Seres László

Nem kéne beijedni. A kultúrharc anélkül ért véget, hogy elkezdődött volna. Pontosabban: nem ez kezdődött el.

Magyarországon a politikusok orális megnyilatkozásait a média és a köz olyan figyelemre méltatja, mintha a megnyilatkozás már maga volna a tett (ennek halála az okoskodás). A politikusi közlés, ha éppen nem súrolja a paródia határát, komoly politikai tettnek, mi több: hírnek minősül egy olyan országban, ahol a véleményformálók a permanens belső szorongás állapotában lesik, mi várható odafentről, a véleményformázottak pedig, a nép, illetve lakóság idegesen várja, milyen direktívához kéretik alkalmazkodni. Nem volt ez másképp a pár hónappal ezelőtti nevezetes polgári hajókirándulással sem, amelynek során Orbán (Viktor, miniszterelnök) kiállt egy kis karaoke-mikrofon mögé, és bejelentette, hogy a polgári kormány a) megteremti végre a várva várt esélyegyenlőséget a gazdasági életben és b) a várva várt egyensúlyt a média területén, mégpedig februárig mindkettőt. A levont tanulság persze nem az volt, hogy politikust nem szabad hajóra engedni (lásd még: médiahajó), nem, az abszurditásból hír lett, az állandó egyensúlytalanság állapotában lebegő sajtómunkások pedig egyetlen Orbán-interjú vagy kormányszóvivői sajtóértekezlet alkalmával sem tették fel a kérdést: elnézést, mit tetszett mondani? Hogyan is fog egy polgári kormányzat egyensúlyt teremteni a médiában februárig? Pontosan milyen eszközei is vannak a kormánynak a média életébe való beavatkozásra? Így aztán, mivel senki nem kérdezett semmit, válasz sem jött, pedig ugye lassan itt a február – és akkor a március sincs messze, sőt, az eddigi tapasztalatok alapján valószínűsíthető, hogy azt április és május fogja követni.

Azért sem kéne beijedni, mert bár a polg. konz. kormány imádja a rendteremtést, rengeteg más dolga van, mint médiaegyensúlyt létrehozni. Itt van ugye rögtön a költségvetés, amit valahogy helyre kell kozmetikázni, hogy nadrágszíjszorítást is fel lehessen mutatni (Járai), meg a választási szociális osztogatási ígéreteket is be lehessen tartani (Orbán). Itt van az Erzsébet téri Nemzeti Gödör, amit be kell tömni fákkal, virágokkal, fénnyel és nemzeti pátosszal; itt van a kisvállalkozók támogatása, ugyanolyan eszközökkel, mint amilyenek miatt Kunost és Kovácsot bilincsbe verték; itt van a drogtörvény meg az egész antimaffia-törvénycsomag, a fél magyar ifjúság, amelyet börtönbe kell küldeni, ha rágyújt egy jointra; itt van a menekültjog, amit jól meg kell szigorítani, nehogy bárki megrengesse jóléti erődünket, magyar bűnöző pedig ugye alig van; és ha mindez megvolt, akkor egy ködös januári délutánon még ugye gyorsan létre kell hozni a nemzeti középosztályt. Nem, a médiaegyensúlyra nem lesz idő, és bár a polg. konz. szándék már látszik, nagyon jó volna, ha a szoclib értelmiség nem rendezkedne be újabb négy év kultúrharcra (vö. népi-orbánus). Már csak azért sem, mert ha kétrét görnyed is, akkor sem fogja tudni megváltoztatni a Fidesz Paranoia Tagozatának (tiszteletbeli elnök: dr. Kövér László) mély meggyőződését, amely szerint a hír szent, a vélemény szabad demokrata.

