1966 elején az orosz értelmiséget a Szinyavszkij–Danyiel-ügy tartotta lázban. A két írót „szovjetellenes propaganda” vádjával ítélték lágerbüntetésre és száműzetésre, valójában azért, mert mindketten éveken át Nyugaton publikálták műveiket. Büntetésük ugyanakkor figyelmeztetés volt mindazoknak, akik túlságosan komolyan vették a hruscsovi olvadást, a liberalizálást. Új korszak kezdődött.
A két író pere (l. Beszélő, 1997. augusztus–szeptember) ugyanakkor fordulópontot jelentett a közgondolkodásban is. Óriási tiltakozási hullám indult el. Én is levelet írtam a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsához, s akkori munkatársaim, a Szovjet Tudományos Akadémia Biofizikai Intézetének kutatói közül is jó néhányan aláírták. A levél tartalma nagyjából a következő volt: alulírottak a lapokból értesültek a fentnevezettek ellen folyó perről, s úgy vélik, hogy az Orosz Szovjet Szocialista Föderáció Legfelsőbb Bíróságának ítélete törvénysértő, és veszélybe sodorhatja a szovjet állampolgárok alkotmányban garantált szabadságjogait. Kérjük jogsértő magatartásuk és beavatkozásuk sürgős megszüntetését. Nem gondoltam, hogy kezdeményezésünk bármilyen komoly megtorlást von maga után, miközben persze arra sem számítottam, hogy levelünk akár jottányit is könnyít az elítéltek sorsán. Az pedig végképp eszembe sem jutott, hogy ez a lépés gyökeresen megváltoztathatja egész életemet.
Alekszandr Ginzburg 1966 végén összegyűjtötte az összes számára hozzáférhető tiltakozó szöveget, s gépiratos másolatokban terjesztette „Fehér könyv a Szinyavszkij–Danyiel-perről” címen, majd Nyugaton hamarosan megjelent nyomtatásban is, címlapján Ginzburg nevével. A kötet mintegy előre kijelölte a szovjet szamizdat alapelveit: a jogrend sérthetetlenségének követelése és a nyilvánosság vállalása (amibe az is beletartozik, hogy a szerzők névvel-címmel jelentetik meg szövegüket, legyen az irodalmi mű, filozófiai értekezés, szociológiai elemzés vagy éppen aktuálpolitikai publicisztika). Az események közben egyre inkább a hatás-ellenhatás elve szerint alakultak: Jurij Galanszkovot, a legelső filozófiai-irodalmi szamizdat, a „Főnix 66” című kötet szerkesztőjét az első példányok terjesztésének megkezdése után azon nyomban letartóztatták, a letartóztatás újabb tiltakozási hullámot, a tiltakozási hullám újabb letartóztatásokat váltott ki. Így éltünk.
Jómagam 1968 elejéig egyáltalán nem vettem részt ebben a mozgolódásban: úgy gondoltam, számomra a legfontosabb a biológia. A tiltakozó leveleket persze ingadozás nélkül aláírtam, s magam is szerkesztettem egy ilyen levelet, A. Sz. Volpin, a kiváló matematikus, költő és filozófus védelmében, aki a legelsők között fogalmazta meg, hogy a jelenlegi társadalmi és politikai szituációban mindenféle ellenállás csak jogelvű megközelítés alapján szerveződhet. 1969 kora tavaszán vetődött fel, hogy létre kellene hoznunk egy szervezetet, valamiféle szolidaritási bizottságot az elítéltek jogainak védelmében. Főként Pjotr Grigorenko szorgalmazta (az egykori vezérőrnagy „Szövetség az igazi leninizmus újjáélesztéséért” néven akart létrehozni egy illegális szervezetet, amiért kizárták a pártból, megfosztották összes rendfokozatától, s elmegyógyintézeti kényszerkezelésre utalták), akivel a ’68. augusztusi prágai szovjet bevonulás elleni tiltakozó akció idején kerültem kapcsolatba. A lakásán tartott heves vitában azonban Grigorenko egyedül maradt. Az ellenzők így érveltek: nem elég, ha a 70-es cikkely (szovjetellenes tevékenység) alapján varrnak nyakunkba néhány évet, mindenképpen szeretnénk még a 72-es cikkely alapján (szervezett tevékenység) is ülni pár évet? Én az ingadozók közt voltam: a szervezet létrehozásának gondolata nagyon vonzott, elvégre az alkotmányban is rögzített jog a gyülekezési szabadság (más kérdés, hogy hivatalosan ezt miként értelmezték), de hiányoltam azt az új, átfogó eszmét, aminek a képviseletére ez a bizonyos szervezet létrejönne. Elvégre tiltakozó leveleket írogatni magánemberként is lehet. Grigorenko közönyünk, tehetetlenségünk láttán bosszúsan összeszedelődzködött, és elutazott Taskentbe. Néhány nappal később kaptuk a hírt, hogy letartóztatták.
