Az új Magyar Köztársaságnak nincsenek hagyományai. A magyar politikai pártok és a politizáló értelmiség magáénak vall bizonyos történelmi előképeket és ünnepi alkalmakkor hivatkozik is rájuk, de a megszakadt folytonosság miatt az feltámasztásukra tett kísérletek, legyen bár szó a tizenkilencedik századi liberalizmusról, a századelő radikálisairól, a harmincas évek neobarokkjáról vagy az 1956-os forradalom eszményeiről, egyként kudarcot vallottak. Ma már nem is szolgálnak egyebet az egyre gyérülő visszhangot verő hivatkozások, mint hogy az egyes mozgalmak törzsközönségének összetartozását, otthonosságérzését erősítsék, netán tekintélyérvet szolgáltassanak csekély érdeklődéstől kísért vitákban. Friss inspirációt ma már senki nem vár a régiektől.
A ceremoniálisan megidézett, ám politikailag holt idézettengerrel áll a lehető legélesebb ellentétben legújabb demokráciánk egyetlen, elhallgatott és mégis eleven előzménye, a néhai demokratikus ellenzék politikai hagyatéka. Az elmúlt évtized közéleti vitáinak ismeretében talán nem túlzás azt állítani, hogy a Kádár-korszak ellenzékének tevékenységére, jelentőségére, illetve egyáltalán létére vonatkozó nyilvános reflexiók alapvetően meghatározták a közélet szereplőinek egymáshoz viszonyított pozícióit a magyar politikában. A jobboldal csökönyös tagadása ugyanolyan jellegzetes, mint az állampárt örököseinek nem kevésbé csökönyös hallgatása. Meglepő, hogy szinte valamennyi jelentősebb párt vagy politikus ellenállhatatlan szükségét érezte, hogy kinyilvánítsa viszonyát a demokratikus ellenzékhez (ez az eleven hagyományok sajátja). Megtette ezt Antall József, amikor az SZDSZ-re utalva kijelentette, hogy ő (ti. Antall) nem „a politikai alvilágban” tanulta a politizálást (kérdés, hogy az MSZMP KB-t értette-e a „politikai felvilág” alatt). És persze az SZDSZ tétovasága is jellemző: az évfordulós alkalmakra szorítkozó tiszteletadások kiürülése jelentős folyamatot jelez. (Persze az egykori ellenállók többségétől mi sem áll távolabb, mint hőseposzok költése. Az ellenzék ironikus-távolságtartó deheroizálását maguk az ellenzékiek kezdték meg a nyolcvanas évek elején, a szamizdat Beszélőben. Ez azonban nem szabad, hogy megtévesszen bennünket. Az ellenzékiek háború utáni történelmünk egyik legfontosabb politikai csoportosulását alkották, amely döntően meghatározta az új köztársaság arculatát és atmoszféráját, legalábbis az első évtizedben.)
Orbán Viktor is elmondta a magáét e tárgykörben. A mai legnagyobb kormánypárt (ezen írás voltaképpeni tárgya) antiliberális fordulata egy emlékezetes kijelentéssel vált visszafordíthatatlanná. 1994 nyarán, a frissen megkötött szocialista-szabaddemokrata kormánykoalícióra utalva mondta Orbán Viktor, hogy „összenő, ami összetartozik”. E kijelentés gondolati súlypontja (már amennyiben az erre vonatkozó kérdés ebben az esetben egyáltalán értelmesen felvethető) természetesen nem az „összenő”-n, hanem az „összetartozik”-on van. Orbán ezzel a kijelentéssel nem egy vitatható és azóta is vitatott politikai döntést bírált, hanem visszamenőleges történelmi kritikát gyakorolt az SZDSZ felett. Nem egyszerűen árulással vádolta meg nem sokkal korábbi szövetségesét, hanem a koalíciókötés tényében a szabaddemokraták addig rejtőzködő, voltaképpeni lényegének feltárulkozására vélt rámutatni. Ez a mondat nem volt más, mint az Apák és fiúk kései parafrázisa (emlékszünk még Grezsa Ferencre?). Ha Orbán Viktor két és fél évvel később, Tocsik Márta évadján mondja ugyanezt, az alighanem megsemmisítő csapás lett volna. Így csupán önleleplező gorombaság lett belőle.
