Bő egy éve, 1997. február 14-én kezdődtek az átmenet éveinek legjelentősebb agrárdemonstrációi, amelyek a rendszerváltást követő megmozdulások között is a legnagyobb tömeget megmozgató szerveződések sorába illeszthetők. A sajtó és a résztvevők egyaránt az 1990. évi taxisblokádhoz hasonlították ezeket a tüntetéseket, egyrészt jellegük (részleges útelzárás), másrészt hatókörük (országos) alapján. A különbséget is fontos hangsúlyozni: a gazdák tüntetése mindvégig jogszerű maradt, mert – bár többször fenyegetőztek vele – végül mégsem folyamodtak teljes blokádhoz, mint 1990-ben taxis elődjeik.
A megmozdulás első szakaszában a szervezők „mozgalmat” generáltak, s mintegy leváltva a kistermelők érdekvédelmében addig működő szervezeteket (Magosz, PSZ), létrehozták „saját” szervezetüket, a Metészt. Az új érdekvédelmi szervezetnek nyilvánvalóan szerepe volt abban, hogy a megmozdulások huzamosabb ideig tartottak (szemben az egyetlen hétvégére korlátozódó taxisblokáddal): a február 14-i részleges útelzárást követően, amelynek központja Bács-Kiskun megyében volt, és mindössze 9 települést érintett, február 24. és 27. között országosra duzzadt a tiltakozási hullám: ekkor mintegy 200 település csatlakozott a demonstrálókhoz körülbelül 10 000 munkagéppel. (A Metész születésnapja is a megmozdulások e szakaszához kötődik: február 28-án a Kiskőrösre összehívott „Gazdaparlament” közfelkiáltással döntött létrehozataláról.) Nagyjából ugyanekkora tömeget mozgattak meg a március 10–12-i tüntetések, de már sokkal kevesebben csatlakoztak a március 26-i autós „határjáráshoz”; végül az április 4-i, Kossuth téri demonstráción már csak alig 5000 tüntető vett részt, pedig a szervezők „több tízezer” embert vártak.
Ha a legutolsó tüntetést követő sajtóreakciókat és a Metész két további, a nyilvánosságot felkavaró akcióját (az elnök és az alelnök tömörkényi beszédei, tiltakozás a fagyasztotthús-import engedélyezése ellen) is a februárban kezdődött megmozdulások részének tekintjük, akkor elmondhatjuk, hogy a gazdák tiltakozása két hónapig állt az ország érdeklődésének középpontjában, egy olyan időszakban, amikor az átalakulás történetének legnagyobb bankbotránya fenyegetett, és óriási tömegpánik közepette, két nap alatt 26 milliárd forintot vettek ki a betétesek a Postabankból; zajlott a „hágai per”, a közalkalmazotti szférában pedig szakszervezeti tiltakozások folytak.
A várható tüntetésekkel foglalkozó írások először február 12-én jelentek meg a legnagyobb példányszámú napilapban, azt követően, hogy a parlamentben szópárbajt vívott a földművelésügyi miniszter és két ellenzéki politikus az FKgP és az MDF képviseletében; az ügy február 14-én került címlapra, és április 8-án szerepelt az első oldalon utoljára. Közben glosszák születtek a bizalmi válságról, sőt a „középosztály lázadásáról” (Tamás, 1997); csak a Postabank-pánik két napján (február 29-én és március 2-án) és hat további napon került le a gazdamegmozdulás, illetve a Metész a Népszabadság címlapjáról.
Ez az írás arra keresi választ, hogy milyen tényezők magyarázzák a gazdák megmozdulásának horderejét és sikerét, amelyet tartós médiaszereplésük mellett törvénymódosító „erejük” is mutat.
A vitatott törvény
A kormány a termelők, termelési feltételeik és a forgalom regisztrációját az ún. őstermelői igazolvány révén kívánta megoldani, amelynek kiváltását ugyan nem tették kötelezővé, de annak hiányában egyrészt a termelő nem folyamodhatott állami támogatásért, másrészt értékesített termékei árából a kereskedők jövedelemadó-előleget vontak volna. Az eredeti törvényváltozatban a termelési feltételek összeírása címén részletes adatközlést kértek a termelőtől. Szűkült az őstermelőként végezhető tevékenységek köre, így a savanyúságkészítés után (amit már 1996-ban kizártak) törölték a bortermelést is. A kívánatos közteherviselésre való hivatkozással és azzal, hogy 250 ezer forint/főre csökkentették a bevallási kötelezettséggel nem terhelt bevételi sávot, gyakorlatilag teljesen megszűnt volna a kistermelés kedvezményezettsége. Ugyanakkor minden olyan őstermelőnek és segítő családtagjának, aki más főállású munkahelye révén nem volt biztosított, társadalombiztosítási díjat (legalább a minimálbér 11,5 százalékát, azaz 1997-ben havi 1668 forintot) és ún. egészségügyi hozzájárulást (fejenként 1800 Ft) kellett volna fizetnie feltételeként annak, hogy a díjfizetésre kötelezettek és eltartott családtagjaik a tb-szolgáltatásokat igénybe vehessék. Aki nyugdíjjogosultságot is akart szerezni, annak a törvény januárban életbe lépett változata szerint a minimálbér 35 százalékát kellett volna havonta befizetnie. Mindennek nyomon követése legalábbis szoros kalkulációt követelt volna a gazdáktól, akár az úgynevezett átalányadózást (a vélelmezett jövedelemhányad után fizetett adó, ami a növénytermesztésben 20 százalék volt, az állattenyésztésben 8 százalék a törvény január 1-jén életbe lépett változatában) választják, akár a tételes elszámolás mellett döntenek.
