Gábor Miklós

Nyomtatóbarát változat

1990. január 8., hétfő

Szombat-vasárnap életem egyik legsikeresebb és legkedvesebb premierje (Eörsi Pista: Az interjú, Lukács György szerepe, Játékszín, rendező Babarczy, partnerek: Koltai Robi, Básti Juli, Egri Kati, Törőcsik, no meg maga a színház, a Játékszín és Berényi Gábor). Hosszú idő után mintha ismét barátok közt, intelligens emberek közt lennék, akik ráadásul szeretnek és elfogadnak. A premieren Hirtling Pistáék, no meg Trokán Péter (igazi kovboj, mintha Gary Cooper játszaná, olyan ő). És elsősorban Hendrikje, aki mindig ott van, és izgul értem, okosan, tisztán ott van, vigyáz rám, egyszerűen: ott van! És szép.

Premier után Eörsi Pista lakásán gulyásleves és egy fiatalabb nemzedék, köztük már árvácskán vagyunk.

És pénteken egy csomag: könyvem (Kos a Mérlegen) első kefelevonata.

Így kezdődött az év.

1990. január 13., szombat

Néhány kritika azon igyekszik, hogy mennybe vigyen. De ki fogja fel, hogy mi történik velünk ilyenkor?

Talán túl merész vagyok, talán nem is bírnám fizikummal, de… ha akadna vállalkozó rendező… talán… most el tudnám játszani Leart. Ebben minden rendező cserbenhagyott. (Aki meg nem, azt én nem vállaltam.) Ruszt inkább vidéken rendezte meg, mással. Ács másként képzeli. Kedvem volna most, az új sikerrel a hátam mögött szemükre hányni, hogy ez a szerep kimaradt az életemből, de hát a sérelmeket mindig előbb megunom és elfelejtem, mintsem eszembe jutna elégtételt venni. De mégis, talán a Lear… de kivel? hol?

1990. január 17., szerda

MGP fantasztikus kritikája a Népszabadságban.

És miért nem örülök zavartalanul az ilyen igazán mennybevivő kritikáknak sem? Egy ripacsnak semmi sem elég? No persze ez is. MGP kritikája – legyünk csak tárgyilagosak – kézcsókot érdemel. Mégiscsak ért ez az ember a színházhoz, bár ítéletei nem mindig érvényesek. (Néha éppen mert annyira hozzáért! Nem lehet valamihez érteni elfogultság nélkül!) De hát ez igazán természetes. (Az értékrendszerek közt legnehezebb objektíven mozogni.) De aztán még: ez a kaján agyú, okos ember se tud másként dicsérni, csak pátosszal? (Még ő se ért igazán a színházhoz!?) Mindenféle „emberi” dolgokat keres, például az én személyes politikai élményeimet ő is, hogy megértse és megmagyarázza, ami a premieren történt. Pedig hol vagyok én már attól, amiről ez a darab „szól”! ’56 óta semmi érzelmi kapcsolatom sincs a „Párttal”. (Bizony az én könnyeim nem jönnek ki, ha a Bunkócskát hallom, ó Hilda!) Úgy vagyok én a Párttal, mint bármelyik magyar állampolgár. Igaz, könnyen megemésztem egy kommunista szerep észjárását és dialektusát. Mintha például göcseji szerepet osztanának rám, és ismerném a göcseji nyelvjárást.

Persze bosszant, hogy most a történelem felböfögi életemnek azt a néhány esztendejét, amikor hülyeségem és színészi szervilizmusom legtisztábban lelepleződött. Bosszant, hogy mostanság, legtöbbször jóindulatúan, éppen az „én érdekemben”, annyian emlegetik azt a szinte gyermeteg lelkifurdalást, amelyet nyilván átéltem én is, főleg az ’56 előtti néhány évben, de amelyhez már évtizedek óta semmi közöm. Ismét csak: közönyösebb, tehát feledékenyebb vagyok, mint ők? Vagy csak: én bevallom: ’56 után elhatároztam, hogy megmutatom nekik! És úgy lett. Megmutattam, bandázs nélkül. De hisz valamennyien – vagy csaknem valamennyien – ennek a magyarhoni kotyvaléknak az elemei vagyunk csak. Egykutya.

