„Sok ember számára lebilincselő a Végítélet látomása, a világ hirtelen, látványos pusztulása. A hirtelen halál azonban sokkal kevésbé fenyeget minket, mint a lassú elmúlás. Számos módja van annak, hogy a Föld fokozatosan lakhatatlanná váljék. A lassú ökológiai pusztulás, az éghajlat változása, a Nap hősugárzásának apró változásai… Az ilyen változások azonban csak néhány ezer vagy néhány millió év alatt következnek be… Vajon elméletileg mindent túlélhet az emberiség? Nincs kizárva. Látni fogjuk azonban, hogy a halhatatlanságot megszerezni nem könnyű, sőt esetleg lehetetlen.”
(Paul Davies: Az utolsó három perc)
Eléggé pontosan tudjuk, hogy mi lenne például akkor, ha az ember az egyik napról a másikra eltűnne a Föld felszínéről, mert kipusztítaná magát. Eléggé pontosan ismerjük a választ arra a kérdésre is, milyen esélyei volnának a bolygónkra látogató és a valahai emberi civilizáció nyomai után kozmikus léptékkel mérve elhanyagolhatóan rövid idő, néhány millió év múlva kutató földönkívülieknek.
Tudjuk, hogy gyakorlatilag semmi.
Igaz ugyan, hogy miként a földtudományokkal foglalkozó dr. Sue Bowler[1] fogalmaz, a mai városokat jellemző „csiszolt kövek, fémek és szénhidrogének szokatlan koncentrációja” ha nem is éppen a jövő régészei, de a jövő geológusai számára mindenképpen felfedezhető lesz még jó idő múltán is, de az is igaz, hogy egy magára hagyott települést néhány éven belül megszállnak a növények.[2] A viharok okozta tüzek meg az áradások pedig lerombolják, ami még megmaradt,[3] és a következő lépésben ismét kiépül a teljes tápláléklánc is. A növények után megjelennek a lepkék, a méhek és az egyéb rovarok, a madarak és végül az emlősök is.
Ezek persze már nem a környezetünket eddig benépesítő állatok lesznek: a városi léthez leginkább alkalmazkodott városi galambok és a patkányok például kipusztulnak.[4] Mire az utolsó épület maradványai is eltűnnek a föld színéről úgy tízezer év múlva, addigra egy gyökeresen új élővilág alakulna ki. Kilencvenezer év múlva pedig, amikorra az utolsó rádioaktívhulladék-temetők is veszélytelenné válnak, addigra csupán pattintott kőeszközök meg néhány fosszilizálódott csont marad utánunk. Illetve a a Tejútrendszer középpontja irányába indított Voyager űrszonda, ami szerencsés esetben akár tízmilliárd (!) évig is fennmaradhat.[5]
Konrad Lorenz és az atombomba
Ha egyszerre csak eltűnne az ember, akkor az utánunk kialakuló élővilág persze nem volna a korábbi pontos mása: soha nem állna vissza az „eredeti”, ember előtti állapotba. A véletlen változásokkal dolgozó evolúció ugyanis nem csupán az „előrelátásra” képtelen,[6] de képtelen arra is, hogy újból létrehozzon egy korábbi állapotot, szervet vagy fajt. Mivel az időben előrehaladva minden változás újabb változások kiindulópontja lesz, és mivel bár mindig a legjobb megoldás él tovább, az viszont egyedül a véletlenen múlik, hogy éppen mely megoldások közül lehet választani, ezért több mint valószínűtlen, hogy ismét az egyszer már megtett úton végighaladva újból ugyanaz a konstrukció jöjjön létre.
Ami számunkra két szempontból is fontos. Egyfelől azért, mert mint Paul Davies, a világhírű kozmológus fogalmaz, amennyiben ez tényleg így van, úgy „az élet sajátosságai, például az értelem teljességgel véletlenszerűek, és így rendkívül csekély a valószínűsége, hogy a földi élettől függetlenül másutt is kifejlődik”. Vagyis egyfelől semmi esélyünk sincsen arra, hogy valamikor majd tényleg felbukkanjanak extragalaktikus archeológusok. Másfelől ugyanígy annak sincsen igazi valószínűsége, hogy amennyiben az ember ilyen vagy olyan módon kipusztítaná magát, akkor egyszer majd valamikor, a távoli jövőben egy másik értelmes faj bukkanjon fel a Föld felszínén. Elvégre a gondolkodás meg az ennek következtében létrejövő, „a változatosságra való specializálódás”[7] bármilyen jó evolúciós stratégiának látszik is, csupán egy a számtalan lehetséges megoldás közül.
