Az 1972-es nagy éve volt a magyar költészetnek, ekkor jelent meg a Pilinszky „második” pályaszakaszát megnyitó nagy kötet, a Szálkák, és a Psyché, Weöres Sándor könyve. Minden jel arra vall, hogy a Psyché a költő főműve, ez a minden tekintetben unikális vállalkozás mintegy összefoglalja egész művésze tét, ennek ellenére nem vagyok benne biztos, hogy manapság olvassák egyáltalán. Mint ahogy a költő életműve sem beszédtéma mostanában. Lehet, egyszerűen csak arról van szó, hogy Weöres klasszikus lett, nagysága mára megkérdőjelez hetetlen evidencia – akkor hát minek is beszélni róla? Az örökké változó koboldból szobor lett, úgy fest. Mégis bántó egy kissé, hogy mintha elfelejtettük volna teljesen valószínűtlen művészetét és alakját. Sem az írók, sem a kritikusok nem emlegetik. Az újabb generációkra nem hatott művészete, talán csak Kovács András Ferenc említhető kivételként. Pedig költészete valóságos értelmezői kincsesbánya lehetne a recepcióesztétika és a dekonstrukciós elmélet híveinek egyaránt. Nem is szólva a transztextualistákról vagy az értelmezői közösségekről, hogy Stanley Fish se maradjon ki a felsorolásból. És a Psyché különösen nagyvonalú ajándék a szöveginterpretátoroknak. Tudomásom szerint mindedig mégsem írtak róla „korszerű” elemzést. Ez a kis írás persze meg sem kísérli, hogy pótolja az elmulasztottakat. Mindössze fel akarja hívni a figyelmet egy remekmű néhány jellemzőjére.
Hogy azért egy kicsit naprakész legyek én is, azzal kezdem, hogy a Psyché, mint minden irodalmi szöveg Jean-Marie Schaeffer szerint, egy olvasati szerződést, contract du lecture-t terjeszt az olvasó elé, vagyis javaslatot tesz arra, hogyan is olvassuk őt magát. A Psyché esetében fölöttébb bonyolult ennek a szerződésnek a szövege. Ha aláírjuk fikció, és realitás viszonyáról is döntünk egyben. A fikció szerint a kötet az 1795-ben született és 183l-ben férje lovai által halálra gázolt Lónyay Erzsébet teljes költői életművét tartalmazza. Ehhez a költői korpuszhoz fontos kiegészítések társulnak. Három szöveggel kell számolnunk mindenekelőtt: egyrészt Psyché prózai emlékezésével, amelyet a képzelet szerint 1820-ban írt gyermekkori barátja, a valóságban is élt Ungvárnémeti Tóth László halálakor; egy fiktív szerző, Achátz Márton (Jókai barátja?!) fiktív, töredékes életrajzával a költőnőről; valamint Weöres saját utó szavával, amelyben úgy ismerteti hősnője életét, pályáját, akár egy tudós irodalomtörténész, pontosabban az a Weöres Sándor, aki a Három veréb hat szemmel című antológiában feltárta a magyar költészet „rejtett értékeit és furcsaságait”. Ekkor úgy látszik, hogy maga a könyv is egy eleddig ismeretlen furcsaság. És ami a köteten belül található, az csak megerősíti vélekedésünket. Régi, korhű a helyesírás, a szöveget még a szakértő is csak nehezen különítheti el a múlt század elejének nyelvi állapotától, mi több, az egyik oldalon ott láthatjuk Psyché „kéz írását”. Két tény vezet ki ebből a valósággá vált fikcióból, az egyik a könyv borítója, amelyen ez olvasható: Weöres Sándor. Psyché. Ám ez is kétarcú: egyrészt bevallja, hogy a könyvnek Weöres a szerzője; másrészt pontot tesz mind a szerző, mind a cím után, ez pedig a reformkorban megszokott tipográfiai-helyesírási gyakorlat. Fokozza a zavart, hogy a könyvben ott olvashatjuk a jelentős késő rokokó költő, Ungvárnémeti Tóth László verseit is, egy kötetben szembesülünk tehát egy valóságos és egy képzeletbeli költészettel, mely a fikció szerint ugyanabból a korból származik. Realitás és fikció vitáját egyes-egyedül a kötet fülszövege dönti el egyértelműen, ez leplezi le Weörest mint a Psyché szerzőjét. A fent említett négyféle fikciós eljárás nyilvánvalóan nyelvi eltérés is egyben, négyféle elvárási horizont tárul itt fel, hogy divatosan szóljak. Másképpen hangzik Lónyay Erzsébet költészete, másképpen prózája, egészen más nyelvi réteget jelent az Achátz-féle 1871-ből származó szöveg, és természetesen megint más Weöres 1971-es utószava. Ez utóbbi újabb nyelvi és fikciós rétegeket tár elénk: beépíti a szövegbe Toldy Ferenc 1829-ből származó levelét és hevenyészett műbírálatát, mindkettő válasz Psyché versküldeményére, amelyet a poetria a fikció szerint a neves kritikusnak juttatott el betekintésre. (Az egész problematikát remekül elemzi Somlyó György: Fiú-e vagy lány? című esszéjében, in: A költészet vérszerződése. Bp, 1977.) Mindezek a rendkívül bonyolult és széttartó irányú irodalmi eljárások mégis homogenizálódnak, amaz irodalmi alapelv szerint, amelyet Wolfgang Iser alapján úgy fogalmazhatunk meg: a fikció realizálja a képzeletbelit, és irrealizálja a valóságost. Weöres, amikor Psychét, képzeletbeli nőalakját beléptette egy reális irodalom és történelem világába, akkor valóságossá tette képzeletbeli alakját, míg irreálissá tette a valóságban is élt Ungvárnémeti Tóth Lászlót, Toldy Ferencet, Hölderlint, Goethét, Beethovent, és még sorolhatnánk a könyvben fellépő valóságos történeti személyiségeket. Egy regény világa teremtődik meg így, erre utaltak már a korábbi elemzők is (Kenyeres Zoltán, Radnóti Sándor, Somlyó György).
