Avagy mit ér a más véleményen lévők művészete – ha az kelet-európai?
Mint köztudomású (1977-et írunk!), az éppen halottaiból feltámadni igyekvő kelet-európai avantgárd lett volna az események főszereplője, az orosz, lengyel, cseh, magyar stb. művészetnek az a függetlenségre törekvő, ellenzéki hangú ága, amelyet éppen ebben az időben kezdtek Nyugaton is észrevenni és „nem hivatalos művészetként” emlegetni. Az egész ügy azonban még ködben úszott, s talán e mögött a rendezvény mögött is éppen az az igyekezet állott, hogy a „szabad Nyugat” végre képet alkothasson magának arról, hogy mennyi ebben a nem hivatalos művészetben a valódi művészet, és mennyi a pusztán csak politikailag kamatoztatható oppozíció. A hidegháború ekkorra belépett abba a fázisába, amikor a felek baráti gesztussal nyújtják egymás felé a jobbjukat, de míg kezet ráznak, megpróbálják a másikat egy kicsit a maguk játékterére átrántani. Akik nem jöttek ki, azok momentán nem számítottak. A megérkezést Velencébe nagyon sokféleképpen lehet elképzelni. Ahogy az velem történt, az teljesen valószínűtlen és elképzelhetetlen volt.
November vége, már majdnem kemény tél, este tíz óra. A gép landol, és kis gurulás után megáll egy kedves pavilon előtt. A busz bevisz egészen a Piazza Romáig, ezt útitársam, Dieter Honisch árulja el nekem, akivel már Milánóban találkoztam az ottani reptéren. – Perneczky! – kiáltott rám hátulról Milánóban, s ahogy megfordultam, ott állt előttem vastagon, óriásan, idegesen és türelmetlenül a berlini Nationalgalerie igazgatója. – Honisch! – köszöntöttem. Aztán vizsgálódva méregettük egymást. – Maga is Velencébe, erre a… biennáléra?
Honisch a korábbi években már kétszer volt a velencei biennálék német kormánybiztosa, jól ismeri hát a várost. Most éppen egy egyházművészeti kongresszusról érkezett valahonnan Dél-Németországból. – Ich war angegriffen – magyarázta még mindig idegesen. Szóval megtámadták. Kérdeztem, miért megy el akkor az ilyen hülyeségekre. – Semmiféle nehéz dolog elől nem térek ki – válaszolta egy porosz főtisztviselő kötelességtudatával. Grappát ittunk, s az vigasztalóan hatott. Később megvettük a német újságokat, s ez újra felbosszantott minket. Aztán végre indult a gép Velencébe – persze alighogy felszállt, máris kezdett újra lefelé süllyedni. Tiszta idő volt, s a városok úgy csillogtak lent az esti sötétségbe forduló mélyben, mint fekete bársonyra helyezett briliánsdíszek vagy gyöngysorok. Átsiklottunk a Velencét a szárazfölddel összekötő töltés fölött, és innen lenézve még minden normálisnak tűnt.
Ahogy azonban a Piazza Román kiszálltunk a buszból, a helyzet teljesen megváltozott. A késő novemberi estében a tér gyengén megvilágított, kopott házai, a másnapi forgalomra váró, szerteszét ácsorgó autóbuszok, egy taxi, néhány kopasz fa – mindez nagyon falusinak és elhagyatottnak tűnt. Az architektúra kicsit délkelet-európainak hat, különösen, ha olyan messziről jön az ember, mint én, tehát Kölnből. Szinte érezni már az Osztrák-Magyar Monarchia közelségét. Nagykanizsa, gondoltam. Persze ott is inkább a vásártér az állomás felé, s nem a központ. Nagykanizsa, az már majdnem Itália, különösen ilyenkor, ha novembert írunk. Sehol egy velencei tükör, sehol egy gondola, és sehol egy turista. Honisch fázósan sietett előre, s a tér egyik sarka felé mutatott, onnan indulnak a vaporettók. Igaza volt. Valami fekete víznek ástak ott némi medret – messzebbre nem lehetett látni. Egyszer csak jött a kis motoros hajó. Beszálltunk, és a peronról bementünk a vasúti vagonhoz hasonló belső térbe. Az ablakokat pára verte be, néhány elkésett melós ült még a hajón. Mikor elindultunk, óriási repedtfazék-zaj támadt, remegés, berregés. Semmit sem lehetett látni. Az ember csak annyit vehetett ki az ablakon keresztül, hogy szurokfekete vízen csúszunk előre, kétoldalt penészes falak – mint egy rossz álomban. Elhaladtunk a kanizsai gabonamagtárak és a mohácsi szódagyár mellett. Még néhány jellegtelen, forgalomból kivont malom körvonala rajzolódott ki a párás ablakok mögött. Honisch megveregette a vállam: – Most figyeljen! Jönnek a paloták. – Nehéz volt elhinni neki. A teljes sötétséget csak itt-ott váltotta fel valami gyér fény – zománcozott tányérú lámpákat himbált a szél, akárcsak József Attila hangsúlyozottan proletárszabású verseiben. A vaporetto bádoglemez teste minden indulásnál és megállásnál úgy berezonált, mintha most jönne a világ vége. Egyszer csak tényleg egy cifra szabású, oszlopos-falpilléres, mór ívekkel díszített ablakú épület mellett csúsztunk el. Középen a kapu, a kapuból fehér márványlépcsők vezetnek le, nyílnak szét és nyújtóznak, mint egy döglött hattyú evezőtollai a víz mentén, sőt a víz alatt is. A nagykanizsai mór palotája, gondoltam. Miért építették azonban erre a mocsárra? Rendkívül barátságtalan elhelyezésű épület volt, és teljesen elhagyatottan állt, hulló vakolattal, a homlokzat elé vert kátrányfekete cölöpökkel. Egyre több ilyen homlokzat előtt hajóztunk aztán el, bár igen nehéz volt őket a feneketlen sötétségben látni, különösen, hogy a vaporetto ablakai is olyan párásak voltak. Egy igen cifra hallucinációnál Honisch megint izgatottan felkiáltott: – Ez itt a Ca d’Oro, nagyon híres! – A víz minden fényt elnyelt, sehol egy teremtett lélek, a hideg olyan volt, mint valami nyirkos pokróc, s a palotáknak nem volt járdájuk, csak lépcsőik, bele a fekete vízbe. – A német üzletemberek háza! – üvöltötte Honisch diadalmasan. Rögtön mellette a Rialto-híd, ezt legalább felismertem. Ha legalább egy gyanús árnyék settenkedne rajta, de sehol senki. A megállónál egy-két ember szállt be újra, újságpapírba tekert tornacipőkkel a hónuk alatt (de lehet, hogy kenyér volt). A víz megint szélesebb lett, alig lehetett a másik oldalig ellátni. – A San Marcónál szállunk ki – közölte Honisch. Eszembe jutott a Doge-palota a templommal és a térrel, a téren a két oszloppal, úgy, ahogy azt a képeslapokon látni. A csatorna kanyarodott, s Honisch mutatta, hol van a San Marco. A teljes sötétben csak egy-egy vasrúdra akasztott lámpa volt kivehető. Szembe is jött egy motorcsónak – ez volt minden.
Végre kiszálltunk. Egy keskeny sikátorhoz vezettek a pallók, de e szűk utcácskában legalább fény volt. Hotelek álltak itt, s az üvegezett ajtón betekintve sterilen tiszta, turistáktól be nem piszkított lépcsőházak voltak kivehetők, meg pultok és álmosan hunyorgó éjjeli portások. Az egyik lépcsőház mélyéből egy kis termetű, vigyorgó, sárga kabátos ember bukkant elő. Rámutatott a sikátorban álló talicskájára. Hordár volt. Honisch rádobta a kofferjét a kordéra, és elővette a biennále igazgatójától kapott meghívólevelét a hotelcímmel. Én is mondtam a magam hoteljét. A hordár közölte, hogy az egyik jobbra, a másik balra van a San Marcótól. Honisch jobbra fordult, én meg balra. – Bis morgen!
Ha tudnám, hol a San Marco, gondoltam, s baktattam előre bátran. Két fiatal pár jött velem szemben, kuncogtak, el voltak foglalva magukkal. Alig tettem azonban pár lépést, máris a Szent Márk téren voltam, az oszlopsorokkal körülvett hosszú tér egyik sarkán álltam. Itt szoktak a galambok is lenni, jutott az eszembe, de persze ilyenkor, hiába. Az egész olyan volt, mint egy Chirico-kép, ötszáz év múlva, amikor a színek már megfeketedtek. A végtelen oszlopsorok és árkádok üresen húzódtak a székesegyházig. Vihogást hallottam magam mögött, a két fiatal pár hancúrozott az oszlopok tövében. Egy magányos fiatalember lépett ki valamelyik boltív alól, s megállt mereven, ahogy a részegek szoktak. Hosszú árnyékot vetett a tér márványkövezetére, s ez volt az egyetlen emberi alakzat több száz méteres körzetben. Arra gondoltam, megkérdem tőle, hol a Concordia Szálló. De a mereven álló alak ebben a pillanatban zengő tenor hangon elkezdett énekelni. Valami olasz áriát. Mégsem Nagykanizsa, gondoltam, s majdnem meg voltam könnyebbülve. Elindultam tovább, keresztül a téren, egyedül, mint valami sivatagi utas. A szálloda közvetlenül a székesegyház mellett volt, balra. A portás hosszan vizsgálta a biennálétól kapott levelet, mintha soha nem hallott volna még Velencéről. Aztán némán kezembe nyomott egy kulcsot. Fölmentem az első emeletre, benyitottam a szobába, melyből egy fürdőszoba is nyílott. Becsuktam a fürdőszobaajtót, bekapcsoltam az elektromos fűtőtestet, lehúztam az ágyról a nappali ágytakarót, és lefeküdtem aludni.
