1978-ban igazi politikai szenzáció volt, hogy Magyarországon legálisan megjelenhetett Kádár Gyula egykori vezérkari ezredesnek, a Vkf/2, a hírszerzés-kémelhárítás katonai szervezete (a magyar Deuxieme Bureau) 1943 júliusa és 1944 áprilisa között működött parancsnokának az emlékirata. A könyvet elsősorban az tette szenzációvá, hogy a megjelenés körülményeiből kitűnt, a memoár a nevezetes Aczél-féle „három T” tekintetében a „támogatott” művek csoportjába tartozik. Az addigi gyakorlathoz viszonyítva ugyancsak újszerű múltismertető mű megjelentetését az akkori hatalom uralma fenntartása szempontjából hasznosnak ítélte. Kádár emlékirata nem egy kiadónál hosszan elfekvő, kényelmetlen írás volt, amelyet az kényszerített nyilvánosság elé, hogy híre járt, kéziratát sok véleményformáló értelmiségi ismerte, ezek szorgalmazták megjelentetését, és az értelmiségpolitikai vezérkar végül kisebb politikai kárt látott megjelentetésében, mint elfektetésének demoralizáló hatásában.
Ezt az emlékiratot akkor „dobta be” Aczél stábja, amikor az ellenzék tevékenysége élénkülni kezdett. Az ellenzéki aktivizálódás közvetlen jele volt a Charta ’77 melletti aláírásos demonstráció. Indokolt volt kísérletet tenni arra, hogy a még nem ellenzéki, de az ellenzékiség által „fertőzhető” értelmiség „lazulás”-igényét egy olyan emlékirat megjelentetésével csillapítsák, amely szemléletében nem felelt meg a hivatalos világnézetnek, igaz, politikai veszélyt sem jelentett a fennálló rend számára. A „még vidámabb barakkot” követelők politikai engedménynek foghatták fel a „horthysta” emlékirat vonalas kommentárok és jegyzetek nélküli megjelentetését, ugyanakkor a könyv nem jelentett politikai kihívást a rendszer számára. Kiadása a „finom manipuláció” jellegzetes megnyilvánulása volt a kialakulóban levő értelmiségi ellenzékkel szembeni védelmi harcban. Az emlékirat tömeghatásával indirekt módon az ellenzék tudomására hozhatták, hogy, lám, azt a közlési szabadságot követelő szélesebb értelmiségi és félértelmiségi közeget, amelyet meg akarnának szólítani, egyáltalán nem a marxizmus újraértelmezésének, történelmi helye kijelölésének szubtilis kérdései izgatják, hanem sokkal inkább igényt tartanak az 1945 előtti úri Magyarország tárgyilagosabb és életközelibb bemutatására. Ha ezt megkapják, úgy fogják érezni, hogy enyhült a rendszer ideológiai doktrinersége. Azzal számoltak, hogy a marxizmus által alig érintett „közértelmiségiek” sokkal inkább érzik majd a „falak lebontását”, ha megjelenik egy könyv, amelyben szinte piedesztálra emelik Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert, akiről eddig a szemináriumon azt hallották, hogy megveszekedett kommunistaüldöző volt, mintha egy kevésbé olvasmányos könyv rehabilitálja a „rózsaszínű” Jászi Oszkárt.
A könyv dokumentálta, hogy Kádár Magyarországán többet szabad, mint az átlagos népi demokráciákban. Ott ilyen „reakciós” könyv nem jelenhet meg, sőt előfordulhat, hogy egy efféle emlékiratot az ellenzék ad közre szamizdatként.
Kádár könyve valójában nem nélkülözte a vonalas jegyzeteket és kommentárokat. Nem szolgál a könyv javára, hogy ezek nem a kiadó jegyzeteiként jelennek meg, hanem a szerző saját szövegébe épülnek bele. A kézirat egy egykori magyar királyi vezérkari tiszt nyelvén íródott, és annak szemléletét fejezte ki, de rendre megjelentek benne egyes kérdések és a korszak általános megítélésének hivatalos kádári-marxista megfogalmazásai is. A könyv tele van a szöveghez képest szervetlen és attól idegen, „vonalas” betétekkel. Az érthetően nacionalista könyv egyik bekezdésről a másikra osztályharcos alapra helyezkedik, és felmondja a tudszoc tankönyvet. Egy alkalommal (597. o.) még az ellenforradalom kifejezés is megjelenik, nem Prónayval és Héjjassal, hanem 1956-tal kapcsolatban. Jellemző szövegösszefüggésben. Itt szánja rá magát az emlékező valami mellébeszélésre a Vkf/2 politikai rendőrségi szerepéről és a kémelhárító részlegen, a „def”-en lezajlott kínvallatásokról. Itt jön elő, hogy az ilyesmin átmentek sokat tódítanak, lám ’56-tal kapcsolatban miféle mesék voltak a Köztársaság téri pártház pincéiről és az ott zajló állítólagos kínvallatásról. Mert természetesen Kádár vezetése idején a „def”-en ilyesmi nem fordult elő, vagy ha mégis, akkor Kádár tudta nélkül… A szöveg kényszeredettségén érződik, hogy az intelligens és tág látókörű szerző pontosan tudja, hogy Hain Pétertől Péter Gáboron át a háromperhármas Horváthig mindenki hasonló stílusban mosakszik.