Kérdés: miért éppen ezt a kort, a múlt század első harmadát választotta Weöres, hogy világra hozza költőnőjét? És általában is: mivégre ez a bámulatos, de sokak számára öncélúnak és túlzottan művinek látszható stílusbravúr?
Több válasz is lehetséges. Az irodalomtörténeti jellegű úgy szólna, hogy a magyar lírának éppen ez a korszaka nyújthatta a legtöbb lehetőséget a modern utódnak, hogy észbontóan zseniális költői tudását, nyelvi virtuozitását kiélje. A reformkor előtti, már a nyelvújításról is tudó, de attól még nem teljesen áthatott magyar költői nyelv átmeneti állapota a lehető legjobb színteret kínálta Weöresnek. Ez volt az a pillanat, amikor még majdnem mindent lehetett (volna) a magyar irodalomban. Valamiféle makaróni-nyelv alakult ki ekkor, amelyben német, latin (pontosabban: deák), francia, olasz, és persze magyar szavak később már nem elképzelhető maskarádéban elegyedtek. A szavak nagy álarcosbálja volt ez, és a soknyelvűség határtalan lehetőségeket biztosít egy weöresi alkatú költőnek. Igaz ez a versformákra is. Még nagyon eleven hagyomány a klasszikus görög–római versidom, már van népies hang is, de még nem egyeduralkodó, a rímelés nem oly kötelező érvényű, mint később lesz. A próza még elegyesebb képet mutat, voltaképpen alig létezik még (és ezért aztán Weöresnek itt kellett a legnagyobbat csalnia, Psyché prózája sokkal modernebb, mint az a korban elképzelhető volt.) Egy ál talán: még alig kanonizált bármi is, megnő így a költészet szabadságfoka. És éppen a szabadság Psyché életvezetésének legfőbb kategóriája.
Ez már a következő, kissé szociologikus, nagyobb szóval történetfilozófiai válaszlehetőséghez vezet, amelyet Kenyeres Zoltán fogalmazott meg a legpregnánsabban, aki szerint „egy életmód és életlehetőség virtuális megteremtése” a Psyché legfőbb jelentése. „Megálmodása annak, hogy milyen lett volna egy késő rokokó, korai biedermeier irodalom egy szabad és független Magyarországon, ahol a poétákra nem a társadalom és a nemzet súlyos gondjainak közönséget megmozgató megfogalmazása hárul, hanem csak a szerelem, az öröm és a bánat mindennapi megnyilatkozásait kell versbe venniük. Annak megálmodása, hogy milyen lett volna egy európai színvonalú magyar irodalom, amely megengedheti magának a fényűzést, hogy csak nyelvében legyen magyar, s ne tematikájában is.” Szép gondolat, de tökéletesen történelmietlen, és – ha jól látom – éppenséggel ellentétes Weöres ambíciójával. Számára ugyanis éppen a Kenyeres által jellemzett magyar költészet teljes befogadása (és nem elutasítása) tette lehetővé csodálatos nőalakja megformálását. Psyché valamihez képest forradalmár vagy legalábbis nonkonformista. És ne felejtsük el: Weöres Psychénél 150 évvel később írta meg művét, ezért költői gondolkodásába már öntudatlanul is belerögzültek Petőfi, Vörösmarty, Ady és a többiek megoldásai.
És persze lehetséges olyasfajta válasz is, amely a költői személyiség problematikusságának valamely megoldási kísérletét látná Weöres kolosszális „hamisításában”. Nagyjából így gondolja Kulcsár-Szabó Ernő, aki szerint „az én klasszikus-modern egységébe vetett hit egyetemesebb újrafogalmazása lesz nála [Weöresnél] meghatározó elv” (A magyar irodalom története. 1945–1991. Budapest, 1993. 67. o.). És felidézi a Nocturnum című verset, amely nyilvánvalóan a Psyché gondolatkörének egyik fontos előfutára: „Végtelenül únom szünetlen / zártságomat egy férfi-testben”. És ez persze lehetőséget ad egy negyedik, kissé feminista válaszra is, miszerint Weöres nőként olvasta volna a magyar költészet egy bizonyos szakaszát. De hogyan olvashat egy férfi nőként, mikor még az sem bizonyos, hogy egy nő mindig nőként olvas? Talán csak akkor, ha nincs személyisége, ha nincs költői Énje, ha olyannyira üres, hogy mintegy magától árad belé a világ és a költészet teljessége. Weöres – anyaként – a nyelvébe fogadott mindent, hogy szűznemzéssel mintegy megsemmisítse ön magát. Hogy Weöres Sándor úgy jöhessen világra, hogy eközben ne kelljen megszületnie: talán ez volt lányának és anyjának, Lónyay Erzsébet Psychének legnagyobb teljesítménye.