Chagall-nézőben Budapesten. A Fejér megyei Növényvédő Állomás vírustelepén dolgozó szocialista brigád pénteken kollektív látogatást tett a Műcsarnokban. Chagall műveit csodálták. Hat teremben látható a nagy expresszionista mester anyaga. A brigád már többször szervezett közös programot, legutóbb a Vörösmarty Színházban töltöttek egy estét.
(Fejér Megyei Hírlap, 1972. november 5.)
Mindjárt az elején tisztázandó, hogy maga a mester nem jött el Budapestre hajlott korára való hivatkozással. Igaz, hogy Chagall 1972-ben már 85 éves volt, de szemtanúk szerint ugyancsak fürgén mozgott. A rossz nyelvek azt állították, hogy Szovjet-Oroszországból való távozása óta, azaz ötven éve óvakodott attól, hogy a lábát kommunista földre tegye.
Bár a budapesti kiállítás teljes magyar és francia állami segédlettel zajlott, ide is csak első házasságából való lányát, Ida Meyer-Chagall-t delegálta, valamint fiatal titkárát, Gérard Bosio-t, aki egy kedves délvidéki szélhámos benyomását keltette (gátlástalanul osztogatta a Mester „Bonjour, Paris” cí mű festményéről készült szitanyomatokat, melyet szerintem ő írt alá, a művészek ugyanis nem szokták műveiket golyóstollal szignálni), és leginkább a régiségboltok és festett népi ülőkék felkutatásával volt elfoglalva.
Ezt az ironikus hangvételt nem az azóta eltelt negyedszázad magyarázza: történetesen éppen ezek a pitiáner részletek maradtak meg bennem kristálytisztán. Nem én voltam az egyetlen, akinek éppen az a nagyszerű korai Chagall hiányzott, akit főként reprodukciókról ismertünk. Ugyanakkor ez a tárlat hallatlanul fontos esemény volt abban a sorban, amelyet 1967-ben a nagy Henry Moore-tárlat nyitott meg, és amelyet a Kahnweiler-gyűjtemény nagyszerű Picasso-grafikái, majd Léger, Vasarely, Amerigo Tot, Schöffer követett. A XX. század klasszikus modern mesterei, akik fájdalmasan hiányoztak és hiányoznak a közgyűjteményekből, és a világhírű magyarok, akiknek hivatalos bemutatása után a magyar kultúrpolitika sem lehetett ugyanaz, mint annak előtte. Ez a kérdés, az aczéli kézi vezérlés irracionális, „húzd meg–ereszd meg”-szcenáriójának szerves része, mely külön fejezetet érdemelne. Ekkor mutatták be a „Hegedűs a háztetőn” című musicalt, mely tudvalevőleg egy szép, korai, Amszterdamban található Chagall-festménynek köszönheti a címét.
Ma már nehéz megmondani, hogy véletlenül vagy szándékosan került sor éppen ekkor a valahai lázadóból szintén koszorús, állami mesterré szelídült Bernáth Aurél nagyszabású tárlatára a Vármúzeumban. Ez az egyidejűség minden esetre alkalmat adott rá az újságírónak, hogy megtalálják a közös pontot a két mester életművében: Bernáth seccoja az Erkel Színházban látható, Chagall mennyezetfestménye a párizsi Operában.
Ugyanakkor feltűnik – legalábbis Bojár Ivánnak, az akkori Magyar Hírlap kritikusának – egy Samu Géza nevű fiatalember az újpesti Derkovits Klub kiállításán, aki a való világ tényeit emeli be képzeletének birodalmába, míg Chagall ál mait vetíti a világra. (1972. október 18.)
Emlékezetemet felfrissítendő, megnéztem a kiállítás dossziéját a Műcsarnokban, hogy ezt az iróniával vegyes homályos érzést a tényekkel is alátámaszthassam.
A Chagall-kiállítást 1972. október 14-én nyitotta meg a Műcsarnokban Dr. Rosta Endre, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének elnöke, Ilku Pál művelődésügyi miniszter és Gérard Amanrich, a Francia Köztársaság budapesti nagykövete jelenlétében. 8 festmény, akvarell és gouache, 73 rézkarc (közöttük a Bibliához és Gogol Holt lelkekéhez készült lapok), 48 litográfia, 2 faliszőnyeg, 85 plakát, számos illusztrált könyv, valamint bőséges dokumentáció képviselte a művész alkotói pályájának hat évtizedét a párizsi Musée d’Art Moderne, a Bibliotheque Nationale és néhány magángyűjtemény, mindenekelőtt Ida Chagall tulajdonából. Valószínűleg ez volt az egyik első „audiovizuális” kiállítás, hiszen a látogatók hangfelvételről hallgathatták a mesterrel készült beszélgetést, diavetítésen láthatták mindazt, ami hiányzott a Műcsarnokból.