Minderről a kistermelők szórványos médiahírekből tájékozódhattak, amelyeket legfeljebb a vállalkozóként működő kisebbség értett meg több-kevesebb pontossággal, a többség éppen csak azt észlelte, hogy újra szorul a hurok, szűkül a mozgástér, regisztráció és adózás fenyeget. Az új rendelkezések hatóköréről és természetéről az őstermelői igazolványok kitöltése során szerezhettek további riasztó impressziókat: mind az igazolványokhoz kért információk részletessége, mind a kaotikus szervezés és a sorállás közben terjedő rémhírek tovább borzolták a kedélyeket, jóval a politikai propaganda megindulása előtt. A közérthető és az érintettek széles tömegeihez elérő tájékoztatás elmaradt, mert az országos napi- és hetilapok (okkal) nem érezték úgy, hogy ez az ő missziójuk lett volna; az Agrárkamara számára pedig sem idő, sem elég forrás nem állott rendelkezésre, hogy az 1996 novemberében meghozott törvények alapján 1997 februárjára milliós példányszámban készíttessen világos nyelvezetű, értelmező és szemléltető szórólapokat (mert erre lett volna szükség). Hírvivőül maradtak a helyi lapok (már ahol voltak) és a gazdajegyzők, akik soha nem tapasztalt vesszőfutásként élték meg 1997 első negyedévét: hangszálaikat rekedtre beszélték, kezüket zsibbadtra írták, mert az igazolványok kitöltésével is zömmel ők bajlódtak, s klienseik köszönetképpen gyakran üzentek éppen általuk a kormánynak, hogy miféléket, azt később a tüntetések plakátjain olvashattuk. Az illetékesek csak a botrány kitörése hajnalán adtak, úgymond, „adóértelmező sajtótájékoztatót”; a Pénzügyminisztérium csak 1997. február 13-án közölt ismertetést az új szabályokról a Népszabadságban. Az érintettek mindeddig azzal sem lehettek tehát tisztában, hogy mennyire megy zsebükre az új adózási rendszer, az meg érthetően nem érdekelte őket, hogy más adózókhoz képest milyen kedvezményeket kaptak, illetve őrizhettek meg.
Politikai hátszél
Ami a politikai összefüggéseket illeti, két, egymással feltételezhetően szoros kapcsolatban álló körülményt kell kiemelnünk. Az egyik a közel egy időben jelentkező válságtünetek egymást erősítő hatása, a másik annak megítélése, hogy mennyiben, illetve mikor váltott át a gazdák demonstrációja a hatalmat átfogóan megkérdőjelező, a kormányzatot leváltani szándékozó politikai mozgalommá.
A tüntetések eseménynaptára alapján, úgy hiszem, nem alaptalan az a feltételezés, hogy a formális érdekképviselet, a Metész megalakulása és az alapítás „népfelkelői” hangulattal áthatott körülményei mellett a Postabank betétesei között kirobbant pánik is jelentős szerepet játszott abban, hogy a gazdák mozgalma átpolitizálódott és radikalizálódott; vezetőik, akik szélsőséges ellenzéki politizálást folytató emberek voltak, a politikai egyensúly megingásaként értelmezték az eseményeket, s úgy vélték, talán többet is elérhetnek, mint amit eredetileg szándékoztak: a már kirobbant konfliktus lehető elnyújtásával és az érdekeltek körének kiszélesítésével döntő szerepet játszhatnak a kormány megbuktatásában.
A gazdák és a kormányzat képviselői között zajló első tárgyalásokon csak főosztályvezetői szinten képviseltette magát az adminisztráció, bár a tárgyalások már akkor is Kiskőrösön folytak. Ekkor a kormánydelegáció még csupán a bortermelőknek kínált engedményeket. Eme első forduló kudarca után, február 24-én jelentette be Medgyessy Péter a parlamentben, hogy a kormány képviselői államtitkári szinten folytatják a gazdákkal a tárgyalásokat, sőt így fogalmazott: „én magam személy szerint felajánlottam, hogy ez után a tárgyalás után lemegyek Kiskőrösre … és hajlandó vagyok szembenézni azzal, ami ott kialakul, annak érdekében, hogy megegyezésre jussunk.” (OGYHJK, 1997. február 24.) A tárgyalások színtere maradt Kiskőrös. Medgyessy hétfői ígéretének megfelelően zajlottak a keddi, jelentős sikerre vezető tárgyalások Kiskőrösön, bár a gazdák vezetői hangsúlyozták, hogy ők a pénzügyminisztert várták volna. Ezt követte a megmozdulások azon szakasza, amikor a legtöbb tüntetőt mozgatták meg a szervezők, így nem csoda, hogy az összehívott „Gazdaparlamentet” a győzelmi hangulat uralta, és az addig volt követelések mellé újabbak kerültek a „parlamenterek” által képviselt érdekcsoportok igényei alapján. Ekkor alakult meg a Metész, és ugyanekkor zajlott a bankpánik. Talán ez utóbbinak is szerepe volt abban, hogy – mint arról a következő hét keddi hírek tudósítottak – Medgyessy úr „levelét megírta”, mely szerint mégsem teszi tiszteletét Kiskőrösön, de szívesen látja a gazdák képviselőit a következő napi egyeztetésen, ahová más érdekszervezetek mellett ők is meghívást kaptak.
A bankpánik utáni Metész-kormány-kommunikációban az ultimátumok és a „hatalmi megmérettetés” került túlsúlyba. A diskurzusban ekkor kapott nyomatékot és szolgált további demonstrációk hivatkozási alapjául két olyan motívum, amely a mozgalom első szakaszában is jelen volt, de lényegesen kisebb súllyal, nevezetesen a tárgyalások színterének a kérdése, és hogy kik legyenek a kormánydelegáció tagjai. A tárgyaló felek „egyenlőségét” demonstrálni, sőt „a paraszt” méltóságára hivatkozva elégtételt venni a hatalmon lévőkön mintegy a gesztusok szintjén (is), mert a hatalmi arrogancia bűnébe estek volt, amikor a „nép” feje fölött, annak érdekei ellenében döntöttek: ez az üzenet került a kommunikáció előterébe a márciusi események során. Olyannyira, hogy a Metész vezetői a miniszterelnök inkompetenciájára hivatkozva nem fogadták el Horn Gyula meghívását, mondván: hozzá nem értő emberekkel színházat játszani ők nem érnek rá. Ugyanakkor megnyilatkozásaikban egyre ritkábban bizonygatták, hogy a gazdák mozgalma politikai értelemben független lett volna, jóllehet ezt a demonstrációk februári hullámában gyakran és sikerrel hangoztatták. Azzal, hogy a szervezők igyekeztek elhatárolódni a politikai pártoktól, a társadalmi mozgalmak tipikus eszközével éltek, azzal tudniillik, hogy egyetlen problémakörre koncentrálva, a politikai pártok számára kötelező felelősségvállalás nélkül, „radikálisan, fundamentalista módon” politizálhattak (Szabó, 1994).
