Amikor Argentínában a hadsereg három fegyvernemének parancsnokaiból álló junta Jorge Videla tábornok vezetésével 1976. március 24-én átvette a hatalmat, egészen máshogy fogadta a világ az eseményt, mint két és fél évvel korábban a chilei puccsot. A gyakorlatilag nem létező, a belpolitikai eseményekben kimutatható szerepet nem játszó Argentin Kommunista Párt kiadott egy nyilatkozatot, amely szerint a tábornokok által meghirdetett célok „bizonyos fokig” a nép „sürgető igényeit” tükrözik. Nem is volna érdemes szót vesztegetni a kivárás álláspontjára helyezkedő dokumentumra, ha nem Moszkva véleményét üzente volna meg a külvilágnak, meghatározva természetesen azt is, ahogyan a magyar tájékoztatás kezelte az első időkben a fejleményeket.
Nem siette el az állásfoglalást a másik oldal sem. Washington úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna, és az amerikai Külügyminisztérium a sajtó kérdezősködésére csak annyit válaszolt, hogy a junta elismerésének kérdése fel sem vetődött. A nagy nyugati lapok nem találtak kivetnivalót a hatalomátvételben. A párizsi Le Monde például, amelyet ekkortájt sokan bíráltak sorok közé bújtatott baloldali propagandával, egyenes, határozott jellemű, politikailag középutas katonaként mutatta be Videla tábornokot, és kritikáját a megbuktatott Isabel Perón környezetére összpontosította.
Legkevésbé maguk az argentinok lepődtek meg. Ezt nemcsak az előző évtizedek tapasztalataiból leszűrődött rezignáció magyarázza, inkább a puccsot megelőző belpolitikai és gazdasági szétesettség. A nagy hatalmú szakszervezeti bürokrácia és a perónizmus különféle irányzatai között összezavarodtak a frontok, és úgy gubancolódtak a kompromisszumok szálai, hogy a csatározások mögül eltűntek az álláspontok – miközben a lakosság képviseletüket vesztett és radikalizálódott csoportjai (ipari munkások, egyetemisták) az érdekérvényesítés intézményeken kívüli megoldásai, az agresszív megmozdulások, vadsztrájkok, terrorakciók felé tolódtak. Ebből a helyzetből csak két irányba vezetett út. Katonai hatalomátvétel vagy polgárháború – nem volt más lehetőség.
Argentína huszadik századi történetének első hetven éve alatt szinte már automatizmussá vált, hogy a belső konfliktusok éleződését – és a populista kormányzást – előbb vagy utóbb katonai puccs akasztotta meg, amelyet nem követett feltétlenül katonai uralom. Sok esetben a hadsereg rögtön visszavonult, miután igazított egyet a belső erőviszonyokon. Az utólagos elemzésekből az derül ki, hogy 1976-ban a katonák szinte ódzkodtak a politikai szerepvállalástól, és – saját korábbi tapasztalataik alapján – az volt az álláspontjuk, hogy inkább megkésve kell a puccs eszközéhez folyamodniuk, mintsem túlságosan hamar. Tudták, hogy az az eszményi helyzet, ha a lakosság maga is felismeri a populista kormányzati intézkedések később jelentkező gazdasági következményeit. A korábbi évtizedekben többször is úgy hitte az argentin közvélemény, hogy a nehézségekért egyszerűen a tőkés érdekeket kiszolgáló katonai uralom a felelős, és így a következő polgári kormányzati időszakban a politikusok opportunista többsége újra felelőtlenül operálhatott engedékeny, nagyvonalúan felelőtlen gazdasági ígéretekkel és intézkedésekkel.
Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy az argentin hadsereg évtizedeken át a bölcsen mérlegelt közérdek egyedüli és elkötelezetlenül önzetlen képviselője lett volna, jóllehet ez irányú önképét a múlt század elejétől, a függetlenné válás, az államhatárok végleges kialakítása idejétől eredezteti, amikor a fegyveres erők megakadályozták, hogy az önállósodásért folyó küzdelem társadalmi felkelésbe csapjon át. A rendpártiság egyúttal a földbirtokosok érdekeinek a védelmét jelentette, és a hadsereg a XX. század első harmadában is mindvégig ellenállt a társadalmi és politikai változásokra irányuló törekvéseknek, így már az 1916-os, első igazán szabadnak nevezhető választásokon hatalomra került Radikális Párt szociális reformkísérleteinek is. A radikálisok szerencséjére a világháború után a konjunktúra fellendült, amikor azonban tíz évvel később ismét alábbhagyott, egy katonai puccs véget vetett másfél évtizedes kormányzásuknak. Ettől kezdve az utolsó diktatúra utáni 1983-as választásokig nem volt olyan kormánya az országnak, amelyet ne a hadsereg helyezett volna a hatalomba vagy buktatott volna meg.
