„A tudósok hadakoznak a tévedés ellen, a művészek pedig körüludvarolják az illúziót. Azt gondolhatnók ennek alapján, hogy a tudomány az igazságot kereső Fehér Lovag, a művészet pedig a tévedésekben tobzódó Fekete Lovag. Mégse gondoljuk: nem volnánk méltányosak.”
(L. R. Gregory: A megtévesztett szem.Németh Ferenc fordítása)
A XVIII. század elején számos geológus[1] vélte úgy, hogy a kövületek tulajdonképpen korábbi özönvizek idején elpusztult állatok maradványai, mások azonban felhívták rá a figyelmet, hogy a leletek között nem egy olyan is akad, amelynek nincsen élő megfelelője. Ami mintha rögtön ellentmondáshoz is vezetett volna, hiszen a kor általánosan elfogadott álláspontja, az ún. fixizmus szerint Isten már kezdetben meg alkotta az összes fajt, és ennek megfelelően most, az 1700-as évek első felében is ugyanazok népesítik be a Földet, mint a Teremtés lezárulásakor. A kiutat az a mai szemmel nézve legalábbis furcsa, ám formállogikailag végső soron tökéletesen védhető feltételezés jelentette, mely szerint bár a kövületek hasonlítanak az élőlényekre, ez azért van, mert nem szerves eredetűek, hanem a „természet játékai” (lusi naturae), és mint ilyenek Isten akaratából egyszerűen utánozzák a különböző létező teremtmények alakját.
Így persze már könnyen előfordulhatnak közöttük semmilyen ismert fajhoz nem hasonlító példányok is (elvégre nem azért hal- vagy kagylóformájú valami, mintha valamilyen egykori élőlény megkövült maradványa volna, hanem kizárólag Isten akaratából kifolyólag), sőt, legalábbis elvileg és a formális logika szabályai szerint, semmi akadálya nincsen annak sem, hogy a természet szeszélyéből kifolyólag repülő madárra, légyre, felhőre vagy üstökösre hasonlítsanak. Vagy bármi másra.
Ennek az elméletnek egy változatát vallotta például a würtzburgi orvosi fakultás tanára, Johann Bartholemew Adam Beringer is. Úgy gondolta, hogy egyes kövületek valaha élt teremtmények maradványai, míg mások a természet szeszélyének köszönhetően jöttek létre. Beringer egy rossz akaratú beugratás eredményeként nem csupán teljes tollazatú madarak, békák, a Nap, a Hold és a csillagok „fosszíliáit” vélte megtalálni, de megkövült latin, görög és héber betűket is, melyekből aztán a művét mintegy szignáló Isten nevét is ki tudta olvasni.
Egy idő múlva azonban a helyzet kezdett még ennél is jobban elfajulni. Beringer túlságosan is komolyan vette a dolgot, úgyhogy a tréfa kiagyalói már maguk is úgy érezték, hogy a megengedettnél messzebbre mentek, és be akarták bizonyítani Beringernek, hogy ők csinálták az egészet. Beringert azonban nem lehetett meggyőzni: amikor felhívták a figyelmét a „kövületeken” látható vésőnyomokra, akkor azt válaszolta, hogy ezek szerint a Teremtő szobrászként dolgozva hozta létre őket. Sőt az sem használt, amikor a szeme láttára faragtak ki pomagránátot vagy szárnyas oroszlánt és hasonló képtelenségeket. Végül bíróság elé idéztette a be ugratás kitalálóit, mondván, hogy le akarják járatni tudományos tekintélyét, amikor azt híresztelik, hogy nem eredetiek a leletek.
Pusztán logikai szempontból akár igaza is lehetett volna, hiszen tényleg megjelenhettek volna vésőnyomok a „természet játékain” is, és abból, hogy valaki „hamisítani” tudja a Beringer-féle „fosszíliákat”, valóban nem következik szükségszerűen, hogy az ásatások során talált példányok is hamisak.
„Összeesküvés-elmélet”, zsenialitás, antidarwinizmus
A mögött a kérdés mögött persze, hogy valami valóban az-e, aminek látszik (például egy alfa alakú kődarab valóban fosszilizálódott betű-e), átfogóbb probléma húzódik meg. Berkeley szerint „látásunk nem érzékel közvetlenül mást, csak fényt, színeket és alakzatokat; hallásunk is csak zörejeket fog fel”, és igazából nem halljuk a ház előtt megálló kocsi zörgését sem, csak zajokat hallunk, amiből aztán megpróbáljuk kitalálni, hogy mi történik.
