[1]
Amikor 1979-ben Margaret Thatcher miniszterelnök lett, kevesen gondolták, hogy ezzel új korszak köszöntött be az Egyesült Királyság – és nyugodtan mondhatjuk: a piacgazdaság – történetében. Kevesen látták meg benne azt a nagy formátumú államladyt, aki majd tizenegy évig hatalmon marad, mialatt fundamentálisan átalakítja az ország gazdasági és társadalmi viszonyait, sok területen sikeresen veszi fel a harcot a második világháború után bekövetkezett munkáspárti békés forradalom következményeivel – amelyeket a konzervatív közvélemény nagy része is vívmányoknak tartott –, Nagy-Britannia határain túl is megváltoztatja azt a módot, ahogy a jóléti államról, általában az állam gazdasági és társadalmi szerepvállalásáról beszélünk és gondolkodunk, és még bukása után is olyan programot hagy örökül a Konzervatív Pártnak, amely további hét évre kormányon tartja azt. 1979-ben úgy látszott, hogy ez a harsány jobboldali ideológus hírében álló politikus pusztán azért nyert, mert a Munkáspárt kudarcot vallott. Mert történetesen ő volt a Konzervatív Párt vezetője és árnyék-miniszterelnöke – már ez is sokakat elképesztett annak idején –, amikor az „elégedetlenség telét” követően 1979 márciusában a munkáspárti Callaghan-kormány megbukott.
1978-79 telén úgy tűnt, hogy Nagy-Britannia az összeomlás szélén áll. A világgazdasági recesszió következtében magas volt az infláció, és 1,6 millió ember volt munka nélkül. A szakszervezetek a gazdasági bajokra a mindennapi életet megnehezítő, a társadalmi békét fenyegető sztrájkokkal és a sztrájkokhoz kapcsolódó erőszakos tömegtüntetésekkel reagáltak. Mivel a baj nem jár egyedül, a tél is kemény volt. Az angolokat mindig borzalmasan meglepő hóból ezúttal tényleg sok volt, ami megbénította a közlekedést, és elnémította a telefonvonalakat. A végső katasztrófa akkor következett be, amikor sztrájkba lépett egymillió közalkalmazott. A szemét hegyekben állt az utcákon, az iskolai oktatás szünetelt, a betegeket nem látták el, a halottakat nem temették el – és mindezen választópolgárok tízmilliói szörnyülködhettek a televíziók képernyői előtt.
Az angoloknak elegük lett a tehetetlenkedő Callaghan-kormányból, amelyet sokak szemében a Munkáspártnak a szakszervezetekkel való intézményes összefonódása is kompromittált. A választásokon a konzervatívok a Munkáspárt 37 százalékával és a liberálisok 14 százalékával szemben a szavazatok 44 százalékával kényelmes többséget szereztek a parlamentben. Így kapott Margaret Thatcher alkalmat arra – inkább a Munkáspárt kudarcának, mint saját meggyőző erejének köszönhetően –, hogy megmutassa, mit tud. Hamarosan kiderült, hogy személyében a britek sokkal többet kaptak, mint amennyire alkudtak.
A szerény családból származó, de oxfordi végzettségű Thatcher 1959-ben harmincnégy évesen nyert először parlamenti mandátumot. Az energikus és intelligens, választókörzetét pártjának megbízhatóan szállító fiatal politikust a tory vezérek sokra tartották, fantáziájukat megerőltetve akár még egy kisebb jelentőségű tárca minisztereként is el tudták képzelni. 1970-ben ez be is következett. Miután az előző hat évben különböző árnyékfunkciókat töltött be az ellenzékben lévő konzervatív frakcióban, oktatás- és tudományügyi miniszter lett Edward Heath újonnan hatalomra került konzervatív kormányában. A szélesebb közvélemény szemében ekkor vált ismertté, bár nem úgy, ahogy erről ambiciózus politikusok álmodnak. Miután a takarékosságra kényszerülő kormány csökkentette a felügyelete alatt álló tárca költségvetését, Thatcher úgy döntött, hogy az iskolák oktatási funkciója előbbre való szociális funkciójuknál, ezért eltörölte az ingyenes iskolatejet. Ezzel az intézkedésével megalapozta azt a hírnevét, hogy olyan szőrösszívű politikus, aki éhező gyermekek szájától sem átallja elvonni az étket.