Jóllehet: a Munkástanácsok és a MIÉP szórólapjaikkal kezdettől nyíltan jelen voltak a tüntetők környezetében, már akkor is, amikor az ellenzékben lévő parlamenti pártok még csak elvi szolidaritásukról biztosították a tüntetőket. Még a kisgazdaretorikát is a visszafogottság jellemezte az összefonódásokat firtató kérdések kapcsán: a pártelnök többször nyilatkozta, hogy az FKgP tagjai érintett magánemberként, afféle „természetes” szövetségesként vesznek részt a tüntetéseken. Március 17-én jelent meg a sajtóban Torgyán József levele, amelyben először buzdította nyíltan arra a párt helyi szervezeteit, hogy minden erejükkel támogassák a gazdák akcióit, sőt ott, ahol a gazdák gyengének mutatkoznak, maguk lépjenek fel szervezőként.
A hangsúlyváltás e dokumentuma ama március 15-i ünnepség után került az újságok címoldalára, amelyen a MIÉP által szervezett „nemzetgyűlés” meghívottai, az erősen jobbra hajló pártfrakciók politikusai mellett a Metész alelnöke is felszólalt; a kormányzatra hazaárulót kiáltott, s beszédét így zárta: „A magyar paraszt mindig korán kelt, most is felébredt. Ébredj, Magyarország!” Eme felszólalást és a Torgyán-levél nyilvánosságra hozatalát követően végképp megmerevedtek az álláspontok. A Metész-ultimátumok kudarca után egyenes út vezetett a „nemzetrontó liberálbolsevista kormány népnyúzó gazdaságpolitikája” (Kósa Gyula) ellen szervezett autós forgalomlassító tüntetésen át az április 4-i, MIÉP által rendezett Metész-nagygyűlésig, ahol a kiegyenesített kaszák évszázados szimbólumai, a Dózsa-féle parasztfelkelésre és a ’48-as szabadságharcra utaló plakátok döntő súlya jelezte a mozgalom radikalizálódását.
A demonstrációk kezdeti kiszélesedésében és átpolitizálódásában egyes vezető politikusok melléfogásai is szerepet játszottak. A nagypolitika első reakciója ugyanis az „oszd meg és uralkodj” elvének érvényesítése volt. Ezt az elvet kívánták érvényesíteni, amikor vezető politikusok és kormánytisztviselők a közteherviselésben való egyenlőtlen szerepvállalásra hivatkozva nyilvánították jogosulatlannak a gazdák mozgalmát (s itt a kontextusnak volt kitüntetett üzenete, vö. Horn erzsébeti nyugdíjasok előtt mondott beszédét), és amikor az egyes termelői csoportok között az élet- és érdekviszonyok terén fennálló különbségeket igyekeztek kihasználni. A szociális és piaci feszültségek regionális különbségeire, továbbá a bortermelés és borpiac eltérő vonásaira apelláltak a kormánypárti politikusok, amikor felhívták a figyelmet arra, hogy ugyebár „nem a nemes bort termő vidékek gazdái tüntetnek, és nem is a legszegényebbek”, sőt mint a földművelésügyi miniszter nyilatkozta, emlékei szerint igen módos, többszintes házakkal beépített vidék az a Kiskőrös és környéke, értsd: a gazdagok hőbörögnek, míg azok, akiknek volna okuk panaszra, békésen viselik a rájuk (az ország érdekében, a közteherviselés jegyében) rótt terheket. A tüntetők erre azzal válaszoltak, hogy követeléseik közé felvették a miniszter és a politikai államtitkár azonnali lemondását, a miniszteri dicséretben részesült vidékek és rétegek képviseletében pedig többen csatlakoztak a blokádépítőkhöz.
Tény, hogy a megmozdulások Magyarország egyik jellegzetes agrárválsággal sújtott területéről indultak, az ún. „Borháromszögből”, ahol a gorbacsovi szesztilalom bevezetése óta vissza-visszatérően válságba zuhan a borgazdaság, mert az alföldi homoki borfajtákra sokkal kisebb a piaci kereslet, mint amekkora a helyi termelői szándék és kapacitás. Ezért – ugyanazokkal a szervezőkkel – itt robbantak ki az 1988-as nyílt akciók is. A rendszerváltás utáni új fejleményként pedig tovább rontotta, sőt alapjaiban fenyegette a gazdák piaci esélyeit ebben a régióban a maffiagazdaság, a „borcsinálás” térnyerése is. Érthetően sokak számára bicskanyitogató lehetett, s az indulatok eszkalálódásának irányába hatott, amikor a „borcsinálást” a „borhamisítással” (a bor széles körben, évszázadok óta gyakorolt feljavításával) összemosva tálalták egyes médiumok, mintha főként azok tüntettek volna, akik maguk is vétkesek. (Az üzenetátvitel hatékony volt: „Akinek vaj van a fején, az ne menjen a napra” – mondta például egyik adatközlőnk, a blokádok résztvevőire utalva.)
Az EU felé haladásra, a közteherviselésre, a támogatások méltányos és jobb elosztásának szükségességére és az ezt szolgáló regisztráció igényeire figyelmező, a „szakmainak” és „szolgálatnak” tekintett feladatuk gyakorlásában megzavart főhivatalnokoknak és politikusoknak a konfliktus kioltására tett első próbálkozásai érthetően kudarccal végződtek, mert nem vették észre, hogy a megmozdulások mögött befolyásos és pénzes lobbik, valamint befolyás nélküli és pénztelen kisemberek közös(nek látszó) érdekei álltak, ami eleve magában hordozta a mozgalom eszkalálódásának veszélyét. Csak az első tárgyalások kudarca után, amikor a megmozdulás már országossá terebélyesedett, került sor érdemi tárgyalásokra. Ekkor nagyrészt meg is állapodtak, a kormány igen lényeges engedményeket tett a kistermelőknek, amelyekhez képest a későbbiekben legfeljebb finomítások történtek.