A sajtó nagy része nyomtatott és privát állapotban van, itt a jobboldal csak cikkei révén tudna manipulatíve beavatkozni, ha akarna, de szerintem nemigen akar, legfeljebb ha jogilag kínálkozik neki egy pofon lehetősége (Kurír), azt jól lekeveri. A politika eszköztára a közszolgálati médiában is igen korlátozott, legalábbis formálisan nézve, ezt Viktor is tudja, ezért nyomulási rádiusza (ugyancsak formálisan nézve) a kuratóriumokon keresztül az elnökök, illetve a vezetés rövid pórázon tartására redukálódik. Ennek persze lehetnek direkt következményei (Feledy-effektus), de hogy ettől majd helyreáll az egyensúly? A média csak önmaga egyensúlyát tudja megteremteni, de ennek minden dimenzióban való végiggondolásához szakmai nyíltságra, gondolkodásra és bátorságra van szüksége. A politika csak és kizárólag azt a vákuumot tudja betölteni, amit az újságírói/szerkesztői munka hiánya, alkalmatlansága, etikátlansága, a belső bizonytalanság, a megfélemlítés és a szervilizmus hagy maga után. Ezt az űrt azonban a politika, ne legyen kétségünk, teljes mértékben be fogja tölteni. Ez a dolga mindenhol a világon, a nyomulás. A sajtónak meg az, hogy a nyomulásnak beintsen, és független maradjon.

A médiakurázsi persze még a nálunk is civilizáltabb (pedig már ugye mi is hol tartunk!) országokban sem feltétlenül magától értetődő dolog. Magyarországon természetesen minden különösebb újságírói tiltakozás nélkül (sőt: csöndes asszisztálásukkal) lehet a napilapok gazdasági és kulturális rovataiban PR-anyagokat közölni, a szokásos (x) megjelölés nélkül; csak nálunk szerkeszthetnek bele pártpolitikusok a róluk másnap megjelenő anyagokba, például a magyar fenomén, a visszafaxolás intézménye révén (minden interjút láttamoztatni kell, ahelyett hogy a sajtó rászoktatná a politikát: tanuljon meg végre nyilatkozni, és vállalja érte a felelősséget); csak magyar (v)iszonyok között rotálhat végig a napilapok véleményoldalain ugyanaz a néhány arc, előmozdítva a karakter nélküli, homályosan szoclib „véleményű” napilapok kialakulását. Ahol nincs belső mértéktartás, morál, profizmus és kurázsi, oda gyakorlatilag minden további nélkül benyomulhat a politika mocskos mancsa.

Márpedig a cél a mocskos mancs kiszorítása kell hogy legyen a gazdaság, a szociális szféra és a média területén is. A nyugdíjrendszert is azért kell minél gyorsabban privatizálni, magánszámlákra terelni, nehogy politikai/érdekegyeztetési alkuk tárgya legyen egy élet munkája utáni megélhetés – a médiát pedig azért kell szerkezetileg államtalanítani, hogy ne pártpolitikai (lobby-)érdek döntsön bármilyen szerkezeti/szerkesztési kérdésről. Három alapvető strukturális változtatásra lenne ennek érdekében szükség:

– Az amerikai alkotmány-kiegészítéshez hasonlóan Magyarországon is alkotmányba kéne foglalni, hogy „az Országgyűlés nem fogadhat el semmilyen, a sajtó szabadságát korlátozó jogszabályt”.

– A médiatörvény módosításával sürgősen meg kell szüntetni a kuratóriumokat a közszolgálati médiában, hiszen ma már elég világosan látszik, hogy nem működik a „pártok garantálják a pártatlanságot”-modell. Az amerikai PBS-hez hasonlóan politikusok helyett kommunikációs szakembereket, profi menedzsereket és nonprofit szakértőket kell a testületekbe jelölni.

– A minimális állam gondolatának szem előtt tartásával radikálisan újra kell fogalmazni a közszolgálatiság alapkövetelményeit. Közpénz felhasználásáról lévén szó, törekedni kéne a legvalószínűbb társadalmi konszenzus, a „minimálprogram” megvalósítására, ami szerény becslésem szerint a hírműsorokra, a kulturális, vallási, nemzeti és társadalmi kisebbségi műsorokra, illetve az időjárás-jelentésre korlátozódna.

A média belső politikai és morális egyensúlyának alapjait valami igen nagyszabású szakmai továbbképzéssel kellene megteremteni. Célfeladat: a befolyásolással szembeni ellenállás kialakítása, a szakmai tudásból következő személyi és lap- (illetve tévés, rádiós) autonómia megteremtése, a szívességek kölcsönös hálózatából következő korrumpálódás kiküszöbölése. Meg kell tanulni, mi a hír értéke: nem feltétlenül az, amit az MTI csinál belőle, és nagyon nem az, amit a politikusok mondanak. Ha szigorúan vennénk a hírérték követelményét, a politikusok megszűnnének a médiában.