Innen nézve majdhogynem kozmikus perspektívába helyeződik az, hogy az emberiség jövőbeni kilátásai az atombomba megjelenésével, ahogy a Nobel-díjas etológus, Konrad Lorenz fogalmaz, „rendkívül borússá” váltak.
Amennyiben pedig mégsem kerülne sor egy atom-holocaustra, úgy az emberiséget „lassú halál fenyegeti, mert megmérgezi, mellesleg pedig megsemmisíti a környezetet, amelyben s amelyből él… A környezet pusztítása és a kultúra hanyatlása kéz a kézben járnak.”
A csodakereséstől a történelem végéig
A fajunk jövőjével foglalkozó elképzeléseket alapvetően két nagy csoportra oszthatjuk. Számos csillagász gondolja úgy, hogy az ember esetében az eddigi evolúció helyét egy másfajta fejlődés veheti át, és előbb-utóbb megjelenhetnek a mesterséges, értelmes és öntökéletesedésre képes, inantropomorf életformák, amik egy „új, az előzőektől minőségileg eltérő szakaszát alkotják majd az anyag fejlődésének”, írja Sklovszkij, a téma első kutatójának számító szovjet csillagász, és az ezen teremtmények által alkotott civilizációk életkora immár kozmológiai léptékű, a világegyetem élettartamával összemérhető lehet. Elvégre miért is ne – amennyiben a technikai és a tudományos fejlődés akár csak megközelítően ugyanilyen ütemű marad, mint az utóbbi pár száz évben,[8] akkor hamarosan beláthatatlan távlatok nyílnak meg előttünk. Ezt a logikát alkalmazva gondolták a 60-70-es évek csillagászai,[9] hogy amennyiben léteznek földönkívüli civilizációk, úgy az utánuk való nyomozás során az egyik legegyszerűbb megoldás az ún. „csodakeresés”, vagyis az, hogy teljesen valószínűtlen jelenségek után kutatunk a világmindenségben, majd pedig feltételezzük, hogy ezek egy a miénknél mérhetetlenül fejlettebb civilizáció kozmosz- vagy csillagmérnöki tevékenységének nyomai. Stanislaw Lem, a neves lengyel science-fiction író egy elbeszélésében meglehetősen gúnyosan kocka alakú bolygókról beszélt.
Számunkra persze nem is annyira a „csodakeresés” mögött meghúzódó, alkalmasint megoldhatatlan ismeretelméleti problémák az érdekesek,[10] hanem az, hogy ezek a Sklovszkij által elképzelt, öntökéletesedésre és „autoevolúcióra” képes teremtmények mintha függetlenednének a „hagyományos”, darwini evolúciótól. Látszólag meghökkentően bátor feltételezés ez.
Amire viszont azt lehetne felelni, hogy ennek a nézetnek a képviselői valójában nem tesznek mást, mint olyan folyamatokat vetítenek előre a jövőbe, ami a másik véglet, az emberiség közeli kipusztulását prédikálók álláspontja szerint már be is következett. Lorenznek például az a véleménye, hogy „az emberi szellem… megtalálta a módját, hogy az őt megteremtő tényezők legfontosabbikát, a romlástól kegyetlen módon megóvó [természetes] szelekciót kikapcsolja… Helyére az intraspecifikus kiválasztódás lépett, amelyről nagyon pontosan tudjuk, hogy a fajok átalakulásának miféle tévútjait nyithatja meg.”
Ezek szerint Sklovszkij és Lorenz álláspontja között lényegében annyi lenne a különbség, hogy míg az előbbi úgy gondolja, hogy az evolúción való „túllépés” a fejlődés egy következő, alkalmasint elképzelhetetlen magasságokba vezető lépcsőfoka, addig a Nobel-díjas etológus a pusztulás kezdetét látja benne, és úgy véli, hogy a különböző „torzulások és zavarok jól meghatározott, eredetileg igencsak fajfenntartó értéket fejlesztő viselkedési mechanizmusok voltak”, és ezért is indokolt most „az emberi faj betegségéről” meg ennek a betegségnek a patologikus tüneteiről beszélni.
