétól – nem csupán a rák, a közlekedési balesetek és a köztörvényes bűnözés tizedeli, hanem a szisztematikusan ismétlődő tömeggyilkosságok is. Az igen nagy mértékben a Szovjetunió által is formált modern, nyugati nemzetközi térbe ezekben az esztendőkben érkezik meg végérvényesen az iszlám világ. Nyelvi-világnézeti modernizációja így indul meg azon az úton, amely összekapcsolja a 732-es poitiers-i vereség miatt érzett ressentiment-t az „igazságos harccal”, amelyet az arab népek vívnak a „nemzetközi imperializmus” ellen. Egyidejűleg teszi a magáévá az ekkor még csak Nyugaton jelentkező ún. revizionizmust (a holocaust realitásának tagadását), ugyanakkor a nemzetközi élet szovjet képviselőinek példáját követve elő szere tettel bélyegzi Izraelt náci államnak. Ezekről az eszmei formációkról időközben bebizonyosodott, hogy tartósabbak a szovjet birodalomnál: a jelenlegi palesztin politikai vezetés több képviselője is annak idején Moszkvában szerezte – ma világszerte elismert – történészdiplomáját pl. a „cionizmus történetéből”. Az iszlám világ sokáig hanyagolt modernizációja Izraellel és az általában vett Nyugattal szembeszegezve öles léptekkel indult meg: ahogyan a hulladékukat a vízbe ürítő nagy tengerjáró hajók mögött cápauszonyokkal telik meg a tenger, az iszlám világ ma válogatás nélkül ömleszti magába mindazt a megemészthetetlen történelmi bomlásterméket, amitől a Nyugat csak reméli, hogy megszabadult.

Érdemes még odafigyelni a fenti lista egy mozzanatára. Ebből kiderül, hogy azoknak a köre, akik előszeretettel gyilkolnak le izraeli polgárokat – a legkülönfélébb szervezetek közvetítésével – többé nem korlátozódik az arab–iszlám világra, sőt a hagyományos jobboldalra sem. Ugyanabban a mértékben, ahogyan az izraeli polgárgyilkolás – a világ legkülönbözőbb szervezeteinek belépésével – túllép az arab-iszlám körön, túllép a hagyományos politikai jobboldal körén is. A 70-es évek második felében Jean Améry és nem csak ő már számos nemzetközi fórumon fellép az ellen a jól kirajzolódó jelenség ellen, hogy a nyugati politikai baloldal az „anticionizmus”, úgy tűnik, végre rálelt a zsidógyűlölet egyetlen, a baloldal számára is emészthető formájára. Ez a jelenség azóta is része a nemzetközi életnek: a nemzetközi fórumok Izraelhez való viszonyát éppoly kevéssé lehet értelmezni a jobb oldal és baloldal hagyományos kategóriáinak, mint a demokrácia és diktatúra fogalmainak segítségével. Az egykori nyugati újbaloldalnak szél lengette zászlaján sikerült egyetlen mitikus képben egyesítenie a nemzetközi repülőterek szüntelen úton lévő tömeggyilkos utasát, és a forradalmi machoizmus tábortűz melletti gitároktól körülsóvárgott hősét: Che Guevarát. Nyugaton talán már ezt a fölöslegessé vált poggyászt is átlódították hulladékként a fedélzet korlátján: de a Hamasz ramallai karneváljain felvonulók mindmáig Che Guevara képei alatt vonulnak véres bárdjaikkal.

A cionizmus eredeti célkitűzése az volt, hogy a népet, amely „nem úgy nép, akár a többi”, átváltoztassa állammá, még pedig olyan álammá, akár a többi. Úgy rémlik, ez a törekvés visszafelé sült el: a világ leggyűlöltebb népét sikerült a világ leggyűlöltebb államává változtatni.

3.

Az olimpiai játékok modern kori felújítása sok tekintetben ugyanazoktól a sebektől vérzik, mint utolérhetetlen ókori elődje: helyrehozhatatlanul elszakadt egymástól a sportoló és az ember, a hivatásos bératléta és az istenekhez hasonló polgár, aki ezt a hasonlóságát nekik maguknak kívánja áldozatul bemutatni. Mindehhez azonban a mi korunkban még egy olyan további elem is járul, amit az ókori görögség – történetének nagyobbik felében – el tudott kerülni. A kiterjesztett európai világ nem tart fenn központi szentélyt az olimposzi Zeusz számára. A modern térfelfogástól alapvetően idegen a politikai térből kihasított szent liget képe, amelynek láthatatlan határai pontosan azt jelentenék, amit a határ jelent: nem a politika tagadását, hanem határát. A periodikus fegyvernyugvás szentélye pontosan annyira valóságos, amennyire a politikai háborúságtól szabdalt városállamok világa. Minden ki tudatában van annak, hogy ha városok egyébként természetes harcát átvinnék a szentélykörzet területére, az már nem politikai konfliktus volna, hanem az egész szóban forgó világnak a vége.