És hasonlóképpen: szinte közhelyszámba megy az a meg állapítás, mely szerint egy tárgy önmagában nem sokat mond, és inkább az a kérdés, hogy milyen előfeltevések alapján közelítünk hozzá, és mit látunk bele. Berkeley nyomán bátran állít hatjuk, hogy a különböző tárgyak nem többek és nem kevesebbek, mint olyan dolgok, amelyekről valamiféle érzéki benyomásokat szerzünk, és eggyel magasabb szinten a helyzet még bonyolultabbá válik. Akkor, amikor már nem magukról az érzéki benyomásokról van szó: mert mondjuk mindenki egyet ért azzal, hogy a kérdéses tárgy egy kődarab, de azt illetően el térnek a vélemények, hogy Isten alkotása-e vagy durva átverés. Vagy hogy a természeti erők formálták-e olyanra, illetve több százmillió éves pattintott kőkéssel van dolgunk.
Ilyenkor az az elmélet fogja eldönteni, hogy mit vélünk felismerni, ami meghatározza, hogy miként értelmezzük a látványt. Így aztán akár az is előfordulhat, hogy míg az egyik tábor perdöntő bizonyítékot vél felfedezni valamiben, addig a másik a vállát vonogatva jelenti ki, hogy ostobaság az egész.
Ezzel a megállapítással pedig már el is jutottunk tulajdonképpeni témánkhoz, vagyis ahhoz, hogy egyes „tárgyakat”, „tényeket” és „objektív megfigyeléseket” a darwinizmus hívei, illetve elvetői legalább annyira eltérően ítélnek meg, mint amekkora különbség volt Beringer meg a beugratás ki agyalóinak elképzelései között az állítólagos fosszíliákkal kapcsolatban. A dolgot annál is érdemesebb közelebbről is szem ügyre venni, mert rávilágíthat arra a mechanizmusra is, ami a Däniken-féle áltudományokat működteti, és talán az is ki derül majd, hogy miért gondolják olyan sokan, hogy a tudósok eltitkolják a kívülállók elől az igazságot, legyen bár szó a hírhedt nullponti energiáról, az állítólag a NASA által őrzött ufó-tetemekről vagy a szemlefutásmentes harisnyáról. Sőt, végső soron talán még az is nyilvánvalóvá válik, hogy ugyan úgy a tudománynak köszönheti a létét az áltudomány is, mint ahogy a darwinizmusnak az antidarwinizmus, amelyet Michael A. Cremo és Richard L. Thompson példáján keresztül mutatunk be.
Ez a szerzőpáros könyvében, Az emberi faj rejtélyes eredetében[2] összegyűjtötte a (feltételezéseik szerint) a darwinizmus ellen szóló bizonyítékokat, például az olyan pattintott kő eszközöket, melyek a szerszámkészítő ember állítólagos megjelenése előttről származnak, illetve – jobbára XIX. századi újságcikkek alapján – képeket és leírásokat mutattak be devonkori (360-400 millió éves) homokkőben lévő vasszögekről és prekambriumi (600 millió éves), virággal díszített vasvázákról… hogy az ötmillió éves cipőtalplenyomatot; 65 millió évvel ezelőttről származó fémcsövet és egy több mint 500 millió éves szandáltalp lenyomatát meg a többi, a hivatalos tudomány számára nyilvánvalóan ostobaságnak tűnő leleteket már ne is említsük.
Cremo és Thompson akár az állítólagos kőeszközök, akár a többi példa esetében arra hivatkozik, hogy „olyan, mint”: hogy a kérdéses tárgy olyan, mint egy pattintott kőkés, vagy olyan, mint egy cipőnyom, és ha olyan, akkor szükségképpen az is. (Hosszasan lehetne példálózni azokkal a XIX. századi kutatókkal, akik például egy 1862-es meteor repedéseiben „egy idegen világ tájképét” vélték felfedezni, és az állítólagos rajz alapján még azt is pontosan ki tudták számítani, milyen magasak az idegen civilizáció képviselői – hiszen első ránézésre „nyilvánvaló volt”, mit látnak: házakat, utakat, értelmes lényeket.) Szembeszökő a hasonlóság Beringer és az efféle érvelés logikája között, különösen, ha megemlítjük azt a philadelphiai márványtömböt is, ami a könyv szerint az 1830-as években 18-20 m mélyről került elő, és aminek a felületén mintha valamiféle betűk lettek volna.