Másnap mintha kicserélték volna a várost. A nap úgy sütött, mint az Alpokban, a hideg is majdnem olyan volt. Ahogy reggeliztem, az ablakon át a Szent Márk-katedrális oldalfalát láttam, és az egyik kupoláját. Izgatottan rohantam ki a térre. A galambok már várták, hogy etessék őket. Reggel nyolc óra volt, csak néhányan lézengtek. Bementem a templomba, ahol senkit sem lehetett látni. De a fény beáradt az ablakokon át, és a kupolák arany mozaikja úgy ragyogott, mint valami nehéz, királyi palást. Jó félórát csatangoltam a székesegyház belsejében. Tulajdonképpen semmit sem néztem meg, csak úgy jártam benne ide-oda. Ami leginkább meglepő volt, hogy mennyire keleti, arab jellegű, bizánci veretű épület. Kívülről nem túl nagy, de belülről olyan, mint egy egész város, amit Paul Klee épített néhány szultán közreműködésével. A padlózat márványintarziás mintázata dimbes-dombosra vetemedett az évszázadok folyamán – néha olyan lágyan doromboló dudorodásokkal, mintha egy macska aludna ott. A szentély megemelt tere szigorúan lezárva. Mindenütt piros mécsesek égtek, akár egy főpályaudvaron, ahonnan a világ összes Mikulása indul ajándékosztásra.
Míg aludtam, elvitték a fekete, nyirkos pokrócot a város fölül, s a tér vízparti szélén perzselő intenzitással sütött a nap, tükröződött a fény, és a túlsó partról idevilágítottak a nagyszabású barokk templomok, a Santa Maria della Salute és a San Giorgio Maggiore. Egy nagy tengeri hajó tolatott be a Canale della Grazián keresztül a Bacino di San Marcóra, és hosszasan kürtölt. Messze elöl látni lehetett a Lido lapos horizontját, a téliesen szürke színű fákat és az ott álló épületek halvány kontúrjait. Az ellenkező irányba fordulva a Canale Grande egy részét, és igen tényleg, a palotákat. Most sárga-arany, vörös és fehér színekben pompáztak, és észrevettem, hogy egyikük-másikuk kis, szoros kerttel épült a vízre, a falak mögül dúsan emelkedtek ki a ciprusok és az örökzöld vegetáció bokrai-fái. A kék-fehér mintás, aranygombos cölöpök körül gyűrűzött a víz, s széles szalmakalapjával egy gondolás lapátolt felém. Nem vártam be, míg megérkezik. Áttörtettem a nyüzsgő galambokon, és elindultam megkeresni a biennále irodáit, hogy közöljem, megérkeztem.
Az irodában több fiatal kisasszony is tevékenykedett, s mikor bemutatkoztam, csodálkozó Óoooh-val köszöntöttek. Rögtön adtak egy kis névtáblácskát, amire már föl volt írva a nevem, s egy biztosítótűt, hogy a kabátom hajtókájára erősíthessem. – Ezzel mindenhová bemehet – magyarázták angollal kevert német nyelven. Átadtam a repülőjegyemet, s megpróbáltam a hölgyek tudomására juttatni, hogy szeretném, ha kifizetnék. Jólelkűen átvették, s aztán leültettek egy székre. A szomszéd széken ült már Klaus Groh, a DuMondnál megjelent Aktuelle Kunst in Osteuropa című antológia összeállítója. Túláradó örömmel üdvözölt, mint egy mentőangyalt: – Géza, großartig, nicht wahr? Großartig! – Rögtön megérdeklődte, kapunk-e külön honoráriumot a referátumokért, amiket majd tartunk, és napidíjat, hálából, hogy itt tartózkodunk. Aztán, hogy ki jön még, és mennyire fontos emberek. Honisch lépett hozzánk, ő is a repülőjegyét akarta elszámoltatni. Ő is szeretett volna valami honoráriumot. És ő sem kapott.
– Venedig ist doch schön – vetettem közbe.
– Großartig – bólintott Groh.
– Malewitsch blieb immer ein Kubist, glauben Sie das? – vont kérdőre Honisch.
– Ich glaube das nicht. Er schrieb über das unendliche weiße Nichts. Auch er strebte nach „All Over”.
Honisch kipirult: – Hören Sie mal, ich habe den ganzen Malewitsch durchgelesen, diese Gegenstandlose Welt. Er schreibt vom schwarzen Quadrat auf einem weißen Grund. Er malte doch Figure! Er war ein Kubist!
– Er war kein Kubist – makacsoltam meg magam.
– Wir können das beim Wein besser durchsprechen. Kommen Sie!
Ő vörösbort ivott, én grappát. Olajban sült, citromos-petrezselymes tintahalat ettünk hozzá.
A legostobább konferencia is jó arra, hogy ott néhány érdekes embert ismerjünk meg. Az első érdekes ember, akit a disszidensek velencei biennáléján megismertem, az orosz kinetikus volt, Lev Nussberg.
Képzeljünk el egy fekete sörényes, dús bajszú, kissé tatáros fiatalembert, aki amíg beszél, a kezeit a szája elé emeli, és az ujjait úgy mozgatja, mintha a beszéd hangjait nem a nyelvével, hanem az ujja hegyével képezné. Dinamikus mozdulataiból annyi élet áradt, mint egy egész kozák lovasosztagból, naiv elragadtatással járta Velence utcáit, egyáltalán nem zavarta az, hogy már november vége van, s időnként megállított bennünket:
– Stop! Itt, ezen a téren gyűlik össze a fiatalság a tizenhatodik század óta minden este. Nem nagyszerű? Minden este, minden este. A fiatalság. Ich habe eine große Liebe ennek a városnak! Große Liebe! Amore! Amore!…
A tér tényleg tele volt fiatalokkal. Nussberg azonban a sikátorok közt nyíló kisebb terecskéken és közökön is hasonló elragadtatással állt meg.
– Nézzék azt ott fönt! – mutatott a keresztbe-kasul húzott ruhaszárító-kötelekre, melyek ablaktól ablakig feszülve furcsa diagonális hálózatot rajzoltak az égre. Éppen semmi sem száradt rajtuk. – Micsoda konstrukció. Konstrukció. Amore! Eine große Liebe. Cette constructiones!
Egy éve van Párizsban, és még nem ébredt fel az első bámulatból. A híre megelőzte őt, s mindenütt úgy fogadták, mint egy fejedelmet. – Ezek a nagyok, mint Vasarely, Pierre Restany vagy Arman, ezek mind kedvesek voltak hozzám, és mind ünnepeltek. Ebben a világban, ahol, mint mondják, az ember az embernek farkasa. Je ne compre pas! Magyarázzák meg ezt nekem! – mesélte.
Egy cseh művészettörténész, Peter Spielmann, a bochumi múzeum igazgatója a Ruhr-vidéken, tolmácsolt többnyire Nussbergnek, aki ugyan az oroszon kívül az összes többi nyelvet is remekül beszélte, de csak húsz-harminc szó erejéig. Együtt néztük meg aztán a kiállításon (ez volt az orosz disszidensek híres tárlata) Nussberg műveit.
Tényleg tehetséges ember, bár a mai nyugati művészeti életbe nehezen lenne beleilleszthető. Csak egyetlen „anyagban kivitelezett” konstrukcióját állította ki, a többi mű kisebb-nagyobb terv, grafika vagy színes vázlat volt. A legtöbb – és ez nagyon meglepett – nem is konstruktivista jellegű mű, hanem mesés-virágos orosz táj, talán kicsit Sztravinszkij-díszletre is emlékeztető stilizált távlatokkal, melyekben fantasztikus, az élőlényekhez hasonló növényi és állati „szerkezetek”, földből kimagasló vagy a levegőben lebegő hajszálvékony rácsok és spirálok játszották a főszerepet. Nussberg állandóan magyarázott. Elmondta, hogy ezek mind csak skiccek, és a tájakat meg a többi naturális elemet nem szabad szó szerint venni (szégyellte, hogy olyan természethű?), mert azok vetítve lesznek, azonkívül műanyagból meg különböző, eddig ismeretlen anyagból, melyeket a jövő hivatott, ugye, a művésznek majd szállítani, mert a jövő, az, ugye, fantasztikus lehetőségeket rejt magában – ezek a dolgok itt még alig kivitelezhetők, lényegében a jövő feladata lesz anyagba áttenni őket. Ami a leginkább érdekli: szerves, organikus formákká fejleszteni a konstruktivizmust, természetesen mozgó formákká, ezért is hívják a csoportot, melyet a Szovjetunióban szervezett, „Dvizsenyijának”, mozgásnak. A mozgás azonban nem egyszerűen kinetikus mozgás lenne, hanem olyan, mint amilyen az élő bőrfelületé. Pulzáló, lüktető, lélegző, hullámzó, növekvő és zsugorodó szerkezetek ezek, vetített háttérrel, kint a szabadban…
Hosszan beszélt, s egy-egy hallgatója közben kissé oldalra húzódott, hogy megjegyzéseket tehessen: – Disneyland, naiv szürrealizmus, egy paraszt-festő stb.