Letartóztatása felgyorsította az eseményeket. Úgy döntöttünk, hogy átfogó helyzetelemző szöveget fogalmazunk a szovjetunióbeli politikai üldözésekről és más jogsértésekről, s a többek által aláírt levelet eljuttatjuk az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez. Pjotr Jakir lakásán gyűltünk össze: Grigorenko letartóztatása után ő lett az országban a legismertebb „disszidens” – afféle vezéregyéniség, ami egyszerre hízelgett is neki, ijesztette is. Apját 1937-ben kivégezték, őt, alig 14 évesen letartóztatták, s 1954-ig csaknem egyvégtében fogva tartották. Jól tudta, megint ez lesz a vége, de már nem volt visszaút. Azon a napon, május 20-án, tehát tizenhárman gyűltünk össze Jakir lakásán: csak épp Viktor Kraszin és a házigazda hiányzott. Másfél órás késéssel állítottak be, s egymás szavába vágva adták elő teljes elképedésünkre, hogy mi, mármint a jelenlévők, a Szovjet Emberi Jogvédő Kezdeményezőcsoport alapító tagjai vagyunk, s az ENSZ-hez intézett levelünket ők ketten, képviseletünkben, már át is adták a nyugati hírközlő szerveknek. „Már ne haragudjatok, hogy csak így utólag közöljük ezt veletek – jegyezte meg kutyafuttában Pjotr Jakir –, de nem volt idő megvitatni a részleteket, épp kapóra jött, hogy valaki elviszi a levelet.”
Iszonyú kínos helyzet kerekedett: elvégre utólag nem vonhatjuk vissza az aláírásunkat, ezzel hiteltelenné tesszük az egész akciót, de hát azért ilyen önkényesen mégsem lehet eljárni. Nem tudtam magamba fojtani felháborodásomat, felelősségre vontam Kraszint és Jakirt, akik azonban váltig azt hajtogatták, hogy nem szalaszthatták el a kiváló alkalmat, hogy kijuttassák az országból a levelet.
Ez volt tehát a Kezdeményezőcsoport hétéves fennállásának kurta-furcsa kezdete, hősiesnek a legkevésbé sem nevezhető indulása. Kraszinék szavukat adták, még egyszer nem fordul elő, hogy a maguk szakállára csinálnak bármit is, amúgy meg nagyjából mindennel egyetértettünk: a Kezdeményezőcsoport végül is nem egy kemény szervezet, nem egy illegális pártszerv, amitől mindenkit a hideglelés kerülgetett, sőt megállapodtunk abban is, hogy a későbbi akciókhoz nem feltétlenül kell mind a 15 „alapító” tag egyöntetű egyetértése, senkit nem köt a kollektív felelősség terhe, ha valaki bármi oknál fogva egy adott pillanatban nem tud élni aláírási jogával, azt átadhatja két társának. Én például Tánya Velikanovának és Lavutnak adtam át, azzal a feltétellel, hogy akkor írhatnak alá bármit a nevemben, ha ők ketten egyetértenek.
A Kezdeményezőcsoport legnagyobb érdeme talán annyi, hogy a legelső volt: később, 1970-ben létrejött Szaharov, Csalidze és Tverdohlebov Emberjogi Bizottsága, 1974-ben a Szolzsenyicin vezette Politikai Foglyokat Segélyező Alap, majd 1976–1983 között már számos Helsinki csoport tevékenykedett – tehát akkor, 1969 májusában csak legföljebb az alapokat raktuk le. Ráadásul a 15 alapítóból már az év végére ötöt letartóztattak, a rá következő években még négyünket, hárman emigráltak, Podjapolszkij 1975-ben elhunyt, s bár a társaság ekkor már kénytelen volt tevékenységét felfüggeszteni, még ’79-80-ban is csatolták Velikanova és Lavut vádiratához a csoport tagjaként aláírt dokumentumokat.