1974-ben a kormány konfliktusba keveredett a szakszervezetekkel, elsősorban a bányászszakszervezettel: a bányászok az energiaválságot kihasználva olyan bérkövetelésekkel álltak elő, amelyeket a kormány nem kívánt teljesíteni. (A bányák, más stratégiai ágazatokkal egyetemben, a második világháborút követő munkáspárti forradalom óta állami tulajdonban voltak Angliában, tehát a bányászok munkáltatója, ha áttételeken keresztül is, a kormány volt.) Hogy az ügyet dűlőre vigye, Heath idő előtti választást írt ki, amelyen a konzervatívok alulmaradtak a Munkáspárttal szemben.
A választási vereséget követően Heath pozíciója természetszerűen meggyengült a Konzervatív Párton belül, mégis szenzációnak számított, hogy Thatchernek a „hátsó pados” (vezető funkcióban nem lévő) konzervatív képviselők támogatásával sikerült tőle – egyik legnagyvonalúbb protezsálójától – megkaparintania a Konzervatív Párt vezetését. A brit sajtó és brit közvélemény tágra nyílt szemmel vette tudomásul, hogy a kisvárosi boltos felfelé mobil lánya annak a gentleman klubnak az élére került, melynek tagjai – nem többségükben, de ideáltipikusan – arisztokratikus kötelességtudatból szolgálták a királynőt és a birodalmat – vagy azt, ami maradt belőle.
Thatcher nemcsak a munkáspárti kollektivizmust akarta leküzdeni, hanem a gyakorlatban csaknem ugyanazt jelentő tory paternalizmussal is szakítani kívánt. Saját bevallása szerint nagy hatással voltak rá F. A. Hayek munkái, aki szerint a gazdasági folyamatokba való állami beavatkozás a szabadságot veszélyezteti. Sokat tanult barátjától és mentorától, Sir Keith Josephtől, aki minisztertársa volt a Heath-kabinetben. Joseph arra a következtetésre jutott, hogy az állami beavatkozás súlyosabbá teszi azt a problémát, amelynek megoldására szánták, és olyan új problémákat teremt, amelyek újabb állami beavatkozásokhoz vezetnek. Kívánatosnak tartotta a vállalkozói kultúra helyreállítását. Ennek érdekében az adók csökkentését, az állami költekezés és az állami kölcsönfelvétel redukálását javasolta, valamint azt, ami ebből következik: hogy a vállalkozások és egyének vállaljanak nagyobb felelősséget saját boldogulásukért. Szót emelt az államosított ágazatok privatizálása mellett. A szociális biztonsági háló megtartását szükségesnek tartotta, de felhívta a figyelmet annak káros következményeire, ha ez a háló függőággyá válik.
Thatchernek az a feladat jutott, hogy Joseph elméleti jellegű javaslatait politikai intézkedéstervezetekre fordítsa le, és hogy ezeknek támogatást szerezzen a Konzervatív Pártban, illetve a szavazók körében. 1979-es kampánybeszédeiben ott visszhangoztak Joseph témái. Megígérte a jövedelemadó csökkentését, az állami költekezés redukálását, a közalkalmazotti szférában kifizetett bértömeg szigorú korlátozását, az infláció letörését. Kiállt a szakszervezetek hatalmának korlátozása, a vállalkozói szabadság, a piacgazdaság mellett. Hangsúlyozta az egyéni felelősségvállalás fontosságát az államra való támaszkodással szemben. A viktoriánus értékek – a család, a saját tulajdonban lévő otthon, a takarékosság, a tanulás, a törvény és rend eszményeinek – felvállalására biztatott. Erőteljes külpolitikát ígért, és ezt alátámasztandó a védelmi kiadások növelését. Elkötelezte magát a bevándorlási politika további szigorítása mellett, és ennek az ígéretnek a szavazatvonzó képességét nehéz túlbecsülni.
Hogy Thatcher miniszterelnökségének első három éve sikeres volt-e vagy nem, hogy ezeknek az éveknek a gazdaságpolitikája alapozta-e meg a későbbi gazdasági fellendülést, vagy nem, a mai napig vita tárgya. Annyi bizonyos, hogy a miniszterelnök népszerűsége 1982-re mélypontra jutott, gazdaságpolitikáját saját pártján belül is támadták. Hiába javultak ugyanis a makroökonómiai mutatók (egyébként azok sem a remélt mértékben), ha az életkörülmények nem javultak. A munkanélküliség például megduplázódott. Pedig Thatchernek szerencséje is volt. Beindult a nem sokkal korábban felfedezett északi-tengeri olajlelőhelyek kiaknázása, és Nagy-Britannia 1981-re nettó olajexportáló ország lett. Az olajbevételek pedig segítettek betömni a jövedelemadó-csökkentés következtében a költségvetésben keletkezett lyukakat.