Innen nem volt visszaút. Az ebben a kijelentésben foglaltak (más egyebekkel együtt) meghatározták a Fidesz későbbi pályáját, és egyenes út vezetett Deutsch Tamás 1997-es miskolci kongresszusi beszédéig, amelyben a néhai demokratikus ellenzéket ugyanúgy kívánta, mint az egykori nyilasokat és kommunistákat. A Fidesz antiliberális fordulatának retorikai fordulópontjai, az eddig felsoroltakhoz hasonlóan, szinte mind a demokratikus ellenzékkel és utódjával kapcsolatos kijelentésekhez kötődnek, nem véletlenül. A tradicionális jobboldali törzsközönséget, mindenekelőtt a jobboldali értelmiséget elsősorban arról kellett meggyőzni, hogy a Fidesz többé nem azonos azzal a párttal, amely az SZDSZ-szel egykor stratégiai szövetséget kötött. Ennek látványos demonstrálása során a hivatalos Fidesz-álláspont erősen ingadozott abban a tekintetben, hogy vajon csak az SZDSZ követett-e el árulást (illetve fedte föl valódi mivoltát), vagy a Fidesz maga is „komolyodott” valamicskét az évek során (az utánozhatatlan Kövér László egy alkalommal úgy nyilatkozott, hogy a Fidesz Fodorék távozásával „vált nagykorúvá”).
A Fidesz fordulatában az a különös, hogy miközben lépésről lépésre átvette a hagyományos jobboldal témáit (ennek csúcspontja az 1997. őszi földtörvény körüli összecsapás volt), politikája folyamatosan kiüresedett. Az MSZP–SZDSZ-kormány liberális bírálata helyett (amire bőven lett volna lehetőség) politikailag nehezen értelmezhető követeléseket állított tevékenysége középpontjába, korábbi politikája markáns pontjait egymás után hagyta el. Mindez oda vezetett, hogy az 1998-as választásokra a Fidesz MSZP-hez intézett kihívása politikailag teljesen üressé vált. Ezt a választási küzdelem jelentőségének armageddoni méretűvé való felstilizálása volt hivatva eltakarni („a múlt és a jövő erőinek összecsapása”), s ugyanezt a célt szolgálta a nemzedéki kérdés nevetséges túlhangsúlyozása is. Ez utóbbi mögött nem az a talán helytálló feltevés húzódott meg, hogy az egyes politikai szereplők csak korlátozott számú történelmi feladat és szerep végrehajtására lehetnek képesek, nem biológiai életkoruk okán, hanem a politikai múlt holtsúlya, a személyes ellentétek és sérelmek bénító hatása miatt. Bármekkora legyen is e belátások érvényessége, tény, a Fidesz nem alkalmazhatta volna joggal ezeket az érveket, hiszen a Fidesz-vezetés politikai értelemben egyidős a rendszerváltó elit nagyobbik részével. A Fidesz azonban a nemzedéki kérdést nyíltan biológiai vonatkozásában vetette fel. Csakhogy a politikai vitákat politikai, nem pedig biológiai érvekkel szokás megvívni.
