Valamikor a hetvenes évek végén kölcsönadtam egy barátnőmnek Tandori Dezső Egy talált tárgy megtisztítása című könyvét. Nagy kincs volt a kötet akkoriban, antikváriumban is megszerezhetetlen darab. Féltettem hát erősen, pár hét múlva vissza is kértem, de a kötetnek lába kelt, ahogy, egészen más összefüggésben, Várady Szabolcs mondta volt. Eltelt még darab idő, és a barátnőméknél nagytakarítást rendeztek. Az egyik szekrény mögül került elő a kötet, nyilván beesett oda valamikor, a hölgy nekiállt, hogy leporolgassa, és akkor az arcába nevetett a cím: Egy talált tárgy megtisztítása.
Az anekdota, gondolom, illik Tandorihoz, de talán inkább későbbi művészetéhez, ahhoz, amelyben a központi helyre került a mindennapiság, a passzionátus pepecselés, nemcsak a versformákkal, de az élettel is. (Szpéró, a parnasszusi veréb – mondhatni – maga az ornitomorfizált szöszmötölés.) Ebben a későbbi művészetben (mely az 1976-os A mennyezet és a padló című kötettel indul) minden magánmozzanat költői témává lesz majd: „közhelyszerűen létezünk; és mégis mennyi furcsaság történik velünk” – írta Tandori a fülszövegben. A goethei alkalmi költészet abszolutizálása lesz ez, ekkor Tandorinál minden vers alkalmat talál, minden alkalom méltóvá válik a költészetre, ahogy Adorno írta Heinével kapcsolatban. Az Egy talált tárgy megtisztítása még jóval több költői pátoszt ismer, bár látszólag radikálisan lemond bármiféle „költőiségről”. Éppen ez jelentette a legfőbb újdonságot (és kihívást) a kortársak számára. „Mi líra még?” – Radnóti Sándor egykorú kritikája szerint ez Tandori kötetének legfőbb kérdése. A kérdésfeltevés jogos volt, hiszen Tandori, úgy tűnt, a szent magyar költészettel fordult szembe radikálisan, megtagadta a költői kép primátusába vetett hitet, elvetette a nyelv referenciális jellegét, fügét mutatott nemcsak a magyar, de mindenféle költői hagyománynak. Könczöl Csaba radikálisan fogalmazott Tandoriról és Juhász Ferencről (!) írott kettős portréjában. (Bár nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de fontosnak tartom megjegyezni: Könczöl írása 1986-ban megjelent Tükörszoba című kötetében található; e könyv egyike a Kádár-szisztéma legérdekesebb és leggondolatgazdagabb kritikai megnyilatkozásainak; hogy Könczöl később abbahagyta a kritikaírást, az igen szomorú vesztesége mai irodalmunknak.) „Költőietlenebb verseskötet ennél magyar nyelven ez ideig minden bizonnyal nem jelent meg. A költészet hagyományos fegyvertárának itt még csak törmelékeivel, foszlányaival sem találkozunk. Nyelve színtelen, zörgő, aszott, de ez is csak akkor, amikor egyáltalán van még nyelve (mert jel-versei, betű-versei, cím-versei – nyelvtelen versek).” Nos, ez meglehetősen tárgyiasnak látszó, mégis igaztalan leírás. Különösen a Tandori színtelen nyelvéről írottak vitathatók. Nem színtelen ez a nyelv, csak tökéletesen megfosztatott a költői képtől. A jelzők helyett a vonatkozó névmások, névutók, ragok kerülnek – stílusosan szólva – lövő vagy éppen gólhelyzetbe. Tandori egyik legszebb versének címe így szólt: A puszta létige szomorúsága. Sokszor mintegy vers-performance került ki műhelyéből, nem tiszta vers, de magának a verscsinálásnak, a költésnek (kotlásnak!) a dokumentuma. Szép példa erre a kötetből A szonett című – mondjuk így, ready made –, amely a szonett szövege helyett csak a rímképletet közli, ám a hatodik „sorhoz” hozzáfűzi: „ennél a sornál megakadt”, hogy aztán a zárósor után oda rakhassa a diadalmas bejelentést: „aztán mégis folytatta és befejezte.” Mintegy két szerző különül így el, az egyik, a névtelen, aki a „szonettet” írja, és nyilvánvalóan küzd a formával és a kifejezéssel, és a másik, talán „Tandori Dezső”, aki közli az olvasókkal „kollégája” szakmai problémáit, beavat a műhelytitkokba, és aki ekkor nem szerzője, de sokkal inkább közreadója a versnek. Nincs immár szonett, csak annak csontváza, ám ez a szkeleton nagyon is él. Dadaista tréfának is nevezhető ez, akár a könyv még jó néhány szövege, ám ezek a tréfák ugyancsak mély értelműen hatottak megjelenésük idején. (És Tandori zsenijének egyik bizonyítéka, hogy ma is frissek, és nemcsak az újszülöttnek hatnak újként e dadaikumok. Egyébként is, az egész kötet egyike a hetvenes-nyolcvanas évek legegységesebb, ma is legolvashatóbb műalkotásainak.)