A tüntetők követelései
Bármennyire „jövőbe mutató” és piackonform volt is a magyarországi átalakulási törvénykezés és a kárpótlás a többi posztszocialista országban alkalmazott gyakorlathoz képest, amelyet ráadásul még bizonyos társadalmi szervezettség is könnyített (Földrendező és Földkiadó Bizottságok), még így is túl sok, gazdasági értelemben irracionális elemet hordozott magában. A vagyonvesztés óriási volt a mezőgazdaságban, főként a példátlan erejű 1991-1993-as gazdasági válság okán, de nem kis részben a felülről vezényelt tulajdoni átalakítás miatt. Jól ismert következménye az átalakulási és kárpótlási folyamatnak a föld és a dekollektivizált vagyon tulajdonjogának széttöredezése, ami – a szövetkezeti utódszervezetek által használt föld, illetve vagyon esetén – szükségképpen együtt járt a tulajdon és a használat elválasztódásával, a bérleti konstrukciók széles körű alkalmazásával. Annak a főként jószágokban s gépekben megtestesült vagyonnak a nagyobb része, amelyet a kiválás mellett döntő jogosultak kivittek a „közösből” a szövetkezeti átalakulás során, vagy meghalt a gazdaság számára (mert elfogyasztották, vágóra vitték, elavult, tönkrement stb.), vagy sok kisgazdaságban elszórva működik, s éppen csak biztosítja a tulajdonos megélhetését. Ami pedig közös (szövetkezeti vagy társasági) használatban maradt, abból csak mostanában kezd tulajdonképpeni korporatív tulajdon válni a megindult tőkekoncentrációs folyamatok következtében. A hivatalban lévő kormányzatok 1993-94-től szabadjára engedték a magánvállalkozások gründolásának folyamatát, amelyben jó néhány prominens politikus is (rossz) hírbe keveredett („Amíg dolgozunk, ti panamáztok” – üzenték a tüntetők plakátjai a „fönt” lévőknek; „…megmondom őszintén, úgy, ahogy van: korrupt emberek vannak a kormányban…” – nyilatkozta a tévé nyilvánossága előtt egy tüntető 1997. február 24-én). A magánvagyonok felhalmozásának árát azonban azok a ’92-ben a szövetkezetek mellett voksoló egyszerű tagok fizették-fizetik meg, akik – hogy legalább valamit kapjanak – arra kényszerültek, hogy üzletrészeiket bagóért, a névérték töredékéért kínálják fel azoknak, akik vásárlóként jelentkeztek: a menedzsmentnek, a téesznek, a vagyon működtetésére vállalkozó társaságok tulajdonosainak, személyi jövedelemadó-visszatérítésben utazó orvosoknak, ügyvédeknek.
A tagság oldalán széles körű munka- és vagyonvesztéssel járó folyamatok társadalmi következményeit tompító állami segítségre (ne feledjük: a foglalkoztatás felére csökkent a mezőgazdaságban, és akkor – becsléssel – csökkentettük a hivatalos statisztika mutatóit a levált ipari és szolgáltató szektorokban megőrződött munkahelyekkel), illetve egy valóban hatékony, széles termelői körben, tisztán megfogalmazott (a vállalkozásokat erősítő, szociális, tájvédelmi stb.) célok alapján hozzáférhető támogatási rendszer kialakítására nem maradt elég pénzügyi eszköz és politikai akarat.
A mezőgazdaság hosszan elhúzódó válsága, az átalakulás millió nehézsége, az új rendelkezések tömege és áttekinthetetlensége, a kibontakozás, a perspektívák hiánya együtt azt eredményezték, hogy az érintettek megkérdőjelezték a hatalmon lévők „kormányzati tudását”, munkájuk „tárgyi szakszerűségét”. A tüntetők transzparenseinek egyik leggyakoribb célpontja a kormányzat állítólagos „szakértelme” volt. („A szakértő kormányunk lerágja a nadrágunk.” „Tönkretettétek az ipart, most a kistermelést akarjátok?” „Szakértő kormány?” „Földönfutó parasztság?” „Ez nektek szakértelem?”) Ez állott a parlamenti képviselőknek üzenő gazdák mondandójának centrumában is, amely így kezdődött: „Tisztelt Szakértő Kormány! Önök nem ismerik a mai magyar valóságot, ezt igazolja az is, hogy olyan döntéseket hoznak, amelyek óriási felháborodást és feszültséget okoznak a társadalomban.” (A levelet Kávássy Sándor [FKgP] tolmácsolta. OGYHJK, 1997. március 3.)
Az uniós csatlakozás fényében sürgető modernizáló és a támogatások állami kontrolljának egyik feltételét jelentő regisztráció szükségessége gyakran szerepelt a kormányzati hivatkozásokban a januárban életbe lépő törvényeket legitimálandó. Mivel az EU újabb megszorításokkal összefüggésben merült fel, perspektíva helyett csak a szorongásokat fokozta a termelőkben: a szegénység, az inadekvátság, a meg nem felelés, következésképpen a félelem érzése ült ki beszélgető partnereink arcára, ha a csatlakozás várható hatásairól kérdeztük őket. Kis- és nagyüzemben egyaránt azt hallottuk, hogy így, ilyen felkészületlenül, ilyen szegényen, ilyen tudatlanul, nem lehet csatlakozni. Ahogy az egyik tüntető meg is fogalmazta a Szabad Föld riporterének: „Az európai uniós csatlakozást nem rongyos gúnyában, mezítláb, elszegényedve képzeljük el. Nem akarunk odamenni cselédnek!” (Szabad Föld, 1997. február 24.) A versenyhátránytól való félelemből táplálkozott a tüntetők egyik legfontosabb követelés-„csomagja”, hogy tudniillik a kormány védővámokkal védje a magyar termelőt, és közben gondoskodjon termékei külpiaci értékesítéséről. Ebben a kérdésben nem sikerült az álláspontokat közelíteni; a kormány a megkötött nemzetközi egyezményekre hivatkozva nem tett mást, csupán többször elismételte saját álláspontját.