Tünetek, okok, agancsok
A kép, amit Lorenz rosszabb esetben az ember kihalásához vezető hanyatlásról fest, cseppet sem szívderítő. Eszerint a XX. század emberei mindinkább elzárkóznak a személyes kapcsolatoktól, mivel így képesek csak a „szociális kapcsolatok túlzsúfoltságból adódó túlkínálatával” szemben védekezni; ezzel párhuzamosan nő az erőszak, ráadásul „minden mély érzelem és indulat eltűnik az elpuhulás, a technológia és a farmakológia előrehaladása következtében”.
És közben végképp eltávolodtunk a természettől is: néhány nemzedékkel ezelőtt az emberek összhangban éltek a környezetükkel, ahelyett hogy kiirtották volna a trópusi esőerdőket; vendégszeretők és barátságosak voltak, ma viszont egyáltalán nem azok, stb. A mind jellemzőbbé váló nagyvárosi létforma már önmagában is végtelenül káros, és ami még rosszabb, Lorenz szerint akár még annak a lehetősége is felmerül, hogy „az az infantilizmus, ami a »lázadó« ifjúság egy részét szociális parazitává teszi, genetikai (sic!) eredetű”, miként esetleg genetikai okokra vezethető vissza a növekvő mértékű bűnözés is. Továbbá: a kultúra változásaira és „romlására” is találhatunk biológiai analógiákat.
Ott van például az intraspecifikus kiválasztódás, mondja Lorenz. Ekkor a szelekciós nyomást nem a környezet és az élőlény környezetében élő más fajok hozzák létre, hanem saját fajtársai – például a nőstények párválasztási szokásai.
A szarvasoknál a bika hatalmas agancsa azért fontos csupán, mert „a szarvashölgyek igénylik, választási mechanizmusaik kioldójaként”. Másfelől azonban színtiszta energiapazarlás az egész, hiszen a szarvasbikának évente újra kell növesztenie egy olyan több kilogrammos csontkonstrukciót, amit kezdetben érzékeny és szőrös bőr borít, és ami nagyban megnehezíti az erdőben való mozgást. Tehát, vonja le a következtetést Lorenz, az agancs olyan „tévút”, amire a fajon belüli szelekció csalta a szarvasokat. És azért tévút, mert az agancsból a faj fennmaradását tekintve a szarvasoknak nem előnyük, hanem sokkal inkább káruk származik.
Példálózhatnánk persze a szarvas helyett az árgusfácánnal is, ahol a tojóknak imponáló, hatalmas és díszes, az udvarláshoz kifejlesztett szárnytollak már-már lehetetlenné teszik a repülést – vagy talán még jobb példa volna az az egyetemessé váló emberi civilizáció, ahol ma „egyetlen »kultúra« a hangadó: a Föld valamennyi magas civilizációjának a népei ugyanazokkal a fegyverekkel harcolnak… ugyanazon a világpiacon kereskednek, és ugyanazokkal az eszközökkel próbálnak előnyösebb helyzetbe kerülni egymással szemben.”
Egyszóval: a kultúránk továbbfejlődését illető kilátásaink szinte egy olyan állatfajéval analógok, amelynél a fajon belüli kiválasztódás működik. „E kilátások rendkívül komorak”, jelenti ki Lorenz. Elvégre a párhuzam kézenfekvő.
A szarvasbika vagy az árgusfácán nem a természetes szelekció követelményrendszeréhez, vagyis nem egy olyan követelményrendszerhez igazodik, ami a faj túlélését segíti elő, hanem a nőstényeknek az idők folyamán és az evolúció szeszélyeinek köszönhetően kialakuló igényeihez. Az a szarvas, aki a legnagyobb agancsot fejleszti ki, egyáltalán nem biztos, hogy minden más szempontból is a legrátermettebb (sőt[11]), és ha az agancs a faj továbbélése szempontjából előnytelen tulajdonságra szelektál, akkor már kész is a katasztrófa.