És hát miről is „szól” ez a darab? Az egész Lukács-ügyben engem semmi sem érdekelt abból, amiről a kritikák kivétel nélkül beszélnek. A közönség se arra reagál. A közönség nevet a politikai kabarén, élvezi az öregember találó írói (és színészi!) jellemrajzát, meg-megrendül az öregség és haldoklás, mi tagadás, kitűnően megcsinált, nemcsak kíméletlen, de melegen átélt folyamatát látva… egyszóval a közönség színházban van.


Jó szerep ez a Lukács, vagy nem?

Én kitűnőnek tartom. Más a felfogásom a „jó szerepről”, mint a magyar szakma többségének. (Ez az egyik bibije – szerintem – a magyar szakmának.) Ilyen meg olyan okokból ismerem, hogyan izzadja ki az élet az intellektuális locsogást. Nyilván ez volt a Hamlet (és más példa: a Sarkadi-féle Simeon, sőt: a Hermelin!) egyik „titka” is. Számomra a filozófia éppoly emberi váladék, mint a líra, mint Rómeó vallomása Júlia erkélye alatt, vagy Richárd gyilkos tervezgetései – minden, amiről egy színdarab szólhat. Az emberi erőfeszítés és tehetetlenség, a bukások és talpraállások kísérője, ürügye, tünete. (Ezért tartanak engem „okosnak”, holott érzelgős ripacs vagyok. Nem vagyok se tragikus, se emelkedett lelkecske. Naplóm erre is dokumentum: nyafogni nyafogok, de tárgyilagos vagyok, gyerekesen gonosz és jóhiszemű egyszerre. Egyszóval: színész tűzön-vízen át, elkényeztetett. Még naivságom és ártatlanságom is innen. Elvégre még Ceausescuban is volt ártatlan gyerekesség, például még ő is hitt a hízelgőknek, a nyomorult!)

A politika? Nos, igaz. Ha Lukács például egy nagy fizikus lett volna, és a fizika problémáiról értekeznénk ott a színpadon mi ketten Eörsi-Koltaival, keveseket érdekelne. Ez természetes. Mindig azt a furát éreztem, hogy itt nem lehet krimit írni, mert itt a detektív nem detektív, a rendőr nem rendőr, a gyilkos nem gyilkos, az úr nem úr, a szolga nem szolga, vagyis: itt (mármint a szocializmusban) minden szituáció hamis. Az elmúlt negyvenvalahány év valószerűtlen, és az volt akkor is, amikor volt: egy rendszer, amelyben nem működtek a műfajok. Ha egy műfajt komolyan vettél, azonnal belekeveredtél a kényszerbe, hogy leleplezd a „rendszert”. Ez tény. Ennek nem a hazugság jelenléte volt az oka, nem a titkos bűnök, nem a képmutatás stb., mindez minden emberi rendszer szerves része, amitől ez a rendszer valóban elviselhetetlen volt, és valahogy „nem valóságos”: az egésznek az… intellektualizmusa… vagy mi… kiagyalt volt… csak Swift találhatott ki egy ilyen rendszert… Mellesleg ki is talált, a Gulliverben van egy ország, amelyet egy felette fenyegetőn lebegő sziget tudósai tudományosan irányítanak, és ezért ebben az országban a házak romba dőlnek, a földek nem teremnek stb., majd megkeresem, mi is a neve ennek az országnak.

A politika e pillanatban mintha pótolná színpad és közönség megegyezését, amely nélkül nem értenek szót, amely nélkül a közönség nem hisz. (Mint ahogy hitt évszázadokon keresztül abban, hogy gyilkolni bűn, hogy nőnek a férfit megcsalni bűn stb.) A politika azonban e világban csak cinkosságot tud teremteni, cinkosságot az elhallgatásban. Eörsi darabjára mintha ez nem vonatkozna. De miért nem? Hogyan? Mitől nem? – bár látszólag az egész darab a politikával foglalkozik – Az interjú nem inkább (!) politikai dráma, mint a Richárd vagy a Hamlet. Csak annyira az, hogy a közönség „kapcsolhasson”. Ennyire „közügy” itt a politika, nem jobban. (Azt már persze Eörsi Istvántól kéne megkérdezni, hogy ő mit szól ehhez.) Úgy közügy, ahogy közügy minden, ami egy királlyal történik. Merthogy ez a Lukács királyi figura. A politika mintegy kulcsot ad a közönségnek, kézenfekvő, azonnal érthető eligazítást, és ezzel megkönnyíti, hogy a néző odaadja magát. A politika lehetőséget ad, hogy a közönség átélje azt, amiről nem tudja, micsoda. Ilyen közös platform, talán inkább csalétek, úgy látszik mindig kell. Azonban Lukács György filozófus „politikai jelentősége”, „értékelése” vagy akár „jellemzése”, mindez semmit se magyaráz meg abból, amit a közönség átél. (A tévében a hiperokos Mészáros Tamás, akit nem szívesen bántok, hisz a színházi Tassónkról hajszálpontos és a maga módján elragadtatott kritikát írt, most, Az interjú ürügyén a tévében nem is a darabról vagy az előadásról beszélt, csak magáról Lukácsról, a történelmi eredetiről.)

