A Nyugat az Nyugat, a Kelet az Kelet, de igazából már egyik fél sem akar háborút – így határozta meg egy szovjet politikus a „helsinki folyamat” kiindulópontját.
Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) 1973. július 3-án ült össze Helsinkiben. Az értekezlet Genfben folytatódott, lezárására ismét csak Helsinkiben került sor 1975. augusztus 1-jén. A záródokumentumot konszenzussal fogadták el a részt vevő országok: az összes európai állam (kivéve Albániát), valamint az Egyesült Államok és Kanada. A dokumentum tartalmazza a tagországok kapcsolatainak vezérelveit: egymás szuverenitásának kölcsönös tiszteletben tartása, lemondás az erőszakkal való fenyegetésről, területi integritás, a vitás kérdések békés rendezése, egymás belügyeibe való be nem avatkozás, az emberi jogok és alapvető szabadságjogok betartása, a népek egyenjogúsága és önrendelkezési joga stb. A záródokumentum ezenkívül intézkedéseket irányzott elő a kölcsönös bizalom erősítésére katonai téren, meghatározta a gazdasági, műszaki, tudományos és környezetvédelmi együttműködés irányait. Maga az szöveg azonban nem nemzetközi jogi érvényű szerződés volt, csupán politikai irat, megszegése tehát közvetlen módon nem szankcionálható.
A nyugati kutatók szerint a helsinki tézisek a 90-es évek elejéig nem is játszottak lényeges szerepet az európai biztonság alakulásában. Igazából a Szovjetunió húzott belőle hasznot: a dokumentum ugyanis megerősítette a háború utáni politikai és területi status quót, tehát Európa felosztását. De mit nyert a Nyugat? A „kötelező vizsgaválasz” az, hogy a Nyugat először látott lehetőséget arra, hogy nyitottabbá tegye és liberalizálja a kommunista rezsimeket, méghozzá a legérzékenyebb ponton, az „emberi dimenzió” felől: nem véletlen, hogy a Helsinki folyamat leglényegesebb hozadékai között elsőként mindenki az ún. „harmadik kosarat” említi, a kultúra, az információcsere, az oktatás, az emberi kapcsolattartás lehetőségének kiterjesztését a két blokk között. Anélkül, hogy túlértékelnénk a Nyugat önzetlenségét, el kell ismernünk, hogy épp a helsinki folyamat elindításának köszönhető, hogy a huszadik századi történelemben először vetődött fel együtt, egymást feltételező fogalompárban a biztonság és az emberi jogok kérdése. És hogy ennek komolyan vétele mennyi katasztrófát háríthatott volna el, azt a Balkán és a volt Szovjetunió területén a 90-es években lezajlott tragikus események mutatták meg, amikor is a fegyveres konfliktusok többsége épp az emberi jogok, a vallási és etnikai kisebbségek jogainak tömeges megsértése következtében robbant ki.
A kommunista blokknak a számára kedvező politikai reáliák szentesítéséért „cserébe” mindössze az emberi jogokat kellett elismernie. Az emberi jogok ügyével pedig úgy lehetett sakkozni, ahogy a hatalmon lévő főtitkároknak éppen tetszett.
1975. december 9-én, alig néhány hónappal az okmány aláírása után, ugyanazon a napon, amikor Oslóban Andrej Szaharovot Nobel-békedíjjal tüntették ki, Vilniusban a legnagyobb titoktartás mellett megkezdődött a másik legnevesebb szovjet polgárjogi aktivista, Szergej Kovaljov pere. Andrej Szaharovot pedig nem hogy saját Nobel-díjának átvételére nem engedték ki, de barátja és harcostársa tárgyalására sem nyert bebocsátást: „Andrej Szaharov beadványt intézett a bírósághoz – mondotta Jelena Bonner, Szaharov felesége a Nobel-díj átvétele után tartott sajtótájékoztatón –, amelyben kijelentette, hogy vagy engedjék meg neki, hogy Kovaljov védője legyen, vagy pedig ítéljék el őt magát is Kovaljovval együtt, mivelhogy azokat az anyagokat, melyeknek külföldre juttatásával Kovaljovot vádolják, ő maga, Szaharov, saját kezűleg adta át a külföldi tudósítóknak, valamint a vádpontok között szereplő, Andropov KGB-elnökhöz címzett közös nyílt levélnek is Kovaljovval együtt társszerzője volt.”