Alighogy megalakult a Kezdeményezőcsoport, máris el kellett utaznom a Távol-Keletre expedícióval. Távollétünkben a Lomonoszov Egyetem pártvezetősége aktívaértekezletet tartott, ahol egy bizonyos Kalasnyikova, a moszkvai pártbizottság ideológiai titkára kemény hangú kirohanást inézett az egyetemi pártvezetés ellen: hogyan tűrheti passzívan, hogy én és barátom, Szása Lavut szemérmetlenül szovjetellenes tevékenységet folytatunk a szovjet tudomány fellegvárában, a jövendő ártatlan tudósait is megrontva ezzel. Főnökünk, Izrail Mojszejevics Gelfand, a Biofizikai Intézet igazgatója azonnal hívatott, s megpróbált rávenni bennünket, hogy kérvényezzük: „saját kérésünkre” bocsássanak el bennünket. Az általunk szakmailag hihetetlenül nagyra becsült Gelfand logikája hibátlan volt: ha nem adjuk be felmondásunkat saját elhatározásunkból, akkor lehetetlen helyzetbe hozzuk azokat, akik majd kénytelenek lesznek ellenünk szavazni a tudományos tanácsban, és elvégre ezt nem tehetjük velük, hisz tisztességes emberek... Mi azonban épp ezt a körkörös zsarolást és csapdahelyzetet nem akartuk elfogadni: felnőtt emberek, vállalják a felelősséget saját döntésükért, ahogy mi is vállaljuk... Végül, jó két hónap múltán, mégiscsak belementem a „játékba”: beadtam a felmondásomat. Gelfanddal ekkorra már nagyon feszült lett a viszony, s egyre kínosabb volt számomra, hogy elveim „morális feddhetetlenségével” kell takaróznom olyan emberek előtt, akiket becsülök, akik legalább annyira tisztában vannak a helyzettel, mint amennyire én – csak hát ők más életstratégiát választottak, mint én. Az én választásom, az én döntésem – de hogy ezt másokra rákényszerítsem, rettentő kétséges lépésnek tűnt. Egyszóval „saját elhatározásomból” beadtam a felmondást, s Gelfand sajnálkozva, de megkönnyebbülten aláírta: egy zokszó nélkül váltunk el egymástól.
Ezen időszak – sőt talán egész életem – legfontosabb eseménye a Hronyika tyekusih dnyej („Aktuális események krónikája”) című szamizdat lap szerkesztése volt. Az 1968 áprilisában indított Krónika afféle gépiratos jogvédő hírlevél volt: jogsértések, törvénysértések s az ezeket kísérő jogvédő és tiltakozó akciók tényszerű, tárgyilagos, szenvtelen, minden értékeléstől sőt általánosítástól mentes rögzítése. Az első számokat Natalja Gorbanyevszkaja csinálta, gyakorlatilag teljesen egyedül: az apró termetű, de annál energikusabb asszony kiváló polonista és kiváló költő hírében állt, versei gépiratban terjedtek (én bár olvastam, de alig-alig értettem őket), annál inkább nagyra becsültem hihetetlen munkabírását és kitartását. Rengeteg munkába került, hogy csak szelektálja, ellenőrizze és egybevesse a beérkező jelentéseket. Mit jelentések: alig-alig kibetűzhető mondatfoszlányok, összefüggéstelen, hevenyészett feljegyzések sokszor egy darab csomagolópapíron, gyűrött fecnin, amelyek hegyekben tornyosultak Natasa asztalán, az öreg írógép mellett, ételmaradékok, vasalatlan pelenkák társaságában (egyedül nevelte két kicsi gyerekét). Ezekből a véletlenszerűen érkező tudósításokból alkotott Natalja hihetetlen sebességgel lakonikus szövegeket, rakta össze belőlük az úgynevezett „tőpéldányokat”, amelyekből újabb helyszíneken további gépiratos másolatokat csináltak. Eleinte csak baráti kezek közvetítésével érkeztek a hírek, s ugyanezen a láncolaton visszafelé haladva jutottak célhoz a kész példányok is, előbb csak a fővárosi értelmiség meglehetősen szűk körén belül maradva, később rendszeresen megérkeztek Harkovba, Kijevbe, Tallinba, Odesszába, Tartuba – hogy csak azokat a helyeket, említsem, amikről én is tudtam. Nem volt nagy „konspiráció”, egyedül Natasa szerepét nem vertük nagydobra, amúgy minden „jogvédő” névvel, címmel, sokszor telefonszámmal írta alá közlendőjét, felhívását. A Krónika első számai 10-15 sűrűn telegépelt lapból álltak, többnyire cigarettapapír vékonyságú átütőpapírt használtunk – ebből 8-12 példányt is átvitt az indigó.
Gorbanyevszkaját 1969 decemberében tartóztatták le, épp a 10. számon dolgozott: az elkobzott szám anyagát utólag kellett ismételten rekonstruálnunk. Natalja pótolhatatlan volt a tekintetben is, hogy utána már sohasem egyvalaki csinálta a számokat, hanem mindig néhány fős csapat, barátaim, Tatjana Velikanova és Anatolij Jakobszon vezetésével. Jakobszon afféle olvasószerkesztő volt, próbálta ehetővé tenni a sebtében lejegyzett szövegeket, Tánya pedig a szervező-anyaggyűjtő munkát végezte (egy ütött-kopott vörös aktatáskába gyűjtötte be az anyagokat) egészen 1979. novemberi letartóztatásáig. A lágerbüntetés és a száműzetés letöltése után (már 1988-ban) azonnal visszatért Moszkvába, s elment alsó tagozatosokat tanítani. Különben pedig programozó matematikus volt.
