Angyalosi Gergely: Rába György 1924-ben született, és egészen korán, húszéves kora előtt jelentkezett első verseskötetével 1943-ban. A Magyar Csillagban kezdett el publikálni, és azt hiszem, ma is vállalná a nyugatos hagyományt, amelybe a munkássága, a rengeteg változás és fordulat ellenére beleilleszkedik azóta is. A fordulat éve előtt, 1947-ben még megjelent egy kötete, és utána, ahogy az irodalomtörténetek tapintatosan mondani szokták, hosszú hallgatás következett 1961-ig, hiszen Rába György az Újhold köréhez tartozott, amely körnek a költőit az ötvenes években hallgatásra kényszerítették. Költészetének megértése szempontjából is érdekes körülmény, hogy míg más hasonló helyzetbe kényszerített költők, írók, mondjuk, ifjúsági regények, rádiójátékok írásával, műfordítással próbálták megkeresni a kenyerüket, és fönntartani magukat az irodalmi élet felszínén, Rába György átképezte magát irodalomtörténésznek. A legfontosabb ilyen jellegű műve, amit mindenképpen meg kell említeni, hiszen a szóban forgó kötet címéhez is kapcsolódik, Babits Mihályról szóló klasszikus értékű monográfiája, a mai napig a legjobb ebben a műfajban. Ez a jelenlegi kötet egy válogatott verseskötet, amely tartalmaz új verseket, és tartalmazza 1987-től 1996-ig megjelent köteteinek a sűrítményét, a kvintesszenciáját.
Radnóti Sándor: Amikor az ember egy ilyen beszélgetésre készül, akkor nem darabonként olvassa a verseket, legalábbis én nem ezt tettem, hanem fogtam a könyvet, és az első betűtől az utolsóig elolvastam. Más hatásuk van ilyen módon ezeknek a verseknek, mintha versegyéniségekként közelítenénk hozzájuk, és itt tűnik fel az a rendkívül egységes szövet, amit kialakított magának Rába György, hogy noha nincs a kötetszerkezetben semmilyen epikus elem, tehát nem bontakozik ki történet – ezek mind a szó ideáltipikus értelmében lírai jellegű versek –, mégis egészként, folyamatosan olvashatók, olyan erős a hangnem. Ami egyébként, meg kell mondani, nem csalogatja a közönséget, nem az a típusú költészet ez, ami megudvarolja az olvasót. Eléggé meg kell küzdeni ezekért a versekért, de azt hiszem, megéri. Ez egy jelentős verseskötet.
Bán Zoltán András: Jellegzetesen öregkori költészet az, ami ebben a kötetben össze van fogva. Kései költészet a szónak minden értelmében; szinte kizárólagos témája a halál, az öregség és ezzel kapcsolatban az emlékek, amelyek, hogy finoman mondjam, a női aktokhoz kapcsolódnak. Van egy nagyon jellegzetes verscím a könyvben, Arany töredékei: folytatás. Itt azt írja Rába, hogy mennyire szívesen csinálná azt, amit „Arany tolla kezdett”. Azt hiszem, hogy Rába itt a kései Aranyhoz, az Akadémiai papírszeletek Aranyához próbál kapcsolódni. Ezek a nagyon megrázó, nagyon különös késői Arany- töredékek, rögtönzések, nem nagy igényű dolgok, tehát nem arról van szó, hogy valaki egy összefoglaló, nagy verset akar írni. Számtalan ilyen típusú darab van a könyvben, és ahogy Sándor mondja, tényleg nem udvarolják meg az olvasót. Én azt mondanám, hogy kicsit sprőd szövegek néha, reszelősek és nyersek sokszor, de nagyon nagy élvezettel olvastam, és helyenként egészen megrendítőnek tartom ezeket a finom, nagyon rövid kis verseket. Ugyanakkor persze Rába ír hosszú, összefoglaló, átfogó típusú verseket is. Kiemelném a Lovasom holtodiglan című szöveget, amelyben arról van szó, hogy fölvesz fiatalon, vándordiákként egy „szántásarcú” öreget, ez megdöbbentően szép kép, és aztán holtáiglan cipeli a hátán. És az utolsó sor úgy szól, hogy bizony „az én arcom a gyűröttebb, szakadékosabb”, mármint, hogy az öregénél gyűröttebb és szakadékosabb. Ez megrendítő, és azt hiszem, nagyon jelentős vers.