Ami elsőre tényleg meggyőzőnek tűnhet. Ha azonban kissé alaposabban is utánagondolunk, akkor legalább két alapvető kérdés merül fel. Az egyik az, hogy vajon tényleg lehet-e ilyen direkt módon párhuzamot vonnunk a fajok és a kultúrák között; illetve, hogy valójában pontosan mit is kellene értenünk „a kultúrákra ható természetes szelekció” fogalma alatt. Mert állítani ugyan állíthatjuk, hogy a különböző kultúrák egymással szemben „a túlélésért küzdenek”, de az azért több mint kérdéses, hogy nem egyszerűen a biológiai evolúcióelmélet fogalmi apparátusának sietős és elkapkodott kiterjesztéséről van-e szó. Az igazi kérdés az, hogy valójában van-e értelme a kultúra fogalmát nem csupán hasonlítani a biológiai fajéhoz, de ténylegesen úgy is kezelni, mintha a kultúra végső soron biológiai faj volna.
És ez még csak a kisebbik probléma.
A nagyobbik az, hogy az evolúcióelmélet szempontjából az egész érvelés is megkérdőjelezhető. Lorenz ugyanis azt mondja, hogy szembeállítható egymással a fajon belüli és a fajok közötti, az intra- és az interspecifikus szelekció, és míg az előbbi „káros” és haszontalan, addig az utóbbi „hasznos” abban az értelemben, hogy hozzásegíti az adott faj egyedeit a jobb alkalmazkodáshoz. A saját génjeinek továbbadására törekvő szarvas szempontjából azonban egyaránt kudarchoz vezet az is, ha nem elég gyors, és ezért nem képes a farkasok elől elmenekülni; illetve az is, ha ő a lehető leggyorsabb ugyan, de olyan satnya az agancsa, hogy a szarvastehenek ügyet sem vetnek rá.
A szürkeludak felsőbbrendűsége meg a genetikailag felsőbbrendű ember
Lorenzet az intraspecifikus szelekció esetében valószínűleg az vezette félre, hogy a hatalmas agancs vagy a színpompás szárny olyan szemmel láthatóan „ésszerűtlen”.[12] Pedig mint tudjuk, a valóságban nem csupán az intraspecifikus kiválogatódás lehet végzetes egy fajra nézve. Az élővilág története kihalt fajok története, hiszen semmiféle garancia nincsen rá, hogy ami előnyös az egyed szaporodása, az előnyös lesz a faj fennmaradása szempontjából is. A nőstények megszerzéséért és így saját génjeik továbbörökítéséért kíméletlen harcot folytató hímek nem fogják megváltoztatni a viselkedésüket, ha a többi hím létszáma hirtelen katasztrofálisan lecsökken, és már mindenkinek juthatna elegendő szaporodási lehetőség: egyszerűen nincsen olyan mechanizmus, ami efféle „belátásra” késztetné őket. A helyzet mérlegelésére egyedül az ember képes – Lorenz szerint azonban legalábbis kétséges, hogy hajlandó-e rá. A kételkedésre szerinte nyomós okunk lehet.
Már csak azért is, mert az ember még soha nem élt ilyen kevéssé összhangban a környezetével, mint most, és azt „egyetlen ésszerűen gondolkodó ember sem vonhatja kétségbe, hogy a mi nyugati civilizációnk olyan rendszer, ami kibillent egyensúlyából”.
Amiből viszont annak kellene következnie, hogy a civilizáció valamikor egyensúlyban lett volna, és valóban: Lorenz említi is azokat a Dél-Amerika őserdeiben élő indiánokat, akik gyűjtögetésből tartják fenn magukat – és hasonlóképpen nem károsítja a környezetét néhány óceániai törzs sem. Ugyanez „vonatkozik azokra a parasztkultúrákra is, melyekben az ember generációkon keresztül ugyanazon a földön marad”, és el kell ismernünk, hogy állítólagos normáival együtt elsőre valóban vonzó magunk elé képzelnünk a múlt „környezetbarát” társadalmát.