Az uniós csatlakozás kérdése szerepelt a tiltakozást szervezők első februári petíciójában, és jelen volt a tüntetők transzparensein is. („Szétvert mezőgazdasággal az EU felé?”) Sokakban azonban nyilván az is felmerült, hogy bizonyos érdekkörök szándékosan rombolták szét és hagyják veszni a magyar mezőgazdaságot, hogy szabad teret engedjenek a túltermeléssel küzdő európai mezőgazdáknak. „Ne legyenek illúzióink: a világhírű magyar nemesített vetőmagvak, a hús, a konzervek, a gyümölcs, a zöldség, a bor – óriási konkurenciát jelentenek a nyugati termelőknek. Következésképpen mi nem kellünk oda, nem hiányzunk … előbb »alkalmassá« kell silányítani a magyar mezőgazdasági termelést ahhoz, hogy ne jelentsen érdeksértő versenytársat.” (Szabad Föld, 1997. április 15.) S ne feledjük: a gazdatüntetések mindvégig magyar zászlók alatt zajlottak, szimbólumaként annak, hogy a résztvevők a „magyar nép”, a „magyar (népi) érdekek” hiteles tolmácsolóinak tartják magukat. Ezzel nemcsak az „idegenektől” határolódtak el, hanem azoktól is, akik szerintük nem a „nép” érdekeit képviselik, s így nem számíthatnak annak szolidaritására. (L. a radikalizálódott szakaszból idézett, „határjárásra” hívogató Kósa-passzust a liberálbolsevista népnyúzókról.) Természetesen felmerült a tüntetők követelései között az is, hogy maradjon érvényben a külföldiek földtulajdonhoz jutásának tilalma, aminek jelentős szerepe lehetett abban, hogy a kormány felfüggesztette a földtörvény módosítására tett erőfeszítéseit, hogy aztán júniusban újra teljes erőbedobással dolgozzon rajta.
A résztvevők: a lecsúszottaktól a kényszervállalkozókig
A lecsúszástól, a kiszoríttatástól való félelem mögött sokak valóságos, megélt tapasztalatai állottak. Azokban a szövetkezetekben, ahol vizsgálódásainkat folytattuk, 1995–1996-ban a tagság jelentős hányada – főként a nyugdíjasok, de a foglalkoztatásból kiszorult aktívak is – eladta üzletrészét és kilépett a szövetkezetből. Azok is nagyrészt elégedetlenek, akik megőrizhették munkahelyüket a szövetkezetek utódszervezeteiben, mert rendkívül alacsony bérért kénytelenek dolgozni: a mezőgazdaságban kifizetett bérek 1996-ban az ipari fizetéseknek csak 75 százalékát érték el.
Azok, akik 1992 folyamán kiváltak a szövetkezetekből, és a gazdálkodás szándékával vittek ki vagyont, többnyire azzal voltak kénytelenek szembenézni, hogy földjük kicsi, s amit kihoztak a téeszből, az kevés, mert régi, mert amortizálódott, mert csak bizonyos munkafolyamatokat tudnak vele elvégezni; hogy „szerezni” (azaz osztással kapni) nem tudnak többé, és venni sem, mert többéves bruttó jövedelmük is kevés a saját erő előteremtéséhez, ha állami támogatással új gépet vásárolnának; hitelt pedig nem kapnak, mert nincs mit fedezetként felajánlaniuk. Amit a kistermelők háború előtti és késő szocialista tapasztalatként magukkal hoztak (paraszti hagyomány, a háztáji gazdaság hagyománya), csak mérsékelten volt alkalmazható a rendszerváltás után, főként a mezőgazdaság mély válsága és a piaci zavarok okán; s mert azok a feltételek (átfogó gazdálkodási és piaci ismeretek, forgótőke, gépek), amelyek egy korszerű farm üzemeltetéséhez szükségesek, csak kevesek számára voltak meg-, illetve előteremthetők. A saját források hiányát nem pótolták az államiak, mert az üzemi szerkezetváltást nem támogatta jelentős állami tőkeinjekció és az Antall-kormány leváltása után markáns politikai szándék sem. Tovább nehezítette az újraindulók vagy újat próbálók helyzetét, hogy hatékony összefogás nemigen tapasztalható köreikben; a „szövetkezet” szó nemkívánatos képződményt jelent számukra, azt, amit megtapasztaltak: a fölébük kerekedő vezetőség/menedzsment, „a közös lónak túros a háta” a „ki mint lop, úgy arat” téeszek képzetét idézi, s egyelőre áthidalhatatlan ellentét feszül a nehezen talpra álló magántulajdon/magánérdek és a szövetkezés ideái között. A bizalomhiány a hasonszőrűekre is kiterjed tehát, nemcsak a „nadrágos emberekre”.
A vállalkozásként működő (nevezzük őket talán így) „farmok” száma nőtt ugyan a rendszerváltást követő hat évben, de a vártnál sokkal kisebb mértékben: a kisüzemi gazdaságoknak mintegy 15 százaléka sorolható ebbe a körbe (Harcsa–Kovách, 1996). A többség feketén dolgozik, ha gépe van, akkor a maga földjének megművelése mellett másoknak is, ha nincs gépe, akkor pedig feketén dolgoztat, mert így olcsóbban jut a szolgáltatáshoz. Ezért a vállalkozói igazolvánnyal gépi szolgáltatást végzők közül is sokan érdekeltek a megszokott viszonyok fenntartásában, mert klienseik zöme kistermelő. Egyik interjúalanyunk, aki részt vett a demonstrációkban, ilyen vállalkozó. Ő azért állt a tüntetők közé, mert „ha a kisembert lehetetlenné teszik, akkor én nem tudok megélni. Ha számlát kell kérnie, akkor én ráteszem az áfát, ami 25 százalékkal növeli a költségeket, s az már tétel.” Ez a fiatalember harmincéves, kombájn kivételével mindennel fel volt szerelve: a szülei városról jártak ki a tanyájukra gazdálkodni (80 hektár földjük van).