„Nehéz a betűket természetes fizikai képződményeknek értelmezni. Ez arra utal, hogy a betűket intelligens emberek készítették a régmúltban”, írja a szerzőpáros. Szerintük ha ezeket a részleteket a többivel együtt egymás mellé rakjuk, akkor annak kell kiderülnie, hogy „az emberi faj ősrégi múltra tekint vissza”: mérhetetlenül régebbire, mint amit a tudósok hajlandók elismerni. Ami egyben azt is jelentené persze, hogy nem csupán az emberi evolúció jelenleg elfogadott történetével vannak komoly gondok, hanem az egész evolúcióelmélettel úgy általában, hiszen ahogy W. W. Howells fizikai antropológus fogalmaz: „Ha az emberi lények sokkal előbb jelentek volna meg… egy olyan korszakban, amikor még azok az egyszerűbb főemlősök sem léteztek, akik lehetséges őseik lettek volna, akkor ez nem csupán az elfogadott elveket rombolná le, hanem az evolúció egész elméletét is.” Egy Albert G. Ingalls nevű geológus pedig azt írta még 1940-ben, a Scientific American hasábjain, hogy ha „akár csak a majom ős egy korai emlős őse bármilyen formában létezett a karbon korban [mintegy 360 millió éve], akkor a geológia tudománya oly mértékben téves, hogy minden geológus fel fog mondani, és beáll teherautó-sofőrnek.”
És ez az a pont, ahol látszólag indokolt lenne akár a legrosszabbat is feltételezni a hivatalos felfogást képviselő kutatókról. Elvégre nekik ahhoz fűződik érdekük, hogy bár mi áron megvédelmezzék a saját álláspontjukat, és az ún. „összeesküvési elmélet” szerint éppen ezt is teszik. Vagyis arra szövetkeznének, hogy ne hagyják érvényre jutni az igazságot. Erre a meglehetősen paranoiás „elméletre” ilyen vagy olyan formában nagyon szeretnek hivatkozni mindazok, akik kívülről betörve és a legalapvetőbb játékszabályokat is figyelmen kívül hagyva próbálják „megcáfolni” a modern tudomány egyik vagy másik alaptételét. Cremo és Thompson idézi egy bizonyos Thomas E. Lee esetét, aki (szerintük) egy, a hagyományos amerikai ősrégészeti doktrínát cáfoló lelő helyet tárt fel, és akit ennek következtében a „…munkanélküliségbe üldöztek köztisztviselői állásából; publikációit letiltották… a Nemzeti Múzeum igazgatóját, aki úgy tervez te, hogy monográfiát ír a helyszínről, elbocsátották állásából… a lelőhely területén pedig turistaközpontot létesítettek… [ mert máskülönben] szinte minden könyvet újra kellett volna írni. Ezt el kellett pusztítani. El is pusztították.”
Galilei és a természet geometriája
A dologban az a legérdekesebb, hogy az „összeesküvéselmélet”-től kezdve a (látszat)hasonlóságokon alapuló érve lésen keresztül egészen „a tudomány mint az igazságért folytatott harc”-ig bezárólag minden visszavezethető arra, amit az egyszerűség kedvéért most Galilei nevéhez kötünk.
A mai értelemben vett tudományosság valahol akkor kezdődött az 1600-as években, amikor az arisztotelészi,[3] a leginkább tekintélyelvű és leginkább az antik auktorok (illetve elsősorban a Sztagírita) műveit meg műveinek kommentárjait tanulmányozó skolasztikus filozófia mellett megjelent egy új felfogás, és ez egyaránt támaszkodott az arisztotelészivel szemben álló (neo)platonizmusra, valamint a kézművesek meg a mindennapi élet tapasztalataira és a nagy technikai és földrajzi felfedezésekre. Mivel folyamatról van szó, többé-kevésbé persze önkényes egyetlen időszakhoz kapcsolni a változásokat.