Minden médiatörvény felesleges, ha (mindez megtörtént) egy vezető kormánypárt sajtóosztálya betelefonál A Hét adásába, hogy a miniszterelnököt előnytelen szögből vette a kamera; ha egy vezető kormánypárt médiapolitikusa betelefonál a Krónikába, hogy egy róluk szóló tudósítás miért maradt ki; ha egy miniszter sérelmezi, hogy egy vele készült interjú kimaradt a Krónikából (és az illetékes elvtárs még jól bocsánatot is kér emiatt, ahelyett hogy a szerkesztő autonómiájára hivatkozva jól elküldené a politikust); ha egy nagy napilapnál a tulajdonos érdekei miatt nem tényfeltárható a tények egy nem jelentéktelen része, egy felügyelőbizottsági tagról azonban sorra jönnek a jelöletlen PR-cikkek; ha politikusok mobiltelefonon beleszerkeszthetnek egy róluk másnap megjelenő anyagba; ha egy véleményrovat szerkesztői a szerkesztésen túl napi politikai szempontokat és baráti érzékenységeket is figyelembe vesznek egy publicisztika közlésekor. Miért van az, hogy ha egy rádiós vagy tévés szerkesztő kormánypárti politikust lát, akkor ráveti magát, és addig nyilatkoztatja, addig facsar ki belőle minden érdektelent, amíg ki nem jön az ORTT által kimutatott 70-80 százalékos kormánypárti dominancia? Ha a polg. konz. kormány valóban médiaegyensúlyt akar teremteni, akkor éppenséggel saját embereit kellene rövid pórázra fognia.

Hangsúlyozom: a politika mindig, mindenhol bele fog ugatni a média dolgaiba, kis balkáni hazánkban a helyzet még csak fokozottabb. Szekeres Imre semmi meglepőt nem csinált, amikor rátelefonált Princz Gábor nevű barátjára, hogy egy róla szóló cikk ne jelenjen meg a Magyar Narancsban. A hibát a Narancs szerkesztősége követte el: behódolt a tulajdonos érdekei előtt, ráadásul teljesen szükségtelenül, ezt már napokkal később maga Princz is így látta. Függetlennek kell maradni, ki kell harcolni a hír meglátásának és megírási módjának jogát. Az újságíró anyagi és szakmai kiszolgáltatottsága, a hazai neveltetésből, szocializációból származó szervilizmus, tudatlanság és a régi reflexek továbbélése az, amire a politika bazírozhat, ha bele akar ugatni a média dolgaiba.

Amikor e sorokat írom, hallani jó médiahíreket (kifizetik a tévé külsőseit, megszűnik az MTV 2, közpénzből csak egy közszolgálati adót akarnak fenntartani) és rosszakat (a rádióban össze akarják olvasztani a Krónikát a hírszerkesztőséggel, az elnök azt akarja, hogy minden adón ugyanazok a hírek menjenek, a Magyar Fejlesztési Bankban eljátszadoznak az Magyar Hírlap és a Napi Orbánviktor összeolvasztásának gondolatával). Mindenképpen nagy jelentősége van annak, hogy (bár nem a megfelelő, elvi érvekkel, hanem „technikai nehézségekre” hivatkozva, de) a Fidesz ellenállásán megbukott a Lex Pokol, a vélemények helyreigazításának abszurd javaslata, igaz, javított, átdolgozott formában még előkerülhet, hiszen a mai Fidesz már osztja a szélsőjobb médiaparanoiáját: SZDSZ-es túlsúly van, minket itten üldöznek. Ezért ennek ellensúlyozására elkészítettem az alábbi, politikus-kiigazító törvényjavaslatot, a Lex Serest: Az az állampolgár, aki politikustól olyan véleményt hall, amellyel nem ért egyet, vagy amely a világnézetét sérti, ugyanannyi időben elmondhatja ezzel ellentétes véleményét a párt székházában, az érintett politikus előtt. Meggyőződésem, hogy ez nagyban visszaszorítaná mindazokat a verbális közléseket, amelyeket naponta vagyunk kénytelenek elszenvedni a pártpolitikusok részéről. Javaslatomat egyébként szívesen kiterjeszteném a családjog területére is: Az az állampolgár, akinek a házastársa félrelép, ugyanazon a helyen, ugyanolyan terjedelemben bárkit megdughat, akit akar. A dolgozó polgárt szolgálom.

A Beszélő Reflektórium-estjén, 1998. november 2-án tartott kiselőadás javított, bővített változata.

• A hónap üzenete