Csak éppen nem árt arra is emlékeztetnünk magunkat, hogy miközben ezért a „környezetkímélő” életmódért az általános életszínvonalban a csecsemőhalandóságon és a fertőző betegségeken meg az éhínségeken keresztül az általános higiéniáig bezárólag mindenben számunkra elfogadhatatlanul nagy árat kellett fizetnie elődeinknek, aközben nem azért nem tettek (nagyobb) kárt az élővilágban, és nem azért nem próbálták DDT-vel kiirtani a rovarokat, mert mondjuk ösztönösen törekedtek volna a biocönózis fenntartására, hanem azért, mert nem voltak meg hozzá a megfelelő eszközeik. Azok a spanyolok, akik egész indián törzseket söpörtek el a föld színéről Amerikában, nyilvánvalóan semmivel sem jobbak például a XX. század végének bálnavadászainál[13] (sőt alkalmasint rosszabbak is), és ha ezen eltöprengünk, akkor végképp nyilvánvaló lesz, hogy miért is tarthatatlanok Lorenznek az emberiség „hanyatlásával” kapcsolatos állításai.
A következő lépésben pedig az is, hogy valójában veszélyesek.
Lorenz ugyanis „értékvesztő evolúcióra” is hivatkozik, és példaként azt hozza fel, hogy a háziállatok (az egyik ritka ellenpélda, a ló kivételével) sokkal kevésbé gyorsak, ügyesek, ravaszak és szépek stb., mint a vadon élő, a domesztikáció alapjául szolgáló fajok. „Esztétikai érzékünk a legtöbb domesztikációs jelenséget negatívként értékeli”, mondja. Vagy például nézzük csak meg, hogy míg a szabadon élő szürkeludak monogámok, és egy életre választanak párt, addig a baromfiudvar lúdjaira a promiszkuitás jellemző, tehát a „züllés” nyilvánvaló. Aztán a gondolatmenetet továbbvíve Lorenz azt is hozzáteszi, hogy nyilvánvalóan ugyanez a domesztikációs, illetve „öndomesztikációs”[14] folyamat játszódott le az embernél is akár fizikai, akár erkölcsi tulajdonságait (például a bűnös szexuális szabadosság térnyerését) tekintve.[15] Izmaink is egyre petyhüdtebbek lesznek, egyre rosszabbul látunk, és ma már rosszabbak a reflexeink is, mint a természettel szoros kölcsönhatásban élő őseinknek voltak.[16]
Ettől a megállapítástól már egyetlen lépésre van csak az a Lorenz könyveiben egyébként nyíltan ki nem mondott végkövetkeztetés, mely szerint valaha léteznie kellett egyfajta „ideális” embernek, és ez ugyanannyival volt felsőbbrendű nálunk, mint amennyivel a szürkeludak felsőbbrendűek háziasított leszármazottaiknál. Nem csupán viselkedését: akár fáradságtűrését, akár vendégszerető magatartását és a környezetével való harmóniáját tekintve volt tökéletesebb, hanem az eddigiek értelmében testfelépítésében.[17] Sőt genetikailag is, hiszen az utóbbi időben „leépítő evolúció” folyt, és ez nem hagyhatta érintetlenül genetikai állományunkat sem.
Nem egy felsőbbrendű rasszal van ugyan dolgunk, de mindenképpen egy olyan felsőbbrendű emberrel, amelyhez mint abszolút mércéhez bátran hozzáigazíthatjuk majd az elvárásainkat és a többiek megítélését.
Mindennek mércéje az ember
Lorenz a fentebbiek értelmében nem csupán azt tételezi fel, hogy „a növekvő ifjúsági bűnözés valóban… genetikai leépülési tüneteken alapszik”, hanem azt is: „Kézenfekvőnek tűnik, hogy igazságérzetünk ugyancsak a törzsfejlődés során »programozódott« be, és az a funkciója, hogy megakadályozza aszociális fajtársainknak a közösségbe való beszivárgását.” Tehát mintha ezzel sikerülne odáig jutnunk, hogy már genetikai alapokra vezetjük vissza a jogot is, és mostantól kezdve az evolúcióra, illetve arra a bizonyos genetikailag is felsőbbrendű emberre hivatkozva ítélhetjük el valaki viselkedését.