Ami az előbbi (Arisztotelész vs. Platón) ellentétet illeti, a Galilei nevével fémjelezhető irányzat képviselői úgy gondolták, hogy ha az a kérdés, hogy végső soron nem egy el szegényített és sematikus vázat kapunk-e csupán, ha a ma tematikát (pontosabban előbb a geometriát, majd pedig az aritmetikát) használjuk a világ leírására – ahogy azt az univerzumot organikus és különféle „vágyak” meg „vonzódások” által vezérelt lénynek tekintő arisztotelészi felfogás sugallta –, amiből ily módon hiányzik a valóság részletgazdagsága és élete, akkor az a helyes válasz, hogy nem. Az ún. valóság ugyanis – a platóni barlanghasonlat falon táncoló árnyékainak megfelelően – halvány árnyéka csak a mögötte meghúzódó és matematikai alapokon nyugvó rendnek.
Ez a meggyőződés vezetett aztán a továbbiakban oda, hogy a tudomány egyre inkább a matematizált és az egyenletekkel leírható tudományt jelenti, és érdemes felfigyelni arra is, hogy mennyire esetleges ez a máig alapvetőnek tartott és a természettudománnyal kapcsolatos gondolkodást meg határozó definíció. Hiszen legalábbis elképzelhető, hogy a matematika és valóság viszonyáról folytatott vitában a neoplatonisták maradnak alul – ez esetben biztosan nem a matematika, illetve a végsőkig matematizált fizika lett volna a következő korszak vezető tudománya.
De ha már egyszer így történt, akkor néhány további dolog is következett belőle. Az egyik az volt, hogy feltételezték: a hétköznapi valóságban is a fizika matematikailag meghatározott törvényei működnek, legyen bár szó egy szabadon eső kődarab vagy egy égitest mozgásáról. Vagyis feltételezték, hogy ezeknek a törvényeknek a működését lehet tetten érni a kísérletekben is, és ez megint csak az arisztotelészi felfogással való szembehelyezkedést jelentette, mert egészen a XVII. század elejéig tudományon nem a kísérletezést és a megfigyelést értették, hanem sokkal inkább a filológiai, teológiai vagy éppen logikai elvek alapján történő vizsgálódást.
Annak persze, hogy a tudományra vonatkozó felfogás megváltozott, nyomós oka volt. Ekkorra nem egy tudós számára tarthatatlannak tűnt az a feltételezés, mely szerint az ókoriak valóban mindent jobban tudtak. Ez ellen szólt az iránytű, a puskapor vagy éppen a kormánylapát: csupa olyan találmány, ami nemhogy Arisztotelész, de még Plinius vagy bármelyik másik ókori auktor előtt is ismeretlen volt – és akkor a földrajzi felfedezésekről még nem is beszéltünk, amelyek megint csak azt bizonyították, hogy az antik tudás meg haladható. A tapasztalatok (majd pedig a kísérletezés) szerepének hangsúlyozása azzal a feltételezéssel együtt, hogy a világ leír ható a matematika nyelvén roppant hatékonynak bizonyult.
Ekkor már csak arra van szükség, hogy a világot irányító matematikai szabályok keresésekor (ismét csak a tekintélyelvű arisztotelészi fizikával szembefordulva) az írott forrásokkal szemben a „hétköznapi, józan észen” alapuló megfigyelésnek és a megismételhető kísérletnek tulajdonítsunk alapvető jelentőséget. A mai tudomány paradigmája elképzelhetetlen e nélkül az alapfeltevés nélkül, de persze mindig óvatosan kell bánni a fogalmakkal, mert történetileg változó, hogy mit értenek rajtuk. A francia tudósok például egészen az 1740–50-es évekig azért vetették el a newtoni gravitációs elméletet, mert tartalmazott egyféle „távolhatást” (vagyis a „közvetítő közeg nélküli, végtelenül nagy sebességű impulzusátadás” lehetőségét), és ez egyszerűen nem tűnt elfogadhatónak a számukra.
