Hetvenes évek. Borzos nyár, dühös felhők, póréhagymaillat. Bukarest. Este kilenc. Csöngetnek. Két szakadt, de láthatólag nyugati srác az ajtóban. Zömök-szőke, jóindulatúan pufók az egyik, a neve Singer, Düsseldorf közelében él, kertész. Haverja, a vékonydongájú, magasabb a Scotch ragasztógyárban dolgozik, ugyanott.
Vendégeim Törökországba autóznak. Alpár küldte őket: aludni hozzám. Azzal, hogy nálam nyugodtan, biztosan... Piha!
A Román Rádió és Televízió Nemzetiségi Műsorainak főszerkesztője vagyok ekkor. Külföldi állampolgárral szóba állni is csak előzetes elnöki engedéllyel szabad nekem. És ezek ketten meg nyugatnémetek. Különben is: kik ők valójában? Attól, hogy Alpár küldte őket, még lehetnek akárkik. De azért mégiscsak Alpár küldte őket! S (Márki) Alpár kölyökkorom óta barátom.
Alpár jó barát, de amikor a két srác megjelenik az ajtóban, a szállástörvény még nagyon kemény. Ideges vagyok tehát. Eufemisztikus bevallása ez annak, hogy félek.
Külföldiek? Már épp elég bajom volt Karikás Péterrel és miatt. Éles és gyöngéd humorú, kedves, művelt „vagány” ál-naturbursch. Szomszédom nem csak lélekben (a Sf. Stefanon lakik), este tízkor rendszeresen becsenget. Nyitok. Látja: kényszeredett mosolyom csak álarc, alatta sápadok. Avagy fordítva: úgy teszek, mintha kínos lenne a váratlan látogatás, holott valójában örülök. Talán mind a kettő.
Péter bukaresti magyar attasé. Smunclizása: rejtjelező szinkrontolmács. (Smunclizó: somolygó-játékos-komolykodó. Idegen szavak szótára: hamiskásan mosolyog.) S mit mond a Sztálin kivégezte író, polgárháborús hős Karikás Frigyes (bukaresti magyar diplomata) fia?
„– Na, főszerkesztő elvtárs?! Most mit teszünk? Elvégre csak úgy, óvatosságból, nem dobhatjuk ki egy baráti, szocialista ország diplomatáját! Főleg, ha éhes. Puliszkáért jöttem, nem kémkedni... Hát, főszerkesztő elvtárs, sok túróval. Tejfel tudom, itt Kánaánban nincsen, hát hoztam. És tessék holnap utólag jelenteni, hogy itt volt ez a gyanús diplomata, nem volt mit tenni, be kellett ereszteni!...”
Együtt fundáltuk ki, hogy miként szóljanak majd róla jelentéseim az elnökhöz. Megzavarni a román kémelhárítást, égnek emelt tekintettel leírtam: szerintem nem magyar, hanem szovjet megbízott. A Szovjetunióban született – a látszat logikája elviselte a feltételezést. S a csel akkor „bejött”. 1990-ben viszont egy jelentős romániai magyar személyiség, aki igen sokat köszönhetett neki, szemére vetette: megvédhetnék, ha nem lenne köztudomású, hogy a szovjeteknek dolgozik. (Az én átkozott fantáziám! A csel túl jól sikerült.)
Ha Alpár küldte őket (mármint a két nyugatnémet fiút), akkor természetesen.
Majd holnap jelentem, írásban. Letolnak? Lehet.
A szállástörvény kisebbrészt a külföldiek romániai kapcsolatait volt hivatott szabályozni. Azaz megnehezíteni, korlátozni. Nagyobbrészt azonban a romániai kisebbségeket és érintkezésüket az anyaországokkal igyekezett még lehetetlenebbé tenni. A kétmilliós (?) romániai magyarság volt a fő célpont. Érthető, elvégre. Ez a közösség föltehetőleg az egész romániai idegenforgalom zömét befolyásolta. (Idegenforgalom? Rokonforgalom. És idegesforgalom.)
A szállástörvény kemény büntetéssel sújtotta a külföldiek elszállásolását (az első fokú rokonok kivételével). Naiv lelkek azt hitték, az intézkedés elsősorban az állami szállodaipar támogatását hajazza. Teljenek meg a drága szállodák – ami faluhelyen egyébként lehetetlen volt. Előfordult, hogy a berezelt vendégek (netán rettegő vendéglátóikra tekintettel) reggel s este napi 120-120 kilométert ingáztak a házigazdák és a szálloda között.
A szállodák, igaz, megkönnyítették a külföldiek ellenőrzését, lehallgatását.
Tévés főszerkesztőként különösen élveztem, amikor vidéki útjainkon az elektronikában jártas román kollégák, hangmérnökök, operatőrök némelyike – főként, ha felfedezte, hogy egyik-másik erdélyi város szállodájában többedszer is ugyanazokat a szobákat kapjuk – megkereste, kiszerelte a lehallgatóberendezés mikrofonját. Előfordult, hogy illetékesek könyörgőre fogták: az istenért, adja vissza, amit fölfedezett.
