Azt hiszem, az már
nem volt a mindenség része,
túl volt a városon,
túl a teremtésen,
ahol a papa meg a mama éltek,
Nem volt a földön,
nem volt az égen,
menedék volt,
túl a mindenségen.
A mama ételt kevert
a sparhelton egy
zománcos tálban.
Mikor a papa belépett.
Azt mondta:
őrült nagy gáz van,
mert előkerült
az idevezető járat,
s most jön a fiuk,
hogy kinyírja őket,
mert nem teremtettek neki
pénzt, meg nőket.
Hiába bújtak meg régen
túl a földön, túl az égen,
az istengyermek mindenre képes,
hogy teremtő legyen
velük is végez.
Sötét volt már, késő este,
mikor az új isten
az ajtót megverte,
belépett a házba,
abba az őrült nagy gázba,
és fegyvert kapott elő.
Adjatok pénzt – mondta,
különben mindent szitára lő.
A papa azt mondta, nincsen.
Úgy beszélt, mint egy teremtő,
akitől függ, ami történt
és ami eljő.
A mama meg sírt: fiam,
kicsi gyermek –
ahogyan sír egy anyaisten.
Adjátok – mondta megint –,
mert pár haverom kint vár,
pár görög vagány.
A papa megint rávágta: nincsen,
s a fiú akkor, ahogy ígérte,
szitára lőtt mindent,
a konyhát meg a szobát,
a bútorokat, a falakat,
az apát meg az anyát,
de pénzt sehol nem talált.
Mikor kilépett,
a többi görög vagány
már hangosan kiabált,
Sanyi, mennyit hoztál.
A Sanyi meg mondta,
hogy semmi nincsen,
de a görögök nem hitték,
s elkezdték lőni az istent.
És a Sanyi, aki az apám volt,
úgy hevert ott,
mint egy igazi halott.
Én a spájzban vonyítottam
egy kosárban,
mikor jöttek
a nyomozó angyalok,
előhúztak, s azt mondták:
ez itt az én időm,
most már vagyok.
- Vers [5]