Németh Gábor: Hát igen, én valóban úgy éreztem, hogy nem vagyok megudvarolva, és nagyon nehezen tudtam elolvasni a könyvet. Az volt rá a trükköm, hogy hangosan kezdtem olvasni vagy félhangosan, magamban. A központozás teljes hiánya ugyanis, ami az én számomra egyébként nem szokott problémát jelenteni, ezúttal hihetetlenül lelassította a szokásos rutinolvasást, olyannyira, hogy arra gondoltam, valószínűleg rosszul olvasom, másképp kellene, valahogy közelebb kell mennem hozzá. Végül is a saját hangom kellett ahhoz, hogy közelebb menjek, akkor ismertem rá az egyébként nagyon pontos közléshatárokra, és arra, hogy a központozás elmaradása itt furcsa módon nem a jelentéssokszorozás eszköze, nem a különböző szintaktikai szerkezeteket keveri gyanúba a mondathatárokat elmulasztó gesztus, hanem ellenkezőleg, pontosan az egyetlen lehetséges felolvasásra, ennek megtalálására kényszerít a szöveg. Csak így tudtam végül is elolvasni, és ezzel átsegített valami idegenkedésen vagy távolságon is, amit közben folyamatosan éreztem, hogy tudniillik a Tandori, a Petri előtti versbeszédnek a fönnmaradása az én versolvasó tudatomtól olyan fantasztikus távolságban van, hogy csak minden hagyományt és a teljes empátiámat mozgósítva lehet hozzá közel kerülni. Tehát azt kellett átélnem, hogy a saját hagyományom, ami ezek szerint egy abszolút modern hagyomány, képtelenné tett Rába György bizonyos értelemben klasszikus versbeszédének befogadására; szóval ez volt az én olvasásomnak a belső minidrámája.
R. S.: Érdekes, amit mondasz, nekem épp úgy tűnik, hogy ez nem az általad említett költők előtti, hanem ezzel a – talán ez a jó szó – ezzel a sprődséggel inkább nagyon is modern versbeszéd. Megkockáztatom, hogy helyenként szándékos rontások vannak benne, amelyek a diszharmóniát célozzák. Nyilvánvalóan öregkori költészet, ehhez fontos másik Arany-utalás a Ha csonkán, ha későn című vers is. Mégis azt mondanám, hogy nem értek egyet azzal, hogy szűk volna a kötet tematikája. Szerintem éppen hogy nagyon széles a tematika, csak a széles tematika előtt van valami, amit áttetsző függönynek nevezhetnék, és amitől nem kirobbanóan életszerű ez a sokféle tematikai irány, amiben a kötet mozog, hanem inkább úgy hat, mint ahogy az egyik versben írja, hogy minden kései vers kihúzott tüske.