Nem végzett senki felmérést a tüntetők körében, így nehéz megállapítani, hogy szociológiai értelemben kik is voltak ott. Bormaffiózók valószínűleg nem, ők legfeljebb fizetett alkalmazottaikat küldték; néhány módosabb vállalkozó igen, de a „tömeget” – én úgy vélem – tényleges kisgazdák és a radikális politizálás iránt vonzalmat mutató személyek alkották. A demonstrációknak a kezdeti visszafogottság mellett is óhatatlanul megnyilvánuló politikai relevanciája tapasztalataink szerint sokakat visszatartott. Egyik kutatási terepünkön például az FKgP aktivistáinak részvétele túlnyomó volt és maradt, mert a velük politikailag nem egyezők nem álltak közéjük. De hatottak azok a médiumok által közvetített hírek is, amelyek sokmilliós gépekről, jómódú borhamisítókról és hasonlókról beszéltek. Az iménti idézetben szereplő fiatalember például négymilliós traktorral állt a sorban, mert ilyen volt neki, míg kliensei, akiknek nevében tulajdonképpen tüntetett, otthon maradtak. Egy másik beszélgetőpartnerünk, egy 35 éves asszony – férje téeszdolgozó, egy tízhektáros tanyasi gazdaságot működtet, négy tehenet gondoz – azt mondta: „Az elején, amikor elindult, én is azt gondoltam, hogy megfogom azt a borjút (nekik gépük nincs, csak egy kis Polskijuk), és kimegyek. De mikor kiderült, hogy tízmilliós traktorokkal állnak kint, akkor már nem éreztük a magunkénak. Nem a kisemberek tüntetése volt ez!”
Egy ötvenéves férfi (25 tehén s 10-15 növendék volt az állományában 1997 nyarán, felesége és fia is vele dolgozott; kistermelők, akik családi őstermelői igazolványt váltottak az események után), azt mondta, hogy ő kiment volna, ha hozzájuk közel lett volna blokád. Neki csak szedett-vedett gépekre futotta, volt 20 évnél idősebb traktora is: „Öregebb, mint a lányom – tréfálkozott –, pedig az is elhullatta már a csikófogait.” „De drukkoltam nekik. Ha valóban pártok harca volt, akkor nem érdekel. De ha a parasztemberekért álltak ki, akkor igen, akkor megköszönöm nekik. … Amit a többmilliós traktorokról mondtak; hát nem tudom, de ha azok voltak kint, amiket én láttam a tévében, akkor azok olyan öregek voltak éppen, mint az enyimek. … A borhamisítók … nem tudom, én szőlővel is foglalkoztam, és sose volt jó. De ha igaz, hogy borhamisítók voltak köztük, akkor azok most kapnak a pofájukra…” (Ez az interjú 1997 júniusában készült, amikor a „Borháromszögben” eladott cukormennyiségről cikkezett a sajtó.)
Valószínűleg nem volt egyedül a tüntetők soraiban az a fiatalember, aki maga is elbizonytalanodott, mivégre is tüntet. Azt pontosan tudta, hogy neki mi fáj, de felmerült benne a gyanú, hogy tán mégis mások érdekében posztol az úton. A vele készített interjú (Szabad Föld, Majoros Tibor) azért is nagyon tanulságos, mert a „borcsinálásról” is szól benne, és felvillantja a borüzletben érdekelt körök sokféleségét: „…azért álltam be a sorba, hogy jobb sorom legyen. Hat hold szőlővel dolgozom, nem haladok egyről a kettőre, minden pénz belemegy, és nem adja vissza... Nagyon elszaporodtak a nagyvállalkozók, és sok bort csinálnak. Ez őrületes, nem tudunk velük mi lépést tartani. Rákényszerítik az embert, most egy kicsit csúnyát mondok, hogy csináljak egy kis bort. Hazudna itt a soron bárki, ha azt mondaná, hogy ő nem csinál. Nem tudom eladni, szóba sem állnak velem. Megvan itt a kör, aki a vállalkozónak haver, koma, sógor, jó barát, és azok szállítanak… Ahogy én hallom, apámék mesélték, régen nem merték ennyire csinálni a bort. Elhangzott a tévében vagy valamelyik fórumon, hogy oda kell menni, és ki kell engedni az ilyen vállalkozó tartályát. Itten meglincselnék az embert, ha ilyet csinálna. Kész maffiózás, ami a nagyborok között megy… most fél is az ember, mert a nagyokat nem kapják el. Akiknek jobb soruk volt régen, gazdagok voltak a szülei, most hőbörgősek, arra törekszenek, hogy megbukjon a kormány. Most ilyen forrongás van. Van, aki a kormány ellen tüntet, van, aki uszítja a másikat. Lehet, hogy épp ők irányítják ránk a tüntetést, ezért nem mer itt mondani senki semmit, csak tüntetünk, csak tüntetünk…” (Szabad Föld, 1997. március 4.)
Alighanem csakugyan sok „kisember” állt a sorokban, és bár mindenki a maga bajáért, mégis „közös” ügyben tüntetett: a kistermelők gondjaira akarta felhívni a figyelmet. Ezt valószínűsíti, amit egyik beszélgetőpartnerünktől, egy idős asszonytól hallottunk. Az asszony téesznyugdíjasként segíti a gazdálkodásban fiát, ő maga nem, de fia kiállt a tüntetők közé. A faluban, ahol laknak, a polgármester szervezte a tüntetőket: mikor, ki, hova menjen… Kb. 12 hektáros területet művel a fiú édesanyja segítségével, felesége gyeden van negyedik gyermekükkel. A fiatalok is a téeszben dolgoztak, de megszűnt a munkahelyük. Tipikus kényszervállalkozók tehát. Kb. négyhektáros táblán paradicsomot termesztenek, öntözik a táblát, a többi földön takarmánygabona nő. A paradicsomtermést a konzervgyárak felvásárlótelepein értékesítik, ami a lehető legrosszabb, mást azonban nem tehetnek, mert nincsenek nagybani piaci kapcsolataik. Emellett a szolnoki piacra járnak kerti terményekkel, tojással, ezzel-azzal tavasztól őszig; ha adódik, paradicsomot is visznek. „Egyszer vótunk kint (tüntetni), többször nem, mert ott csak vártuk a jószerencsét, itthon meg állt a dolog… Mert mög akarták adóztatni a parasztot. De nem az a baj, hanem az, hogy nem vötték vóna figyelembe, hogy ez csak egy hét aranykoronás rossz homok, ott meg Szolnok mellett, ahol, ha nem tesznek semmit a fődbe, akkor is terem, ugyanannyit kellett vóna fizetni. Mert tessék azt mondani, tanútt embörök hogyan mondhatnak olyat, hogy egy hód főd az (=) egy hód főd?! Meg hogy adjon a paraszt számlát. Hát hogy adjak én számlát, amikor az a szolnoki nyugdíjas nem vesz csak fél kiló paprikát, meg még annyit se?! Akkó arrú mindjá írjak számlát? A parasztnak nem áll úgy a keze se arra, mint a tanútt emböröknek… Én akkó inkább nem mék többet piacra!”