Ha megkérdeznék: végül is miből táplálkozik a színpadi Lukács rendíthetetlensége? nehezen tudnék válaszolni. De ez a makacs helytállás… Sztálinról mi a mondanivalója? Olvasta Hegelt? – kérdi ravaszkodva. És igaza van! Neki ez a fontos. Így is lehet! – és nem csak taktikából, dehogy! Ez tetszik mindenkinek! Hogy Lukács fensőbbsége érinthetetlen! Még akkor is, ha pózol! Még Lukács gyávaságai, megalkuvásai, azok is az egész ember hősiességének tünetei! Ez az ember fütyül ránk! Amit most játszom, az változatlanul ugyanaz, amit mindig játszottam: Lukács György fensőbbségét, királyságát ugyanúgy a humor és az irónia teremti meg, mint Henrikét vagy Gergelyét, vagy akár Hamletét. Vagy a Hermelinét. Nemcsak a színész iróniája, hanem az alak (a szerző?) öniróniája is. A humor adja Lukács fölényét a halállal szemben is. (Hisz a halállal is szellemeskedik. „A kórház… ott…” – mondja, amikor már beszélni alig tud, mármint hogy ott találkozhatik azzal, ami még érdekes, amit még nem ismer, a határt nem ismerő tudásvágy fölénye ez.) Lukács győztes marad akkor is, amikor ügye elveszett. Végül nem egy ügy sorsával kerül szembe, hanem a halállal… végül? Az első mondatokban már!

Itt, ebben az előadásban az történik, hogy az „igazság”, az idei, amelyről mindannyian meg vagyunk győződve, amelyben mindenki egyetért, szerző, színész, közönség, még a díszletmunkások is, egyetértettünk már akkor, amikor beléptünk a színházba, ez az „igazság” csődöt mond, nevetségessé lesz, méghozzá nem egy másik igazsággal szemben (ahogy Brecht gondolta, legalábbis vallotta), hanem egy ember erkölcsi ereje (és itt nem számít a rengeteg blama, amelyet Lukács fejére olvas Eörsi is, sőt!), egy ember töretlen okossága, humora – és bája! mellett. Van itt valami, ami túljár az eszünkön, amit nem győz le senki és semmi! ennek örülünk, ha nem is merjük bevallani!

Persze, hogy a darabba Eörsi a megfelelő helyeken elbujtatta az „emberi indokokat”, hogy Lukács miért ilyen, hogyan lett ilyen, hogy miért lett kommunista, és miért lett hű a Párthoz tűzön-vízen át stb. Hisz Eörsi ezt kutatja éppen, erről szól a darab: Eörsi István nem érti, hogy mit eszik ő ezen a Lukácson?! (Mennyire más ez a bájos Lukács, mint Naphta!) „Gyuri bácsi”?! – no igen, Eörsi tehetsége és tisztességes okossága – hogy is mondják? a szíve – odaíratta ezt a darab végére. Ez fontos! Ez a melegség! Hál' istennek az ő darabja is olyasmiről akar szólni, amiről nem tud szólni. Hál' istennek (és ettől a siker!) a szerző és a szerepbéli Eörsi magyarázatai éppúgy csődöt mondanak a figura cáfolhatatlansága, megfejthetetlensége előtt, mint ahogy bűnei és gyengeségei elvesztik jelentőségüket, ha nagyságáról van szó… hát igen! ha tetszik: Lear! Hűség? De mihez? Mihez hű az én Lukácsom? (Eörsi Lukácsa!?) A sikertelenséghez! Soha nem fogadta el a sikert!