A választási küzdelem politikai üressége a legfőbb kérdésben meglévő hallgatólagos egyetértést takarta. Mind a magyar szocialisták, mind a Fidesz politikusai arra a felismerésre jutottak, hogy az átalakulás gyötrelmeitől kimerült lakosság nem kér többet a nagy megrázkódtatással járó reformokból, a tényleges átalakítások követelése ezért kockázatos, a gazdaság reformjának feltehetően legnehezebb szakaszán túljutva pedig nem is feltétlenül szükséges. A két egymással szemben álló erő eldöntötte, hogy a rendszerváltó folyamatot a mai szinten fogja konszolidálni. Egyes területeken talán lehet ésszerű előrelépésre számítani (a Fidesz esetében talán az egészségügyben vannak erre a legjobb kilátások), de semmi jele annak, hogy a magát felettébb dinamikusnak láttató új kormányban akár cseppnyi elszántság lenne például a reménytelen helyzetben lévő mezőgazdaság vagy a korhadt önkormányzati rendszer rendbetételére.
Ilyen előzmények után alakult meg a nyáron az új kormány, amelynek csaknem féléves tevékenységét bajosan lehetne e háttér nélkül egészében megérteni. Úgy gondolom, a kormány működésének legjellegzetesebb vonásait már többen kielégítően leírták, a legnagyobb visszhangot kiváltott döntéseket többnyire érdemük szerint megvitatták. Ezért én elsősorban más jellegű összefüggésekre szeretném felhívni a figyelmet.
A Fidesz kiszolgáltatottsága
Már a kormány alakulása idején sokan joggal rámutattak arra a tényre, hogy a jobboldali töredékpártocskák messze jelentőségük és politikai súlyuk felett jutottak állami vezető posztokhoz. Ezt a fejleményt részben magyarázza a Fidesz vélelmezett káderhiánya, de talán még inkább az a szándék, hogy e szervezetek nyomokban tán még mindig meglévő infrastruktúráját és személyi állományának használhatóbb részét végképp a Fidesz befolyása alá vonják. Ma már az MDNP-s, volt kereszténydemokrata, de még az MDF-es miniszterek és államtitkárok is mind egzisztenciálisan, mind politikai jövőjüket tekintve sokkal jobban függnek a Fidesz-vezetés döntéseitől, mint saját pártjuktól. Ám azzal, hogy ez az irányzat visszakerült a felső államigazgatásba, olyan szereplők jelentek meg a kormányzati politikában (a kisgazda miniszterek és politikusok némelyikével együtt), akiknek, szemben a kiüresedett Fidesz-politikával, igenis vannak határozott elképzeléseik arról, hogy milyen irányban kellene mozgósítani az államhatalmat. Ez még nem volna önmagában végzetes, ha a koalíció legnagyobb pártja egységes akarattal képes volna gátat szabni e kissé torzonborz elképzeléseknek. Csakhogy a Fidesz az elmúlt évek során oly mértékben tette magáévá taktikailag a tradicionális jobboldal rögeszméit, hogy mára egyszerűen nem maradtak érvei velük szemben. A helyzetet igen pontosan példázza a Pokol-javaslat sorsa. Miután Pokol professzor nyilvánosságra hozta a sajtószabadságot súlyosan csorbító ötleteit, néhány napos zavart hallgatás következett a Fidesz részéről. Majd a párt vezetői, köztük a miniszterelnök, egymás után biztosították támogatásukról a javaslatot, és nem is igen tehettek volna egyebet, hiszen addigra már ők is sűrűn elismételték a „balliberális” sajtó-összeesküvés mantráját. A javaslat nyilvánvaló képtelensége és a várható alkotmánybírósági bonyodalmak miatt végül a Fidesz-frakció kihátrált (vagy inkább kioldalgott) a törvénytervezet mögül, de ekkor is hangsúlyozva, hogy az „alapgondolatot” helyesnek tartja, csupán „ebben a formájában” nem tudja elfogadni. Hogy ebben a fordulatban mekkora szerepe volt a Fidesz-frakció rank and file tagjainak, és hogy egyáltalán, önálló tényezővé fog-e válni a Fidesz-frakció, amint az időről időre megtörtént mind az MDF-, mind pedig az MSZP-frakció esetében, ma még nem tudható. Szájer József személyében mindenesetre a miniszterelnökhöz teljes mértékben lojális vezetője van a frakciónak, ami a hírek szerint ilyen mértékben nem volt igaz Szekeres Imrére.