Mára viszont az a feltételezés nem tűnik elfogadhatónak (legalábbis eredeti formájában semmiképpen nem), hogy a világ működése mögött kizárólag egyszerű, „ha A, akkor B” jellegű összefüggések húzódnának meg. Az 1600-as évek elején tudományosan teljesen elfogadható volt az a gondolatmenet, hogy nincsen különbség az égi és a földi világ fizikája között. Ez ellentétben állt az arisztotelészi elmélet állításaival, amely szerint az égi világra körpályán való mozgás, az örökkévalóság és a romolhatatlanság, míg a Hold alatti világra a véges, egyenes vonalú mozgás és a romlás jellemző. Érdemes felfigyelni rá, hogy az újkori fizika ezzel ellentétben azt állítja, hogy a Hold fölötti világ fizikája is olyan, mint amilyet a mindennapi életben figyelhetünk meg – vagyis a fenti világot kell a földi analógiájára elképzelnünk, nem pedig fordítva. Tehát a bolygók ugyanolyan égitestek, mint a Föld – tehát kell, hogy legyenek rajtuk hegyek, folyók, tengerek, erdők; tehát értelmes lények is kell, hogy éljenek rajtuk, és a Hold, a Mars, a Jupiter vagy a Vénusz is lakott. Némiképp leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a Galilei-féle fizika az arisztotelészivel szemben azt ígérte, hogy egy meddő és megfoghatatlan, filológián meg kommentárokon alapuló meg közelítési mód helyett spekulációktól mentes, a köznapi józan észre támaszkodó és így mindenki számára érthető megközelítési módot kínál. A józan észre való hivatkozás persze kapcsolatban lehet a matematikával, illetve a matematika igazságába vetett hittel is. A világ könyve „a matematika nyelvén íródott, betűi háromszögek, körök és más mértani ábrák, melyek nélkül lehetetlenség meg érteni emberi ésszel egyetlen szót is” – jelenti ki Galilei az Il Saggiatore talán leggyakrabban idézett részében. A mesterséges intelligencia szimbólumkezeléses irányzatában máig tovább él az a meggyőződés, hogy a logikus gondolkodás tulajdonképpen matematikai szabályoknak engedelmeskedő szimbólummanipuláció, sőt, tulajdonképpen számolás. És az újkori tudomány a továbbiakban is mindig a józan észre hivatkozik, de lehetetlen nem észrevenni, hogy ma azért már teljesen mások a kritériumok. És ezen a ponton a bonyolultság lesz a kulcsszó.
Ha egymás mellé állítjuk a Jupiter holdjait felfedező Galilei valamelyik távcsövét, az 1700-as évek csúcstechnológiájával készült Herschel-féle tükrös távcsövet, amivel az Uránuszt találták meg, és a XX. század végének Hubble-űrteleszkópját, akkor valószínűleg egy, a csillagászat történetében járatlan ember is könnyűszerrel időrendi sorrendbe állítja őket. Hasonlóképpen, ha megvizsgáljuk az egyes fizikai elméletek mögött álló matematikai apparátust, akkor Galilei vagy Kepler számunkra viszonylag egyszerű és könnyen áttekinthető matematikáját az időben előrehaladva egyre bonyolultabb konstrukciók váltják fel, hiszen a tudomány (immár nem csak a fizika, de a kémia vagy a biológia is) mintegy felszippantja az újabb matematikai felfedezéseket és módszereket. Ami nem jelenti azt, hogy az 1990-es évek valamelyik fizikai elmélete feltétlenül jobb is bármely korábbinál. (Kuhn paradigmaelmélete után nem is nagyon volna értelme két teljesen különböző dolgot leíró elméletet összehasonlítani. Nem fejlődésről van szó, hanem a matematikai leírás bonyolultabbá válásáról. Akár azt is állíthatnánk, hogy az időnyíl a bonyolultság irányába mutat.) Azt viszont igenis jelenti, hogy bonyolultabb: nagyobb apparátust igényel, és ennek megfelelően hosszabb út vezet hozzá. Az evolúcióelmélet például mintegy kiépítette magának azt a bonyolultságot, ami kizárja az „olyan, mintha” logikájának közvetlen alkalmazását. Amikor éppen azt kérdezzük magunktól, hogy egy vascsőnek látszó, hatvanmillió éves tárgy valóban ember készítette vascső-e, nem hagyhatjuk figyelmen kívül az evolúcióelmélet eredményeit.
Megint Darwin… és Däniken
Ha Darwin idejében az akkori evolúciós elmélet megértéséhez elegendő volt a Fajok eredetét, Az ember származását meg még legfeljebb néhány, köznyelven megírt könyvet végig olvasni, akkor ez ma már távolról sincsen így. A játékelmélet, a genetika matematikája, a populációbiológia megértéséhez szükséges elméleti fegyvertár stb. együttesen szükségessé teszi, hogy az ember alkalmasint hosszú éveket töltsön el akár csak egy részterület tanulmányozásával is, és ennek eredményeként a szaktudósokat kivéve mindenki az ismeretterjesztő irodalomból kénytelen tájékozódni.