(Személyes tapasztalatom? Talán itt van az én ostoba „bűnöm” is. Hogy Sztálin-alakításomért kaptam Kossuth-díjat! Ezért rám foghatják, hogy nem vagyok igazán sikertelen! Nem azt tartják számon, hogy miért nem kaptam Kossuth-díjat, hanem azt, amiért kaptam. Ez volt a blama! Ezt én nem, csak ők tehetnék jóvá: ha most ők adnának egy másik Kossuth-díjat! Ez ellen valószínűleg megint csak nem tudnék védekezni. De ezt úgyse teszik meg, rajtam hagyják a Sztálin-féle Kossuth-díj szégyenét [mintha valóban nagyobb szégyen lenne, mint a többi] – és azt kell mondanom: jól teszik! Legalább ennyim marad: csodálkozhat a világnak az a pirinyó része, amelyet ez egyáltalán érdekel, hogy lám, hisz nekem tulajdonképpen nincs Kossuth-díjam! És ha a szerep tartalmi részéből valami közelről érint, akkor ez, a sikertelenségnek ez a filozófiája és diadala – amely egy színésznél legalább olyan csudabogárság, mint egy kommunistánál, egy politikusnál, ez a Lukács-féle [Eörsi-féle?] indiánromantika! És ha valamiért a Lukácsnak sikere van – ha valamiért a közönség szereti – és szeretett engem is, végig életemben –, hát ezért. És erről szól a Lukács. Nekem erről. Amiről a többi is: a mohikánokról!) (Mindig utolsó a mohikán?)

(Csavaros kerülőút! De van benne rendszer, csak végig kell gondolni. Az a sikerem, hogy sikertelen vagyok!)

Már többször tudomásul vettem, hogy semmi se ráz meg annyira, mint amikor a tömeg üldözi, a tömeg megszégyeníti a magányos embert – és semmi se olyan örvendetes, mint a magányos seriff győzelme.

1990. január 18., csütörtök

Székely Gábor behív a rádióba egy Spiró-szerepre. Megszokom már végre, hogy aggastyánokat játszom, és haldoklok? Nem hiszem. Ilyen szerepekben sose találtam örömöm – akkor meg minek csinálnám? (Ez még a Lukács–MGP-témához.)

A „sikertelenség” nem jelent „bukást”, sőt. Talán egyszerűen „sikertelenség” – szuverenitás. (Hogy közérthető legyek. Valószínűleg ennél sokkal több.)

1990. január 21., vasárnap

Lehet, hogy ez a dolog, a „rendszereknek” ez a cseréje, most valamennyire sikerülni fog. Nem szabad jósolgatni. Fene tudja, valami csak lesz itt, nehéz elképzelni, hogy ne legyen jobb, mint ami ide vezetett.

De tán még ez se biztos. A magamfajta persze utálta a hazugságot, a cenzúrát meg a többit, reggeltől estig irritált a világ, amelyben élnünk adatott. De az emberek többségének volt ezeknél fontosabb gondja is. Most persze utálják a kommunizmust, már csak azért is, mert túl soká tartott, és túlságosan mozdulatlan volt. (No meg mert Sztálin és Zsdanov ellenére még mindig „értelmiség-gyanús”.)

A legszörnyűbb a Balkán lelepleződése itt, hogy hová is jutottunk az Aczél-féle bölcs megbékélés színfalai mögött, a „vasutasok” (legszebb nagyapám vasutas volt), e világ nem változott, a rossz szagú, vastag és sötét posztóruha, a sapkán az arany zsinórral kivarrt szárnyas jelvény, a nyugdíj, az antiszemitizmus meg az Isten-Király világa. Egy gyűlésen már egy barátcsuhás szónokot is mutatott a tévé. És ez a sok vénség! És mindig, mindenütt a nemzetiszínű zászló meg a korona és a frázisok… Röhej, a kommunisták hozzá se tudtak érni ehhez a néphez!