Nyilvánvaló, hogy a görög városállamok is felhasználták már győztes versenyzőik hírnevét saját – politikai – hírnevük ékesítésére, de a politika legpregnánsabb megnyilvánulásában, azaz „más eszközökkel való folytatását”, az olimpiát szinte soha nem keverték bele. A politika háborús világának határát nem az ugyanezen a világon belüli – szintén gyakori – békeszerződések jelentették, hiszen ezek szintén a politika folytatásai más eszközökkel. Az istentiszteleti versenyjátékok színhelye és tartama a valóság nem politikai arcát jelenítette meg. Az, hogy a valóságnak van ilyen – mindenki számára jól látható – nyilvános arca, lehetővé tette a különbségtételt el lenség és ellenfél között. A hellén világon túli világok viszont melyek nem ismerték ezt a kétarcúságot, nem léphettek be ebbe az általuk nem ismert valóságba.

Egy történelmi jelenség tényleges tartalmánál végtelenül jelentősebb és fontosabb az milyen összefüggésben, milyen módon fogadja be és sajátítja el a történelmi közösség az illető eseményt. A tizenegy izraeli atléta életét kioltó müncheni merénylet mozzanatai közül sem maga a tömegmészárlás gyakorolt hosszú távú hatást a nyugati világ életére, hanem az a tény, hogy némi huzavona után az olimpiai játékokat folytatták. A folytatás mellett felhozott legfőbb érv úgy hangzott, hogy éppen a játékok félbehagyása jelentené a terroristák győzelmét, akik gyilkos tettükkel magára az olimpiai eszmére emeltek kezet. Ha ennek az érvnek a logikáját humoros oldaláról ragadjuk meg, leginkább arra emlékeztet, mintha valaki aki éppen vacsoránál ül, amikor kigyullad a háza, úgy döntene, hogy őt holmi közönséges gyújtogatók nem akadályozhatják meg vacsorája befejezésében. A döntéshozók – legalábbis ha jóhiszeműek vagyunk velük – valószínűleg a következőképpen okoskodhattak: mi harcban állunk azokkal, akik harcba szálltak. Ki az az őrült, aki, ha csata közben elesik egy zászlóalj, abbahagyja az ütközetet, hogy ő így nem játszik? Az olimpiáért folyó harcot folytatni kell, egészen a – nos, nem tudom, pontosan meddig, de nagy valószínűséggel egy, az olimpiai játékok szempontjából politikailag jelentősebb állam csapatának a lemészárlásáig. Ez azonban nem reális veszély, amit a folytatás érdekében tett óvintézkedések is igazolnak: a továbbiakban fokozták ugyan valamennyi olimpiai csapat zsidó sportolóinak védelmét, de csakis az övékét.

4.

A liberális politikafogalom legsúlyosabb fogyatékossága, hogy nem tud mit kezdeni az ellenség, közelebbről: a halálos ellenség fogalmával. Nem is az itt a fő probléma, hogy ki határozza meg, ki is a halálos ellenség. Erre nincs is szükség: ha valaki halálos ellenségünk, akkor nem rejti véka alá. A problémát az okozza, hogy nem tudjuk felmérni, hogy milyen hosszú út vezet a szótól a tettig. Vagyis, hogy nem láthatjuk előre, csakugyan eljut-e ellenségünk a gyilkos szótól út a gyilkos tettig. A liberális gondolatmenet ebben az esetben egy szigorúan időtlenített jelen politikai terébe helyezkedik, és azt a – pl. a filológia területén teljesen jogos – módszert választja, hogy úgy vizsgálja az elhangzó szót, mintha először hallaná. Persze tudja, hogy nem így van, de szemlélete tisztára jogi természetű, márpedig a bíró csakugyan nem rivallhat rá a delikvensre, hogy: „megálljunk barátocskám, nem láttam én már magát valahol? Akkor is nagyon gyanúsan viselkedett!” A tévedés lényege abban rejlik, hogy hibásan fogja fel a tér szerkezetét: a liberális gondolatmenet Zénón terét választja kiindulópontjául. A szó kilőtt nyílvesszejét bármely kimerevített pillanatban veszi is szemügyre, úgy fogja találni, hogy az nincs mozgásban. Lehet, hogy a tett elérése volna a célja, de mivel az egymástól elszigetelt pillanatokban soha sincs mozgásban, soha nem is fog célba érni. Szótól a tettig nincs – legalábbis bizonyítható – út. A baj csupán az, hogy ha a tér nem Zénón tere, akkor a szó nem a semmi időtlen kristály szerkezetében bukkan fel először, eleve mozdulatlanul, ha nem folytonosan halad előre a maga repülőútján, amelynek és ez a legfontosabb nem ő maga az első állomása. A szó nyila ugyanis tettől tettig repül, nem szóként kezdi útját. Két tett között pedig a tér szerkezete folytonos.