N. G.: Én nem tudom, talán a nagyon erős metaforizáltság, és a metaforák ízlésvilága idézte elő azt az élményt, amiről beszéltem. Tehát az én ízlésem szerint az optimálishoz képest hihetetlenül túl van zsúfolva olyan elemekkel, amelyek viszont mindig újrakezdik a metafora világának a felépítését egy versen belül. Tehát olyan hasonlatkörökbe, olyan hasonlatbokrokba nyúl bele két-három soronként, amelyek külön-külön is nagyon erős költői gesztusok, így együtt pedig szinte rám zúdulnak. Éreztem a sprődséget, de éreztem közben egyfajta erős túlzsúfoltságot is. A költői ént, minden sprődség vagy rezignáció ellenére, a hagyományos lírai eszközökkel fölfelé stilizáló rendszert érzékeltem. Ennél pontosabban, sajnos, nem tudom megfogalmazni. Nyilván példákat kellene hoznom, mondjuk: „olajágért minek röptetné ki galambját”. Szóval olyan világot idéz meg a számomra, amely világban én már nem mozgok otthonosan, amelynek a költői gesztusai már nem olyan ismerősek a számomra. Látom, hogy ez a költészet tud arról, hogy mi történt, mondjuk, a XX. századi költészetben, tehát nem gondolom, hogy mindenestül a klasszikus hagyomány foglya volna, mégis a hatása az én számomra nagyon erősen ehhez a hagyományhoz köti.
A. G.: Rába György egyszer azt írta a költészetről általában, és azt hiszem, ez a saját költészetére is vonatkoztatható, hogy a költészet a lényeglátás és a szavak ünnepélye. Mind a három szó nagyon fontos ebben a meghatározásban. Először is az, hogy ünnepély. Tehát mindenképpen egy fantasztikus szelektivitásra utal, minden fölöslegesnek a lecsupaszítására. Ez viszont egyfajta misztikumhoz vezet: egy lényeglátó gesztus határozza meg, hogy mi a fölösleges, és mi nem, és akkor van kész – idézőjelben – a vers, hogyha minden felesleget sikerült elhárítani nyelvileg ennek a lényeglátásnak az útjából. És mindenképpen ünnepély visszaadni a szavaknak az ünnepi jellegét, ünnepi ruhába öltöztetni a nyelvet. Ez már önmagában meghatároz egy attitűdöt, amely, például Kulcsár Szabó Ernő véleménye szerint, és az ő kategóriáival élve, a késő-modernség és a posztmodernség határán mozgó költészet attitűdje. Itt a késő-modernségnek az a kritériuma, hogy nem adja föl a szilárd, központi maggal rendelkező költői énnek a vízióját. Állandóan küzd érte, noha állandóan a kudarcot éli át ezzel kapcsolatban, és állandóan újra elkezdi felépíteni, hasonlóan ahhoz, ahogyan, mint mondtad, a metaforáit kezeli. Igenis, ünnepély a költészet, tehát (ahogy a mostanában divatos szlengben szokták mondani) nem a nyelv uralhatatlanságának a tapasztalata hatja át. Ez nem azt jelenti, mintha ebből a versvilágból az sugározna felénk, hogy olyasvalaki beszél, aki állandóan kézben akarja tartani a dolgokat, szó sincs róla, csak meg akarja csinálni azt, amit a nyelvvel meg lehet csinálni. Valaki itt tudatosan válogat a nyelv adta lehetőségek közül, és ez egy bizonyos posztmodern krédóba valóban nem fér bele.
R. S.: Sőt azt mondanám, hogy a nyelv uralhatatlanságának a tapasztalata a legnagyobb költői ajándék, amit ő el tud képzelni, amint ez a nagyszerű kis japán versből, a Weöres Sándor-hommage-ból kiderül. Hogy tudniillik éppen ez a számára idegen, ami nem az ő költészete, és nem az ő költészeti képe, hanem inkább ellenkép a saját költészetén belül. Jellemző, hogy elkerüli azt, amit a Weöres-féle költészet ki szokott hívni, hogy az Hommage adaptációja vagy utánzása a Weöres-verseknek. Úgy kezdődik, hogy „Négy égtáj felé házi pagodája ereszére csengőket aggatott folyvást a szél, az ezüstön, a bronzon csendített víg mord lágy tört dallamot”, a vége pedig így szól: „és tudtam róla, hogy csengettyűi nyelve csak testében zsong-bong az emberi esélyek összkara, és ezt a cselt is a mókára fúrt agyú neveti, ám ahogy ujján a magasba intőn futott olykor a villám lángja át, ráocsúdtam, milyen, ha múlandó, az énen túlra hág”, vagyis a nyelv uralhatatlansága, az énentúliság éppen a legintenzívebb, legerősebb költői produkcióhoz kapcsolódik, amit ő egy erős tradíció ágán kétségkívül nagyon nagy csodának tart. Bizonyos értelemben a megvilágosodásnak, a numen adest csodájának.