Nussberg nem is sejtette, hogy milyen ellentétes érzelmeket váltott ki belőlünk. Lelkesen magyarázott tovább, és igyekezett minden apró részletet pontosan értelmezni. Én közben arra gondoltam, hogy akárhogy is ítéljük meg, nagyon szuggesztív, és a közönségessége vagy a populáris hangja is tulajdonképpen nagyon korszerű: egy fajta pop-konstruktivizmus ez. Ugyanaz a naiv realizmusigény hajtja, mint az amerikaiakat, és közben ugyanaz a díszítőösztön is, mint annak idején az orosz balett folklórprodukcióit. Az egész szánalmas giccsé esne össze, ha Nussbergnek nem lenne meg az orosz tüdeje hozzá, amivel harsonaszókat, harangzúgást és telt orgonaakkordokat képes ezekbe az üres szólamokba fújni. Semmi keresnivalója persze Európában. Szörnyű tragédia tulajdonképpen, hogy egy ennyire orosz és (alapjában véve) ennyire népi-realista művészt nem tudott az orosz társadalom integrálni, és most Párizs–Velence–New York között botorkál, és nem találja a helyét. (Az ember már tényleg elveszti a türelmét, és felteszi a kérdést: hát kit tudnak akkor ezek integrálni, ha Nussberget sem?) Zseniális díszítő lenne a monumentális műfajok terén, és micsoda spektákulum-rendező, szenzációs balettek rendezője! Még a szervezőkészsége is megvan hozzá. – Ezzel a naivitással itt nem sokra viszi – jegyezte meg Honisch menet közben, miután nagy ügyesen már ajánlatot tett Nussbergnek, hogy kiállítást is kaphat a berlini Nationalgalerie-ben, ha eljön fél évre oda, hogy legyen ideje a munkáit tényleg kivitelezni ott. És biztatásul meg akarta venni az éppen kiállított grafikák és tervek legszebbjeit mindjárt a helyszínen, de Nussberg csak ellenállhatatlan mosollyal bólogatott: – naturelmente, naturelmente, majd a kiállítás után…
Az orosz tárlat különben, melyet a velencei sportcsarnok alagsorában rendeztek meg az odaállított paravánok segítségével, unalmas volt. Csupa gyenge szürrealista és expresszionista romantikával festett dolog, látszott, hogy a művészek legnagyobb része számára már az is eufórikus örömet okozott, hogy személyes hangon, a szubjektivitást eltúlozva festhetett. – Künstlerbund-Ausstellung, képzőművész-szövetségi kiállítás – hallottam, ahogy Honisch maga elé dörmögött. Ismerős név kevés volt a tárlaton. Nyeizvesznij volt ott, személyesen is, meg a szobraival is, melyek rákdaganatos Lipschitz-plasztikáknak hatottak, és ennek láttán nehéz volt eldönteni, hogy több is marad-e majd fönn utána, mint az a legenda, hogy egykor – az egész világsajtót felhergelve – az ingét letépve és a háborús sebeit is mutogatva Hruscsovval vitatkozott. Ennek a biennálénak az ülésein is felszólalt, többször is, hosszasan, meg nem szűnően, és ha a szobrait hozhatta szóba, mint a parasztok, akik a földjükről beszélnek, úgy sugárzott. Tulajdonképpen csak a tárlat végén, kissé eldugva, egy sor fénykép elé érkezve éreztem úgy, hogy itt igazán korszerű művek is vannak, konceptek, performance-ról készült fotók és hasonló stílusban készült filmek dokumentumai.
Jó művész, valóban érett egyéniség egyedül Kabakov volt. Most már örülök, hogy annak idején, 1989-ben véletlenül az ő műtermébe kerültem el Moszkvában. Itt most kitűnt, hogy ő a legjobb orosz festő. Elsősorban a füzetlap nagyságú lapjai utolérhetetlenek. Ez is realizmus, valami egészen képtelen őszinteséggel és gyermeki logikával. A papírok körbe-körbe vannak rajzolva a szélüknél, mintha egy bogár mászta volna végig a margót, a közepük pedig rendszerint üres. Egy-egy sarokban aztán egy-egy nebuló áll (ül, eszik, iszik, szamovár, répa stb.), vagy cirill betűs feliratok kísérik vonalazott alapon, mint egy irkában, a dolgokat. A legnagyobb itt bemutatott kép is hasonló kompozíció volt, Orosz zarándoklat címmel egy hatalmas fehér vászon, érintetlen, szűztiszta, mint az orosz tél (vagy mint az orosz nyár?). Csak a margón volt körbe-körbe egy kétujjnyi vastag orosz táj lapos horizonttal odafestve, s itt, a margón gyalogoltak körbe-körbe, mint a legyek a falon és a plafonon a kis orosz parasztok. Kabakov egy másik képe kék volt, kemény, egyenes kék, mint egy ikon, és a négy sarkában négy okkersárga mezőben négy rövid felirat: négy válasz arra a kérdésre, hogy a nézők mit látnak ebben a kék képben (tengert, kék eget stb.).
Honisch lázba jött: – Koncept ikon! – ordította. – Megveszem! – A képek a párizsi Dina Vierny Galéria tulajdonai voltak. – Nem baj – mondta Honisch, az a kontyos asszony az, valami bolgár galerista, aki mögöttünk ült az újságírókkal.
Másnap kérdeztem, hogy áll az üzlet a Kabakov-képpel. Legyintett. – A nő nem adja el, azt mondja, nem ad el semmit, mert egy saját múzeumot akar alapítani.
Később aztán, már Milánóban, ahol megeredt a hó, és olyan tél lett az egyik pillanatról a másikra, mintha tényleg az oroszok jönnének, s hoznák a telet magukkal, megint eszembe jutott a nagy Kabakov-kép. Spielmann-nal nézegettük fázósan a kirakatokat. Elmeséltem neki, hogy Honisch meg akarta venni a kék Kabakovot. Spielmann eltűnődött, ahogy a csehek szoktak, és kissé nehézkes szomorúsággal kijelentette: – Hamisítvány. – Honnan tudja? – kérdeztem. – Nussberg mondta. Nussberg szerint valamennyi Velencében most kiállított nagy Kabakov-kép hamisítvány volt. Könnyű utánajárni, mondta Nussberg, mert elég csak a vásznat és a vakrámát megnézni. A vászon és a fa francia. Párizsban festette az öreglány valakivel, Kabakov-rajzok után. Kabakov nem mozdul Moszkvából, így hát szemesnek áll a vásár. De lehet, hogy nem is érdekelné nagyon. – Mondta már Honischnak? – Még nem, de majd megmondom neki…
Nem voltam benne biztos, hogy hamisítványok voltak. Bár Spielmann-nak igaza volt abban, hogy túl perfekt volt a festés. Jó festő nem fest ilyen makulátlan felületeket. De jobban elhinném az egészet, ha nem Nussberg közölte volna. Ez a Nussberg olyan tehetséges egy tatár. Hat szeme van és tizenkét füle. Nyilván észrevette, hogy bár Honisch őt hívta meg kiállítani, azért mégiscsak Kabakov volt az, aki jobban imponált neki.
Este a San Marco közelében egy vendéglőben ültünk. Már mindenki evett valamilyen vacsorát, Honisch azonban bort akart inni (nem tudok aludni, olyan fáradt vagyok – panaszkodott –, csak a bor segít), s tulajdonképpen senki nem ellenezte ezt a gondolatot. Nussberg, Spielmann, Groh és én, így négyesben voltunk, s éppen a Biermann-dalestről jöttünk. Helyesebben eljöttünk.
Ez egy külön történet. Biermannt, az NDK-ból nemrég kiebrudalt költőt és dalszerzőt már Frankfurtban felfedeztem a repülőtéren. Lehetetlen volt nem észrevenni a jellegzetes lefelé konyított harcsabajszával, bubifrizurájával és a tokba tett gitárral a kezében. Ő is a milánói gépbe szállt be, s ebből azonnal tudtam, hogy ő is Velencébe tart. Miért ne, hiszen prominens ellenzéki a javából. Kicsit nyújtogattam a nyakam, hátha mellém ül, de csak megnézett, alaposan, s látszott rajta, hogy azt kérdezi magában, miféle szerzet lehetek: elvtárs vagy éppen ellenkezőleg? Nyilván lerítt rólam, hogy nem vagyok se turista, sem pedig afféle hivatalból utazó polgári foglalkozású egyén (például ügynök, kereskedelmiképviselet-vezető, szerződéses piackutató vagy valami ilyesmi). A milánói reptéren már ideges volt, amikor látta, hogy én is a velencei géphez tartok. Holott akkor már nem is voltam egyedül, hiszen Honisch közben rám talált. Velencében aztán egy olasz csaj, afféle hosztessz, elvitte kocsival, s eltűnt. De nem sokáig. Másnap este volt a koncertje az egyik színházban. Kipróbáltuk, mennyire hatásos a kis VB- (Velencei Biennále) táblácska a nevünkkel, amit a kabátunkra tűztek. Tényleg ingyen beeresztettek minket.
Bár ne tették volna. Biermann rossz volt. Nagyon rossz. A régi, még a kelet-berlini lakásában készült illegális lemezei óta (mert ezek voltak azok, amelyeket valamennyire azért mégiscsak ismertem) hihetetlen fejlődésen esett keresztül (tényleg ez a helyes kifejezés: keresztülesett és nem átment), és eluralkodtak rajta a tehetségei. Mert tehetséges showman, jó énekes és schlagfertig vitapartner ő – el is mehetne Rudi Karelnek, de nem Biermann-nak. Volt néhány jó beköpése meg finom disztingválása, ahogyan Szolzsenyicin szerepét, szovjetgyűlöletét az írói-dokumentálói érdemeitől elválasztotta (ugyanígy kellett volna a saját dalírói érdemeit az ál-őszinte pátoszú „elkötelezettségektől” elválasztania), de nem ezek a jó percek domináltak. Elmondta, hogy nem akart erre a disszidens-biennáléra eljönni, mert jó barátja (sic), Nono, már figyelmeztette, elhangzanak itt majd antikommunista hangok is (egyébként nem nagyon hangzottak el – tegyük ezt hozzá), úgyhogy habozott, de aztán a spanyol elvtársak (sic) mégis rávették őt (sic), hogy jöjjön, mert ez az út is misszió, ugye. Hasadást kell előidézni a különvéleményen lévők között… és így tovább, és így kokettálva egy lehetséges hasadás mindkét potenciálisan létező oldalával, a nyeglét így keverve az igazzal, és a tragikusat a hazuggal, miközben gitárján halk tremolót pergetett, ahogyan a cirkuszban a halálugrás előtt szokta a dobos a dobot pergetni. Minden szpícs után az a sikkes olasz lány, az a bizonyos hosztessz, ott, a dobogóról le is fordította az egészet olaszra, s minden fordítás után kitört persze a nagy taps.