De nem lehetetlen, hogy az argentin diktátor, Leopoldo Galtieri tábornok segítsége nélkül Thatcher múló epizód maradt volna a brit történelemben. Galtieri országgyarapító babérokra vágyott, és 1982 áprilisában Argentína elfoglalta a Falkland-szigeteket. Lehet arról vitatkozni, hogy az Argentína délkeleti partjaitól nem messze elhelyezkedő kopár és széltépte szigetcsoport jogosan melyik országot illeti, az azonban kétségtelen, hogy a szigeteket britek lakják (összesen ezernyolcszázan), akiknek egyetlen porcikájuk sem kívánta, hogy argentin uralom alatt éljenek. A parlamentben minden párt egyetértett azzal, hogy határozott választ kell adni az argentin agresszióra. Thatcher pontosan ezt tette: hajóhadat küldött ki a szigetek felszabadítására, és akkor is elszánt és tántoríthatatlan maradt, amikor a hajóhad ötvennapos útjának vége felé saját pártjában, sőt saját kabinetjében is megszaporodtak az óvatoskodó hangok. Június közepén a Falkland-szigeteket megszállva tartó argentin erők – didergő, megrémült, rosszul kiképzett sorkatonák – megadták magukat. A háború 225 brit és 652 argentin életet követelt.
A győztes háború az egekbe hajtotta Thatcher népszerűségét. Míg az év elején csak a britek 20 százaléka értett egyet azzal, ahogy kormányzott, a háború befejezésekor 84 százalékuk helyeselte az argentinokkal szembeni politikáját. Valamelyest a gazdasági helyzet is javulni kezdett, mindenesetre a britek optimistábban néztek a jövőbe. A számára kedvező hangulatváltozást kihasználandó Thatcher a választások kiírása mellett döntött. (A brit parlamentet öt évre választják, de a mindenkori miniszterelnöknek lehetősége van a taktikázásra, ugyanis korábban is fordulhat a választókhoz megerősítésért.) Az 1983-as választáson a leadott szavazatok 42 százalékával a Konzervatív Párt ismét megszerezte a parlamenti többséget.
Második választási győzelme után Thatcher elérkezettnek látta az időt a továbbra is állami tulajdonban lévő bányaipar rendbetételére, amely együtt járt a bányászszakszervezettel való frontális összeütközéssel. A cél a veszteséges bányák bezárása volt. A bányák tulajdonjogát gyakorló Szénbizottság (Coal Board) katonai precizitással készült a szakszervezettel való összecsapásra: például titokban jelentős szénkészleteket halmozott fel. Arthur Scargill, a bányászszakszervezet radikális vezetője abban reménykedett, hogy megismételheti a tíz évvel korábbi szakszervezeti győzelmet, amely a Heath-kabinet bukását okozta. Csakhogy most a szakszervezet sokkal rosszabb helyzetben volt. A bányászok megosztottak voltak. A nyereséges bányákban dolgozók nem akarták szolidaritásból a munkahelyüket veszélyeztetni. A Szénbizottság nagyvonalú végkielégítést fizetett azoknak a veszteséges bányákban dolgozó bányászoknak, akik önként mondtak le munkahelyükről. Sokan választották a pénzt a sztrájk helyett. Csak a veszteséges bányák legmilitánsabb bányászai akartak sztrájkolni. A jogi helyzet is a szakszervezetek hátrányára változott. A Thatcher által kezdeményezett törvényváltozások megnehezítették a sztrájkfelhívás kibocsátását, illegálissá tették a tömegtiltakozás formáját öltő sztrájkőrségeket, tiltották a szolidaritási sztrájkot. Scargill sztrájkfelhívása eleve illegális volt, mivel nem szavaztatta meg szakszervezete tagjaival – tudta, hogy leszavaznák. A csaknem egy évig tartó, brutális incidensekkel tarkított sztrájk a militáns bányászok totális vereségével végződött. A veszteséges bányákat bezárták, a bányászok negyven százalékát elbocsátották. A közvélemény a kollégáikat megfélemlítő, ellenük erőszakot alkalmazó, rendőrségre támadó sztrájkolók ellen fordult. A sztrájk összeomlott, Thatcher diadalt aratott.