A színes litográfiákat bemutató terem sarkából egy öregember mély, francia nyelvű beszéde árad. Újabb csoda: hangszalagra vették Chagall beszélgetését egy művészeti íróval, elhozták, most állandóan hallható. Körbeüljük a virágokkal díszített hangszórót. Mellettünk Pécsi Sándor, odébb Barcsay Jenő. (Vasas Ferenc: Impressziók, Egyetemi Élet, 1972. október 26.)
Aláfestésként Chagall kedvenc zenéi szóltak: Schubert A halál és a leányka dalciklusa, Vivalditól A négy évszak, Mozart Varázsfuvolája, Sztravinszkij Tűzmadár című balett zenéje, vala mint Maurice Ravel Daphnis és Chloé-szvitje. Az egykorú sajtóból kitűnik, hogy a kiállításnak százötezer látogatója volt a rövid három hét alatt, az emberek kettős sorokban álltak a Dózsa György útig. Rangos művészettörténészek, írók, újságírók ragadtak tollat és mikrofont, hogy Chagall ürügyén üzenjenek a magyar népnek. Németh Lajos a Művészetben közölt remek cikke Chagall világképének, sajátos képépítési logikájának boncolgatásával jelölte ki helyét a modern művészeti mozgalomban. Ugyanitt volt olvasható a rendező, Frank János rövid, szellemes reflexiója – válasz a fanyalgóknak.
Passuth Krisztina a Magyarországban ír szép elemzést Chagallról (Portré: Álmodó. 1972/41.). Saját akkori és mai érzéseimhez az ő megállapításait érzem érvényesnek: Chagall főművei elsődlegesen azok a képek, amelyek 1922 előtt születtek – ezek, sajnos, hiányozni fognak első pesti tárlatáról. A hiányt semmiképpen nem pótolják a nagy példányszámban előállított, sokszorosított grafikai lapok, amelyekben bővelkedni fog Chagall küszöbön álló kiállítása Budapesten, a Műcsarnokban… Chagall nem ezeknek a műveknek a révén – hanem inkább ezek ellenére – a XX. század egyik legizgalmasabb és legeredetibb mestere. Természetesen csak egy adott időszakban… Később azonban az idő túlszaladt rajta… Kivételesen nagy tehetségével, látomásteremtő fantáziájával még ma is alkot szép, hangulatos műveket – de igazán maradandónak mégis azt érezzük, ami műhelyében több évtizede született.
Ugyanakkor az is kiderül, hogy ez a mérsékelt modernség is heves viharokat válthatott ki egyes politikai körökben, és szükség volt az esetleges támadások kivédésére is, hiszen a Szovjetunióban még mindig a pincében, elzárt anyagként léteztek a század legfontosabb orosz művészei. Magyarországra először 1987-ben jött hivatalosan az orosz avantgárd, a Művészet és forradalom című műcsarnoki kiállításra, és akkor találkozhattunk az igazi Chagall-lal is. Ennek megfelelően a Népszabadságban maga Komlós János magyarázta a Chagall-jelenséget (1972. október 25.).
Ifjúkorában Párizsban lett világhírű festővé. De a maga Vityebszkjét festette akkor is, ott is. A forradalom idején Lunacsarszkij hívására hazatért, képzőművészeti iskolát alapított, megpróbált részt venni a helyi kulturális feladatok és gondok meg oldásában is. De a maga egyszer s mindenkorra változatlan belső világa a forradalmi kompozíciókba is beleszólt, belemesélt. Vagy megfordítva: megpróbálta kinyitni azt a zárt világot, és beszivárogtatni a forradalmi élményanyagot. Nem sikerült. Nem sikerülhetett. A forradalom ugyanis nem ismer eklektikát. Csak fel szabadítást. És a forradalom ezt a felszabadítást elvégezte Chagall Vityebszkjében és a szovjethatalom valamennyi népénél.
Majd hosszabb, Chagall pályáját, stílusváltásait, valamint népe iránti szolidaritását és hazaszeretetét érintő elemzés után ezzel fejezi be:
Ezért tartom nevetségesnek azokat a próbálkozásokat, amelyek az ő művészetét sanda politikai spekulációkra próbálják felhasználni. És ezért ítélem eleve nevetségesnek azokat, akik majd az ő stílusában próbálnak epigonkodni. Akik tehát megpróbálnak „chagallkodni”, az ő kivételes alkata, őszintesége és természetes módon beszélt művészi anyanyelve nélkül. Ez nem pusztán kultúrpolitikai aggály. Sokkal inkább morális, etikai. Tehát művészi.
Ismét a régi nóta: a modernkedőnek, nyugatmajmolónak minősített magyar neoavantgárdnak, az ún. iparterv-nemzedéknek szól az üzenet, nehogy félreértsék sokan az országból (Lakner, Tót, Konkoly, Szentjóby, Frey, Méhes és mások). Pedig a művészet ekkor már régen nem Chagallról szólt. Kasselben megnyílt az 5. documenta és a világ Beuys-ról beszélt. Megjelent John Berger könyve, a Ways of Seeing, Bertolucci bemutatta az Utolsó tangó Párizsbant, Nixont másodszor is elnökké választották, az Apollo-16 legénysége leszállt a Holdon, és megjelent az első zsebszámológép.