A fenti gondolatmenettel nem azt akartam sugallni, hogy a Fidesz ne volna felelős ezekért a tényekért, és még kevésbé osztom azoknak a véleményét, akik szerint a naiv Fidesz a dörzsölt Boross Péterek és Torgyán Józsefek kelepcéjében raboskodik. Végső soron közömbösnek tartom, hogy a Fidesz-politikusok őszintén el is hiszik-e, amit mondanak, vagy jobb pillanataikban még tudják, hogy tűrhetetlen törekvésekben működnek közre (ráadásul a legfelháborítóbb döntések és ötletek egyenest a Fidesz-központból érkeztek). Csupán arra kívántam felhívni a figyelmet, hogy a Fidesz-vezérkar folyamatos inspirációt fog kapni ebből az irányból, és ezeknek mind nehezebb lesz ellenállnia. A politikai élet mind súlyosabb megosztottsága miatt pedig annak is egyre kisebb az esélye, hogy a Fidesz bizonyos kérdésekben az ellenzéki pártokkal fogjon össze saját szövetségeseivel szemben (erre egyszer-egyszer még Antall József is képes volt, például az ukrán alapszerződés esetében). Nem szabad elfelejteni, hogy a kormánytöbbség a kisgazdákon múlik, és ők már most is kissé sértődöttek.
A MIÉP-jelenség
A MIÉP és a kormánykoalíció különös kapcsolata a politika eseményeinek elemzésére használt szokványos kategóriák segítségével csak részben érthető meg. Mindannyian hálásak lehetünk azoknak a baloldali és liberális elemzőknek, akik nem lankadó elszántsággal olvassák hétről hétre a radikális jobboldal lapjait, és a legnagyobb disznóságokról időnként tájékoztatják a demokratikus közvélemény renyhébbik felét, s ezzel éberen tartják közönyre igencsak hajlamos figyelmünket. Másfelől viszont úgy vélem, tévednek, amikor e hecclapok tartalmának elemzése révén próbálják feltárni például a MIÉP politikájának valódi jellegét, és nevezik a pártot szélsőjobboldalinak vagy fasisztának. Nem tagadva mindeme hangulati elemek feltűnő jelenlétét a MIÉP tevékenységében, amellett fogok érvelni, hogy a MIÉP-jelenséget, különös tekintettel e párt kormányhoz fűződő viszonyára, teljesebben tudjuk megérteni akkor, ha Csurka István mozgalmát a lumpenközéposztály és lumpenértelmiség osztálypártjának tekintjük. A magyar választási földrajz akárcsak felületes ismeretében sem tagadható, hogy a MIÉP törzsszavazói nem a „rendszerváltás vesztesei” közül kerülnek ki (mellesleg e szóösszetétel kvalifikálatlan használata felér a rendszerváltás eszméinek elárulásával). E mozgalom támogatói a rendszerváltás során jóformán mindent elértek, az államigazgatásba történő tömeges bebocsáttatáson kívül, és éppen erre szeretnének most sort keríteni. Ha a MIÉP csak töredékét komolyan gondolná annak, amit lapjában folyamatosan hirdet, egyetlen percig sem támogathatná a kormányt. A MIÉP gyakorlati politizálásából tökéletesen hiányzik minden szélsőséges-rendszerellenes mozgalom legjellegzetesebb vonása: az államellenesség. A MIÉP hívei nem megdönteni akarják az államot, hanem ellenkezőleg, zsíros állami állásokra, kitüntetésekre és persze állami megrendelésekre áhítoznak. Forradalmi víziók helyett karrieresélyeik javítgatásával vannak elfoglalva. Jellegében inkább társadalmi, semmint politikai antiszemitizmusuk is a karrierkilátásaikat veszélyeztetni vélt csoportnak szól, s nem fajelméleti alapú. (Szó sincs arról, hogy az itt elmondottak miatt a MIÉP politizálását kevésbé kellene visszataszítónak tartanunk. Erkölcsi megítélésükön mit sem változtat, hogy milyen tényleges politikai szándék lappang a köztársaság politikai alapzatát és a demokratikus közérzületet mindenképpen romboló tetteik mögött. A széles körű tisztogatások nyomán hátramaradt üres állások egy részébe saját csapataikat kívánják segíteni. Hogy milyen esélyekkel, az még nem dőlt el.