– Discussione! – üvöltötték az egyetemisták Biermann felé, aki hálás partnernek bizonyult. Kezét szemellenzőként maga elé tartotta, s úgy kiáltott le a közönség felé: – Ez nem egy dalest, látom már, nem az! De nem is discussione, mert mi az, hogy én itt fönn ülök, kivilágítva, s látom ezt a nagy fekete lyukat. Hé, csináljanak fényt a nézőtéren! Hogy lássam, kivel beszélek (nagy taps)! Aztán elénekelte fő számát, a Deutsche Miserie-t, a jobbról-balról való seggberúgásának a történetét, mely méltán lehetne korunk egyik balladája is, ha nem olyan izé… hát. A legszörnyűbb a Wagner volt benne, a Richard. – Mint egy egyszemélyes Wagner-opera – mondtam Groh-nak, aki mellettem ült. Sajnos azonban magában Groh-ban is volt némi ebből a német betegségből. Prímán észrevette például, ha Biermann ott a pódiumon rosszul számította át, ha hibásan hasonlította össze a kelet- és nyugatnémet sörárakat (à la Deutsche Miserie…), s azonnal idegesen bökdösött: – Nincs igaza! – Viszont a szeme sem rebbent azokra a gége- és torok-fortisszimókra, melyeket Biermann a drámai hangsúlyoknál eresztett meg (ŕ la Wotan), miközben a fájdalom remegtette meg gitárjának húrjait, és úgy, de úgy fájt neki, hogy nincs az a mecklenburgi hidegvérű igásló, amelyik ne dobta volna el magát, s hentergett volna nyihogva, hogy jajj!
Ennek aztán nincsen ízlése, gondoltam, és tűkön ültem, jó lett volna felállni. Szerencsére azonban a Miserie után Honisch és Spielmann is menni akartak, így hát az egész széksor felállt, és én is kikászmálódhattam. Csak Groh maradt, aki élvezte a zajt, és a jelen levő fiatalságra apelláló „nyílt vitát”. Alig értünk le azonban az utcára, hátulról belénk rohant, megölelt minket és bizonygatta: – Nem, ezt nem lehet kibírni! – Visszafogadtuk.
Ezután jött a vörösbor (hogy Honisch tudjon aludni), friss parmezánnal, foszlós kenyérrel. Az első rund után Nussberg türelmetlenül hívta a pincért, és tört olaszsággal magyarázta, hogy még bort és még sajtot, de különösen sok bort a sok sajthoz. – Perneczky, maga nem iszik eleget! – korholt Honisch. – Maga nem eszik elég sajtot sem! – üvöltötte. – Si, si – zajongott Nussberg, de láttam, nem érti, miről van szó, és a két kezével mutatja közben, hogy ekkora sajtot a borhoz, – Si, ekkorát! – Groh boldogan fogyasztott, s időnként megveregette Honisch hátát: – Eddig nem is ismertük egymást, csak dicsértük egymást a többieknek. Toll, Honisch, klasse! – Honisch udvariasan válaszolt: – Tényleg furcsa, hogy nem tartottunk kapcsolatot. – Groh: – Es läßt sich daran noch ändern, nicht wahr?! Toll!
A hangulat csúcspontján érkezett meg Pierre Restany a feleségével. – Bombayből jövünk – mondta, és el lehetett hinni nekik.
Restany úgy nézett ki, mint Rodin híres Balzac-szobra, de egy kicsinyke énekesmadárba oltva. Balzac-frizura, bajszos fej, tanító bácsis szemüveg. Aztán jött a tömzsi-teli testecske, nem nagy, alig másfél méteres, derék nélkül, vastagra kitömve, de mégis súlytalanul. A keze már nem tudott megvastagodni. Apró vékony csontocskák, ideges kis mozdulatok, az ujjai, mint kis csipeszek. A hangja is olyan madárkaszerű, bár érezni lehetett, hogy megszokta, hogy előadjon, volt tehát retorikája és diszciplínája. Nussberget már ismerte Párizsból, Honisch zavartan magyarázta, úgy köhécselve, hogy izé, igen, ő meg tulajdonképpen a Honisch, persze, természetesen német. A Nationalgalerie igazgatója, ez idő szerint, véletlenül… Groh, igen Groh, a szerző. Ez itt meg egy magyar, Perneczky, Kölnből. Restany a szemüvege fölött nézett rám, és megpaskolta a kezem: – Nagyon szimpatikus. Mi van a Tót Endrével, az is magyar, nagyon jó barátom, biztos ismeri. – Franciául mondta, és mikor látta, hogy nem vagyok biztos benne, hogy jól értem-e, megismételte németül is, lassan, magában fordítva a szavakat: – Der Tót ist mein Freund, ein-Freund-von-mir, was ist mit ihm? – Mondtam, hogy kapok tőle néha levelet, de csupa nullával írva: 0000… nem derül ki belőlük semmi. – Vrai! C’est vrai! Mon amy, Tót! – csiripelte. Aztán hátradőlt, és csodálkozva körülnézett: – Most jövünk Bombayből.
Hogy mit keresett ott, az nem derült ki, mert jött a pincér, aki talán ismerte őt (bár biztos nem tudta, hogy Restany fedezte fel Yves Kleinet, Armant és az egész Nouveau Réalism iskolát, de mint jó pincér, érezte, hogy körülbelül miről van szó), és a legnagyobb tisztelettel áttessékelte őt és a feleségét egy közeli, megterített asztalhoz (a mienk csak olyan terítetlen borivó volt). Restany azonban pár perc múlva már röpült is felénk, kezében valami kis kenyérdarabot tartva, igen, a másik kezében is egyet, és már tette is bele Honisch tenyerébe – nem-nem, rögtön a szájba venni, még meleg! – magyarázta (most jött Bombayből), aztán futott vissza az asztalához, hozott a többieknek is belőle. Friss pizzatészta volt, fokhagymásan, melegen párologva, soha nem ettem ilyen jót.
– Pierre est un gourmand grand. Großer Gurman! – lelkesült Nussberg. Aztán hozzám fordult: – Tres sympathique! Vou – no! Tu, tu! Du-bist-sehr-simphatique! – és megrázott. Újabb bort hozattunk. Közben láttam, hogy Restany tényleg nagyevő. Ő is valami sajtfélét evett salátával. Felállt hozzá, hogy a rövid kis derekával jobban hozzáférhessen, és két kézzel markolt a sajtba, húzta-cibálta, mint az örökké éhes énekesmadarak, akik éppen gilisztát találtak. A szája tele volt, se nem látott, se nem hallott.
Kicsit később megint az asztalunkhoz jött. Elmondta, hogy megnézte a Biermann-estet. Félig. – Csak félig? – Ah! Kitsch allemand! – Majd zavartan körülnézett, nyilván eszébe jutott, hogy mégis a Nationalgalerie… De jellemes ember volt: – Deutscher Kitsch. Ein Wagner, tö-tö-tuuu! Bombast!..
– Na? Was habe ich gesagt?
Groh a fejét rázta az elragadtatottságtól:
– Klasse, Géza, du bist eine Klasse!
– A túlsó oldalon, az Akadémiánál tudok egy kis olcsó vendéglőt! – mondta Honisch. Ez már másnap volt, egésznapi „ülés” után. Halat akartunk enni.
Az ülések sajátságos zaj és nemtörődömség közepette folytak. Sokan beszéltek, de többnyire nem lehetett megjegyezni, hogy mit. Mivel a nem hivatalos szovjet kiállítás mellett (ami lényegében egy Alexander Gleser nevű ürge gyűjteménye volt) csak egy nagyon közepes cseh grafikai tárlat volt még látható, különben semmi anyag, nem nagyon volt miről beszélni. Néhányan felkészültek azonban, olyanok is, akiknek fingjuk sem volt a kelet-európai művészetről, ezek aztán a „dissenso culturale” fogalmának fenomenológiai, esztétikai és etikai vetületét vizsgálták. Spielmann, aki tulajdonképpen készülhetett volna a cseh művészetből is – de akinek, úgy látszik, gátlásai voltak, illetve nem tudta, mi lesz végül is ezen a biennálén –, a cseh és a nyugat-európai kulturális kapcsolatok több száz éves történetét foglalta össze Koméniusszal a főszerepben. Ez volt még az egyik legjobb előadás, mert akadémikus értelemben ennek legalább „tárgya” volt. Pierre Restany érdekes elmélettel lepte meg a hallgatóságot – valószínűleg a repülőgépen találta ki Bombayből jövet – mely szerint a második világháború után a szovjet és az amerikai művészek törtek vezető szerepre, s mindketten a realizmus jegyében. A szocialista realizmus és az amerikai pop – mint mondta – ugyanannak a kornak és szemléletnek két ellentétes és mégis valahol azonos vetülete, mely mellett az európai művészet teljesen háttérbe szorult. 1966-ban azonban történt valami – sajnos nem emlékszem, mi, de Restany említette, hogy mire gondolt, valami festő valamit festett, vagy nem festett – mindenesetre egy fordulat történt, és azóta a művészet dematerializálódásának vagyunk a tanúi, fejtegette. Lehet, hogy Yves Kleinre gondolt, meg az ő „immateriális zónáira”, és egy korábbi dátumra, hiszen Yves Klein ’66-ban már halott volt. Ebből aztán még sok mindent kibontott, de valahogy az egész előadás inkább csak az intelligenciájával hatott, mintsem a meggyőző erejével.
