1974 nyarán találkoztam életemben először igazi spanyolokkal. Londonban turistáskodtak ők is, egy sátorvárosban laktunk, a szemhatárt egy hatalmas börtön sziluettje zárta le. Ezen aztán sokat röhögtünk esténként, tábortűz mellett természetesen, miközben egzotikus csemegeként, hatalmas lelkesedéssel kóstolgatták kis konzervdobozaimból a sertés- és marhamájkrémet: itt vagyunk a Szabad Világban, és bámuljuk órákon át a szögesdrótot.
Spanyolország belviszonyairól alig tudtam többet a semminél, azt tanultuk, hogy ott fasizmus van, Franco, a Caudillo, a Vezér diktatúrája, amelyben torát üli a Gonosz, miközben a munkásosztály sanyarog. Kíváncsi voltam persze, mi is a francoizmus, milyen a létező fasizmus, de a beszélgetésekből számomra mindenekelőtt a nézetek elképesztő sokfélesége rajzolódott ki. A spanyol egyetemisták meglátásai többnyire zavaros balos és még balosabb ideológiák köré szerveződtek. A szót általában egy rövid hajú madridi bölcsészlány, Carmen vitte, akinek volt valami homályos képe a szovjet blokk országairól is, de ő a mi bajaink okát a kádárizmus revizionista elhajlásában, a mégoly visszafojtott új gazdasági mechanizmus piaci bűnbeesésében vélte felfedezni. Amikor aztán a követendő albán példára próbálta halálos komolysággal ráirányítani kereső tekintetemet, úgy döntöttem, jobb, ha vita helyett inkább csak kérdezek. Kiderült, hogy ez a Franco már nem az a Franco, ez a Spanyolország már nem az a Spanyolország.
Július volt, öt hónapja zajlott le Portugáliában a katonai puccs, amelyből kibontakozott a „portugál forradalom” zavaros korszaka, Görögország pedig éppen ezekben a napokban szintén átélt egy katonai puccsot, amely véget vetett a fekete szemüveges tábornokok diktatúrájának. Az ekkor nyolcvanegy éves, nemrég még tökéletes egészségi állapotnak örvendő, de az utóbbi időben a Parkinson-kór tüneteivel is küszködő Francisco Franco Bahamonde a hónap elején visszérgyulladással kórházba került. A világ generalisszimuszai szűk körű klubjának – ha jól tudom – utolsó tagját orvosai szerint két okból támadta meg a kór. Az egyik ok az a szokása, hogy a horgászbotját a lábával támasztotta meg, a másik pedig az, hogy az egész 1974-es labdarúgó-vb-t a televízió előtt ülte végig. Halála évében, 1975-ben az orvosi aggályok ellenére, viszont egykori győztes mozgalma jövőtől rettegő ultráinak biztatására újra meg újra sportosan, hol a téli hidegben vadászva, hol meg a borongós galíciai tájakon, a birtokán golfozva mutatja meg magát a spanyol televízió nézőinek.
A közhiedelemmel ellentétben ekkor már nem állt rossz viszonyban a szocialista táborral. Amikor 1956-ban megszállták Magyarországot a szovjet csapatok, Spanyolországban betiltották a szolidaritási tüntetéseket – bár ebben a döntésben a belpolitikai szempontok játszották a főszerepet, miután egy barcelonai demonstráció résztvevői túlságosan célzatosan és általánosítva éltették a szabadságot. Egy évvel később, az első szovjet szputnyik fellövésekor Franco egy üdvözlő nyilatkozatban a Szovjetunió belső politikai egységével, a hatalom folytonosságával és a fegyelem uralmával hozta összefüggésbe a szovjet tudomány eme sikerét. Ez lehetett akár a hála megnyilvánulása is, miután 1955-ben nemcsak az Egyesült Államok, de Moszkva is igenlő szavazatával támogatta az ENSZ-ben Spanyolország tagsági kérelmét. A diktatúrák egymás iránti megértése jegyében később a Szovjetunió szénszállítmányokkal segített Francónak letörni az asztúriai bányászok sztrájkjait. A hetvenes években aztán a szelektív történelmi emlékezet nemcsak mifelénk, de Nyugaton is kihullatta magából ezeket a tényeket, és csak Washingtonnak jutottak bírálatok és tüntetések a francoizmus támogatása miatt. Ettől persze az amerikai támogatás is tény marad – a hidegháborús, bár enyhülőfélben lévő helyzet (l. Helsinki) magyarázza, ha morálisan nem is indokolja.