A MIÉP propagandája és tényleges törekvései közötti szakadékot a demokratikus politikusok zavarodottsága is jól mutatja. Hiszen a Csurka István szertartásszerű provokációira felelő ezerszer jogos és őszinte tiltakozások is időnként mesterkéltnek hatnak. Ha a szélsőjobboldali provokáció csak nehezen vehető komolyan, akkor a tiltakozás is rutinszerű gyakorlattá válik.
Hatalomkoncentráció
A Fidesz-kormány eddigi tevékenységével és főképp kilátásba helyezett intézkedéseivel kapcsolatban talán a leggyakrabban hangoztatott bírálat az ún. hatalomkoncentrációval függött össze. Ez a vád azonban ilyen differenciálatlan formában nem tartható. A kormány lépéseiben kétségtelenül megfigyelhető az a törekvés, hogy minél több hatáskört vonjon magához, és főképp, hogy minél nagyobb összegű pénzek felett rendelkezhessen. E lépések sorába tartozik a tb-önkormányzatok feloszlatása, a Kincstári Vagyonkezelő Igazgatóságnak a Miniszterelnöki Hivatal alá rendelése, a Postabank visszaállamosítása és újabban néhány korábban önálló költségvetési pénzalap (Környezetvédelmi Alap, Nemzeti Kulturális Alap stb.) tervezett beolvasztása. Az itt felsorolt intézkedések nem eshetnek egyforma megítélés alá. Az elmúlt évek tapasztalatai egyértelműen bebizonyították, hogy az eredetileg a kormány hatáskörébe tartozó döntések (s különösen a költségvetési pénzek elosztása) egy részének decentralizálása („társadalmasítása”) éppen hogy nem vezet kevesebb pazarláshoz, nagyobb átláthatósághoz és igazságosabb döntésekhez. Az előző kormányok vélhetően részben jóhiszeműen folytatták a decentralizálás politikáját, de ez a legtöbb területen kudarcot vallott. Az Egészségbiztosítási Önkormányzat végeérhetetlen botrányainál aligha kell erre jobb illusztráció: a tb-önkormányzatok megszüntetése mindenképpen helyeselhető lépés. Jogos bírálatot inkább az válthat ki, hogy az eddigi intézkedések (a kormányfelügyelet alá helyezés) önmagában semmit nem oldanak meg, az egészségügy átfogó reformterveiről pedig nem hallani – ugyanakkor a tavaly megindított nyugdíjreformot egyenesen támadja a kormány.