Az argentin tisztikar képét önmaga társadalmi szerepéről több olyan gondolatkör befolyásolta, amely külön-külön is paranoid elemeket hordoz. Ott volt mindenekelőtt a messziről már-már mulatságosnak tűnő argentin nacionalizmus, amely még a nyolcvanas években is abban a borongós – és ordítóan hamis – tudatban élt, hogy az ország a dél-amerikai államhatárok meghúzásakor a rövidebbet húzta. A köztudat pallérozatlanabb szegmensében például Paraguay egészére mint Argentína méltatlanul elcsatolt organikus részére tekintenek, és fejcsóválva szemlélik a brazil és a chilei határ egyes szakaszainak vonalvezetését is. A földrészen egyébként is nehéz olyan országot találni, amely ne táplálna ma is területnövelési illúziókat, még ha ezek ma már nem is részei a hivatalos külpolitikának. Több olyan sérelmet melengetnek a térség országai, amelyeket indokolni lehet történeti érvekkel, Argentína esetében azonban nem ez a helyzet, hiszen területe csak bővült a múlt században. Ezt az irracionális méltánytalanságérzetet, amelynek a jelenlétét a kutatók még az argentin közoktatásban is kimutatják, az utóbbi évtizedekben valószínűleg az tartotta életben, hogy az országot a II. világháború előtt a világ első tíz gazdasági hatalma között tartották számon, a hatvanas évektől viszont gazdasági és politikai súlyát tekintve is lecsúszott, mégpedig – ami a legfájóbb – Brazília mögé. Van olyan nézet, amely szerint a hadsereg 1973-ban részben azért engedte vissza a hatalomba Juan Domingo Perónt, mert remélte, hogy az országnak sikerül újra Brazília fölé kerekednie.
Az ötvenes-hatvanas években az argentin katonai vezetők szellemi formálódásában kitüntetett szerepe volt egy túldimenzionált – részben természetesen a hidegháborús összefüggésekben gyökeredző – nemzetbiztonsági szemléletnek, amely a szélesen értelmezett biztonságot a politikai élet alfájának és ómegájának fogta fel egy a külső és belső veszélyekre összpontosító, defenzív álláspontról. Ez a gondolatkör összekapcsolódott egy közvetlenül katonai természetű doktrínával, amely a befolyási övezetek kialakulásával párhuzamosan haladó dekolonializáció viszonyaira, elsősorban a nemzeti felszabadítási mozgalmakkal kapcsolatos francia tapasztalatokra épült. Ennek az volt a kulcseleme, hogy a felkelők és a lakosság passzív csoportjai között nincs világos határvonal, az érintett népességet tehát egészében ellenségként kell kezelni. Ennek megfelelően az argentin hadsereg alighanem messze a súlyukon felül értékelte a kétségtelenül létező és néha látványos akciókat végrehajtó gerillacsoportokat és lakossági támogatásukat.
Mindezt a hatvanas években kiegészítették egy nagy befolyású katonapedagógus, Jordán Bruno Genta nézetei. Genta a liberális demokráciát lényegében egy szabadkőműves-cionista összeesküvés frontvonalaként mutatta be a tisztiiskolák növendékeinek, mondván, hogy az – Argentínában kifejezetten konzervatív – katolikus egyházon kívül a hadsereg a legfőbb értékek letéteményese, így a demokrácia alkotmányán és korrupt törvényein felül kell állnia, közvetlenül munkálkodva a haza üdvén. (Gentát 1974-ben meggyilkolták.) Az ország tisztikarának uralkodó eszmerendszere az 1976-os puccs idején tehát egyfajta paranoid és defenzív, hazafias messianizmus volt. Társadalmi erőterét pedig jól jellemzi az a tény, hogy a hatvanas évek adatai szerint a tábornokok hetven százaléka felső-középosztályi miliőből származott, és sokan voltak közöttük második generációs bevándorlók, az ebből következő erős beilleszkedési ambíciókkal.