Az embernek óhatatlanul az emberi faj nemesítésére és egy „tökéletesebb ember” megteremtésére törekvő eugenika meg persze azok az ideológiák jutnak az eszébe, amik a „vér tisztaságának megőrzésére” és hasonlókra hivatkozva léptek fel nem is olyan régen. A Harmadik Birodalom például „orvosi”, illetve „genetikai” megfontolásokra hivatkozva látott neki a „lebensunwertes Leben” (az élet, ami nem méltó arra, hogy éljen) jelszavával a betegek és bűnözők sterilizálásától kiindulva és az elmebeteg gyermekek orvosi eszközökkel történő kiirtásán keresztül a haláltáborok felállításáig eljutva egy olyan „biológiai program” végigvitelének, ami végső soron mintha nem is állna olyan nagyon messze Lorenz elképzeléseitől. Ugyanis mind a két esetben kimondva vagy kimondatlanul bár, de az az alapgondolat, hogy léteznie kell egy olyan genetikai „tisztaságnak” vagy genetikai „etalonnak”, amit meg kell őrizni, illetve vissza kell állítani (az egyik esetben egy nép, a másikban az egész emberiség nevében); és mind a két esetben azért volna olyan fontos ennek az állítólagos genetikai tisztaságnak a megőrzése (illetve helyreállítása), mert a Harmadik Birodalom vezetőinek és a Nobel-díjas etológusnak egyaránt meggyőződése, hogy az ember genetikailag igen nagy mértékben (ha ugyan nem teljesen) determinált teremtmény.
Lorenz egy helyütt azt írja: „A liberális demokrácia mai torzképét egy kilengés kulminációs pontja jelenti. Az ellentétes oldalt… Eichmann és Auschwitz, eutanázia, fajgyűlölet, népgyilkosság és lincsbíráskodás adják. Tisztában kell lennünk azonban azzal is, hogy annak a pontnak mindkét oldalán, melyre a mutató… állna be… valódi értékek vannak: a »bal« oldalon a szabad egyéni kibontakozás, a »jobb« oldalon a társadalmi és kulturális egészség (sic!).” Meg, gondolom én, az a minden bizonnyal betarthatatlan ígéret, hogy egy ilyen „egészséges” társadalmat nem fogja fenyegetni a „leépítő evolúció”, és így az emberi faj története nem fejeződik be hamarosan, és nem tűnnek el a Föld felszínéről néhány évezreden belül létezésünknek még a nyomai is.
Akár Lorenz, akár mások rámondhatják ugyan egy testfelépítésre, egy viselkedési mintára vagy egy genetikai készletre, hogy az a tökéletes, de attól még szó sem lesz ilyesmiről. Hacsak nem hisszük el azt, hogy Konrad Lorenz valamikor a XX. század második felében eljutott az abszolút tudás birtokába, akkor érdemes eljátszanunk a gondolattal,[18] hogy különböző korok „leépítő evolúció” miatt aggódó „társadalomgenetikusai” mennyire másként határozták volna meg a tökéletes embertől elvárt megjelenést, viselkedési mintákat stb. Azokat a tulajdonságokat, amik állítólag fajunk fennmaradásáról gondoskodnának majd.
És különben is. Ha csupán a faj- vagy emberiségnemesítés meg egy másik forgatókönyv között lehet választani, akkor én személy szerint inkább a másikat választanám.
Jegyzetek
[1] University of Leeds’ School.
[2] Miként ez a Csernobil miatt elhagyott Pripjaty esetében is történt, ahol 12 év alatt az összes szabad felületet elborította a zöld, és az utcaköveket úgy összeforgatták és szétzúzták a gyökerek, mintha csak földrengés pusztította volna el az utcákat.
[3] Miközben az elégő anyagok nitrogénja csak tovább segíti a növények előrenyomulását.
[4] Az elvadult kutyák és macskák viszont nem.
[5] Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy maga a Föld is el fog pusztulni négymilliárd év múlva: a vörös óriássá váló Nap pusztítja el.