1972 tavasza lehetett, amikor szólt nekem, hogy nincs aki szerkessze a Krónikát, Jakobszonnak a sarkában vannak, muszáj egy időre kiszállnia a lapcsinálásból. Meglepett a kérése: bár azelőtt is gyakran vittem nyersanyagokat, szállítottam a híreket, de a legfelelősségteljesebb és legaprólékosabb munkában, a közvetlen szerkesztésben nem vettem részt. Azonnal elvállaltam: ez volt az a pozitív, kézzelfogható munka, ami már annyira hiányzott nekem az egész disszidens létformában.
A Krónika témaköre egyre tágult, földrajzi értelemben is egyre nagyobb tereket fogott át. Előbb főként csak a jogvédők ellen irányuló megtorlásról, közvetlen tevékenységükről volt szó, később egyre szorosabb kapcsolatban kerültünk a krími tatárok visszatelepülését szervező aktivistákkal. Néhányan voltak közöttünk, akik az egyházi körökkel is érintkeztek: rajtuk keresztül kaptunk híreket az egyházi üldöztetésekről. Szinte kezdettől fogva érkeztek hírek a politikai elítéltekről: akkoriban a Szovjetunióban csak egy lágert különítettek el politikai foglyoknak, Mordóviában, amely több különálló ún. „polit-zónából” állt (1972-ben felállítottak még egy lágert az Uralban, később én magam is oda kerültem). Az „új” elítéltek kapcsolatot teremtettek a „régiekkel”, akiknek rokonain keresztül, megint csak kézről kézre adva, szájról szájra terjedve jutottak el hozzánk az információk az ország legkülönbözőbb részeiről származó politikai akciókról. Így jelent meg a Krónikában az „Ukrajnai események” című rovat az új ukrán nacionalisták – irodalmárok, nyelvészek, művészek – mozgalmairól, akik nem is elsősorban nemzeti függetlenségről álmodtak, mint inkább az eredeti ukrán nemzeti kultúra és nyelv megőrzéséről az egyre masszívabb oroszosító tendenciákkal szemben.
És hasonlóképp, személyes kapcsolatok révén indult meg a „Litvániai események” c. rovatunk is... Arimantas Raskinisszal, a litvániai Kaunasból származó orvostanhallgatóval még a biofizikai laboratóriumban ismerkedtem meg: nálunk volt aspirantúrán, én voltam a témavezetője. Közeli kapcsolatban maradtunk azután is, miután kénytelen voltam „önként” távozni az intézetből: s természetesen nemcsak a neutronláncon terjedő jelekről váltottunk szót. Arimantas hívő katolikus volt, s a katolikus egyház Litvániában távolról sem azt a szégyenteljes szerepet játszotta, mint a pravoszláv klérus Oroszországban: a katolikus egyház Litvániában a nemzeti ellenállás szellemi bázisát jelentette, s ezt pontosan látták mind a helyi, mind a moszkvai hatóságok – nem véletlenül erősödött föl időről időre az egyházi személyek üldözése. A litván szellemi-vallási ellenállás számos alapelvet átvett a moszkvai jogvédőktől: ők is a törvényességre, az alkotmányra hivatkoztak, megpróbálták kikényszeríteni a meglévő jogok betartását, tevékenységüket „személyük nyilvánosságra hozatalával” vállalták. A litván ellenzéki mozgalom – a moszkvaitól eltérően – jelentős tömegbázissal rendelkezett: a klaipedi templom bezáratása elleni tiltakozó akció során például több mint tízezer aláírás gyűlt össze, míg nekünk, Moszkvában be kellett érnünk három-négyszáz aláírással. Arimantas közvetítette a híreket a litvániai eseményekről, amikor pedig a litván katolikus mozgalom aktivistái 1972 tavaszán elindították litván nyelven a Litván Katolikus Egyház Krónikáját, ez lett „litván” rovatunk fő hírforrása. Időközben új „összekötővel” is megismerkedtem: Arimantas mutatott be egy barátjának, Petras Lumpának, aki fiatal kora ellenére már ült hét évet, mivel egy alkalommal litván nemzeti zászlót akart kitűzni valami középületre. Petras kiváló konspirátornak bizonyult: örökösen elkéső, hanyag, megbízhatatlan, bohém moszkvai értelmiségi barátaimhoz képest óraműpontossággal dolgozott: ki tudja, mit hasznosított mindeme kiváló adottságokból, amikor mindannyiunk teljes megdöbbenésére, húsz évvel később KGB-elnök lett – az immár Független Litván Köztársaságban...