A külpolitikai valóságban, ha a liberális politikai gondolkodás szembetalálkozik ezzel a fajta ellenséggel, minden erejével azon lesz, hogy egyszerű politikai ellenfélként tüntesse fel önmaga számára. Megkísérli megtalálni – és mindig meg is találja – azt a politikai természetű konfliktust, amely szerinte az ellenségeskedést kiváltja, és mindig találni fog valakit, akit hibáztathat azért, mert nem képes az ellentétet politikai úton rendezni. Itt lappang a legsúlyosabb következménye a holocaust politikai-filozófiai feldolgozatlanságának.

Mint ismeretes, akad olyan kutatás, amelyik elmerészkedett odáig, hogy kimutatta: hogy a zsidók egész Európára kiterjedő, tervszerű megsemmisítése akkor vette kezdetét, ami kor már a gazdasági erő vagy politikai hatalom utolsó atomjától is meg volt fosztva. Ráadásul, a pusztítógépezet működtetése jelentős erőket vont el az egyre nehezebb helyzetben lévő frontoktól. Mivel a liberális demokrácia a náci univerzumot politikai mozgalomként definiálja – még ha olyan politikai mozgalomként is, amely az ő felfogásától a lehető legtávolabbra esik –, nem marad más választása, mint hogy létrehozza a politikai irracionalizmus fogalmát. Nincs válaszunk azonban arra a kérdésre, hogy ha egy ember, vagy egy mozgalom radikálisan elszakad az érdekorientált politikai racionalizmustól, azaz kivonja magát az ész kontrollja alól, miért a gyilkosság, és miért nem az öngyilkosságig menő, esztelen szeretetet irányába mozdul el?

Válasszunk megvilágító példát saját kulturális világunkból. Emlékezzünk csak vissza A fehér cápa című filmre! A tengerparti üdülőhely nyaraló szállodavilága – a cápa megjelenésének pillanatáig – érdekorientált, racionális világ. Közvetlen reakciója a fellépő veszedelemre egyértelműen politikai reakció: mindent elkövet, hogy nyugalmát ne engedje megzavarni. Egyfelől vaklármának minősíti az első áldozatok halálát követően lábra kapó gyanút, hogy ti. különleges és állandó ellenség jelentkezett. Minden szünetet a háború végének tekint, és minden újabb támadásnál kétségbe vonja, hogy ugyanarról a támadóról van szó. Másfelől körömszakadtáig bizonygatja, hogy az esetet hagyományos eszközökkel is kezelni lehet. Végtére is csupán egy „halról” van szó, s csak elvétve szokott emberre támadni. Idővel vagy elmegy, vagy majd a hatóságok gondoskodnak a rend helyreállításáról.

Magyarul: a cápa ugyan egy rendkívül szokatlan „politikai” esemény, de végül is csupán egyike azoknak a rendzavaró tényezőknek, melyek bármely rend történetében sajnos felmerülnek olykor. S mivel nem különbözik alapvetően azoktól az egyéb tapasztalatoktól, melyeket az emberiség halmozott fel a természet leigázása során, a természeti világ részeként kezelendő. Márpedig a természet az ember nemes vagy kevésbé nemes ellenfele, de nem halálos ellensége.