Honisch elmondta, hogy a második világháború utáni évtizedek művészete Európa és Amerika konfrontálódását hozta. Milyen érdekes azonban, hogy azok az új elvek (az „All Over”, a mindenen keresztülhatoló, a lezáratlan, határtalan motívumok és a „Non-Relation”, a vonatkozás nélküli dolgok), amelyeket az amerikaiak a tradicionális európai avantgárd ellen fordítanak, tulajdonképpen Európában születtek meg, már a korai Mondriannál például, meg egy lengyel festőnél, Strzeminskinél, akit most éppen kiállít, és így tovább. Megjegyzendő, hogy ezeknek az elveknek az Amerikában történt kibontakozása természetesen úgy érthető meg, hogy az európai disszidensek annak idején odavitték, és ezzel máris témánknál vagyunk, mert mindenütt disszidál a művész, eltávolodik, leválik, lelép… A dissens Nyugaton ugyanúgy jelen van, mint Keleten. Groh ügyes referátumot tartott arról, hogy dissens nincs is, mert ha mindenki az, akkor senki sem az, viszont ami van, az az alternatív kultúra, ami, ugye, szintén mindenütt van, de mégis nem-nincs, hanem annál inkább van. Az alternatív művészet tisztán funkció kérdése, mert ami az egyik helyen alternatívnak számít, az a másik helyen esetleg a főtéri karácsonyi vásár olcsó konzumcikke csupán – éljen a szabadság! (ami alatt ő a kvalitás lényegtelen szerepét értette, gyanítom). A diapozitíveket, amiket a két német (csak ők!) magával hozott, nem tudták levetíteni az inkvizíciós teremben. Én viszont tudtam, hogy majd nem tudom levetíteni őket, hiszen ez már érezhető volt a meghívólevél feudális fejlécéből is, ezért aztán nem is hoztam diát. Inkább azt csináltam, hogy a sokszorosításra szánt szöveg közé bevettem jó, vonalas karakterű képeket (ami nem volt elég vonalas, azt tussal utánahúztam, tudom, hamisítás ez, de gondoljuk meg, a xeroxgép maga már akkora hamisítási hányaddal dolgozik, hogy a tuskihúzó teljesen elhanyagolható mellette), és abban bíztam, hogy sok levonatot csinálnak a kéziratról, és azt szét lehet osztani, és a fejek látják, milyenek a képek, amikről szó van. Csináltak is tényleg egy csomó kópiát, csakhogy az egész paksaméta ott hervadozott a terem egyik sarkában, senki sem jött arra a gondolatra, hogy vegyen belőle. Így aztán az előadásomat azzal a bevezetéssel kezdtem, hogy a kéziratomat nem fogom felolvasni, mert hosszú, és úgysem érdekel senkit sem, viszont, ha mégis, akkor ott van a széken, tessék venni belőle. Egyébként arról szól, hogy Malevics megfestette a fekete négyzetet, mint tézist, Liszickij a kört, és ez a világ, ami jól kimutatható mind a képekből, mind pedig az említett művészek írásos hagyatékából. Arról nem is szólva, hogy a négyzet (vagy a kocka), illetve a kör (vagy a gömb) később is, úgyszólván mindmáig állandóan előfordulnak a kelet-európai avantgárdban mint embléma, ideogramma, például Pauer pszeudo-kockájában, és így tovább. Jééé, mennyire ideologikus és programatikus volt az a konstruktivista művészet, talán nem is a Bauhausnak volt igaza, amikor azt hitte… és így tovább. Egyébként máris zárom soraimat, melyek, mint fönt említettem, a széken hevernek, éljen a művészet!
Érdekes, hogy ezután sem állt fel senki, az emberek nem rohantak oda a székhez, és nem kapdosták szét a levonatokat. Nekem kellett tíz-tizenötöt a kezembe vennem, és árultam őket, mint a virágokat szokták a presszókban. Tényleg akarták is aztán, ha már odaviszik hozzájuk, az emberek – hát ilyen lusták. Egy olasz hölgy megkért, hogy ha már a kéziratokat tényleg így, sokszorosítva lehet kapni, meg tudnám-e keresni neki azt, ami a négyzetről és az örököseiről szólt, az volt a legérdekesebb előadás, ő művészettörténész, ő csak tudja, mert ezek a hülyék itt csak politizálnak – tudja, ez az olasz kommunista párt vette a szárnya alá az egész jelenlegi biennálét, azért, hogy kifoghassák a szelet a vitorlából, illetve, hogy befogják a magukéba, és fújják az eurokommunizmust, hogy milyen függetlenek! Megjegyeztem, hogy a négyzetes dolgozat, az pont az, amit éppen a kezében tart, mert hiszen én olvastam fel. Ahhhh!, na de ilyet… És ő ott ült, a harmadik volt mellettem, és csak hallgatta a fülhallgatóján át a fordítást, mikor pedig hallhatta volna eredetiben is, hiszen ő csak tud németül, mint ahogy láthatom, most is németül beszélünk, de azt hitte, oroszból fordították, milyen jók ezek az orosz művészettörténészek! Szóval én voltam az az orosz, ne haragudjak. De ő akarja a címemet is, írjam fel neki, és majd küld hasonló anyagot cserébe. A négyzet, az ugyanis a logosz, hát nem igaz? Le a politikával!
Honisch is akart, Groh is, Nussberg (akivel tulajdonképpen csak ezután ismerkedtem össze) elmondta, hogy ő nem nagyon értette a fordítást, mert valami buta ül a kalitkában, aki oroszul sem tud, de az volt a benyomása, hogy egy nagyon érdekes referátum… és így tovább. Szóval beindult az üzlet. Többen izgatottan keresni kezdték a saját szövegükről készült levonatokat, és szégyenlősen ők is osztogatni kezdték. Én mint kezdeményező, több olyan kéziratot is kaptam, amit aztán később a szállodában egy papírkosárba voltam kénytelen elhelyezni. Az csak természetes, hogy minden bizonnyal többen ugyanezt tették az én kéziratommal is.
Még nagyon sokan beszéltek, Gleser, az orosz műgyűjtő elmondta a szovjetunióbeli nem hivatalos kiállítások pontos történetét, a nem orosz nem gyűjtők pedig halandzsáztak valamit a nemzetközi nem hivatalos művészet nem történetéről, és így tovább. Délután már csak az oroszok voltak, meg a német nyelvű csoport, cseh és magyar beütéssel. Az oroszok lelkesedésből, mert végső soron az ő ügyük volt ez az egész, a német ajkú csoport pedig azért, mert mindenki félt a Honischtól (aki azt mondta: – Ha mi most elmegyünk, akkor azt mondják majd, diese deutschsprachige Gesellschaft will nichts mitmachen). Végül azonban a deutschsprachige csoport csak felállt, és maradtak az oroszok, akik (nem is tudom, kik?) hirtelenül nagyon sokan lettek, és egymásnak tartottak előadásokat.
Összenyaláboltam a megmaradt levonatokat, melyeket az én kéziratomról csináltak, és hazavittem a szállodába. Jó lesz Pestre, ott jobban odafigyelnek az emberek.
– Megkapta fél négykor a pénzét? – kérdezte Honisch.
– A repülőjegy árát? Egy frászt! – Tudtam, hogy miért kérdezi. Hétfőn meg az ő jegyét akarták elszámolni. Kíváncsi volt, mennyire vesznek komolyan minket. – Azt mondták, hogy jöjjek vissza hatra, mert Carlo de Ripa de Meana, a biennálé igazgatója nem írta még alá.
– Visszament?
– Világos.
– Klappte es?
– Klappte. De lírában fizették. Ha márkára átváltom, vesztek rajta.
– Mindegy. Honisch megkönnyebbülten sóhajtott. Nem tudja a múzeumával elszámoltatni ezt az utat, magyarázta, egy ilyen nem létező biennálét! Nem szakmai út! Nem is lenne korrekt, szakmainak nevezni. Nem is kormánybiztos az idén. Illetve most. Még szerencse!
A „Hal” felé mentünk, az Akadémia környékére. A vaporetto átberregett a túloldalra, rézsútosan oldalazva áthaladt a Ponte della Academia alatt, és odafarolt a parthoz. Közben Honisch rámutatott egy vízparti palotára, a Peggy Guggenheim lakott ott a gyűjteményével. Sötét volt minden ablak, a gyűjtemény aludt. Kérdeztem, mit csinál a Peggy Guggenheim. Megkeseredett asszony, mondta Honisch. A család szegényebb ágából való, meg öreg is már. Olyan pasasok után, mint a Pollock… Ha az ember felhívja, károg, és lecsapja a telefont.
A kiskocsmában volt még egy szabad asztal. Három nővér vezette az éttermet, az alájuk rendelt férfiak a konyhában maradtak és főztek. De csak kettő. Honisch elmesélte, hogy néhány évvel ezelőtt a legsoványabb nővér férje meglépett. Az a benyomása azonban, hogy azóta kicsit rendbe jött az elhagyott feleség is. Mert szinte belebetegedett… három éve már ennek… A három nővér úgy fogadta Honischt, mintha három napja ment volna csak el. Először kis halakat sütöttek nekünk rákokkal, aztán jött a nagy hal. Honisch megint sok bort rendelt.