„A némaság a hang helyett. / De a némaság mi helyett?” – ez volt az első kötet (Töredék Hamletnek, 1968) legradikálisabb, mindmáig hatalmas erővel szóló kérdése. A válasz az Egy talált tárgy megtisztítása. Ez a kötet áll a némaság helyett. Többször leírtam már, de megismétlem: ez kopernikuszi fordulat a magyar költészetben. E cikksorozat korábbi darabjaiban sok szó esett Petri György híres pályakezdő kijelentéséről, miszerint a József Attila-i hagyomány közvetlenül nem folytatható. Ám Petri fordulata kevésbé volt radikális Tandoriénál, vagy más irányú volt. Petri ugyanis – mikor elvetette a József Attila-it – egy másik nagy magyar hagyományhoz kapcsolódott, a nemzeti költő tradicionális szerepéhez. Ironikusan, parodisztikusan természetesen, de mégis. Petrit, akár korábban Adyt, nem érdekelte más, csak „Politika és Szerelem”, továbbá „szabadság, szerelem”, e kettő kellett neki. Petri politikai költészete a magyar költészet ideologikusan kitalált „fővonalának” (Petőfi–Ady–József Attila) groteszk szatírjátéka. Genette-tel szólva: a második kötet Tandorijának hypo- vagy intertextusa más. Bár a cím kétségkívül József Attilára utal, mégpedig az Eszmélet híres soraira: „ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor – ezért őrzi meg”, e kötetnek semmi köze nincs József Attilához, még tagadó alakban sem. Tandori egyszerűen tudomást sem vesz róla. A könyv legelején ott a citátum: „…s mint talált tárgyat visszaadja…”, de olyan idézet ez, amely már nem szándékozik megidézni semmit, ez már a végletekig csonkolt Eszmélet, Tandori megsemmisítő iróniájának áldozata. (Kötete második, 1995-ös kiadásához írt előszavában Tandori keserű epével jegyzi meg, hogy a könyv eredetileg az A. Rimbaud a sivatagban forgat címet viselte; mai címe „a József Attila-menlevelesdi jegyében” született, amely nagyban elősegítette a megjelenést.) És hallani vélhetünk még némi József Attila-i „emlékzajt”, ám éppenséggel a nevezetes Kant-emlékzaj című versben, mely így szól teljes terjedelmében: „A fűnyírógép (odakint) / Villanyborotvám (odabent)”. Vitriolosan kacagtató allúzió ez nemcsak a csillagos ég (odafönt) és az erkölcsi törvény (bennem-lent) Kantjára, de a termelőerőket (odakint) és az ösztönöket (idebent) megbűvölő jeles proletárköltőre is. Tandorit talán egyedül Weöres Sándor művészete érdekelte a nagy magyar klasszikusok közül. (A könyvben szép verssel hódol neki: Vízjel W. S.-nak.) És a más tájak művészei közül is kevésbé az irodalmárok, mint a képzőművészek hatottak képzeletére. Az egykori kritikusok (így Könczöl és Radnóti is) költészetét többnyire Samuel Beckett világlátásával rokonították. Ez, ma már látszik, jellegzetesen kortársi tévedés volt, egy kissé marxizáló–lukácsizáló színtévesztés. Mai szemmel nézve sokkal erősebben látszik például Marcel Duchamp gondolkodásának hatása. (Duchamp „költői” kérdése, „lehet-e olyan műveket megalkotni, amelyek nem műalkotások?”, a kötet egyik mottója lehetett volna.) Köztudott, hogy Duchamp megvetette az általa „retinásnak” nevezett festészetet, vagyis azt a piktúrát, mely mindenekelőtt a szemhez szól, és amelynek legfőbb kategóriája a látvány. Második kötetében Tandori a „fülköltészet”, a dobhártya-líra ellen fordult. Megnő a verscímek szerepe – ez is duchamp-i, no meg Paul Klee-i indíttatásra vall, hogy egy másik nagy képzőművészt is megnevezzünk. Ez a költészet – paradox módon – erősen „retinás” lesz, a vers látványként is funkcionál, a líra erősen filozofikussá válik, nem szól valamiről, de folyamatosan elgondolkodik önmagán, és ez állandó együttműködésre készteti olvasóját. Nincs többé elandalodás, nincsenek zsongító sorok. Ezért a könyv hihetetlen technikai újításai, fantasztikus nyelvi trükkjei, ezért a mindent visszavonás állandóan jelen levő gesztusa, ezért a külön lapra tördelt szentencia: „Ugyanez elmondható bármiről”. De mi az a bármi? Senki sem tudja, de a könyv intenciója szerint ugyanez meg kérdezhető bármiről.
Eddig csak a líráról volt szó, holott – és ez is egyre világosabb ma már – Tandori második könyve az újabb magyar próza megalapozásában is döntő szerepet játszott. Az erősen epikus, elbeszélő jellegű, prózaian ható hosszú-versekben, gyakorlatilag az egész Életrajzi töredék című ciklusban alkalmazott eljárások egész sora lesz majd, néhány év múlva, a magyar epika megújulásának kiindulópontja. Ezt éppen az egyik nagy reformátor, Esterházy Péter állapította meg, amikor azt írta: újítások tekintetében Tandorinak még a lába saruja szíját sem oldhatjuk meg.
Egyszóval lázító hatású, felforgató könyv volt az Egy talált tárgy megtisztítása, talán csak Ady első érett kötete csapódott be hasonló erővel a magyar irodalom asztalára. Tandori idejében új idők nem voltak ugyan, de új dalok feltétlenül. Mert mai olvasatban Tandori könyve nemcsak forradalmas, de szép is. Szép, szomorú dalok gyűjteménye. Mikor megsemmisítette, egyben meg is újította a dal, a chanson, a Lied megreparálhatatlannak vélt műfaját. A puszta létige szomorúsága; a Kavafisz-haiku; a Les Adieux; a Horror – és még sorolhatnám – a magyar költészet legmegindítóbb, legmerészebb dalai közé emelkedtek az eltelt harmincöt év során. És a legkevésbé sem véletlen, hogy Kurtág György e kötet verseiből válogatva írta élete egyik legelbűvölőbb dalciklusát.
Költőietlen nyelv és világ? Persze, igen, természetesen, ám ami e megtisztítás után még megmaradt, az az elképzelhető legnagyobb lírai egyszerűség és báj.