Ez a szétválás persze nem ma kezdődött, hanem valamikor akkor, amikor a középkor „curiositas”-gyűjteményeit[4] felváltották a modern értelemben vett múzeumok, ekkor ugyanis alapvető szemléletváltás történt. A korábbi gyűjtemények arra törekedtek, hogy az érdekeset, látványosat, meghökkentőt vagy értékeset mutassák be, azaz a rendhagyót és a ritkát, egy újkori természettudományi múzeumnak éppen ellenkezőleg, a tipikusat kell ismertetnie. A tudomány számára ugyanis éppen hogy nem a különös, hanem az átlagos a fontos: a matematikai elméletek alapjául szolgáló, megismételhető kísérletek mintegy párhuzamba állíthatók a tipikus rovarral vagy a szabályosan növő ásvánnyal.
Megint más kérdés persze, hogy egy kívülálló számára ez olykor cseppet sem szórakoztató, és egyáltalán nem véletlen, hogy a XVIII. század közepére, a felvilágosodás Európájában szét is válik az „érdekes” meg az „unalmas” tudomány. Az előbbi az 1700-as évek közepének francia szalonjában volt attrakció: érdekes, látványos, meghökkentő kísérletekkel ejtette ámulatba a nézőket, míg az utóbbi egyre elvontabbá vált, és egyre kevésbé volt élvezhető (vagy akár csak megérthető) a nagy többség számára.
Ennek az „érdekes tudománynak” nyilvánvalóan az az ún. ismeretterjesztő irodalom a leszármazottja, ami arra próbál meg vállalkozni, hogy színes és érdekes formában mutassa be az „igazi tudomány” eredményeit. Tehát szemléletesen és élvezetesen próbál beszélni olyan dolgokról is, amik más különben túlságosan absztraktak és bonyolultak volnának ahhoz, hogy megértsük őket – a matematika pedig eközben nagyobbrészt vagy teljes egészében kimarad.[5] Ami persze önmagában nem volna baj, ám közben nem szabad megfeledkezni arról, hogy amikor egy ismeretterjesztő mű mondjuk a relativitáselméletről vagy az emberi faj származásáról beszél, akkor az általa használt fogalmak olykor legfeljebb nagyon távoli hasonlóságot mutatnak az „igazi tudomány” által használt, azonos hangalakú fogalmakkal. Nem hihetjük komolyan, hogy pl. a gumilepedőre dobált súlyos tárgyak szemléletes képe meg a gravitáció hatására meggörbülő einsteini téridő valóban ugyanaz lenne. Egy bonyolult fizikai elmélet érzékletes „megjelenítéséről” van szó csupán. Elvégre a téridő nem gumilepedő.
Az ismeretterjesztő műveken nevelkedő olvasó viszont hozzászokik ahhoz a gondolathoz, hogy a tudomány valójában szemléletes és egyszerű, és a hétköznapi, józan ész segítségével – értsd: mindenféle matematikai vagy egyéb, egy ismeretterjesztő könyv apparátusát meghaladó tudás nélkül – ma is kényelmesen el lehet igazodni benne, egészen az új természettudomány valahai ígéretének megfelelően. Mivel pedig azt is tudja, hogy az azonos okok mindig azonos okozatot hoznak létre, mi sem egyszerűbb, mint elhinnie, hogy egy százmillió évvel korábbról származó, pattintott kőkésnek látszó kovadarab valóban az is – ami száz-százötven évvel ezelőtt tényleg védhető álláspont lehetett. Azonban a tudomány is változik az idő előrehaladtával, és míg az 1800-as évek közepén nem volt olyan elmélet, aminek ellentmondott volna például a 20 méter mélyről előkerülő márványtáblán látható „írás”, most viszont van. Akkor talán lehetségesnek tűnt, hogy olyan régen is létezzen civilizáció, most viszont nem tűnik annak, mert az evolúcióelmélet, illetve az emberiség korai történetére vonatkozó tudásunk mintegy új kontextusba helyezte és átértelmezte a különböző leletek jelentőségét. Vagyis amikor a Cremo–Thompson szerzőpáros arra hivatkozik, hogy az „eltitkolt” és szerintük a darwinizmust cáfoló leletek „olyanok, mintha emberkéz készítette volna őket”, tehát azoknak is kell lenniük, akkor az ismeretterjesztő irodalom logikáját követve azt képzelik, hogy a valóság tényleg olyan egyszerűen ragadható meg, mint Galileiék remélték.