B. Z. A.: Poszt-Nyugat meg későmodernség meg Újhold stb., ilyeneket mondunk Rábával kapcsolatban, ugyanakkor kapcsolódnék a Rakovszky Zsuzsa-beszélgetésünkhöz, ahol szó volt az eufóniáról. Na mármost a Rába-féle költészetben szinte semmiféle eufónia nincs.
R. S.: Vagy legalább nem törekszik rá.
B. Z. A.: Annak ellenére, hogy majdnem minden verse rímes – rendkívüli rímtechnikával dolgozik egyébként, hihetetlen ravaszul és nagyon-nagyon-nagyon finoman helyezi el a rímeket –, a legritkább esetben eufonikus a szöveg. Ezért csodálkozom, Gábor, azon, amit mondtál, mert én bizony nagyon kevéssé láttam, amire utalsz, ezt a bizonyos késő-modern vagy poszt-Nyugatos nem-tudom-micsodát. Itt van például egy vers: Egy sütetnyi élet. Már a cím is nagyon is az eufónia ellen hat, és megint azt lehet látni, amit Sándor mondott, mintha szándékosan el lenne rontva. Kicsit dalszerű a vers, és mégis van benne valami groteszkség, valami furcsa nem stimmelés.
A. G.: Talán éppen a nyugatos hagyománytól rugaszkodik el.
B. Z. A.: Én is ezt látom.
A. G.: Miközben az is jelen van, gondoljatok a címre, ami egyértelmű Babits- és Jónás-utalás.
R. S.: Nagyszerű cím egyébként.
B. Z. A.: És nagyon jó az a vers is.
A. G.: Soha senki nem kérdezte meg, hogy mit szólt a cethal. Mindenki Jónás és az Úr problémáin gondolkodott, a cethalat soha nem kérdezte senki. Ez arra is utal a maga ironikus mivoltában, hogy bizonyos szerepek annak a számára is kiürültek, aki eleve ebben a nyugatos hagyományban helyezte el magát, és ebből indult. De mint téma, mint harcterület állandóan adja magát ez a problémakör.
R. S.: Van egy katalógusa is, ami a nyugatosságra emlékeztet: megemlíttetik Kálnoky, Pilinszky egy másik versben, Toldalagi Pál, világos, hogy miket tekint testvéri jelenségnek. És természetesen mindennek az elején ott van két nagy szellemkéz, Arany és Babits. Az ünnepélyességgel kapcsolatban egyébként én éppen azt hangsúlyoztam volna, hogy együtt olvasva nem feltétlenül individuális versek, tehát valóban ünnepélyes versek, de nem ornamentikusak. Nincsenek fölösleges vagy nem fölösleges díszítmények, ezt próbáltam ezzel a nem-megudvarlással az elején. És ha megnézzük az Apák és fiak című verset, ez olyan ars poetica, amelyben szembeállítja magát az apákkal – „a XIX. század szökevényei a század elején” –, ezeknek a farsangoló, alakoskodó álöltözködésével, ornamentikusságával, a lázzal, a mámorral, a szépség igézetével állítja szembe a maga és a maga korának a költészetét, amely „kóbor disznó, krumpli kantinszemétből, s posztónk szálakra nyűtt fésűje”, és itt jön az az említett Pilinszky-idézet is, hogy „mint szalma közt kidöntött pléhedény, ez a világ”.