Elnyomó rendszerekről azok, akik ilyen rendszer funkcionáriusai voltak, kétféle emlékiratot írnak. Az egyik mód a „történelem alulnézetből”-típusú emlékirat. Ennek sugallata: nem voltam résztvevő, csak átélő, kortárs tanú. Semmi szerepem nem volt semmiben. Fölöttem dübörgött a történelem kereke, azért írom meg emlékeimet, mert örömötöket fogjátok lelni annak felismerésében, hogy akkor is ugyanolyan emberek éltek, küszködtek, mint ti. Ez a szemlélet arra hivatkozik, hogy a történelem vihara által sodort élet értelme a túlélés. Egyén és közösség esetében egyaránt. A másik típusú emlékiratot a történelem szereplője írja, hogy számot adjon arról, miként alakította a történelmet.
Más csoportosítása is lehetséges az elnyomó rendszerek közszereplői által írt emlékiratoknak. Van apologetikus és van leleplező memoár. Kádár Gyula könyve jelentős szereplő írása. A második világháború alatti „kiugrási politika” egyik katonai kulcsemberének számvetése akkori tetteivel. Az első ilyesfajta számvetés közvetlenül a háború után jelent meg azzal a szándékkal, hogy egy résztvevő belülről megvilágítsa a történteket. Nagybaczoni Nagy Vilmosnak, a Kállay-kormány honvédelmi miniszterének könyve, a Végzetes esztendők, leleplező írás. Ítéletet akar mondani a hadviselő Magyarország háborúpárti vezetéséről. Nagybaczoni Nagy tudatában van szereplése történelmet formáló jelentőségének. Könyve fontos hozzájárulás a tisztikar politikai megoszlásának megértéséhez. Szerinte a katonai vezetésben a német származású tisztek voltak a német orientáció hívei – ez kézenfekvő és többé-kevésbé ismert dolog, a németellenes irányzat társadalomtörténetileg elkülöníthető bázisa pedig Nagybaczoni Nagy szerint a székely származású tisztek köre volt. A szegény sorsú székelyek közül sokan választották felemelkedési lehetőségként a tiszti pályát, mint ahogy a német származásúak is „felülreprezentáltak” voltak a katonai pályán.
A Kádár-memoár megjelenésének hátteréhez tartozik, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének szellemi műhelye Ránki György vezetése alatt politikai színezetű aktivitást fejtett ki, mondhatni harcot folytatott a második világháború alatti „kiugrási politika” rehabilitálásáért. A harc végső célja a pártmítosz kikezdése volt. Ehhez tartozott az a tényfeltáró tevékenység, amely bizonyította, hogy a „kiugrási politika” nem a kollaboráció egyik változata volt, hanem az ellenállás előkészítése.
A pártmítoszt azon a ponton támadta ez a történelemértelmezési koncepció, hogy rávezette az értelmiségi közönséget annak felismerésére, hogy a párt nem lehetett egy lehetséges magyar ellenállás vezető ereje, ellenállás csak a hivatalos hatalmi központ németellenes irányzatának körében alakulhatott (volna) ki. Ez a koncepció a hetvenes években hallgatólagosan hivatalossá vált. A kádár(jános)i vezetés ezt úgy tekintette, mint egy tágabb népfront-koncepciót a vonalasok szektásságával szemben. A volt vezérkari tiszt visszaemlékezése nem légüres térben jelenik meg, hanem beleilleszkedik a korszak szellemi élénkülésének, a horizont tágításának a folyamatába.
Kádár Gyula könyve se nem leleplezés, se nem apológia. Nem akarja bizonyítani (jóllehet a tényanyaga erre alkalmas lehetne), hogy a magyar kiugrási vonal gyenge volt ahhoz, hogy ellenállásnak lehessen minősíteni, és ha nem is volt kollaborálás, nem volt több afféle „vonakodó csatlósságnál”. Rehabilitálni sem akarja azonban a kiugrási vonalat. Nem akar harcolni azért, hogy igazságot szolgáltasson neki, hogy méltó helyet teremtsen számára a magyar történelem panteonjában. Nem annak a korszaknak a palackpostája az utókorhoz, amelyről ír, hanem annak a kornak korjelensége, amelyben íródott. A könyv megjelentetésének politikai szándéka annak megmutatása, hogy a kádárista Magyarországon már lehet ilyen nyíltan írni olyan kényes kérdésről, mint a kiugrási politika.