1990. január 25., csütörtök

Mégiscsak fantasztikus ez: mindennap leülünk a tévé elé, akár egy földalatti bunkerben is élhetnénk, mint egy titokzatos vezérkar vagy tudós kísérletezők, és nézzük napról napra a hihetetlennél hihetetlenebb történelmet, közelről bámulva kivégzendők arcába, osonva falak tövén az orvlövészekkel, vagy éppen hegyek magasából pillantva a lenn hullámzó tömegekre (ha gyorsítunk, hisz videón ezt is lehet, valóban rovarok ezek, azt is megértem végre, hogy az egy napig élő bogár ugyanannyit él át, mint a száztíz esztendős kaukázusi agg, hisz ahogy a gépezet forgása megszabja, gyorsabban él, a gyorsított képen ugyanaz a lény ugyanúgy kapkodja fejét, ugyanúgy vakaródzik, mint imént lassabban tette), az orrunk előtt birodalmak bomlanak szét, Lenint a lázadó tömeg égeti fejjel lefelé, jönnek és mennek, eltűnnek a süllyesztőben, egy darabig még őrizgetjük őket a szalagon, felszólalásaikat és karjuk handabandáját, aztán letöröljük őket, hogy spóroljunk a szalaggal, majd megbánjuk, hogy nem őriztük meg a mindennapi időjárás-jelentést is – de minek? Lemondtunk. A történelem mindennél érdekesebb, fordulatai a legváratlanabbak, életünk és halálunk, de el is tekinthetünk tőle. Ami marad, emlékeztet valami másra. Csak felidéz, önmagában nem jelent semmit. Amit történelemnek nevezünk, valahogy összeáll. A mai felvétel nélkül persze igaz, a felidézett múlt se jelenne meg. Az örök dominóelv, az örök csikicsuki, a monoton mozgások sorozatai, fordulatokon, árulásokon át ugyanonnan ugyanoda és ugyanott, végül újra meg újra a felkiáltás: Ki hitte volna…? „…elámulunk…”?

Rettegek a siker megszégyenülésétől, de a sikertelenség is szégyen, szégyellenék boldogtalan lenni (A hallgatag ember! – ez az!).

1990. május 6., vasárnap

Az Interjúnak alig van közönsége, mégis siker. A nézőtér első soraiban összegyűlnek a látogatók, és mi nagyon szépen eljátsszuk nekik a darabot. Egy pillanatig se érezzük, hogy megbuktunk, azt a kínt, amit az üres nézőtér jelent a színésznek. Ez a „gyülekezet”-hangulat, nem is tudom, minek szól, nem tudom, mi hozza össze ezeket a látogatókat úgy, ahogy annak idején összegyűltek a baloldali esteken, némileg ahhoz is hasonlóan, ahogy az Oszlopos stúdiótermében, vagy némely kecskeméti előadásokon, mégsem egészen úgy, mert most ebben nincs semmi „földalatti”, semmi ellenzéki összebújás. Talán nosztalgia? Emlékezés? (Nem Lukács Györgyre, inkább arra emlékeznek az értelmiség bizonyos korosztályai, amikor olyan nehéz volt „szabadnak” lenni? Az ellenzék a kettős múltjára… hisz egész jól éltünk akkor is, amikor „üldöztek” bennünket… mégiscsak volt valamilyen „irányunk”… a fene tudja…) Egyszóval a nézők megrendülnek. Tán mert átélhetik a szeretetet (mert ez a darab Eörsi vallomása a szeretetről), az eszmék hívságát… „abszurd”? Abban, hogy az egész látszólag csupa politikai vita meg filozófia, és mégis egy ember haldoklásáról – nem! Eörsi Pista nagy szeretetéről szól… A legapolitikusabb darab e pillanatban, semmit se lehet belemagyarázni, nincs győzelem, nincs bukás, minden részlete dokumentum, de az egész mégis tájékozatlan topogás az örökre elveszett paradicsom, az egykor szeretett, egyetlen és örökre eltűnt ember titka, a múlt lezárult kapuja előtt… Szívből jövő dráma… Azt mondják, tegnap Major Tamás utolsó élettársa is itt volt, és hogy tetszett neki. Kézdi Gyuri is megrendült végül… Megrendülnek… Ez jó! (Nem nekem, hanem a színháznak, a nézőknek, ez a fontos! a megrendülés!)

(A Beszélő ezzel a – kéziratban maradt – a naplórészlettel búcsúzik Gábor Miklóstól.)

• Kultúra