Mindenesetre litván kapcsolataim nemcsak akkori közeljövőmet determinálták: nemcsak az ügyemben folytatott nyomozás és tárgyalás helyszíne volt Vilnius, hanem ide kötődik rehabilitálásom is. Moszkvában még javában a kommunisták voltak uralmon, amikor a litván Legfelsőbb Bíróság jogaimba visszahelyezett.
De ettől történetünk e pontján még nagyon messze vagyunk.
1972 novemberében hívatták Irina Jakirt a KGB-re, apjával való szembesítésre (Pjotr Jakir akkor már jó néhány hónapja ült). Pjotr igyekezett meggyőzni Irát, hogy az egész ellenzéki mozgalomnak semmi értelme, csak újabb letartóztatásokhoz vezet, sőt, nem is csak a mostani szamizdatozókat ültetik le, hanem mindenkit, akinek régebben volt köze a laphoz, a Krónikához. Ők, Jakir és Viktor Kraszin, csak egyet tehetnek: elfogadják az ellenfél ajánlatát a kapitulációra, már csak azért is, mivel biztosították őket arról, hogy semmi bántódásuk nem esik a vallomásukban említett személyeknek, ha – természetesen – felhagynak korábbi tevékenységükkel. Isztomin, Jakir nyomozója (s később az enyém is), egyetértően bólogatott. Ezzel egy időben Jakir és Kraszin nekünk is levelet küldött a Lefortovo börtönből – a nyomozók „engedélyével” – megpróbálnak rávenni bennünket „a tisztes kapitulációra”, arra hivatkozva, hogy minden további áldozat felesleges, s hogy minden további makacsság csak újabb károkat okoz.
És néhány hónap múlva valóban megindultak a beígért letartóztatások: kezdetét vette a megfélemlítő akció. Matematikai bizonyosság volt, hogy a következő kiszemelt áldozat csak Anatolij Jakobszon lehet: rengeteg bizonyíték van ellene, tagja a Kezdeményezőcsoportnak, benne volt a Krónikában, az ő expanzív és viharos alkatától a lehető legtávolabb állt a titkolózás és konspirálás. Már csak azért is kiváló célpont, mivel 1972-ben ideiglenesen távol tartotta magát a Krónika napi ügyeitől: Alekszandr Blokról szóló briliáns könyvének utómunkálataival volt elfoglalva, A tragédia vége címmel később Nyugaton jelentette meg. Jakobszon elbűvölő tehetség volt: remek irodalomtörténész, esszéista, műfordító, kiváló tanár, a szamizdat egyik legjobb tollú publicistája. Bár nem sok saját néven jegyzett írása maradt fönn, annál több kollektív szöveg szerkesztésében volt meghatározó része: a szikár tényközlés és a jogi elemzés persze nem sok teret hagyott temperamentuma kiéléséhez, erre kellett az irodalmi esszé.
Az előttünk álló etikai dilemma megoldása elméletileg teljesen világos volt: ha nem fogadjuk el a kollektív felelősség elvét, ha mindenki saját maga felel a saját tevékenységéért, akkor nem fogadhatjuk el a KGB zsarolását, a fenyegetés ellenére sem hagyunk fel az ellenzéki tevékenységgel. Döntésünk lehetséges következménye azonban túlságosan is nyilvánvaló volt: ha Jakobszont letartóztatják, ő a maga robbanékony alkatával aligha éli túl a lágert, mindjárt az első megalázásra olyan ütést mér a feljebbvalójára (fiatalabb korában bokszbajnok volt), hogy az menten ottmarad.
Egyetlen megoldás kínálkozott számára: az emigrálás. Jakobszonék már amúgy is jó ideje Izraelbe készültek, csak meg kellett gyorsítani a procedúrát. Anatolij zsidó volt, nem volt híján zsidó öntudatnak sem, szellemileg, sőt fizikailag viszont olyan erősen kötődött Oroszországhoz, az orosz kultúrához, az orosz költészethez, hogy a válás aligha volt elképzelhető. Ugyanakkor őrült zsidó szeretettel szerette fiát, az akkor 12 éves, koraérett, hiperérzékeny kölyköt, aki örökölte apjától az irodalmi szenvedélyt, mi pedig a politika iránti féktelen szenvedélyünkkel fertőztük meg. Szovjetellenességben például bármelyikünkön sokszorosan túltett. E mániákus politizálás következtében egyszerre csak a cionizmusnál kötött ki, s innentől kezdve már csak egy dolog izgatta: kifelé, minél előbb, Izraelbe. Anatolij Jakobszon bárkivel, bármivel szembe tudott szegülni, a KGB-vel, a letartóztatás rémével, csak egyvalamivel nem: a fia akaratával.