És innét már csak egy lépés Däniken, aki (legalább részben) azért olyan sikeres, mert az egyszerűsítésben messze túltéve az ismeretterjesztő irodalmon, azt állítja, hogy minden rejtélyes és megmagyarázhatatlannak tűnő dolog egyetlen, roppant egyszerű okra vezethető vissza: a földönkívüliek látogatásaira. Ők építették a piramisokat, róluk szól Ezékiel látomása, és ha az ünneplő kajapo indiánok különös öltözékét meg a Holdon sétáló űrhajósokat egymás mellé helyezzük, akkor már „kézzelfogható” bizonyítékunk is van. Hiszen a kajapók háncsruhája teljesen olyan, mintha szkafandert akarna utánozni… és így tovább. Ezzel az „elmélettel” és a formai hasonlóságok segítségével valóban mindenre magyarázatot lehet találni, de – többek között – éppen ez szól ellene. Ami kor az 1890-es években arról folyt a vita, van-e értelmes élet a Marson, akkor a „marshívők” arról beszéltek, hogy az ottaniak bármilyen feladat megoldására alkalmas technológiával rendelkeztek. Ezzel az érveléssel egyedül az a baj, hogy semmire nem jó, mert ekkor a szó szoros értelmében mindent a marsi technológiának lehet tulajdonítani. Akár egy vulkánkitörést is, vagy bármi mást. Mindeközben a „formai hasonlóság” elmélete, kimondva-kimondatlanul, skrupulusok nélkül sugalmazhatja, hogy a tudósok összeesküdtek az emberiség ellen, hiszen a szemmel látható igazsággal sem hajlandók foglalkozni.
De akárhogy legyen is, én személy szerint azért úgy gondolom, hogy bár a Däniken- meg a Cremo–Thompson-féle áltudomány az újkori tudományosság eltorzulásával jött létre, ahhoz, hogy valaki tényleg higgyen bennük, naivabbnak, sőt ostobábbnak kell lennie a „természet játékai”-ban hívő Beringernél.
Jegyzetek
[1] Természetesen csak mai szóhasználattal élve nevezhetjük őket geológusoknak.
[2] Jellemző módon a borítón az olvasható, hogy „A tudomány titkainak szenzációs leleplezése!” Az sem véletlen, hogy sokakkal együtt ők is éppen a darwinizmust próbálják megcáfolni. A neves evolúcióbiológus, Richard Dawkins szerint legalábbis elgondolkoztató, hogy a newtoni fizika majd’ 200 évvel előzte meg ugyan az evolúciós elméletet, mégis milyen kevesen gondolják, hogy értik a klasszikus fizikát, és milyen sokan, hogy értik a darwinizmust. Dawkins persze azt akarja ezzel mondani, hogy ha tovább tartott rátalálni, akkor bonyolultabbnak is kell lennie.
[3] Arisztotelészi, skolasztikus, középkori stb. Ezeket a jelzőket nem pejoratívan használom, hanem azon kor tudományosságának leírására, amelyben mai értelemben még nem is lehetett volna tudományosság ról beszélni, mert olyan alapvető feltételek is hiányoztak, mint amilyen a kísérletezés, illetve a kísérletezés megismételhetősége.
[4] Jean de Berry hercegnek a XV. században mehun-suryévre-i kastélyában lévő gyűjteménye még egyaránt tartalmaz drágaköveket, mechanikus órákat, narválok fogát, illatszereket, illetve ereklyéket: „…a chartres-i miasszonyunk inge, a kehely, melyből Jézus ivott a kánai menyegzőn, Szent József jegygyűrűje, s végül a betlehemi gyermekgyilkosság kis áldozatainak csontjaiból néhány, sőt Szűz Mária egy tejfoga is…”
[5] Stephen Hawking, az Idő rövid történetének szerzője említi, hogy „Egy jóakaróm figyelmeztetett: minden leírt egyenlet megfelezi az eladható példányszámot.” Hawking tartotta is magát a figyelmeztetéshez, és sikerült igazi ismeretterjesztő bestsellert írnia.
- Kultúra [5]