Utána aztán gyalog átmentünk a hídon, vissza a San Marco felé. Honisch valami vitaestre akart még idejében odaérni. Kétségbe voltam esve, nem volt elég kétnapi paláver? – Várnak minket! – vezényelt Honisch.
A vitaest azonban résztvevők hiányában elmaradt. Viszont találkoztunk Sigrid Nebelung kisasszonnyal (nem kitalált név!), a Deutschlandfunk képzőművészeti szerkesztőjével, aki éppen arra esengett. Groh könnyedén csevegett, én hallgattam, Honisch bort rendelt (csak az alvás miatt!). Beültünk egy étterembe, ahol Nebelung kisasszony ismerős volt, és ezért megengedték, hogy dacára a vacsoraidőnek, csak italt rendeljünk.
Nebelung kisasszony egy isteni játékszert szedett elő – akkora volt, mint egy lapos cigarettatárca. Egy kazettás magnó volt, a későbbi walkmanek elődje, de még kazetta nélkül, és fantasztikusan precíz és drága kivitelben. A vékony magnószalag két igazi, aprócska korongon forgott. Az egészet egy órakulccsal kellett felhúzni (svájci gyártmány!), hogy ezzel is kíméljük az elemet, ami, ugye, a mágneses rögzítést végezte. A hozzátartozó profi mikrofon majdnem nagyobb volt, mint az egész készülék. Volt valami Märklin-jellege a beléje helyezett óraművel, meg az apró csavarjaival. Szétszedtük, összeraktuk. A végén azt mondta a Nebelung, hogy ő most csinál egy riportot a Honischsal. Jó.
Frl. dr. Nebelung: – Herr Honisch. Sie sind der Direktor der Nationalgalerie in Berlin. Haben Sie eine Interesse, diese Ausstellung hier, die den Kern der gegenwärtigen Biennale bildet, in Berlin wiederzusehen und in Ihrem Haus auszustellen?
Dr. Dieter Honisch: – Nein. Ich möchte diese Ausstellung nicht in meinem Haus sehen. Mindenekelőtt a minőség problémája miatt. Ez egy szokásos művészkör-kiállítás, két kiemelkedő névvel – Nussberg és Kubu.. ö ö ja, danke schön, Kabakov. Különben nem egy érdekes kiállítás. Természetesen jelentős mint információ, de az információ megtörtént.
– A biennále slágvortja: dissent. Jelent a dissent kvalitást?
– Nem. A dissent még nem művészet, legfeljebb előfeltétele annak, hogy művészet születhessen. A művész minden körülmények között megtagadja a világ egy részét, hogy egy új világot teremthessen. Néha csak egy esztétikai részt tagad – de tagadás nélkül nincs alkotás. Fontos, hogy tisztában legyünk azzal, hogy Nyugaton is elsősorban azok nevezhetők művészeknek, akik képesek a megszokott keretek közül kilépni, és új alternatívát mutatni. A dissent szerintem annyit jelent, mint alternatíva.
– Mi a jelentősége a kelet-európai művészetnek?
– A kelet-európai művészet fölfedezte mindazokat az elveket, amelyeket ma az amerikaiak a saját elvükként hirdetnek, és Európa ellen fordítanak. A mai kelet-európaiak közül főleg a lengyelek jók, de a csehek és magyarok is jobbak, mint ez a kiállítás.
– És milyen a nyugat-európai művészet?
– Csak azok a jók, akik az itteni körülmények között képviselik a dissent elvét, vagyis, akik alternatívát keresnek.
– Schön. Ez megvolna.
Talán Bombaybe kellene utazni? Hol is van? Valahol Indiában. Ez nem alternatíva. Nézzük tovább! Egyelőre egy repülőjegyem van Milánóba és onnan Kölnbe. A gép reggel nyolckor indul a velencei repülőtérről. Hogy lehet a gépet elérni? Szakértők ajánlanak egy gyors és biztos megoldást. A San Marco közeléből indulnak a motorcsónak-taxik, melyek átvágva a csatornákon és a tengeröblön egyből elérik a repülőteret. Persze meg kell a taxit előre rendelni, mert reggel fél hétkor még alszik az egész város. Groh-val és Spielmann-nal kimegyünk a kis molóhoz, ahol tényleg három motorcsónak is várja az alkalmi utasokat. Elmagyarázzuk, miről is van szó. – Bene! – De adjunk tízezer líra előleget, mert olyan korán ki kel föl esetleg hiába. Itt lesz fél hétkor a motorcsónak.
Sötét van még, amikor a mólónál másnap találkozunk. Spielmann nagy kofferrel jön, Groh kis zubbonyban, én egy fekete, lapos táskával. Honisch egyáltalán nem jön, ő még élvezi egy-két napig a velencei telet. Topogunk – a motorcsónaknak se híre, se hamva. Nagy ritkán feltűnik egy-egy fény a kanálison, valami halászcsónak megy, vagy jön, ki tudja. Mondom, induljunk el gyalog a Piazza Romára, onnan mindig megy busz a repülőtérre. A két másik még várna, de végül belátják, hogy nincs mire. Majdnem hét óra, amikor felszállunk egy vaporettóra. A térkép szerint nem érdemes végigutazni a nagy kanyarokat vevő Canale Grandén, 40 perc lenne az út, jobb kiszállni az ötödik megállónál, és onnan gyalog átvágni a sikátorokon át a térig. Spielmann nehézkesen fut a nagy bőröndjével, Groh minden olaszt megszólít, aki szembejön, de végre elérjük a Piazza Romát. A busz hétkor elment, a legközelebbi csak nyolckor indul. Taxi? Üres a taxiállomás. Így várunk fél nyolcig, akkor feltűnik egy kocsi, beszállás, rohanás. Nemsokára ott vagyunk a repülőtéren, ahol kiderül – na, mi derül ki? Nem megy a repülő! Busszal viszik a népet Milánóba, s akinek csatlakozása volt valami más járathoz, annak gyorsan átírják a jegyét egy későbbi gépre. A busz nekivág az észak-olasz autópályának. Beborul az ég, szemerkélni kezd a november végi eső. A ködben csak nehezen látni, hogy az Alpok déli lábainál utazunk. Egy tábla a Garda-tó felé mutat. Milyen szép lehet ez nyáron! Fél tizenkettőkor érkezünk Milánóba. Groh egy brémai gépet választ magának, a miénk azonban csak este indul a köln–bonni reptérre. Spielmann-nal bemegyünk hát a városba.
Még a villamoson utazunk, amikor kövér, nagy pelyhekkel megered a hó. Egész hóvihar, amikor a dóm előtt kiszállunk. Spielmann látni szeretné a milánói dómot belülről is, de gyorsan végzünk vele. Unalmas csarnok, igazi XIX. századi architektúra – jobban tennék az olaszok, ha egyszerűen csak pályaudvarnak használnák, úgy, ahogy a németek a kölni dómot. A vacogtató hidegben úgy döntünk, hogy inkább a szemben lévő Fini Áruházba telepszünk be, az legalább fűtve van.
Az áruház nyolcemeletes, de már a földszinten megcsap a jó ízlés, a fantasztikus érzékenységgel választott design, a tálalás olasz virtuozitása. Ez a birodalom az, ami a hisztorikus patinájú Velence mai folytatása lehetne, és az egyetlen hely talán egész Itáliában, ahol az olaszok vitathatatlanul úgy lépnek a világ elé, mint nagyhatalom. Itt aztán nincs szükség arra, hogy az egykori tengerészeti arzenált rendezzék be alkalmankint a kultúra csarnokának, mint ahogy az Velencében szokás. A Fini Áruház direktben nyújtja a jelenkor képét: a polcok és asztalok nyers fából, X-lábakkal, kissé rusztikusan modern az interieur, a ruhanemű főleg egyszínű: világos tónusok, mind a bézs, a homoksárga, a fehér, az elefántszürke vagy a fakó palakék változataival, de láthatók hamvas-zúzmarás penészzöldek is. Az anyag: piké, flanel, kord, vékony bársonyok és természetesen hasított bőr is, a szarvasbőr minden árnyalatában, van itt talán még csodaszarvas is. A friss, illatos pamutgöngyölegekben jó lenne kicsit turkálni. Egy pulton fából-papírból készült furcsa, geometrikus játékok, építőkocka-készlet például, de aszimmetrikus arányokkal, meg labirintok, kártyák, golyós ide-oda-zötyögtetők. Spielmann lázba jön: a Bauhaus egykori játéktervei! Végre megvalósítva! És (végre?) méregdrágán. Szóval így néz ki az, ha a művészet éppen nem disszidenskedik, hanem egyszerűen csak otthon van. Ehhez persze már szükség van Milánóra. Nagyot sóhajtok, és a zsebemet tapogatom. Az árak különben elfogadhatók lennének, csak a minőség az, ami zavaróan jó. És a szabások! Könnyű, lezser formák, a táskák is mintha csak egy darab bőrből lennének kikanyarítva vagy hajtogatva, minden a természetes vonalakat keresi. Valószínűleg még mindig a halhatatlan Palladio a tervezőjük, de ez alkalommal nem mint a kastélyok, hanem egyszerűen csak a bőrdíszműves áruk mestereként… Végül Spielmann szólal meg:
– Az olaszok jelentik az alternatívát a németekkel szemben. Még a divatban is.