Bukaresti lakásunkon 1977. december 14-én leltük meg a telefon fali „dóznijába” szerelt ultraérzékeny, amerikai gyártmányú mikrofont. A történtekről Jakabffy Attila, akkoriban Bukarestben tanuló marosváráshelyi elektromérnök, fiam volt jó barátja, rendszeres vendégünk – egy időben RMDSZ-közszereplő – sokat mesélhetne. A megfigyelt, lehallgatott, besúgott országban mindenki mindenkire gyanakodott.
A járványos paranoia: gyakoribb volt az influenzánál. (Feleségem immunrendszere e tekintetben igen erős volt, egyszer mégis úgy érzékelte, hogy rendszeresen követik. Megkérte leánykori barátnőjét, aki valamikor kémelhárító volt, s „diliflepnivel” „lépett ki” a Ceausescu-éra elején, kísérje el, s figyelje meg: a nyomában vannak-e. A profi kételkedett – majd teljes mértékben igazolta nőm feltételezését.)
Ott álltam tehát, kezemben a mikrofonnal („U. S. Microphon”), s végül gondoskodtam arról, hogy a lehallgatók észrevegyék: észrevettem őket. Másnap telefonszerelők jöttek – hallották, rossz a készülékem: kicserélték.
A tévé magyar szerkesztőségének szélesebb köréből négyen közölték velem óvatos-bizalmasan (s kivétel nélkül mindannyian szabad ég alatt), hogy a biztonsági szolgálat, a Securitate zsarolással befűzte őket. Ügyelnem kellett arra, hogy ne kerüljenek olyan szakmai helyzetbe, amelyből legyen mit jelenteniük. Akadt, aki külön megkért: magyarországi tévés- vagy rádióscsoportot ne kelljen kísérnie.
A Romániai Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa, azaz a tanács irodája („bürója”) állást foglalt a szállástörvény ellen. No, nem az egész iroda. A politikai díszletnek létrehozott szerv talán huszonegy tagú irodájának volt néhány – főként értelmiségi – tagja, aki még ezt a lehetőséget, keretet, közéleti alibit is maximálisan fel akarta használni. A szállástörvényről meglehetősen élesen mondtuk el véleményünket: ez bizony nem illett e „sóhivatalhoz”, ahogy az erdélyi magyar köznyelv eredményei láttán joggal csúfolta.
A Republicii (ma talán újra Bulevardul Pache?) 77. alatt lakom 1968-tól.
Emeletenként két lakás.
A falszomszéd „apartament” a Diplomata Ellátóé.
Ott töltött évtizedem alatt két, egymást követő lakóval ismerkedtem meg. Természetesen mindketten külföldi állampolgárok – a szállástörvény értelmében velük szóba állni is csak az előzetes engedéllyel lett volna szabad.
A Lufthansa kétgyermekes, új helyi főnökével, Grünepütt úrral és stewardessből lett feleségével beköltözésük napján ismerkedtem meg. Első itteni éjszakájukon nem volt villanyuk, kábelen adtam nekik a magaméból. Olyan hálásak voltak a fényért, mintha bort vagy mézet csorgattam volt át, csövön. (Diplomata-ellátó!) A hölgy kedves volt, mutatós, hosszú lábú, ártatlanul jóhiszemű. Ő kotyogta el, hogy Bukarestbe helyezése előtt a cég oly szigorú hat hónapos zárt tanfolyamra rendelte haza addigi olaszországi vezető beosztásából a férjét, hogy a külvilággal semmiféle kapcsolatot az alatt nem tarthatott. Ő, a feleség sem látogathatta meg, pedig épp áldott állapotban volt akkor.
Szigorú légitársaság, nemde?
A német légiek után szakmosolyú amerikai diplomata költözött mellénk. Keszeg, szemüveges, románul már tudogató, németes (zsidó?) nevű amerikai. A névjegye ma is megvan. A sajtó (és a nemzetiségi kérdés) különösen érdekelte, Nemigen látogattuk azonban egymást. A liftben, nagy ritkán a lépcsőházban beszéltük meg a nemzeti-nemzetiségi kérdést.
Évekkel később aztán Budapesten, Für Lajos Damjanich utcai lakásán találkoztunk újra, „illegális sajtótájékoztatón”, amelyen ott volt a későbbi MDF számos vezető értelmiségije, meg legalább négy másfajta Miklós (Vásárhelyi, Haraszti, Mészöly, Szabó), Csoóri Sándor, talán Köteles Pál, Balogh Júlia, Kiss Gy. Csaba... A brassói tüntetés alkalmából a román néppel szolidarizáló nyilatkozatunkat ismertettük. Diplomatákat is meghívtunk. Volt szomszédommal, az amerikai diplomatával e bérház kapujában találkoztam: mindketten elámultunk. Ismét a liftben és a lépcsőházban beszélgettünk. Úgy tetszik, ez már hagyományunk lett. „Érdekes lesz?” – kérdezte. Nem mondhattam meg, hogy a Mészöly Miklós lakásán elfogadott nyilatkozatott jobbára én írtam.