A szállóvendégek tengerpartja az a peremsáv, ahol a rendezett társadalom és a rendezett természet érintkezik. A vízimentő feladata a két szféra esetleges konfliktusainak rendezése. A fürdőzők ugyan időről időre megpróbálják elhitetni magukkal, hogy a veszély csak a vízimentők képzeletében létezik, a cápa azonban mindig gondoskodik ezeknek a téves eszméknek az eloszlatásáról. A liberális szemlélet legmélyebb előfeltevésének megfelelően, mindig válogatás nélkül támad, és ez az, ami végül megpecsételi a sorsát. A tengerpart univerzuma felől tekintve ugyanis a cápa minden egyes alkalommal az egész emberiség elleni bűntettet követ el. Nincs olyan elkülöníthető embercsoport, amelyet a szállóvendégek jogos felháborodásukban kirekeszthetnének maguk közül, arra hivatkozva, hogy bár a cápával egyedül nekik van feloldhatatlan konfliktusuk, azáltal, hogy befurakodtak a többi – a konfliktusban érintetlen – nyaraló közé, valójában ők hozzák a cápa veszedelmét az emberiségre.

A film alkotóinak primitív igazságérzete ugyanakkor gondoskodik arról, hogy a cápa szép sorjában mindenkivel leszámoljon, aki azt hirdeti, hogy a cápa csupán egy hal szélsőséges esete, vagyis, hogy a cápa a hal folytatása más esz közökkel. A film mitológiájában a cápa sohasem éhes, tehát nem a jóllakás a célja, bár – mellékesen persze – azért jóllakik. Soha senki nem bántotta, ha leszámítjuk, hogy a tengert nyilván a magáénak tartja. És főképp nincs semmi racionális oka annak az esztelen – a szó etimológiai értelmében vett – terrornak, amit létesít: a rettegés mindent elöntő, állandósult lég körében is képes rá, hogy mindig tökéletesen váratlanul támadjon. Különösen fogékony a gyermekek vagy szépen formált női testek víz alatti magányára és rugdalódzó gyanútlanságára: gondoskodik róla, hogy többé ne is hasonlítsanak arra a világra, ahonnan elragadta őket.

Természetesen a liberális politikai filozófia is bűncselekménynek tekinti a cápa rémtetteit, de mivel a halálos ellenségnek csak a tényével rendelkezik, és nem a fogalmával, megpróbálja a szörnyeteget motívumai felől megközelíteni. Az, hogy az ellenség tetteinek legfőbb mozgatórugója éppen az, hogy ellenségesen érez őiránta, lehetséges értelmezési horizontján ugyanúgy kívül fekszik, mint maga a cápa. Ezért saját motívumait kénytelen belevetíteni: például hogy a cápa él régebben a tengerben, ezért a birtokháborítás iránti ellenszenve részben érthető. Hosszú távú nevelő ráhatással talán meggyőzhető, hogy a fürdőzők csupán egy jelentéktelen part menti sávot kívánnak elvenni tőle. Ezenkívül talán majd egy szer azt is megértetjük vele, hogy a vízbe kerülő rengeteg hulladék miatt jelenlétünk az ő számára is előnyös. Ez a gondolkodás a cápa eszközeit ítéli el. Nem is igen tehet egyebet, hiszen ha a cápának sikerül olyan indítékokat tulajdonítani, amelyek a mi világunkban is érthetőnek és elfogadhatónak számítanak, akkor a cápa cápaságából nem marad egyéb, mint az eszközök.

A filmbeli cápa – folytatásról folytatásra ismétlődő – végső vereségének titka: a szövetségesek hiánya. A film – valószínűleg mindenekelőtt tudatlanságból – kikerüli ugyanis azt a megoldást, amit pedig mind a klasszikus mitológia, mind a politikai valóság felkínál: azt, hogy rituális okokból, vagy racionális megfontolásokból az emberek maguk etetik a cápát saját embertársaik közül kiszemelt áldozatokkal.

5.

Az olimpiai játékok folytatása – Izrael tiltakozásának ellené -re –, hasonlatunk értelmében ontológiai döntés volt. A politikai világ azt a végérvényes döntést hozta, hogy a fehér cápát ezennel felveszi Brehm Az állatok világa című művébe. A cápa ettől fogva rossz szemmel nézett, de reális hellyel rendelkezik a politikai állatvilág atlaszában. A film világához hasonlóan, nem azt deklarálták, hogy nincs tengerparti üdülés, amíg a cápa kint köröz a mélyben, hanem úgy döntöttek, hogy ez a cápa is csak olyan ragadozó, akár a többi, azaz az olimpiai falut ezentúl cápahálóval kell körülvenni. A politikai állatvilág ragadozóinak sorát bővítették egy újabb csoporttal, amely speciális élőhellyel rendelkezik, főleg a Közel-Keleten, de zsákmányát felkutatja Argentínától Thaiföldig.