Nagy igazság, nem is érdemes taglalni. Bár az olaszok állandóan a csőd szélén állnak, mégis, mint hírlik, Milánó számít hivatalosan is Európa leggazdagabb városának, valószínűleg azért, mert az észak-olasz ipari oligarchia selyemmel bélelt fészke ez. És a morzsákból bőven jut a népnek is, egy ilyen Fini Áruház például kifejezetten csak az apró hangyanépnek berendezett népies morzsahely. Spielmannra nézek. Vajon eszébe jutott-e már, hogy a magunkfajta, perifériákról érkezett értelmiségieknek még filmen sem mutatják meg soha, hogy ennek a gazdagságnak a tulajdonképpeni gazdái, az olasz ipari oligarchia kiterjedt famíliái hogyan is élnek? Valószínűleg bölcs intézkedés ez a diszkréció, hiszen belepusztulnánk a fájdalomba, ha látnánk. Itt az etruszkok óta folyamatosan jelen van valami, amit úgy nevezhetnénk: a világ krémje. És prímán be van járatva az a technika is, hogy miként lehet ezt az előnyt megőrizni a későbbi századok – mit századok! – évezredek számára. Török, tatár, orosz, amerikai csak vásárolni jöhet ide, meg múzeumokat látogatni, ha hajlandó megvenni a belépőjegyet.
Boldogan mazsolázzuk hát a kalácsnak azt a sarkát, amit átengedtek nekünk a bennszülöttek. Valahol fönt, az ötödik emelet táján már karácsonyra készülődnek. Sok az ajándék, a játék, és ott állnak már a műanyag karácsonyfák is, art deco stílusban, mert az a divat. A furcsán geometrizált karácsonyfaágak között bolyongva megtorpanok: ezek itt mind fehér karácsonyfák. Nem behavazottak, hanem fehérek, vagyis albínók. A fehér piké és flanel mellé valók. Nyersbőr csizmák (albínó Mikulásoknak?), világos borjúbőr tarisznyák és halványszürke pamutingek vannak alájuk dobva. Oldalt egy kirakatbaba áll, fehérneműben. A vékony harisnyanadrág a comb felső részén megszakad, és az egykori harisnyatartókra emlékeztető szalagokkal fut tovább a derékig, ahol harmatkönnyű mozdulattal megint elnadrágosodik. Kis fekete csipkebugyi van az egészre ráhúzva, a felsőcomb és a fenék formáira feszül rá a tenyérnyi bugyi, pont ott oda, ahol különben a harisnyanadrág kivágott nyílásai szabadon hagynák a bőrt. Az ember elgyengül az áruház túlfűtött melegében. Megpróbálom az egészet egy olyan kalapos, középkorú német nőre elképzelni – nem megy. Vajon Spielmann cseh nőket képzel ebbe a fehérneműbe? Egy magyarra talán még rámenne, de hol vannak a magyar lányok, így úton, többszöri átszállással, a hideg Rajna-vidék felé? Meg kéne rajzolni a fehérneműdivat alapján Európa új térképét… Nem könnyű feladat, mert például az olasz lányok nyáron a kis bugyijukat is otthon hagyják (már az etruszkok óta), és így, szellősen járják rafinált szoknyáikban az utcákat. A cipőket nem is próbálom leírni. Spielmann szerint az egész világon nincsenek olyan jó cipők, mint az olaszoknál. Fölösleges megjegyzés.
Így érjük el az utolsó, legfelső emeletet, ahol egy csemegerészleg van. Hosszan vizsgáljuk a különböző alkoholos folyadékokba eltett szilvát, meggyet, diót s egyéb gyümölcsöket. A sajtok latinul beszélnek. Az asztalt narancsok, barackok s nagy kosarakba gyűjtött kandírozott fügék borítják. Márkás borok következnek aztán, tizennyolcadik századból átöröklött, régi metszetekre emlékeztető vignettákkal. A sűrű és nehéz, már majdnem likőrszerűen érett óborok feketén töltik ki a flaskóikat. Spielmann vásárolni kezd – vacsorát vesz a családjának. Ha már késve érkezik haza, valami kárpótlásról kell gondoskodnia, magyarázza. Aztán megkeressük a mozgólépcsőt, ami visszavisz minket a földszintre. Útközben még egyszer látom az albínó karácsonyfákat, s pár perc múlva lent vagyunk megint az utcán.
Minden fehér. Fehér piké, fehér flanel, fehér hó, és még az ég is fehér vattával van kitömve egy kicsit. Az albínó város rózsaszín pupillákkal hunyorog a havazásban, és zizegve mondja: body art.
Body art. A test szép errefelé, a kultúrák és a diszciplínák kimeríthetetlen örökségével gazdálkodó Észak-Olaszországban. Hiába szidta Honisch az olaszokat a kocsmában: – Ez a nép, amely Leonardót és Raffaellót adta a világnak, ezek a pragmatikus kisvárosi politikusok, akik olyan jól értenek a borhoz és a tengeri halakhoz, ezek már nem tudják, hogy mi a műalkotás! – Persze, amikor a fizetőpult előtt álltunk, mégiscsak meglökött: – Scharfes Mädchen! – A „Mädchen” lehetett vagy harmincöt éves, de mindegy, majd felrobbant a kassza előtte. Ránk nézett, lehet, hogy értett németül? Vagy csak az ösztönei dolgoztak? Elnevette magát, és Honisch azonnal kisebb lett húsz centivel. Ez is body art. – Frauen, die wissen, was sie wollen, sind immer schön – jegyezte meg, míg elhúztuk a csíkot.
Mi a fenét akarunk, mi művészettörténészek, azzal a híres művészeti kreativitással? „Csak azok jók, akik az itteni körülmények közt képviselik a dissent elvét, akik alternatívát keresnek”, mondta Honisch Fräulein Nebelungnak bele, a mikrofonjába. Tessék. Itt, ez a kasszírnő pontosabban tudja, hogy milyen a világ, s mi benne a kreativitás, mint az egész filozófiai és művészeti közélet Keleten és Nyugaton együttvéve.
Mivel Velencében, a megérkezés perceitől eltekintve, végig sütött az utolsó novemberi órák napja, Kölnben később többen is megjegyezték: – Géza, le vagy sülve. Ilyenkor, télen! – Azt válaszoltam: – Body art.
Spielmann-nal visszamegyünk a behavazott milánói reptérre. Várunk. Közben még mindig a fehér és bézsszínű kelmék között érzem magam, az áruházban. Meg a napilapokkal tarkított utcán. – Talán jobb is, hogy az igazi Kelet-Európa nem jelent meg most Velencében. Lehet, hogy ide, Milánóba kéne inkább elhozni, mert ez itt inkább valóság, csakhogy itt meg mi keresnivalója lenne? – jegyzem meg. Spielmann bólint, és a Moszkvában, Prágában visszafogott művészekre gondol, akik nem kaptak útlevelet, amikor válaszol: – A kelet-európai hatóságok csak annyit értek el, hogy megakadályozták, hogy az ellenzéki művészeket itt kiárusítsák. Lehet, hogy nem ezt akarták, de végül is ezt érték el.
A reptér várótermében lassan megtelik megint minden azzal, ami tegnap hangzott el még Velencében. Biermannt nehezen emésztettük meg, s még most is hallom Honisch hangját, ahogy öblösen, felháborodva mondja: – Hogy jön ahhoz, hogy az olaszoknak szidja a németeket! Nekünk meg a keletnémeteket szidja! Mit szid például engem? Az én apám a fronton esett el, nagybátyámat Auschwitzban gázosították el, pedig nem is volt zsidó, csak éppen fasiszta sem, és engem meg nagyapám hozott át a lengyellé vált Sziléziából. Ipari tanulóként kerestem a pénzt, hogy a szemeszter-hónapokban az egyetemet is végezhessem. Most vegyek egy gitárt a kezembe, és énekeljek? Jobb ízlésem van annál. – Kissé elgondolkodott. – Biermann szidta a spíszereket, a jobboldaliakat, a baloldaliakat, a mozgalmasdiakat és a mozgalmakat eltipró bürokratákat, a dogmatikus kommunistákat meg a liberális kapitalistákat. Jó, én sem azonosítom magamat ezekkel, még a kapitalistákkal sem (meghúzta a fején a simlis sapkáját). Hajlandó vagyok bárkit szidni. De legelőször is a veszélyes romantikusokkal kezdem, ők a legszörnyűbbek. Biermann opportunista, csak üzletel valamennyiünkkel.
Erről Spielmann-nak eszébe jutott valami: – Nussberget először én állítottam ki Bochumban. Még nem érett Berlinre. Tapasztalatlan, könnyen kiárusíthatják őt is, akárcsak Biermannt. Egy emigráns adott esetben nagyon jó áru. S ez az egész biennále csak egy nagy kísérlet arra, hogy hogyan lehetne az emigrációt eladni. Még szerencse, hogy szinte nincsenek is emigránsok itt…
– Az olaszok racionálisak, pragmatikusak – vetette ellen Honisch. – Azonkívül két tűz közé kerültek ezekkel a biennálékkal. Az utolsók már egyszerűen tüntetésekbe fulladtak, mert a baloldal a burzsoá esztéticizmus fellegvárát látta a velencei biennálékban. Erre föl akartak egy kelet-európai avantgárd biennálét is. De az sem ment. Erre bosszúból csináltak egy emigráns-biennálét, persze volt eszük – a holt szezonban! Figyelték Ripa de Meanát? Hallották, amikor megemlítette, hogy a harmadik világ belgrádi konferenciájára küldte a kelet-európai államok elutasító válaszát?
– Vihar egy pohár vízben – jegyeztem meg.
– Nem hiszem, hogy ez a Ripa de Meana ráfizetne a boltra – folytatta Honisch. – Mégiscsak összeszedett egy csomó jó-rossz előadást, összeszerkeszti majd egy könyvvé, s mivel honoráriumot úgysem fizet, olcsón megjelenteti, s zsebrevágja az erkölcsi hasznot. Ezek még a csődből is üzletet tudnak csinálni.