[6] Képtelen olyan problémákat megoldani, amelyek a számunkra kézenfekvők. Hogy egyetlen példát említsünk: az embernél a herevezeték át van vetve a húgyvezetéken, mivel a heregolyók az evolúció során folyamatosan változtatták a helyzetüket. Számunkra mi sem lenne logikusabb, mint a hosszú és a húgyvezetéket megkerülő herevezeték helyett egy rövid, ilyen felesleges kitérőket nem tevő megoldás.
[7] Ahogyan egy helyütt az evolúcióbiológus Theodosius Dobzhansky fogalmazott. Ezzel a megfogalmazással nyilvánvalóan azt akarta sugallni, hogy miközben az adott környezethez való minél tökéletesebb (és ennek megfelelően: minél specializáltabb) alkalmazkodás magában hordja azt a veszélyt, hogy a környezet hirtelen megváltozása katasztrofális következményekkel fog járni az adott faj számára, eközben az ember – nyilvánvalóan értelmének köszönhetően – nem ilyen vagy olyan körülményekhez alkalmazkodott, hanem magához a körülmények változatos voltához.
[8] Ami persze legalábbis támadható feltételezés.
[9] Kissé egyszerűsítve a dolgot akár azt is mondhatjuk, hogy a földönkívüli értelmes élet kérdésében a csillagászok gyakorlatilag meg vannak arról győződve, hogy nem vagyunk egyedül, a biológusok viszont (evolúcióelméleti megfontolásokból kiindulva) úgy gondolják, hogy az ember az egyetlen értelmes faj.
[10] Számos esetben több mint kérdéses, hogy előzetes ismeretek nélkül el tudjuk-e dönteni valamiről, hogy mesterséges vagy természetes úton jött-e létre, és ennek megfelelően értelmes lények tevékenységének vagy természeti folyamatok működésének a végeredményével van-e dolgunk.
[11] Márpedig, miként Lorenz is említi, az intraspecifikus szelekció a természetes szelekcióhoz hasonlóan teljességgel nélkülöz mindenféle célszerűséget: „A. Bubenik bebizonyította, hogy egy mesterséges és túlméretezett aganccsal a legerősebb törzsbika háreme is elcsábítható.”
[12] Elképzelhető olyan szarvas is, amelyik hatalmas fejdíszével éppen csak elvergődik a génjei továbbadásának pillanatáig, és a szokványos szóhasználat szerint egyáltalán nem életképesebb a többinél. Ám mivel a végcél egyedül a szaporodás, ha egyszer az sikeres, akkor az összes többi mellékes kérdéssé válik.
[13] Akiknek a tevékenysége természetesen végtelenül felháborító. Az egy másik történet persze, hogy magát a „környezetvédelem” fogalmát sem lehetett volna akár a középkorban sem értelmezni.
[14] Julian Huxley kifejezése.
[15] Lorenz eközben nyilvánvalóan elfelejtkezik róla, hogy a monogámia még az emberek között sem mindenütt számít követendő példának.
[16] Hirohito néhai japán császár a fecskendőféregről mutatta ki, hogy az ivaréretlen lárvaként a tengerben szabadon úszkál, és eközben primitív agy segíti életben maradását. Amikor azonban ivaréretté válik, és egy sziklához tapadva letelepedett életmódot kezd folytatni, és a táplálékot a vízből kiszűrve él, akkor „meglepő dolgot visz véghez – írja az agykutató Susan A. Greenfield –, elfogyasztja a saját agyát… Ez a kis mese mintha azt mondaná, hogy csak akkor van szükség agyra, ha mozgunk; a letelepedett életformák számára az agy többé már nem szükséges.” Ami elsőre talán mintha Lorenz nézeteit támasztaná alá; valójában azonban csupán annyi derül ki belőle, hogy az csak egyike a lehetséges evolúciós stratégiáknak, és egyáltalán nem minden körülmények között szükséges. És hasonlóképpen: a házi kutya szaglása is azért rosszabb, mint vadon élő őseié volt, mert ma már nincsen rá szüksége. Az pedig, hogy rosszabb, nem értékítélet, hanem egyszerű megállapítás.
[17] Széles vállak, boltozatos mellkas, duzzadó izmok, keskeny csípő stb.
[18] Ami persze vitathatatlanul történelmietlen gondolat, hiszen maga a genetika fogalma is újkeletű.
- Kultúra [5]