Másfelől a koalíció komoly politikai kockázatot és terhet vesz magára azzal, hogy a különféle döntési jogokat és pénzeket magához vonja. Ezek a döntések ugyanis megsokszorozhatják a korrupció, a részérdekek felülkerekedésének lehetőségét magában a kormányzati politika középpontjában. Ha a kormánynak nem csupán átmeneti centralizáció a célja, azaz nem azért vette magához például az egészségügy pénzeinek és a Postabanknak az irányítását, hogy utóbb privatizálja s ezzel a lehető legnagyobb mértékben kivonja őket a politikai korrupció hatóköréből, akkor ezek a döntések többlethatalom helyett egyenesen a kormányzat cselekvőképességének megbénulásához vezethetnek. Nem szabad elfelejteni, hogy a „fojtogató korrupció” elsősorban magát a kormányzatot fojtogatja, még ha ez a mindezt elszenvedő honpolgárt nem is vigasztalja. A korrupt kormányzat képtelen egységes politikai akarattal a közjó általa adott leírását megvalósítani vagy legalább erre törekedni, mivel az egységes akarat a kormányzatra ülepedő széttartó különérdekek mentén töredezik, a varrásnál felfeslik. Minél hatalmasabb bürokráciát mozgat, minél nagyobb összegeket oszt el önkényesen a kormány, annál nagyobb az esélye a magánérdekek beszivárgásának. Többek között ezért erősen ellentmondásos (önmagában is szabadságkorlátozó tendenciája mellett) az az elképzelés, hogy a politikai korrupciót, például a rendőri korrupciót a rendőrség és általában a kormányzati szervek hatáskörének és jogosítványainak bővítésével kell visszaszorítani. Ha a korrupt állam akarja felszámolni a korrupciót, ráadásul a nyilvánosság eddiginél is nagyobb mellőzésével, amint erre Pintér Sándor nyugdíjas rendőrtábornok utalt határozottan, ez Münchausen báróhoz méltó mutatványnak ígérkezik. A korrupt államot ugyanis csak „kívülről”, éppen a nagyobb nyilvánosság révén lehet felszabadítani.
Önmagában helyeselhető az a törekvés, hogy a közhatalom visszanyerje ellenőrzését az elburjánzott félállami „autonómiák” felett, ezt azonban sosem kísérte az átláthatóság és beszámoltathatóság kiterjesztése. Holott éppen ez utóbbiak az állam demokratikus működésének tényleges mércéi, nem a centralizáció vagy decentralizáció mértéke. Végezetül utaljunk arra a jelenségre, amely minden bizonnyal a legijesztőbb a parlamentáris demokrácia jövője szempontjából. Ha az Orbán-kormány valóra váltja tervét, hogy az Országgyűlés csak háromhetente tartson plenáris üléseket, és ezzel az ellenzék által a kormányhoz intézett interpellációk, kérdések és azonnali kérdések lehetőségét is harmadára csökkenti, az jelentős lépés lesz az Országgyűlés erőtlen díszletté silányításához vezető úton. A közvélemény rálátása a parlament tevékenységére már most is meglehetősen szegényes, a napilapok tudósításai többnyire érdektelenek és követhetetlenek, a Magyar Televízió már korábban megszüntette főműsoridőben sugárzott parlamenti összefoglalóját, így a legtöbben kizárólag a különböző tévécsatornák híradóiból szerzik benyomásaikat e téren. Ha az ülésnapok száma harmadára csökken, a tudósítások is csak háromhetente fognak befutni, miközben a kormány döntéseiről folyamatos a tájékoztatás. Ezzel a kormány Országgyűlés előtti felelőssége nem maradna sokkal több üres szólamnál. Ebbe a sorba tartozik a miniszterelnök és bizonyos miniszterek azon hajlandósága, hogy ne jelenjenek meg az Országgyűlés bizottságainak meghallgatásain, amire persze volt példa az előző kormány idején is (éppen Keleti György esetében), de nem olyan súlyú ügyekben, amilyenekben most nemegyszer semmibe vették a bizottságokat. A legnagyobb jóhiszeműség mellett sem lehetséges nem észrevenni, hogy itt összefüggő, tudatos törekvésről van szó.
A „kommunistakérdés”
Az antikommunista gyökerű Fidesz-kormány esetében szocialista dominanciájú elődjénél szükségképpen élesebben vetődik fel az ún. kommunistakérdés. A rendszerváltás kezdete óta eltelt majd egy évtized ellenére nem kevésbé eleven problémakör velejét jól ismert tények adják: a rendszerváltás (Szabó Miklós lapidáris megfogalmazásában) nem azokat deklasszálta, akik ellen politikailag irányult. Már az első kormány idején megkezdődött, a Horn-kormány alatt pedig látványosan felgyorsult a volt nómenklatúra egy része (magán)gazdasági hatalmának kiépülése, s a néhai állampárt (ma már sokféle meggyőződésű) közismert képviselői vagy szövetségesei az élet minden területén jelentős pozíciókkal rendelkeznek.