Eszembe jutott a „scharfes Mädchen” mindent elsöprő nevetése. Lehet, hogy Honischnak igaza van. Ebben a süllyedő és korhadó városban, amely egykor világpolitikai nagyhatalom volt, s ahol annyi mérget kevertek, annyi hurkot vetettek, és ahol a világ legmelegebb napsütéseit és leglágyabb húsú női aktjait festették, ez a Ripa de hogy-is-hívják még mindig megpróbál egy kis világpolitikát kicsikarni ebből a provinciából, és ha az esetleg nem megy, akkor legalább egy kis lokális hasznú üzletet. Vajon milyen kocsija van, Lamborghinije vagy csak egy Alfa Romeója?
Tojástánc – régi, nehéz probléma, a tökéletesség és a gyengeség különös keveréke, a természet csodája. Vajon ez az egész olasz képlet, azzal a sikamlós, megfoghatatlan könnyedségével, dilettánsnak ható levantei mosolyával, amatőr bocsánatkéréseivel, panaszaival és hisztériás jeleneteivel, muzikalitásával és jó étvágyával – mi ez? Ezen buknának el a diktátorok és a nagyhatalmak, a szibériai hideg és a hirosimai tűzvész, a civilizáció szörnyetegei és a népvándorlás hordái? Vagy csak idealizáljuk a tojás szép formáját, mert már közeleg a csizmás talp, amely ennek az albínó sirálynak a fészkét széttapossa?
Mert a sirályok könnyedségével veszik a kanyarokat, buknak-emelkednek és szállnak a horizonttal szemben, a nap felé. Míg az északi vendégek, a nehézkesek és a dogmatikusak, a tiltakozók és a rajongók, a civilizáltak és a misztifikáltak egymást tépik, a tenger népe elúszik közben valahová… Minden nép között a tenger népei a legszabadabbak, mondta valaki (vagy olvastam volna?). Igaz. A víz puha, végtelen és átlátszó akkor is, ha viharzik. Mindent megmutat, és mindent eltakar. Míg a kontinensek a tömegek otthonai, a víz mindig az egyes embereké, a kalandra vágyóké, a szabadságot keresőké. Relatív fogalom persze ez is – hiszen egyesek csak megfulladni tudnak a vízben. És lehet, hogy az is igaz, hogy míg a füstölt sós halat eszi, bizony megeszi a fene azt a szicíliai halászt vagy azt a genovai kikötői munkást. De míg a szárazföld lakói egymást irigylik, és egymástól orozzák el a hazát, a tengerjáró nem vágyik más közegbe, nem cserélne senkivel.
Jó fordulat lenne: a „velencei tojás”. Más, mint a Kolumbuszé. Mert lehet, hogy belül üres, ám lehet, hogy mégis tele van. A formája a lényege, meg az, hogy ez a forma teszi, hogy senki sem meri összeroppantani. Aki kézbe fogja, az meg is melengeti egy kicsit. Respektálja, hogy olyan gömbölyű.
A kölni gépben Nebelung kisasszony ül le mellém. – Nem is kérdeztem, hogy maga kicsoda – kezdi –, talán zenekritikus? Elmagyarázom, hogy ki vagyok. – Hogy lehet, hogy nem hallottam magát? – csodálkozik. – Miről beszélt? – Elmondom a cikkem szinopszisát meg a fekete négyzet örököseit. Ő ezt el akarja olvasni. Semmi akadálya, elloptam a maradék levonatokat, direkt ilyen célra, tessék itt van egy. Aztán mindenféléről beszélgetünk. Próbálom megtudni, hogy mi volt a biennále első napjaiban, a mi konferenciánk előtt. Nehéz azonban világos képet kapnom. Interessant, érdekes volt. De a Honisch nyilatkozata volt a legérdekesebb. A legfontosabb pedig, hogy a város, igen, ilyenkor télen, mennyire olcsó. Megtudom, hogy Nebelung kisasszony fél életét Velencében tölti, már egész jól tud olaszul is, noha csak franciául tanult.
Várom, hogy megkérdezze: – megérte-e Velencébe jönni?
Mit is válaszolnék?
– Kedves Nebelung kisasszony – kezdeném –, maga most azért ül itt mellettem, és cseveg a művészetről meg a múzeumokról, mert azt gondolja, hogy ebben a pillanatban én vagyok az az ember, aki miatt érdemes konferenciákra utazni. Minő szerencsés félreértés! Mert képzelje, én meg azért válaszolok olyan készségesen, mert azt remélem, hogy maga az a kultúrkáder, akivel egy konferencián érdemes összeismerkedni. Az első lépés ez irányban sikeresebb volt, mintsem azt remélhettem volna: Ön elkérte a dolgozatomat. Mivel lelkiismeretes filosz, s talán doktorátusa is van, remélhetőleg el fogja olvasni a cikket, és ha nem lenne olyan fegyelmezett modorú ember, felkiáltana: Hűha! De mivel fegyelmezett és szőke, azonkívül szemüveges is (ami nagyon jól áll magának), ahelyett hogy fölkiáltana, leül, és ír néhány sort: Lieber Herr Perneczky, hiermit übersende ich Ihr Referat, das mich überzeugt hat, daß Sie ein guter Kenner der Kunstszene sind und auch für uns gelegentlich etwas schreiben könnte… és így tovább. Ezt a levelet aztán, mivel takarékos, a szerkesztőségi postához csatolja. Tulajdonképpen így pótolhatnánk azt, amit ez a biennále elszalasztott: a művészet konkrét kérdéseiről való eszmecserét. Mert hajlandó vagyok eszméimet szerény honorálás mellett átengedni. Tudja, mint afféle értelmiségi, aki minden rendszert kiszolgál, és túl sok alternatívával dolgozik, oly sokkal, hogy a végén egy sem marad neki, arra a meg…
– Tudja mit? – szólalt meg ekkor mellettem Nebelung kisasszony. – Írja föl nekem a címét ide, hogy a referátumát visszaküldhessem, ha elolvastam. Csinálok magamnak egy kópiát belőle, mibe kerül az a szerkesztőségnek? És maga biztosan tudja használni az eredetit…
– Éppen erről volt szó…
– Hol?
– Áh, semmi. Van ceruzája?
– Maga biztos egy könyvmoly. Mit szólna, ha művészeti könyvekről írna kritikákat? Csak, ha érdekli az ilyesmi!
– Meg kell próbálni. Maga aztán eldönti, hogy használható vagyok-e.
– Hogy mondhat ilyet! Honnan ismeri olyan jól a Honischt?
Tényleg, honnan ismerem? Mondom: – Nem tudom. Már régen ismerjük egymást.
Ez jó húzás volt. Látom, irigykedik egy kicsit. Nem a Honisch miatt, hanem hogy ilyen jól tudok titkolódzni. Profi ez, gondolja rólam. Ma jó napom van.
– Én Velencében ismertem meg, mikor kormánybiztos volt – meséli. Érzem, ez a Nebelung nagyon őszinte, hinni lehet minden szavának. – Azonkívül Velencében olyan jól lehet enni! – teszi még hozzá.
Később elmeséli, hogy nincs autóvezetői jogosítványa. Ha az ember Velencében él, ahol úgyis csak csónakkal lehet közlekedni, minek az, válaszolom. Jól elbeszélgetünk.
Néhány nappal később tényleg meg is jött a kéziratom a rádió borítékjában. Egy levél volt mellette dr. Nebelung fejléccel: – Lieber Herr Perneczky, hier sende ich Ihr schönes Referat mit vielen Dank zurück. Ich weiß jetzt, daß es in Köln einen guten Kenner der osteuropäischen Kunst gibt und hoffe, daß Sie einmal für uns arbeiten. Viele Grüße Ihre Sigrid Nebelung.
Jólesett, noha sejtelmem sem volt róla, hogy mit fog hozni a jövő. Mert Nebelung kisasszonyt ugyan nem láttam többé, de ettől függetlenül az 1978-as év decemberétől kezdve 1994-ig több mint kétszáz cikket írtam a Deutschlandfunk magyar szerkesztőségének – igaz, nem könyvekről, hanem kiállításokról. Majdnem húsz év telt el közben, és Honisch éppen nemrég búcsúzott el a Nationalgalerie igazgatói tisztségétől. Groh talán még mindig egy oldenburgi főiskolán tanít, Spielmann viszont már jóval Honisch előtt elérte a nyugdíjkorhatárt. És Biermann? Fogalmam sincs róla, hogy mi van vele, de az a benyomásom, kicsit megkopott azóta az ő mítosza is. Nussberg már régen letelepedett végleg Amerikában, és csak a Szovjetunió összeomlása körüli években derült ki, hogy mekkora szovjet-orosz avantgárd gyűjteményt hozott ki magával illegálisan annak idején Moszkvából – dicséretes módon azóta is abból él, hogy ügyesen forgatja ezt a kollekciót, és nem pedig az emigráns voltát árulja. Pierre Restany világhírűbb, mint valaha, s ugyanez vonatkozik a velencei pizzériák termékeire is. Mondhatnám, hogy mindez abszolút normális is így.
Csak egy dolog tűnik változatlanul különösnek. Még mindig az járja, hogy három-négy évenként valahol, igaz, most már nem Velencében, hanem másutt, megismétlik valamilyen formában ezt a nem létező biennálét a keleti vagy déli vagy másutt elterülő periferikusabb földrészek művészetéből. És minden ilyen alkalommal újra és újra kiderül, hogy üresjárat az egész rendezvény. Mert ha van is ilyen művészet, ilyenkor csak a füstje látszik valamennyire, nagyon-nagyon messziről. Az ilyen konferenciák ezért olyanok, mint a piacok, ahol tulajdonképpen nincsen áru, tehát se hal, se szárnyas jószág, se gyümölcs. Legfeljebb csak a szellőzetlen termek bűze vagy esetleg néha valami parfüm.
(1977–1998)
- Kultúra [6]