Ekkor a vékonyka amerikai már magyarul is tudogatott.
A szállástörvényt tömegek szegték meg – nagy félelemben. Hermetikusan nem lehetett elszigetelni milliókat, az államrezon azonban olykor már a sikeres megfélemlítést és fékezettséget is ravasz mosollyal könyvelte el. Példák statuálására, ezrek megzsarolására, ezt is, és minden ürügyet felhasználtak.
Állítom, hogy a szállástörvény, noha gátolta-akadályozta a kapcsolattartást a romániai magyarok és anyaországi meg egyéb országbéli kiterjedt rokonságuk, baráti körük között – elsősorban a kiszolgáltatottság és ellenőrzöttség rettegő állapotát volt hivatva erősíteni.
Démonizálták az egész Románián kívüli világot. A romániairól nem szólva.
Az országos fegyelem, félelem, bekerítettség, megfigyelés (amelynél csak a titkolt feszültség volt nagyobb) feltétele és része is volt az abszolút hatalom gyakorlásának.
Ha nagy ritkán külföldi – különösen magyarországi – vendégek aludtak nálunk, az udvarra nyíló ablakokat oly óvatosan függönyöztük el, mint a háború, a bombázások, az elsötétítés (románul: camuflaj – ejtsd: kámuflázs) idején.
Persze, a tilalom nem egyirányú volt. Igazából: se be, se ki. Budapest egyébként soha nem értette Bukarestet. Jóformán semmit sem értett belőle.
Barity Miklós állította le a bukaresti magyar nagykövetség legjobb kezdeményezését: a szállástörvényt és minden kapcsolatgátló intézkedést elmésen áthidaló, hallatlanul széles kört rendszeresen érintő filmcoctail-sorozatot. Ez volt az egyetlen hely, ahol – már csak a tömeges részvétel miatt is – jobbára lehetetlenné vált a lehallgatás, az elhangzó beszélgetések ellenőrzése, és megakadályozhatatlan volt, hogy az egyik mellékszobában tornyosuló magyar lapokból, folyóiratokból, az ott előkészített műanyag szatyrokban húsz-harminc kilókat cipeljen haza egy-egy házaspár. Így jutottak el a pesti újságok, hetilapok és havi folyóiratok Erdélybe is. Ez a „vonal” jobban működött még a sok-sok ingyenes szellemi csempésznél is. Holott tudtuk: a szemközti kollégium egyik emeleti szobájából rendszeresen filmezik az érkező és távozó vendégsereget.
A szállástörvény némely célkitűzését megkerülő kiskapukat-kisfolyosókat tehát rendre megtaláltuk. Budapest azonban ügyetlen volt. Egyrészt nem erősítette fel a Kossuth rádió adóberendezéseit (s még ha vásárolt is nagyobb adót Moszkvától, az oly energiaigényes volt, hogy Magyarország takarékosságból előbb-utóbb lespórolta a fele kapacitását: a Kossuth ma is nehezen fogható odaát). Mint Novák Ferenc, a Duna Televízió 5. évfordulójára kiadott könyvben megírta, a műholdas magyar televíziózás szükségességét a bukaresti magyar televíziós szerkesztőségben ismertük fel: több mint negyed évszázada írtam meg e javaslatot, s juttattam át bizalmasan. (Ugyanakkor küldtem át, már második fogalmazásban, a magyarság-, kisebbség- és nacionalizmus-kutató intézet megteremtésére vonatkozó javaslatomat. Világközpontnak képzeltem, posztgraduális akkreditációval, többnyelvű könyv- és folyóirat-kiadási joggal: ha Budapest lesz a vallási, nemzeti, nyelvi, törzsi stb. kisebbségek kutatásának központja, ha idejár majd a világ érintett politikai és szellemi elitje tanulni, akkor szavunk a magyar kisebbségek oltalmazásában is nagyobb súllyal esik latba.)
A szállástörvény még akkurátusabbá tette műholdas javaslatomat: többször visszatértem rá, programszerű koncepciót fogalmaztam. Barátaim műholdkórosnak neveztek.
Mulatok azon, hogy a Duna Televízió engem lábujjhegyen megkerül. Csak akkor nem tehette ezt meg, amikor főszerkesztője, Csáky Zoltán (jó negyed évszázada én vettem fel a tévéhez), leült a bukaresti magyar műsor főszerkesztőjével, Boross Zoltánnal (ugyancsak én vettem fel, ugyanakkor), megünnepelni a romániai magyar televíziózás 25. évfordulóját. Az ebből az alkalomból Székelyudvarhelyen megrendezett tévéközvetítéses sportcsarnoki ünnepségen a több ezer fős tömeg vastapssal köszöntötte az adás egykori szerkesztőit: ez elég fergeteges jele volt annak, hogy a közönség pontosan értette, mit kívánt szolgálni annak idején is ez a társaság. Azaz: tudtuk, nem csak szállást adni tilos a vendégnek – szeretni őt még tilosabb, együtt érezni vele büntetendő cselekmény.