Argentína 1875 és az I. világháború kezdete között a látványos gazdasági fellendülés évtizedeit élte, elsősorban a Nagy-Britanniával kialakított kereskedelmi kapcsolatai révén. Mintegy hatmillió új bevándorló árasztotta el az országot ebben az időszakban – felerészben Olasz-, negyedrészben Spanyolországból. Kiépült a vasúthálózat (ami még tovább lendítette az agrárkivitelt), és Buenos Aires lett Latin-Amerika legnépesebb városa. A fellendülés hozadéka természetesen egyenetlenül oszlott szét, de a töretlen egyéni felemelkedés reménye és elvárása magas hőfokú volt így is. Talán innen erednek az összes későbbi bajok – egészen 1976-ig.
Az erősen a külkereskedelemtől függő gazdaság mérték feletti sebezhetőségét, válságérzékenységét a harmincas években átfogó kereskedelmi megállapodásokkal, majd pénzügyi szabályozó mechanizmusokkal igyekeztek orvosolni a katonai, majd polgári kormányok. A negyvenes évek elejére fellendült az importhelyettesítő iparfejlesztés, amely a klasszikus mintát követve később, Perón első kormányzása idején áttolódott a könnyűiparról a nehézipar területére is. Ekkor kezdődött az intenzív belső migráció, a városiasodás hosszú időszaka. 1936-57 között a századfordulón még csak egymilliós Buenos Aires lakossága megduplázódva közel hat és fél millióra nőtt. Az új városlakók természetesen a szegény sorsú „descamisado” (ing nélküli) réteget gyarapították, amely nem annyira kezdetleges és illegális szervezkedéseivel, mint tömegével jelentett társadalmi nyomást. Ezzel a tömeggel – vagyis a szociális kérdéssel – mindenképpen kellett kezdeni valamit. A – látszólagos és időleges – megoldást a maga zavarba ejtő ellentmondásaival a perónizmus jelentette.
Juan Domingo Perón az 1943-as puccsot előkészítő katonatisztek titkos szervezetének tagjaként először a hadügyminisztériumban dolgozott, majd megszerezte a szociális és munkaügyek tárcáját. Mindenekelőtt az egységes és átfogó CGT szakszervezeti szövetség keretei közé terelte és saját irányítása alá vonta a szakszervezeti mozgalmat, a központi ellenőrzés érdekében tudatosan sarkallva a szerveződést azokon a területeken, ahol még töredékes volt. Munkásjóléti intézkedések egész sorát vezette be a fizetett szabadságtól kezdve az elbocsátás rendszerének szabályozásáig. Számos munkásvezetőt kormányposztokra nevezett ki, és 1944 közepén már Farrell tábornok-elnök helyetteseként ő volt a tényleges hatalom birtokosa. Két évvel később már elsöprő többséggel megválasztott elnökként állt Argentína élén. Gyorsan emelkedő népszerűsége köré a személyi kultusz szokásos kellékeit fonta. Ő volt az „Első Munkás”, a nemzet ajándékozni és büntetni egyaránt képes atyja, oldalán a később fiatalon elhunyt feleségével, Evitával, aki egy kimeríthetetlen állami jóléti alapítványból finanszírozott látványosan kórházat és gyermekvárost. (Emellett – 1947-ben – elérte, hogy a nőkre is kiterjesszék a választójogot.) Kiépített egy hatalmas, újraelosztó állami bürokráciát, államosított, felszámolta az egyetemi autonómiát. Harmadikutas politikát hirdetett a társadalmi igazságosság jegyében, és miközben tömeggyűlésein minden önkorlátozás nélkül lényegében populista uszítást művelt, átmenetileg sikerült kivívnia a vállalkozói elit rokonszenvét is, amely az erőskezű, tekintélyelvű, a hazai ipar fellendülését támogató hazafias vezetőt látta benne.
1955-re, amikor a hadsereg megbuktatta és 18 évre száműzetésbe kényszerítette, Argentína társadalmi erőviszonyai érezhetően átalakultak. A legszegényebbek életszínvonala emelkedett a leggyorsabban, a munkásság öntudatos, követelései jogosságában biztos erővé nőtte ki magát, miközben a módosabbak a tisztikarral egybehangzóan megütközve és rettegve vették tudomásul az értékrendjükkel gyökeresen ellentétes új hierarchizálódást. Az argentin társadalom két, mély árokkal elválasztott táborra szakadt: perónisták és antiperónisták között a párbeszédnek a lehetősége sem mutatkozott.