Nem volt morális jogunk arra, hogy szándékától eltérítsük: 1973 augusztusában végleg elmentek. Jakobszont, a Nemzetközi Pen-klub tagját, a kiváló Blok-könyv szerzőjét tanszék várta a jeruzsálemi egyetemen: úgy tűnt, minden rendben lesz. Tanított, cikkeket írt az orosz költészetről, publikált egyre-másra – aztán egyszer csak mély depresszióba zuhant, otthagyott mindent, szlavisztikát, professzori állást, s beállt rakodómunkásnak egy malomba (fizikai ereje akkora volt, mint egy bikának). És írta haza a kétségbeesett leveleket. Aztán nagy nehezen visszacsábították a katedrára, de megint legyűrte a letargia. Nem tudott gyökeret ereszteni. 1978 szeptemberében öngyilkos lett, felakasztotta magát házuk pincéjében.
Nem tudom, igazunk volt-e, amikor annyira igyekeztünk, hogy megóvjuk a láger szörnyűségeitől. Néha az az érzésem, a lágert túlélte volna. Rutinja volt az ellenállásban, edzette magát a gonoszsághoz, szolidaritásra is talált volna. Tudott küzdeni extrém helyzetekben, nem sodródott volna betegséggé hatalmasodó depresszióba. A lágerben persze ki nem keveredett volna a magánzárkákból, talán még rá is vertek volna pár évet „rossz magaviseletért”, de mégiscsak életben volna. Bármennyire nem akartuk, mégis belesétáltunk ellenfeleink csapdájába. Hatalmas árat fizettünk érte.
Jakir és Kraszin pere, a tévékamerák előtti nyilvános bűnbánatuk kényszerhelyzet elé állított bennünket: nyilvánosságra kellett hoznunk álláspontunkat. Úgy döntöttünk, hogy a Kezdeményezőcsoport nevében teszünk nyilatkozatot, tartalmáról azonban heves vita robbant ki. Volt, aki amellett érvelt, hogy élesen el kell őket ítélni, mint árulókat, én azt gondoltam, hogy aligha lenne helyénvaló két összetört, megalázott ember kontójára moralizálni, egyetlen dolgot tehetünk, hogy az inkvizítorként fellépő hatalomról mondjuk el véleményünket. A csoport végül is e szöveg publikálása mellett döntött. Ez egyúttal arra is kötelezett bennünket, hogy a Krónikát tovább folytassuk: így történt, hogy 1974 májusában egyszerre három számot adtunk át a külföldi tudósítóknak. Másfél hét múlva már kész volt következő, a 31. szám is, amelyet teljes egészében a krími tatárok kitelepítése 30. évfordulójának szenteltünk. Úgy tűnt, hogy a pogrom után új erőre kapott mind a jogvédő mozgalom, mind a szamizdat-munka, sőt, ha lehet mondani, jóval professzionálisabb lett, mint korábban. Nagyon fontosnak találtam, hogy a Krónika ténybeli pontosság, jogi nyelvezet, korrekt elemzési stílus és az értékítéletek szempontjából egyaránt kifogástalan orgánum legyen.
1974 októbere lázas sietségben telt: a mordóviai és a permi lágerből olyan hírek érkeztek, hogy néhány tucat elítélt október 30-át a politikai foglyok napjává akarja nyilvánítani (ha van Vasutasok napja, Bányászok napja – miért ne lehetne Politikai Foglyok napja is?), s erre a napra szimbolikus éhségsztrájkot terveztek. Erre a napra időzítettük különkiadásunkat, amelyben közzé akartuk tenni a politikai foglyokról rendelkezésünkre álló összes adatot: több száz szócikk rövid életrajzzal, az „ügy” tömör ismertetésével – tragédiák sorozatát takaró „leltár”. Szaharovék lakására hívtunk össze egy rögtönzött sajtótájékoztatót: körbeadtuk a lágerekből hozzánk eljuttatott nyilatkozatokat, s az utolsó pillanatban megérkezett a Krónika különkiadása is. Az ott levő külföldi újságírók mind egy szálig szétkapkodták...