N. G.: Az a baj, hogy nem tudom rendesen, csak ilyen nagyon civil fogalmakkal körülírni, mire gondolok. Van a beszédmódnak bizonyos emelkedettsége.
B. Z. A.: De ez az, hogy nincs.
N. G.: Számomra van. Ébredés helyett azt mondani, hogy ocsúdni, ez fölstilizálja a beszédet akkor is, ha a szerző minden erővel lefelé nyomja a saját verseit. Vagy amikor valaki problémátlanul mókusként ábrázolja saját magát egy hatalmas allegóriában, az az én számomra már komikus. Tehát egyszerűen nem tudok vele menni ezekben a pillanatokban.
B. Z. A.: Te úgy gondolod, hogy problémátlanul ábrázolja önmagát „mókusként”?
N. G.: Nem tudom.
B. Z. A.: Tudom, melyik az a vers, én nagyon szeretem, tele van hihetetlen groteszk részekkel.
N. G.: Tudom, ha a költő önmagát mókusként ábrázolja, akkor célja föltételezhetően nem az, hogy lángoszlopot lássunk a mókus helyén, a témaválasztásban vagy a helyzetek megoldásaiban mégis van valamifajta klasszikus költői tudatosság, ami az én számomra idegen.
B. Z. A.: Fals?
N. G.: Igen, de tulajdonképpen inkább hallgatnék erről, úgy, ahogy van, mert valahogy sértőnek is érzem, hogy kötözködöm ezzel a kedves emberrel.
A. G.: Személetmódbeli különbség. A kultúrához meg általában a költészethez való viszony kétségkívül megváltozott azóta; kell egy bizonyos erőfeszítés ahhoz, hogy átlépjünk egy szakadékot, ami elválaszt minket, de ezt meg lehet tenni. Ez nem is kérdés.
N. G.: Persze, ezért mondom, hogy rosszízűnek is tartom, mégis beszélek róla. Tehát ha nagyon durván akarok fogalmazni, van egy olyanfajta irodalmi beszédmód, amelyet azzal a fordulattal szoktam a magam számára jellemezni, hogy elkerüli a szóismétlést, ami tehát egy teljesen másik hagyomány, egy másik iskola, egy teljesen másik világ egész értékrendszerét jelképezi számomra. Át tudom élni, meg mindent megteszek, hogy sikerüljön, a végeredmény mégis az, hogy csak a távolságot tudom csökkenteni; tehát ezeknek a fordulatoknak a tónusában, a hasonlatkörében, a valóban erős és akart, mindenképpen szándékos költőiségében van valami számomra átélhetetlen, ami az én bajom, és nem a Rába Györgyé, valószínűleg.
R. S.: Azért van így, mert ezek a versek most íródnak?
N. G.: Vagyis hogy mit csinálok, amikor Arany Jánost olvasok?
R. S.: Igen, ezt akartam kérdezni.
N. G.: Arany Jánost például abszolút tudom olvasni, e nélkül az érzés nélkül.
R. S.: Pedig erősen kerüli a szóismétlést.
N. G.: Valóban. De nem az én lelkem az érdekes, ebben a ritka esetben. Van egy egészen rövid kis vers, amiben a költő arról beszél, hogy azért hagyja torzóban, mert úgyis mindenki kötözködni fog; tökmindegy, mit csinálok, belekötnek. Ez is direkt rontott vers, van benne egy hiba, amivel nem tud az ember mit kezdeni, mintha saját magán prezentálná ezt a vázlatszerűséget. Ez nagyon szimpatikus.
R. S.: De ugye ez a torzó nem feltétlenül a műre vonatkozik, ez az életre vonatkozik.
A. G.: Hát arra utal, amit te itt provokatív kérdéseddel ki akartál váltani a Gáborból, hogy hogyan olvas az ember Arany Jánost. És hogy ez a Barthes-féle olvasható-írható kategóriapáros éppen az átmeneti esetekben működik a legjobban.