A számlaadás, a könyvelés, de legalábbis szoros kalkuláció, amelyet az új rendelkezések megköveteltek volna (vagy a termelők azt hitték, hogy megkövetelik), heves tiltakozást váltottak ki (gyakori felirat volt a tüntetők transzparensein: „Termelünk VAGY könyvelünk”, „Talpra magyar vagy térdre?! Termelni akarunk, nem könyvelni!”), s nem csak azért, mert az adóztatás közvetlen eszközei voltak. Ebben a kérdésben kulturális mozzanatok és a szimbolikus harc elemei keveredtek: a magánszféra „államosításától” tartottak az érintettek; a családon belüli és kívüli érintkezési viszonyok megszokott menetébe való beavatkozásként érzékelték sokan azt, amitől másrészt mint az „üzletüket” rontó, bevételeiket csökkentő tényezőtől is féltek. Azok a reflexek léptek tehát működésbe, amelyek a magánegzisztenciáknak az állami túlhatalom újraéledésével összefüggő veszélyeztetettségét, illetve a magánszférába való beavatkozás veszélyét jelezték.
A legutóbb idézett idős asszony történetéből is érzékelhető ez a dimenzió, de „mindenki Zsuzsi nénije”, a Metész alelnöke is effélét mondott a március 8-i Népszabadság -interjúban: „Zsuzsi néni leginkább a papírmunkáért haragszik. Hogy ha a gazda a szőlőterméséből bort csinál, akkor már vállalkozó lesz, könyvelni, számlázni, adminisztrálni köteles. »Ez volt az utolsó rúgás a parasztember ülepébe! – háborog. – Ez egy családromboló rendelkezés. El tudod azt képzelni, hogy egy becsületes magyar asszony üzletel az urával? Hogy engem arra kényszerítsenek, hogy az uram bérlője legyek, a gyerek meg, ha egy napra hazajön segíteni, írassak vele alá egy szerződést…? Hová vezetne ez, ha hagynánk!«”Vagyis sokan érezhették úgy, hogy nemcsak pillanatnyi megélhetésük, hanem életformájuk egésze került veszélybe. A „magánszféra” zavartalanságának ez az igénye a kormány szemszögéből nézve természetesen azt jelentette, hogy az adóztatás alól kibújó s csupán végtermék-kibocsátása révén megítélhető szféra, valamint szinte teljes beszállítói köre és piaci kapcsolatai a szürke-, illetve feketegazdaságban maradt, és ezt – érthetően – mindenképpen fel akarta számolni, tekintet nélkül azokra a társadalmi és kulturális formákra, amelyek közegében a fekete- és szürkegazdaság működik.
Amikor az utakra vonultak a kistermelők, köztük sokan olyanok, akik számára a rendszerváltás utáni években létkérdéssé vált a kistermelés, nemcsak amúgy is rossz jövedelmi pozícióik további romlása ellen tiltakoztak, hanem ama aggodalmukat is kifejezték, hogy az új rendelkezésekkel bezárult számukra az a szabad mozgástér, amelynek keretében Kádár-korszakbeli „sikertörténetük” megvalósult, és amely eddig a rendszerváltás okozta nagyobb zűrökön is átsegítette őket. Mindez a teljes bizalomvesztéssel társult, és azzal a rossz érzéssel, hogy a fölöttük tornyosulók „be akarják írni őket mindenféle könyvbe”; miközben az ország majd milliárdos korrupciós ügyletektől hangos (vö. Tocsik-botrány), az ő vagyonkájukat vizslatják: „Megint a szegény emberek zsebében akarnak turkálni itt, vidéken. Menjenek föl Budapestre, nézzenek körül ott…” – nyilatkozta egy demonstráló a televízióban (Aktuális, 1997. február 24.); „Ne kotorásszon a kormány az én zsebemben, mert ott csak taknyos zsebkendőt talál” – így Zsuzsi néni (Népszabadság, 1997. március 8.).
Mérleg „happy end” helyett
A tüntetések a kormányzati oldal súlyos mulasztásait hozták felszínre, amelyeknek nemcsak a mozgalom kirobbantásában volt nagy szerepük, hanem abban is, hogy a kormány viszonylag gyorsan hajlandónak mutatkozott lényeges pontokon engedményeket tenni. Az alábbi mulasztások voltak a legsúlyosabbak:
A kormányzat, kihasználva az agrár érdekvédelmi szervezetek gyengeségét és megosztottságát, nem vagy csak formálisan egyeztetett az érintettekkel a törvények meghozatala előtt.
Túlzott magabiztosság, az erőből politizálás reflexe vagy csak puszta értetlenség, a meghozott törvények horderejének alulbecslése okán a kormány elmulasztotta a megfelelő tájékoztatást akkor, amikor valóban milliókat érintő privilégiumokhoz nyúlt, s egy olyan szféra állami kontroll alá vonásába kezdett, amelyet a hatvanas évek óta hivatalban volt kormányzatok (igaz, hogy kényszerből, kompenzatórikus céllal, de mindvégig) a „magánszférában” hagytak. A szocialista érában a tömegeket érintő mezőgazdasági kistermelés – különböző korszakokban különböző arányokban – egyeseknek a kiemelkedést, másoknak a túlélést, megint másoknak a kor színvonalának megfelelő, tisztes megélhetést biztosította a huszadik század folyamán, s mindig érintette a falun és kisvárosokban élők többségét (Laki, 1997; Spéter, 1997).