Nagy-Britannia a második világháború utáni államosítások ellenére is szabad piacgazdaság maradt ugyan, de az állami tulajdon részaránya – körülbelül egyötöd – korántsem volt elhanyagolható. Az állami tulajdon privatizációja a thatcherizmus egyik legjellemzőbb vonása volt. A privatizáció többféle politikai előnnyel is járt: pénzt hozott az államkasszába, fölöslegessé tette a szubvenciókat, gyengítette a szakszervezeteket (mivel a privatizált ágazatokban nem lehetett politikai sztrájkot folytatni a kormány ellen), és ezáltal kikezdte a Munkáspárt politikai bázisát. Thatcher azzal is igyekezett a privatizációt népszerűvé tenni, hogy a privatizálandó állami vállalatok részvényeinek bizonyos hányadát kisrészvényeseknek adatta el. A jelszó a „részvényesek demokráciája” volt, olyan piacgazdaság létrehozása, amelyben tömegek vesznek részt tulajdonosként. Ez nem vált valóra, mivel a kisbefektetők az árfolyam-emelkedés bekövetkezte után rögtön eladták részvényeiket, hogy a profitot realizálják. De ettől még a népi részvényvásárlás nagy népszerűségnek örvendett.
Ennek ellenére a privatizáció nem volt mindig sima ügy. A Leyland autógyárat például 1985-ben nem sikerült eladni a General Motorsnak, mivel a britek nem akarták amerikai tulajdonban látni az egyetlen brit autógyárat. A Leylandet végül is a korábban privatizált British Aerospace vásárolta meg a General Motors által ajánlottnál sokkal kevesebb pénzért.
1987-re beértek a thatcherizmus gazdasági gyümölcsei: a gazdaság működött, az infláció alacsony volt, a font erős, az ingatlanpiac élénk, a fogyasztók költötték a pénzüket, Nagy-Britannia egyre többet exportált. Nem csoda, hogy a választók az 1987-es választáson harmadszor is megerősítették hivatalában a vasladyt, inkább az a csoda, hogy a konzervatívok megint csak a szavazatok 42 százalékával szerezték meg a parlamenti többséget. A britek nyilvánvalóan tisztelték Thatchert, méltányolták teljesítményét, és jutalmazták érte, de túláradó szeretetről, amely nagy, földcsuszamlásszerű választási győzelemben mutatkozhatott volna meg, szó sem volt.
Hasonló volt a helyzet a Konzervatív Pártban is, és végül is ez lett az, ami Thatcher idő előtti bukását okozta. Nem önmagában persze. 1989-re a túl gyors gazdasági fejlődés következtében ismét felütötte fejét az infláció. Emelni kellett a kamatlábakat, a jelzálogkölcsönök kamatlábát is. Ez lenyomta az ingatlanárakat, és sok ház- és lakástulajdonos abban a helyzetben találta magát, hogy többel tartozott a banknak, mint amennyit ingatlana ért. Hirtelen kiderült, hogy a thatcherizmus nem feltétlenül a prosperitás szinonimája.
A miniszterelnök elkövetett egy fölösleges hibát is. A helyi önkormányzatok elleni évek óta tartó hadjárata részeként eltörölte az iparűzési és ingatlanadót (ebből származott az önkormányzatok bevételeinek fele), és bevezette helyette az egységes fejadót, amelyet vagyoni és jövedelmi helyzetétől függetlenül minden tizennyolc év fölötti polgárnak meg kellett fizetni. Arra gondolt, hogy a többnyire munkáspárti helyi önkormányzatokat polgáraik takarékosságra szorítják, esetleg el is űzik, ha azt a pénzt, amit el akarnak szórni, először nemcsak a gazdagok, hanem minden polgár zsebéből ki kell húzniuk. A polgárok valóban éktelen haragra gerjedtek, de dühük nem a helyi önkormányzatok, hanem Thatcher és a konzervatívok ellen irányult.
Ennek ellenére Thatcher bukása épp olyan meglepő volt, mint hatalomra kerülése. 1990 novemberében a konzervatívok lemondásra kényszerítették három választáson győztes vezetőjüket. A ladynek annyi befolyása azért maradt, hogy maga határozza meg utódját. Így lett miniszterelnök John Majorből.
Thatcher érdemei a szó igazi értelmében történelmiek. Elindította Nagy-Britanniát a posztindusztriális korszak követelményeinek megfelelő úton. Olyan mélyreható változásokat idézett elő a brit gazdaságban, intézményrendszerben és mentalitásban, hogy reformjai visszafordíthatatlanoknak bizonyultak. Igaz, nincs is valódi politikai erő, amely e reformokat megkérdőjelezné. A thatcherizmus végső megdicsőülése tavaly következett be azzal, hogy a Munkáspárt tizennyolc év után újra kormányra került. Ez ugyanis csak azért következhetett be, mert a Munkáspárt is elfogadta a thatcheri reformokat.