Kádár Gyula könyve a „történelem alulnézetből” szemlélet kordokumentuma. Nagybaczoni Nagy csoportmagatartásokat elemzett, Kádár Gyula személyeket jellemez. Ez pontosan megfelel a könyv alaptendenciájának. Kádár memoárja demitizáló emlékirat. Megfosztja dicsfényétől azokat a tetteket, amelyeknek egyike-másika például is szolgálhatna, irányt is mutathatna a jövőnek. Az ő megjelenítésében a kiugrási politikát nem nagy formátumú személyek nagy jelentőségű politikai víziói mozgatták, amelyek esetében még a valóságtól való elrugaszkodás is sodró erejű mítoszban, mítoszteremtő gesztusban jelenik meg. Nem lengyel emlékirat. Az itt ábrázolt történelmi időkben okos és jó szándékú emberek nem tudják, hogy mit csináljanak. A demitizáláson is túlmegy, egészen a dehistorizálásig. Ez a sodródás csak következményeiben történelem. Nem nyer történelmi formátumot.
Mindez a szerző jó szándékától függetlenül, afféle „ész cseleként” belesimul a kádárizmus tudatszabályozási technikájába. Ennek a technikának a lényege az, hogy a hatalom a véleményformálást nem ideológia, hanem dezideologizálás által irányítja. Az uralom fenntartásának „puha diktatúrás” módszere nem az elnyomás maximalizálása, hanem az alávetettek politikai semlegesítése. Ennek az „uralmi alapnak” „felépítménye” a dezideologizálás. A kádárizmus számára ennek az ideológiamentesítésnek különösen fontos részterülete a dehistorizálás. Nem egyszerűen azért, mert a kelet-európai térségben a politikai ideológiák politikai mítoszokban formálódnak meg. A nemzettudat történelmi tudat. Az osztálytudatból sem hiányozhat a történelmi dimenzió: az emberiség története az osztályharcok története. Még inkább azért, mert a társadalom tudatából el kell tüntetni azt az eseményt, amelyhez való viszony a kádárizmus mibenlétét meghatározza. Az amnesztiáig a kádárista rendszer önértelmezésében 1956 ellenforradalom volt. Az amnesztia után a rendszer szemléletében 1956 nem volt, ebben az elveszett esztendőben nem létezett a világ, nem történt semmi. A valahai szatirikus vígjáték címével szólva a forradalom „lyuk volt a rendszer életrajzán”. Végső soron azonban ahhoz, hogy 1956-ot semmisnek lehessen tekinteni, az kellett, hogy a soha ne történjék semmi az idők végtelen folyásában. 1956 kérdéséhez is hozzátartozott, hogy a Kádár-rendszer nem tudta kezelni a Rákosi-rendszerhez való viszonyát. Nem vállalhatta, de el sem határolhatta magát tőle. Csak hallgathatott róla. A végiggondolás csak oda vezethetett volna, ha lehetséges lett volna a végiggondolás, hogy nincsen történelem. Soha nem történt semmi. Az élet mindig ugyanaz volt, kisszerű ügyeskedés a túlélésért. Soha nem történt semmi, tehát soha nem is fog történni semmi. Mindig így lesz, ahogy János apánk alatt. Legfeljebb rosszabbul. Kádár Gyula emlékirata, amelytől méltánytalan volna érdemeket elvitatni, beleillett ebbe a dehistorizálási folyamatba. Első lépésnek tekinthetjük abba az irányba, hogy az „értelmiségpolitika” tudattalanítsa az alávetettekben a Horthy-korszakot is. Kádár Gyula könyve intelligens írás, amely eligazodik a megélt kor alapvető kérdéseiben, és sok figyelemre méltó élményt és tapasztalatot ad át az utókornak. Mégis dehistorizál. Érthető. Óvatos írás. Az ezredes fontos dolgok résztvevője volt. Olyanoké, amelyekből még 1978-ban is lehetett volna baja. Nem külügyes volt, vagy gazdasági szakember, hanem a „titkosszolgálat” feje. Rendkívül kényes intézményé. Noha tudni róla, hogy fontos szerepe volt a kiugrási politika katonai vonalán, jelentőségét kicsinyítenie és nem nagyítania kell.