A kormány egyszerre és megfelelő feltételek biztosítása nélkül kívánta szabályozni a kistermelést és háttérbe szorítani évszázados gyakorlatokat például akkor, amikor a vágott baromfi piaci árusítását hatósági vágóhídi igazoláshoz kötötte. Ez utóbbi, egyébként visszavont, illetve a hatálybalépés tekintetében módosított rendelkezés is mutatja, hogy az uniós készülődés ihlette, a kistermelői termékek piaci megjelenésének civilizálását célzó és az egész szféra átfogó állami kontroll alá helyezésére tett intézkedések egyszerre nem foganatosíthatók nagyobb konfliktusok gerjesztése nélkül.
Nyilvánvalónak tűnik, hogy megfelelő hatókörű és tartalmú tájékoztatásra, továbbá kompenzációra nem volt pénzügyi fedezet a kormányzat zsebében, de az is, hogy vélt vagy valódi politikai erővel nem lehet a hiányzó forrásokat helyettesíteni, legalábbis nem büntetlenül.
S a ribillió során kicsikart kedvezmények: 250 000 forint árbevétel alatt semmiféle bejelentési kötelezettsége nincs a gazdálkodónak. 1,5 millió forintig csak bejelentési kötelezettsége van, és az árbevétel 20 százaléka erejéig számlákat kell felmutatnia. A vélelmezett költséghányadot leszállították a növénytermesztésben 15 százalékra, az állattartásban 6 százalékra. A tb-t és az egészségügyi járulékot nem havonként, hanem évi egyszeri alkalommal november 30-ig kell befizetniük. (Ezt a kedvezményt, a MOSZ hatékony fellépése nyomán végül a társas és egyéni vállalkozások is megkapták.) A nyugdíjjárulék kulcsa 5 százalékot csökkent, a minimálbér 30 százalékára. Felemelték a kistermelői kategória limitjét hárommillió forint éves árbevételről négymillió forintra. Visszakerült az őstermelői körbe a savanyúságkészítés, a saját szőlő feldolgozásából származó must és bor értékesítése négymillió forint árbevétel erejéig, továbbá a virágértékesítés 250 ezer forint árbevételig. Lecsökkentették a minimális állatszámot az állománybővítés címén beállításra kerülő anyaállatok vásárlásának támogatásakor: vemhes üsző esetén 30-ról 5 darabra, kocánál és kecskénél 20-ról 10 darabra, juhnál 100-ról 50 darabra. Szűkítették az őstermelői igazolványokkal kapcsolatos részletes adatszolgáltatási kötelezettséget. Hogy a családtagok ne legyenek kénytelenek egyenként igazolványt váltani, bevezették az ún. családi őstermelői igazolványt.
Az 1997-es gazdatüntetések klasszikus társadalmi mozgalomként indultak. Részben hibás kormányzati reakciók, részben a tömeges érintettség okán a szervezőknek gyorsan sikerült széles támogatottságot elérniük, eredményeiket is ennek köszönhették. A történet azonban összességében azt mutatja, hogy a részérdekek „kooptációjának” gyakorlata és a tolerancia mintája nem érvényesült a kormányzat napi munkájában (Szabó, 1993); ezt az érintett társadalmi csoportnak bár tömegeket képviselt, magának kellett kiharcolnia.
Irodalomjegyzék
Az írás forrásanyagát elsősorban sajtótermékek és országgyűlési jegyzőkönyvek jelentik, de felhasználtam azokat az interjúkat is, amelyeket közvetlenül az események után, 1997 áprilisában, majd valamivel később, júniusban készítettünk kollégáimmal a magyar mezőgazdaság és agrártársadalom átalakulásának szélesebb összefüggéseit kutató szociológiai vizsgálatok keretében. (Agricultural Protection and Agricultural Interests in Hungary, Poland and Slovakia, joint research with CCEES, University of Liverpool England, financed by the UK’s Economic and Social Research Council . Agrárvállalkozók egy változó mezővárosban, OTKA T018541. A tanulmány első változata: Kovács et al. 1997). Beszélgetőpartnereink között (összesen 17 fő) voltak úgynevezett kistermelők (vállalkozói igazolvánnyal nem rendelkező, négymillió forintos éves árbevétel alatti forgalmat bonyolító gazdálkodók), mezőgazdasági vállalkozók, valamint társas vállalkozások ügyvezetői és alkalmazottai.
Az alábbi sajtótermékek 1997. január 1. és április 30. között megjelent számait dolgoztam fel: Népszabadság, Szabad Föld, HVG, Figyelő, Magyar Fórum. Ezen kívül áttekintettem a Magyar Országgyűlés hiteles jegyzőkönyveinek 1997. februári és márciusi számait (OGYHJK).
HARCSA ISTVÁN–KOVÁCH IMRE: Farmerek és mezőgazdasági vállalkozók. In: Andorka et al. (szerk): Társadalmi riport. 1996, Budapest, TÁRKI–Századvég, 104–135. o.
KOVÁCS KATALIN–IVETA NÁMEROVA–NIGEL SWAIN: Hungarian and Slovak Farmers Facing Globalisation. A The European Society for Rural Sociology 17. konferenciáján, Krétán tartott előadás kézirata. Kréta, 1997.
KOVÁCS TERÉZ: Agrárdemonstráció. A falu, 1997. Tavasz, 21–28. o.
LAKI LÁSZLÓ: A magyar fejlődés sajátszerűségeinek néhány vonása. Szociológiai Szemle, 1997/3. sz., 67–93. o.
SPÉTER ZSOLT: Háztartások egy kistérségben. Szociológiai Szemle, 1997/1. sz., 5–39. o.
SWAIN, NIGEL: Decollectivising Agriculture in the Visegrád Countries of Central Europe. Labour Focus on Eastern Europe, 1995 No. 51. Summer, 65–85. o.
SZABÓ MÁTÉ: A taxisblokád és utóélete. Szociológiai Szemle, 1993/1. sz. 121–140. o.
SZABÓ MÁTÉ: A társadalmi mozgalmak szerepe a demokratikus politikai rendszer intézményesedésének folyamatában Magyarországon. Szociológiai Szemle, 1994/3. sz. 45–64. o.
TAMÁS PÁL: A középosztály zendülése. HVG, 1997. március 8., 92. o.
- Játéktér [6]