Nem mondhatnám, hogy ezek után váratlanul ért a letartóztatás, novemberben a KGB 5. (ideológiai) főosztálya berendelte egyik ismerősömet, s általa adták tudtomra: vigyázzak, „elvégre nekem sincs két fejem”. December 23-án házkutatást tartottak nálam: megtalálták és elkobozták a készülő 34. szám néhány anyagát. Beidéztek kihallgatásra a KGB-re. A kihallgatás nem tartott soká: rögtön az elején kijelentettem, hogy megtagadom az együttműködést a nyomozással, Trofimov KGB-százados kijelentésemet annak rendje-módja szerint jegyzőkönyvbe vette, majd pedig feleségem s jómagam legnagyobb meglepetésére elengedett azzal, hogy másnap újra jelenjek meg a kihallgatáson.
Másnap, pontban a megjelölt időben, percet sem késve megjelentem a KGB nyomozati osztályán, s vártam, hogy szólítsanak. Eltelt húsz perc, fél óra, óra, a kutya se szól hozzám. Szokványos csendőrstílus, előjáték a kihallgatáshoz, gondoltam, hagyják, hadd idegeskedjen a delikvens. De én nem fogok beszállni a színjátékukba: odamegyek egy zászlóshoz, kérdezem, most mire várunk. A főnökség el van foglalva, feleli. „Akkor üzenem a főnökségnek, hogy én is elfoglalt ember vagyok, nem érek rá ennyit várni” – mondtam, azzal sarkon fordultam, és elmentem.
Még aznap délután hívott telefonon ez a Trofimov, és mentegetőzött, hogy hát nagyon összejöttek a dolgok, s felajánlotta, hogy mondjam meg én, mikor lenne nekem alkalmas, hogy tiszteletemet tegyem náluk. Abban maradtunk, hogy december 26-án mennék. 26-án reggel viszont mégiscsak közbejött valami: kaptam egy üzenetet, hogy Szaharov szeretne velem találkozni, ami érthető módon sokkal vonzóbb volt számomra, mint egy újabb vizit a KGB-nél. Így aztán ezúttal én telefonáltam Trofimovnak sűrű bocsánatkérések közepette, s most én kértem, hogy halasszuk el a találkozót. Trofimov majd szétrobbant a dühtől, de mégiscsak beleegyezett. Megállapodtunk, hogy a következő nap, december 27-én délelőtt 10-re megyek hozzá.
1970 előtt nem ismertem Andrej Dmitrijevics Szaharovot, bár természetesen hallottam róla, tudtam, milyen élesen kelt ki még a hatvanas évek elején például az ellen, hogy akadémikussá válasszák Liszenko egyik kebelbarátját. Nagy érdeklődéssel olvastam Gondolatok a haladásról, a békés egymás mellett élésről és a szellemi szabadságról című cikkét, a szamizdatban megjelent kevés számú teoretikus igényű írások egyikét, azt azonban nem sejtettem, hogy „a szovjet hidrogénbomba atyja”, ahogy tudományos körökben nevezték, világhírű emberjogi harcos és közeli barátom lesz. Barátságnak, igazából, aligha nevezhető ez: Andrej Dmitrijevics nagyon visszafogottan adta jelét érzéseinek. Bár nyitott volt, könnyen teremtett kapcsolatot, de mindig volt egy határ, amelyet soha nem lépett át, nem is csak saját autonómiáját óvta, legalább annyira nem akarta, hogy egy pillanatig is veszélyeztesse a másik ember függetlenségét. Ellenérveit, ellenvetéseit soha nem takargatta, de mindig megtalálta a formát, hogy vitapartnere ne sértésnek vegye.
Nagyon sok megbeszélnivalónk volt ezen a december 26-i napon: késő estig maradtam náluk. Amikor indulni készültem, Andrej Dmitrijevics, az anyósa és a felesége, egymás szavába vágva próbáltak rám tukmálni mindenféle meleg holmikat, pulóvereket, sálakat, mindnyájan biztosak voltak benne, hogy másnap visznek a börtönbe. Visszautasítottam mindet, azt gondoltam, ha bevisznek a börtönbe, ott úgyis első dolguk az lesz, hogy mindent elszednek.
Másnap reggel Trofimov előhúzott a fiókjából egy telexet a Litván SZSZK Állambiztonsági Hivatalának letartóztatási parancsával. Minden magyarázat nélkül a Lefortovo börtönbe kísértek, s a következő nap vittek is repülővel Vilniusba.