R. S.: Te mégis Rábát szeretnéd átírni, Aranyról nem jut eszedbe, hogy átírd.
A. G.: Eszembe sem jut átírni. Itt olyan különbségekről is szó van, amelyek, mondjuk, Rakovszky és Rába között is fennállnak. Mind a ketten elhelyezhetők ugyanabban a tradícióban vagy ugyanabban a hagyományban, és mégis, őrült nagy különbség! Abban, ahogy Rába verseit olvassuk, benne van az a tudás, hogy a Nyugatnak a harmadik nemzedékéhez tartozik, vagy oda csatlakozik, hogy ilyen és ilyen a költői hordozóelem, ami körülveszi, ez az elmúlt negyven-ötven év, amelyet eltöltött az irodalomban, és ez mind meghatározza azt, hogy mit engedélyezünk a számára – ez az engedélyezés természetesen ironikusan értendő –, hogy mit írhat le mint kortársunk. Nem írhatja le ugyanazt egy most tizenhat éves ember, mint Rába György, nem írhatja le, egyszerűen nincs számára megengedve.
B. Z. A.: Itt válik fontossá az öregkori művészet kategóriája, amihez abszolút hozzátartozik az, amit te most elmondtál, az egész irodalomtörténeti rész, és nemcsak az életkoriság…
R. S.: Ennek az irodalomtörténeti vetületnek egyébként ő maga sokkal inkább tudatában van, mint bármely olvasó. A versek születését is erősen befolyásolja, lásd mindjárt maga a cím, a Vonakodó cethal.
N. G.: És nem is akarja elkendőzni ezt, abszolút becsületes költészet, mert minden ponton szembenéz azzal a beszédhelyzettel, amiben a nyolcvanas vagy kilencvenes években egy ilyen típusú költészet megszólal. Éppen azok az eszközök, amelyek ellene dolgoznak, lelassítják a befogadást, és arra kényszerítenek, hogy ne elégedjek meg azzal, hogy egyszer átfutom ezt a kötetet, vagy hogy megálljak annál a tapasztalatnál, hogy ez valami távoli, tőlem idegen dolog, amihez semmi közöm nincs, egyúttal rákényszerítenek, hogy megkeressem a saját kapcsolatomat a könyvvel. Ez meg is történt, és csak ezen túl maradt némi salakja a tapasztalatnak, vagy nem tudom, ami miatt ilyen furcsa a viszonyom a könyvhöz. Tehát ezért vannak ezek a tétova megjegyzéseim.
A. G.: Nekem is meg kellett küzdenem a saját, legalább húszéves előítéletemmel kapcsolatban.
R. S.: Ez mi volt?
A. G.: Hát az, hogy ez egy művelt irodalmár, aki verseket ír, holott nem biztos, hogy ezt kellene tennie. Túlságosan művelt, túlságosan sokat tud a mesterségről, szakmáról, túlságosan absztrakt, kínlódik is ezekkel a dolgokkal, úgy érzem, mindez a számára is problémát jelent, tehát nem egyszerűen arról van szó, hogy nem részesítették kellő kritikai fogadtatásban. Egyébként nem részesítették, tényleg. Alig néhányan írtak róla.
R. S.: A saját körén belül is nagyon szélen álló ember volt. Nem véletlen, hogy Pilinszkyt, Kálnokyt és Toldalagit említi csak.
A. G.: Érdekes, hogy a Rákos Sándor öregkori dolgaival viszont tényleg nagy hasonlóságot mutat.
R. S.: Gondoltam, hogy elő fogod venni.
A. G.: Van valami közös a versekben megjelenő élethelyzetekben, a szcenírozott búcsúzóversekben – de ettől eltekintve a különbözőség a lényegesebb. Van olyan költői egyéniség, amelyik ledobja magáról a hasonlatokat.
Rába György: A vonakodó cethal. Nagyvilág, 980,- Ft.
- Kultúra [5]