A kommunistakérdésről folytatott vitákban rendszerint a következő álláspontok rajzolódtak ki, legalábbis a liberálisok rekonstrukciója szerint: a jobboldal számára valójában nem is a rendszerváltás volt a fontos, ők inkább „elitváltást” szorgalmaztak, az új elit összetételére vonatkozó kritériumaikat viszont (jobb esetben) homályban hagyták. Szerintük tehát elsősorban nem az intézmények jellege a fontos, hanem hogy kik töltik be a vezető posztokat. Ezzel szemben maguk a liberálisok és egynémely reformkommunisták valódi rendszerváltást akartak, elitcsere helyett „intézményes garanciákat” arra nézve, hogy bárki töltse is be a politikai vagy gazdasági vezető szerepet, hatalmát csak alkotmányosan gyakorolhassa. Ez utóbbi nézet szerint tehát voltaképpen közömbös, hogy személy szerint kik töltik be e funkciókat, a lényeg a jó törvények és megfelelő intézmények megléte. Az itt vázlatosan ismertetett két álláspontot sem erkölcsileg, sem politikailag nem tekintem egyenrangúnak, és minden esetben a másodikat részesíteném előnyben. Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy érzelmileg ez a megoldás cseppet sem kielégítő. Egy politikai rendszerre igenis jellemző, hogy kik lehetnek benne sikeresek, hogy melyik embertípusnak kedvez. S ez a megérzés igen élesen tükröződik a közvéleménynek az új rendszerről alkotott ítéletében. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy az egykori pártfunkcionáriusok magángazdasági befolyása a jogállam eszméjének sérelme nélkül nem korlátozható, még ha ezt is tartanánk kívánatosnak. Az égető dilemma tehát az, hogy miközben a volt nómenklatúra tagjainak látványos karrierje napról napra ássa alá az alkotmányos rend hitelét, ez ellen éppen az alkotmányos rend épségének védelme miatt nem lehet semmit tenni.
Ezzel a feladvánnyal szembesülve a Fidesz a büntetőjog szelektív alkalmazásának, illetve az ezzel való fenyegetésnek az eszközéhez nyúlt. Az előző ciklusban elkövetett visszaélések felgöngyölítése címén átfogó vizsgálatokat és tömeges felelősségre vonásokat helyezett kilátásba (nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ez a politika hitelét és népszerűségét nagyon nagy részben a tényleges korrupciónak köszönheti), és ennek előkészületeként példátlan jogosítványokat készül adni az APEH-nek és a rendőrségnek, szigorítani fogja a büntető törvénykönyvet, és korlátozni akarja a bíróságok mérlegelési jogát az egyes ítéleteknél. Mindezekben az intézkedésekben a fenyegetés a közös, tehát nem az az érdekes elsősorban, hogy általánosan is alkalmazni fogják-e a megszigorított szabályokat. E lépéseket lehet úgy is értelmezni, hogy a Fidesz megpróbálja tönkretenni a szocialista vonzalmú nagytőkéseket, és úgy is, hogy fenyegetésekkel a maga karámjába akarja terelni erre hajlandó részüket. Nem komolyan venni azonban nem lehet: a kormány tagjai és maga a miniszterelnök is nemegyszer a gazdasági hatalom átrendezésének szükségességéről beszélt, márpedig ez nem azonos a visszaélések leleplezésével.