A következő közel két évtizedet ez a szembenállás határozta meg. A párttá formált perónista mozgalom merev vertikális struktúrába szerveződött, ami lehetővé tette, hogy a Vezér személyes képviselői útján külföldről is kézben tudja tartani alattvalóit. A pártot magát betiltották, ami azt eredményezte, hogy a korábbi perónista elit egyre inkább elszakadt saját – folyamatosan radikalizálódó – bázisától. A hatvanas években több kísérlet is történt a polgári kormányzás visszaállítására, de ezek a próbálkozások végül mindig a perónizmus visszacsempészésére futottak ki, amit a hadsereg újra és újra megakadályozott. A hatvanas évek végén már több gerillaszervezet is működött. A két legjelentősebb a radikális perónista Montoneros és az egyetemista körökből verbuválódó trockista-maoista Népi Forradalmi Hadsereg (ERP) volt. Létszámukról a legszélsőségesebb becslések voltak forgalomban, a néhány százastól a kétszázezres nagyságrendig. Utólag a szerényebb méretű személyi állomány feltételezése tűnik valósághűbbnek. 1972-ben a kezelhetetlen helyzet arra indította a tábornoki kart, hogy elfogadja Perón újbóli hatalomra kerülését, amit tömeges lelkesedés fogadott, bár a perónista mozgalom addigra már végleg szétesett. Perón 1973-ban, elnökké választásakor már súlyos beteg volt. Halála után az alelnökként is mellette álló harmadik feleség, Maria Estela „Isabel” egy szűk tanácsadói körre támaszkodva mintegy másfél évig ingadozott kétségbeesett, amatőr szeszéllyel a hadsereg, a rezignált középrétegek és a radikálisok elvárásai között, hol a liberális gazdaságpolitikai ésszerűségnek, hol a bérköveteléseknek engedve.
1976 márciusában-áprilisában még nem lehetett tudni, mihez kezd a junta a nyakába szakadt csődtömeggel. Ne feledjük, a nagy olajválság éveiben vagyunk! Betiltották a pártokat és szakszervezeteket. A tábornokok gazdasági konszolidációs próbálkozásai felemás eredményeket hoztak, és Argentína belekerült egy mindaddig példátlan mértékű eladósodási spirálba. A junta véglegesen 1982. április 2-án játszotta el a tekintélyét. Pontosabban csak néhány hónappal később, mert ekkor még százezrek ünnepelték a junta akkori vezetőjét, Galtieri tábornokot, miután aznap reggel argentin tengerészgyalogosok szálltak partra az 1833 óta brit fennhatóság alatt álló Falkland- (Malvinas) szigeteken. A kaland júniusban súlyos argentin veszteségekkel és megalázó visszavonulással ért véget, ami azután a katonai uralom végét is jelentette. 1983-ban már egy baloldali, radikális párti kormány kezdett viaskodni a kaotikus gazdasági örökséggel, az 1989-ben perónista színekben hatalomra került Carlos Menem elnök kormánya pedig már szabadpiaci gazdaságpolitikát folytat. A perónizmus halott.
A hosszú agónia történetéből mindeddig kihagytuk a legvéresebb mozzanatot, amely az argentin tragédiát igazán tragédiává teszi. Tizenötezer halottról és „eltűntről” van szó, akikkel az ország a társadalmi béke érthető, de elfogadhatatlan követelményére hivatkozva mindmáig nem tudott megnyugtatóan elszámolni. Túlélő áldozatok és emberi jogi szervezetek beszámolói az iszonyat képsorait tárják elénk az 1976 és 1983 közötti időszakról, amikor a felforgató tevékenységgel vádolt emberek, rokonaik és barátaik – javarészt fiatal emberek – egyik pillanatról a másikra tűntek el otthonukból vagy a nyílt utcáról, hogy elmondhatatlan kínzások közepette valljanak – az esetek többségében a semmiről. A hadsereg nemzetmentő paranoiája a körzeti katonai parancsnokságok kívülről ellenőrizhetetlen hierarchiájának a hatáskörébe adta a leszámolás feladatát. A gerillaszervezetek és radikális mozgalmak felmorzsolódtak, és a korábban csak kétfelé szakadt társadalom most szétmállott az általános rettegésben. A hadsereget túlhiszterizált, téves helyzetértékelése és ehhez rendelt brutális eszközei végleg és az egész ország szemében megfosztották azoktól a morális „jogosítványoktól”, amelyekre évtizedeken át valamelyest hivatkozhatott. Új szerepe még nem körvonalazódott világosan, és Argentína még jó ideig nem jut túl a tragédián. Így tehát a történet mégsem ért véget.