A Franco-rendszer ugyanis diktatúra volt, véresnek induló és igen lassan puhuló diktatúra, az olasz mintájú, klasszikus fasizmus hivatásrendi szervezeteivel, csendőrterrorral, rettenetes szociális szakadékokkal, vidékről felterelt tömegekkel bevattázott rendpárti ceremóniákkal. Az utolsót – a propaganda szerint egymillió, más vélekedések szerint alig kétszázezer résztvevővel – 1975. október elsején tartották Madridban, válaszul a néhány nappal korábban végrehajtott öt halálos ítéletet követő nemzetközi tiltakozásra, arra, hogy tizenöt – jórészt nyugat-európai – ország rendelte haza nagykövetét az országból. (A vád minden esetben terrorcselekményekben való részvétel volt, de a bizonyítás körül tisztázatlanságok mutatkoztak.) A tömeggyűlés napján a gyárakat, irodákat, üzleteket bezárták, és az agg diktátor nemzetközi baloldali és szabadkőműves összeesküvésről beszélt reszketeg hangon, ostorozva a politikai osztály bűnös összefonódását a kommunista-terrorista felforgatással, majd zokogva, mindkét karját magasba emelve elhagyta a pódiumot.
Mindez nem jelenti azt, hogy 1975. november 20-án indult el az ország öles léptekkel a Franco-rendszerből a demokrácia felé. Amikor a – választottnak csak részlegesen és igen szűk értelemben nevezhető – törvényhozás, a Cortes november 22-én, Franco jó előre megszervezett hatalom-átadási útmutatása alapján királlyá koronázta I. János Károlyt, az uralkodó rövid trónbeszédében arról beszélt, hogy a modern társadalom valamennyi tagjának részvételén alapul, és utalt a nemzetiségi törekvések jogosságára is. A majdani változásokra tett utalásait a Cortes fagyos csönddel fogadta – viszont a külföld egy része, például Párizsban a Le Monde úgy ítélte meg, hogy „súlyosan csalódtak mindazok, akik Franco halálakor a visszanyert szabadságban reménykedtek”.
Pedig aki hideg fejjel figyelt oda, alighanem már akkor is láthatta, mennyire visszafordíthatatlan Spanyolország átalakulása. Franco, aki addig az állam- és kormányfői tisztet is betöltötte, 1973 közepén miniszterelnökké nevezte ki a kormány munkáját addig is irányító Luis Carrero Blanco tengernagyot. Carrerót a társadalmi és politikai állapotok maximális konzerválásában érdekelt, ugyanakkor a gazdaság fokozatos liberalizálását szorgalmazó politikusnak tekintették. Fél évvel a kinevezése után egy merénylet végzett vele, amelynek kitervelése egészen komoly előkészületeket igényelhetett, hiszen az admirális kocsija négyemeletnyit repült. Mindmáig tartja magát az a feltevés, hogy a titkosszolgálat ébersége nem egészen véletlenül volt olyan lanyha. Carrero Blanco halálát azonban nem a várt szigorítás követte, és ebben közrejátszhatott az is, hogy a rendszer keretein belül liberális – később le is váltott – vezérkari főnök, Díaz Alegría tábornok kijelentette, hogy a hadsereg nem fog eltűrni semmiféle vérfürdőt. Az újonnan kinevezett kormányfő, Carlos Arias Navarro megfelelő, rendszerkonform előélettel rendelkezett – afféle vérbíró volt a polgárháború után –, viszont 1974 elején ismertetett kormányprogramja hosszú távra véleményszabadságot, sőt pártpluralizmust és szabad választásokat ígért. Ezt Franco beleegyezése nélkül természetesen nem tehette volna meg, ami világosan jelzi, hogy a generalisszimusz belátta az elkerülhetetlent, különös tekintettel arra, hogy a polgárháború óta nemzedékek nőttek fel, amelyek számára a múlt már nem legitimálta a fennálló rendet, valamint arra is, hogy országát be akarta vezetni az (akkor még) Európai Gazdasági Közösségbe. (A teljes jogú tagságra 1986-ig kellett várniuk a spanyoloknak.)