A Fidesz-offenzíva együtt járt az ellenzék és a hozzá közel állók közvélemény előtti kriminalizálásával. Az ellenzéki pártok természetesen tiltakoztak és tiltakoznak a kormányzat e lépései ellen, és azonnal megkapták, hogy ők is a szervezett alvilág szekértolói. (Igaz, e főként Kövér László által elővezetett okfejtésekben nem volt mindig világos, hogy az ellenzék az „alap” vagy csupán a „felépítmény” ebben a konstrukcióban: az alvilág bábja vagy ő maga mozgatja az alvilágot.) Az ellenzék kriminalizálása a magyar publikum minden eddiginél mélyebb megosztottságához vezetett, amelyből egyáltalán nem látszik a kiút. Ha a nemzet egyik fele a másikat nemzetellenesnek nevezi, az nem túl elegáns, de még mindig nyitva hagyja a nemzet mibenlétéről folytatott vita lehetőségét. Ha ellenben a kormány az ellenzéket adócsalónak, az alvilág meghosszabbított kezének és egyéb „vastagbőrűnek” titulálja, akkor egyszerűen nincsen hová hátrálni vagy miről érvelni. Egyértelmű, hogy az ilyen mélységű megosztottság nem ér véget az egyik vagy a másik fél akár többszöri, az ellenfél felett aratott győzelmével; csak akkor lehet ennek véget vetni, ha erre legalább a szembenállók egyike tudatosan és következetesen törekszik. Egy ilyen helyzetnek azonban egyelőre még a lehetőségét is nehéz elképzelni.
A sebezhető magyar demokrácia
A Fidesz eddigi féléves kormányzása még valamit egyértelművé tett: a magyar nép nem fog kaszára-kapára kapni, ha bizonyos jogait 1989 óta nem látott mértékben beszűkítik, ha az alkotmányos berendezkedés egynémely alapintézményének normális működését tudatosan korlátozzák. Már évekkel ezelőtt többen elmondták, hogy az új magyar demokrácia legnagyobb támasza nem az erkölcsi magasabbrendűségébe vetett hit erőssége, hanem a nép közönye, amely lehetetlenné teszi, hogy a rendszer megdöntését célul tűző új radikális mozgalmak jelentőssé váljanak. Ez ma sincs másképp: a MIÉP megerősödése a fent leírtak miatt szerintem nem számít kivételnek (bár nem áll szándékomban tippeket adni, világosnak tűnik, hogy Magyarországon az a szélsőjobboldali politika lehet valóban sikeres a jövőben, amely kendőzetlenül a cigányellenességet állítja tevékenysége középpontjába). Ugyanakkor az elmúlt félév és bizonyos értelemben már az azt megelőző egy-két éves időszak is ismét megmutatta, hogy a közöny nagyon megbízhatatlan támasz. Talán megvéd ideig-óráig a rendszeren kívülről érkező támadásoktól, de teljesen védtelenné teszi a demokráciát, ha a belső közmegegyezés vesz antidemokratikus fordulatot (például a közbiztonsági hisztéria kapcsán), vagy ha maga a végrehajtó hatalom szánja el magát súlyos korlátozásokra (mint például az Országgyűlés működésének korlátozása vagy az APEH jogkörének példátlan mértékű kiterjesztése). Ma az a helyzet, hogy az alkotmányos rend védelme sokkal nagyobb mértékben függ egyes ellenőrző intézmények (az ombudsmani hivatal, az Alkotmánybíróság vagy az Állami Számvevőszék) határozott kiállásától, mint az enervált demokratikus közvélemény tiltakozásától vagy a részben erőtlen, részben a közvélemény szemében hiteltelen ellenzéki pártok fellépésétől. Ha az ellenzéki pártok és néhány, a szabadságjogok védelmére megszerveződött állampolgári szervezet nem tudja az eddiginél sikeresebben és meggyőzőbben mozgósítani a közvéleménynek azt a részét, amely a fenyegetések légköre ellenére is hajlandó bizonyos esetekben az alkotmányos rend védelmére kelni, akkor az igen törékeny demokratikus államberendezkedés épsége a kormányzó erők józan önmérsékletén fog múlni. És az eddigiek fényében túl sok reményre nem lesz okunk.
- Játéktér [6]