Kádár kulcsszerepét beárnyékolja egy másik történelmi figura. Írásában egyszerre kapálódzik az árnyékba borítás ellen és rejtőzködik ebben az árnyékban. Az ellenlábas, Ujszászy István, aki 1942-ben vezette a Vkf/2-t, a kommunista történetírás számára kezelhetetlen figura. Véres kézzel számolja fel 1942 elején a felvidéki visszacsatolás révén a (földalatti) létezés szintjére emelkedett kommunista pártot, viszont a kiugrási politika egyik első vonalbeli kulcsembere. Legendássá teszi az is, hogy Karády Katalin szeretője. Imponáló alakként jelenik meg Kovács Imre visszaemlékezésében, és fő ellenfélként írja le az „ellenség”, Wilhelm Höttl, a Gestapo külföldi hírszerzésének fejese, akihez Magyarország is tartozott. Kellett, hogy alapja legyen a nimbuszának. Kádár annyira utálja, hogy az utálat még a színésznő szeretőre is kiterjed. Nem lehet kivenni, hogy mennyi ábrázolásában a valóságos ellenszenv és mennyi a lefedezés a könyv 1978-as megjelentetői irányában.
Kádár könyve extenzív ábrázolat. A nyolcszáz oldalas könyv első fele a katonai pályáról szól. Nem derül ki belőle, hogy a Ludovikán oktató hadműveleti tisztet miért rakták a vezérkar politikai rendőrségének szerveihez: először a mai Katonai Biztonsági Hivatal elődjének tekinthető és propagandaszervként működő VI. oszt. élére. (A Nemzetvédelmi Szolgálat figyelte a katonaság politikai hangulatát és derítette fel a politikai megbízhatatlanságot a személyi állomány körében). Ezután lett kém- és kémelhárító főnök. A könyv második fele a lényeges dolgokat bemutató élménybeszámoló a háború éveiből. Töménytelen, csak specialista olvasó számára fontos információ. Belterjes ismertetése a katonatiszti világnak. Kádár leírja, hogyan hódított tért Gömbös minisztersége, majd kormánya alatt a tisztikarban a szélsőjobboldaliság. Magyarázat az érintettek német származása és a Foxi-Maxi tananyag szellemében és szintjén adott kép a magyar jobboldaliság mibenlétéről. Elsősorban személyekről beszél. A korszak szinte valamennyi katonai vezetőjéről. Elhihetjük neki, hogy a háború alatt a katonai politika kulcsembere Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök volt. Kádár jellemzésében németellenesebb, mint ahogy ezt máshonnan tudjuk. Ebben feltehetően Kádárnak van igaza. A könyvben megjelenő Szombathelyi okos, a dolgokat általában jól megítélő ember, aki azonban mégsem áll soha a helyzet magaslatán. Valahogy ilyen a könyvben az egész Horthy-rendszer. Valahogy így nem történelem, amit leír.
Aki Kádár könyvét a kezébe veszi, ezt azzal a reménnyel teszi, hogy egy beavatott ember megismerteti vele a kiugrási politika eleddig felszínre nem került titkait. Ezekből nem tudunk meg sokat. Kádár könyve nem elhallgatja ezeket a titkokat, hanem azt sugallja, hogy nem voltak ilyen titkok. A Vkf/2-nek sem voltak titkai. A „szolgálat” nagy gonddal és apparátussal kiértékelte a katonai attasék jelentéseit, amelyekben soha nem volt semmi érdemleges. Nem volt Sorge és Rote Kapelle, sem Walkür-terv (borítékolt katonai riadóztatási terv, amellyel puccsot lehet csinálni – ahogy azt 1944 júniusában német tábornokok próbálták). Ami pedig a kínvallatásokat illeti, ott arról van szó, hogy aki a kihallgatáson kapott egy pofont, az azután mindenféle kínzásokról háryjánoskodott.
A Kádár emlékiratának kiadásában megnyilvánuló új hivatalos álláspont indirekt formában elvetette Nemes Dezső koncepcióját, mely szerint az országban érlelődött az ellenállás, amelynek a kommunista párt volt a motorja, és ezt az érlelődést a hatalom kiugrási vonala nem elősegítette, hanem hátráltatta. Ugyanakkor ez az átértékelés nem jelentette a kiugrási politika felértékelését. A könyv azt mutatja be egy második vonalbeli kulcsember emlékeivel illusztrálva, hogy az ellenállásnak hiányoztak a feltételei. A mű és a hatalom egybecsengő végső mondanivalója lényegében az volt, hogy egy Magyarországhoz hasonló elmaradott kis ország népe számára a mindenkori hatalommal való bárminemű szembeszegülés a túlélést veszélyezteti.