Az 1974 elejétől Franco haláláig tartó időszak a hatalom berkeiben a nyitás hívei és ellenzői közötti huzavonával, sakkozgatással telt. Lényegében megszűnt a cenzúra, külföldi filmek, könyvek zúdultak be az országba, és a rendszer hígulását a szélsőbalos, illetve a baszk ETA-terroristák akciói állították csak meg. Ők ezt így is gondolták: a terrorra a rezsim szigorítással válaszol, de minél rosszabb, annál jobb, mert így lesz forradalmi a helyzet.
1975 novemberében az egyre inkább balra tolódó Portugáliában sikertelen szélsőbalos katonai puccsot hiúsítottak meg a viszonylag mérsékeltek, akik azonban még mindig az osztály nélküli társadalom programjában gondolkoztak. A moszkovita portugál kommunisták vezetője, Alvaro Cunhal Kelet-Európát járta éppen Franco halálának napjaiban. (Apró érdekesség, hogy miközben Kádárral csak abban értett egyet, hogy az enyhülés, a békés egymás mellett élés „kedvezően hat a társadalmi haladásért vívott küzdelem feltételeire”, Kelet-Berlinben többre jutott. Az ottani közös közlemény szerint „a békés együttélés békét jelent a szocialista és a kapitalista országok között, de nem jelent békét a munkásosztály és a tőke között”.) Az ilyen szellemű megnyilatkozások aligha bátorították I. János Károlyt a Spanyol Kommunista Párt gyors legalizálására – az átmenet óvatosságának belpolitikai okairól nem is beszélve.
Van olyan nézet, miszerint az uralkodónak már november 24-én, a Caudillo temetésekor szembe kellett néznie egy potenciális államcsínnyel, amikor a dermesztően monumentális polgárháborús emlékhelyen, az Elesettek Völgyében francoista veteránok tízezreinek fenyegető csatakiáltásai között haladt el a kormány élén. A kiáltások lassan csillapodtak, majd a király hátralévő lépéseit síri hallgatás kísérte. Az utolsó puccskísérletet pedig 1981-ben, már a második demokratikus választások után szerelte le a király. Tejero ezredes Cortes-beli lövöldözése ma már abszurd emlék, de annak idején I. János Károly villámgyors reakciója, amellyel megelőzte a hadvezetésen belül a lázadás kiterjedését, és elszigetelte azokat, akik Tejerót a háttérből mozgatták, valóban a demokráciát mentette meg egy esetleges vérengzéstől.
1977-ben, miután letelt az itthoni bezártság előírt három éve, újra találkoztam igazi spanyolokkal – ezúttal saját hazájukban, röviddel az első ottani szabad választások után. Beszéltem anarchista állatorvossal, egy szegényes asztúriai falu élethossziglani polgármesterének fiával, aki nővérével együtt a községháza földszintjén a kocsmában és boltban szolgált ki, miután apja a sírba is követte Francót. Voltam tüntetésen Galíciában, ahol szikár parasztemberek énekelték felemelt ököllel és könnyezve az Internacionálét. Egy barcelonai tüntetés véletlen és vétlen megfigyelőjeként hiába futottam, mégis lábszáron talált a rohamrendőrség könnygázgránátja. És lelkesedtem a fiatal sevillai ügyvédért, Felipe Gonzálezért, a majdani, öt évvel későbbi szociáldemokrata miniszterelnökért.
Plakátok, feliratok, elégedetlenség és lelkesültség, felháborodás és bizakodás, panasz és önfeledt remény. Tanúsíthatom: az ország szabad volt, irigyelni valóan szabad. Egyedül Carmennel nem sikerült találkoznom. Amikor otthon volt, én még Barcelonában. Amikor Madridba értem, váratlanul Valenciába, a bátyjához kellett utaznia. Aztán, hónapokkal később, a báty kettős családi nevét mintha viszontláttam volna egy apró betűs hírben, szélsőbalos, terroristagyanús letartóztatottak névsorában. Remélem, nem esett nagyobb baja.