A politikai konfliktusok skálája a jelentéktelen érdekellentétektől egészen a szükségállapotig terjed. Ez utóbbira az a jellemző, hogy az állam olyan helyzetbe kerül, amikor már esetleg törvényeinek érvényét is fel kell függesztenie, hogy a törvényhozó által az erre a helyzetre fenntartott különleges törvényeket léptesse életbe: mindeközben azonban nem változott meg a sem a törvényhozó, sem magának a jogi normának a fogalma. Átmeneti szükséghelyzetről van szó, amely legitimitását az elvesztett – és helyreállítandó – normális helyzetből meríti. A szükségállapot politikai állapot.

Ezzel szemben a kivételes állapotot nem politikai konfliktus idézi elő. Ez az állapot akkor áll elő, amikor olyan felek közt támad feloldhatatlan konfliktus, akiknek a számára a másik normafogalma nem norma. Ha egyikük számára a jog azt jelenti, hogy joga van a másikat eltüntetni, nem tudnak tárgyalni egymással, s még háborújuk sem a politika folytatása lesz más eszközökkel. Klasszikus értelemben ilyen konfliktus a varsói gettófelkelés, és minden politikai filozófia hazudozásra van ítélve, amíg nem képes megfelelő fogalmakat alkalmazni erre a helyzetre. A szükségállapot fogalmának alkalmazása a kivételes állapotra, azaz a halálos ellenség ellenféllé nemesítése, olyan létezőket enged szabadjára a politikai térben, amelyek – éppen azáltal, hogy sikerült bejutniuk egy olyan közegbe, ahol a normák még érvényben vannak – magukat a normákat őrlik fel.

Izrael végtelen politikai elszigeteltsége nem utolsósorban abból a tényből táplálkozik, hogy bár maradéktalanul rá van utalva egyetlen szövetségesének – az Egyesült Államoknak – a támogatására, nem osztja annak felfogását az állatvilágra vonatkozóan. Nem hiszi, hogy a jól tartott cápában szeretet támad a fürdőzők iránt. Nem hiszi, hogy az ellenség csupán az az ellenfél, akivel még nem tárgyaltunk eleget. S ennek a tökéletes kirekesztettségnek a normális, vagyis a csak szükségállapotot ismerő nemzetek politikai köréből a sötét jelképe az a nap, amikor a nemzeti gyászba némult ország repülőterére begördült a tizenegy koporsót szállító repülőgép, miközben az esti híradó beszámolt az olimpiai játékok aznapi eseményeiről, a népek nagy versengésének színhelyéről.

6.

Valamikor az ’50-es években Karl Jaspers azt írta, hogy ha a Nyugat magára hagyja Izraelt, azaz ha a fennmaradásáért magányosan küzdő zsidó néppel való kapcsolatának fölébe helyezi az olajdiktátorokhoz és sivatagi haramiákhoz fűződő politikai-gazdasági érdekeit, végérvényesen el fogja veszíteni önmagát. Azonban ennek az éremnek is két oldala van: ugyan is a Nyugat éppen ebben az önelvesztésben marad hű önmagához. Esetünkben Európa beltengereinek ősi ragadozója találkozott össze a modern Nyugat óceánjának cápájával.

A modern Nyugatot történelemtudatának súlyos belső ellentmondásával szembesíti Izrael létezése. Először is, az új állam az ő jogi-politikai egyetértésével nyerte el politikai legitimitását, miközben ennek az államnak az önképe – be le értve államterületéhez és fővárosához fűződő legitim jogát – egy olyan forrásból származik, amely a Nyugat önképe számára is meghatározó jelentőségű, ha nem is éppen politikai téren.

Amikor a Palesztin Felszabadítási Szervezet a ’60-as években megformulázta – mindmáig nem módosított – alap okmányát, annak Izrael állam megsemmisítésére irányuló pontjait azzal támasztotta alá, hogy leszögezte: osztja, az európai felvilágosodásnak azt az álláspontját, amely az emancipációt egyáltalán lehetővé tette, vagyis hogy: a zsidóság nem nép, hanem vallás. Mint ilyen, természetesen részesíthet vallási tiszteletben bizonyos palesztin helységeket, de Izrael politikai létezése magának a politika szférájának a sérelme.

A világ népei végső soron csupán egyetlen olyan kérlelhetetlen ellenséget ismernek, amely létezésük legitimitását kétségbe vonja: az időt. Az ahogy ezzel az ellenséggel szemben vívnak, az – legalábbis elméletileg – közös. A zsidó nép azonban változatlanul magányos. Legitimitása a többiek világát körülmosó tengerhez kötődik.

• Beszélő évek – 1972