A nyomozás alatt végig tartottam magam az eredeti nyilatkozatomhoz: nem veszek részt a nyomozati eljárásban, mivel minden általam ismert esetben, amikor „szovjetellenes propaganda és agitáció” bűntettében nyomoztak, törvénytelenségek sorozata és alkotmánysértés történt. Én viszont nem kívánok törvénytelenségben aktív részesként közreműködni, ezért megtagadom, hogy a feltett kérdésekre válaszoljak. A kirendelt nyomozó, Anatolij Alekszandrovics Isztomin, vita nélkül jegyzőkönyvbe vette kijelentésemet, majd pedig köznapi témákra terelte a szót. Nem volt buta ember, ráadásul megveszekedett cinikus, a beszélgetéseket igyekezett úgy irányítani, mintha megpróbálná megérteni az én álláspontomat. Vitáink általában két kérdés körül forogtak. Az egyik: segíti vagy akadályozza az ellenzéki tevékenység a szovjet rend demokratizálását? A másik: politizálás-e az ellenzéki tevékenység? Isztomin mindenképp politikai színezetűnek akarta beállítani, én viszont ragaszkodtam ahhoz az értelmezéshez, hogy a hatalom éppenséggel az üldöztetés révén avatja politikai tevékenységgé.
A nyomozás vége felé egyszer csak elkezdett foglalkozni azzal, amivel szerintem az egész procedúrát kezdeni kellett volna: azt kezdte firtatni, mennyire felelnek meg a valóságnak a Krónika információi, mennyi a közlemények valóságtartalma. Elém tették a nyomozás által összegyűjtött anyagokat a Krónikában is szerepelő konkrét epizódokra vonatkozóan, s ezekről kezdtek faggatni. Úgy gondoltam, kötelességem válaszolni ezekre a kérdésekre, s visszautasítani, hogy közleményeinket a nyomozás „rágalomnak” minősítse. Komolyan nekiláttam egy félig-meddig statisztikai vizsgálatnak: mennyi hibát fedezett fel a nyomozás a számlámra írott hét Krónikában? Az eredmény engem is meglepett.
A hét szám összesen több mint 2800 közleményt tartalmazott. A nyomozás által végzett ellenőrzés ezek közül 685 közleményre terjedt ki, azaz csaknem egynegyedére: teljesen meggyőző, reprezentatív minta. A közlemény „hamis” mivoltát rendszerint a következőképpen bizonyították: „A Krónika X. Y.-t politikai fogolynak nevezi, holott az illető különösen veszélyes államellenes cselekedetet hajtott végre, szovjetellenes agitációért van elítélve” stb. Mindössze 11 olyan epizódot számoltam össze, ahol a nyomozás valódi ténybeli tévedést vagy pontatlanságot fedett fel, s ezek közül is csupán háromról kellett elismernem, hogy valóban durva hibát követtünk el. Az arány tehát: 3:11:685. Más szóval, a KGB elfogult kontrollja 0,4% durva hibát és 1,2% pontatlanságot állapított meg közleményeinkben. Igazán nem rossz hibaszázalék egy „földalatti” kiadványtól!
A Litván SZSZK Legfelsőbb Bírósága négy napon át tárgyalta az ügyemet: 1975. december 9-12. között. Továbbra is a nyomozás során követett állásponthoz tartottam magam: megtagadtam a válaszadást, kivéve, ha olyan kérdést tettek fel, amely a Krónika közleményeinek megbízhatóságára vonatkozott. Ezekben az esetekben én magam is hajlandó voltam kérdéseket feltenni a tanúknak, amire persze nem mindig adtak engedélyt. Védelmemet saját magam láttam el: az általam felkért ügyvéd személyét nem fogadták el, az általuk kirendelt védőügyvédet pedig én utasítottam vissza.
Kilenc évvel később, 1984 decemberében, amikor visszatértem Magadánból, s a repülőgép földet ért a Domogyedovo repülőtéren, öt év láger volt mögöttem, egy év börtön, amelyet a csisztopoli börtönben kellett letöltenem rossz magaviseletem miatt, és három év száműzetés a kolimai Matroszovo településen. Természetesen arra számítottam, hogy egyszer még újra viszontlátom a lágert, az sem volt meglepetés, hogy visszakerülök a csisztopoli börtönbe. De hogy ez „hivatalos ellenőrző körút” lesz, s mindössze hat év múltán, 1990 júliusában volt fogláraim hosszú, nyílegyenes sorban masíroznak elém, az Emberjogi Bizottság elnöke s kollégáim elé, akik ugyancsak mind politikai foglyok voltak – nem, ilyesmiről még csak álmodni sem mertem. „Erőt, egészséget, Szergej Adamovics!” – vágta magát haptákba az egyik tiszt, aki nem is olyan régen még – ha egy szót is szóltam –, könyörtelenül magánzárkába csukott, s megvonta tőlem a beszélőt...
(Fordította: Kiss Ilona. A fordítás Sz. A. Kovaljov: Voszpominanyija című könyvének kéziratából készült, melyet a szerző bocsátott a Beszélő rendelkezésére.
A könyv eddig csak németül jelent meg, 1997-ben a Rowolt kiadónál.)