Ötödikesek voltunk, és kíváncsiak. Romokon éltünk, nyers, mindig változó kulisszák között. A háború kesernyés pernyeszaga még érzett az üszkös falakon, beomlott pincék, elhagyott barlangjáratok nyirkos mélyedéseiben. Megszoktuk, hogy a Várban még mindig háború van. Háború otthon, apám és anyám kérésre újra- és újramesélt történeteiben, a vacsoravendégek beszélgetéseiben, furfangos, egyszersmind életveszélyes szökések, virtuóz tábori menekülések tányércsörgéssel, kávéillattal aláfestett anekdotáiban, no meg a Négy páncélos és a kutyában, A tavasz tizenhét pillanatában és mindenekelőtt és -fölött a Borsban. Ha lőttünk, lelövettünk, elfutottunk vagy fedezékbe vetődtünk az ülőfülkékkel közrefogott hűvös kapualjakban, poros ecetfákkal, ősorgonásokkal benőtt romos telkeken, ezek már a mi háborúnk történetei voltak. Német sosem volt bennük. Mindenki oroszként küzdött. Egyszer, nagycsoportban, miután apám elmondta, hogy a németek közül sem mindenki akarta a háborút, elvállaltam, hogy fritz leszek. Hülyének néztek. Vállalásom öt percig sem tartott.
A televízió esti nyolcas filmjeinek stilizált valósága saját bőrünkön átélt realitássá változott, amikor a Mafilm önkéntes rendőrei kihúzkodták szalagjaikat valahol a „falunkban”, színvonaltalanul gorombáskodni kezdtek a lakosokkal, akik munkába vagy iskolába igyekeztek, netán esteledvén két csapó! között megkísérelték, hogy saját házuk kapuján végre hazasurranjanak. Fönn a Várban, ahová a 16-os busz is csak ritkán, mindig – ismerősökkel – zsúfoltan küszködte föl magát, hogy végül a Dísz térre fordulva nagy nyögéssel lendüljön neki a macskaköveknek, sok száz család elsődleges élményei, tapasztalatai: a nagy filmcsinálások közösséget teremtettek. Mint falun a vándorcirkusz megérkezése, a mi hétköznapjainkba a nemzetközi stábok sátorverése hozott színt és változatosságot. Voltunk parasztok a Koldus és királyfiban, amelynek immár kopottas kópiáján a régi vári arcok angol reneszánsz kosztümökben bukkannak föl, hemperegtünk az Anna Karenina Szentháromság tértől a Halászbástyáig mindent belepő vegyszer-havában, és végigrettegtük a Kommunisták című KGST-produkció két hétig tartó háborús cselekményeit. Ilyenkor a Vár különböző pontjain tüzek lobogtak. A Bors vagy az Egy magyar nábob jelenetei személyes ügyünkké lettek. Forgatási szünetekben Gyenge Árpád, Jacquline Bisset, Mark Lester barátkozott velünk unalmában, és zsákszámra gyűjtöttük a vaktöltényhüvelyeket.
Ötödikesek voltunk, és a tetőn álltunk. Sohasem tapasztalt látvány tárult ki a szemünk előtt. Néma csodálkozást kiváltó élmény, amely együtt járt a kiválasztottság titkosságának tudatával. Alattunk a még félig romos, már félig megépült Hilton tömbje sötétlett. Ilyen magasról, ebből a szögből még sohasem láttuk a várost. És azóta sem. Burkolatlan nyers betonlépcsőn, ismeretlen mélységű terek fölött billegő pallókon hágtunk föl oda. Miként megjártunk minden romot és építkezést addig is, a Várpalota embermagas gyommal felvert kőtengerét, a Magdolna-torony ostobán elbontott templomhajója alól föltáruló pincéket, a frissen ácsolt tetőszerkezeteket és a szálkás faállványokat.
Életünk lusta, szinte álló időben és szűk, intenzív térben zajlott. A világ sarokpontjai változatlannak és változtathatatlannak tűntek. Regnált Brezsnyev és VI. Pál, Kádár- Lázár-Losonczi, a Mátyás-templom kanonokja, aki áldozólevelünket írta alá és az iskola igazgatónője, aki pedig az érdekesebb intőket. Mindannyian a múlt beláthatatlan mélységéből maradtak meg nekünk. S akkor nem is gondolhattunk egyebet, mint, hogy mindig minden ugyanígy marad. A tévéhíradó kékes villanásaiban évszámra ugyanazok az arcok, ezerszer látott baráti kézrázások, sebesen futó korszerű gépsorok tűntek föl, a változatlan hangok jól ismert mondatokat ismételtek estéről estére. A Hilton is folyton épült, amióta csak éltem. Nem változott ugyan, a XVII. században épült volt jezsuita konviktus hatalmas fekete szemekkel, nyers, vakolatlan, kiégett homlokzattal nézett a Hess András (avagy ahogy itt hívtuk, az Ince pápa) térre. A körötte kialakuló mendemondákban mégis újra meg újra fölbukkant az építés híre. Épült tehát és mégsem – mígnem végül egyszer mégiscsak nagy mozgás támadt a tömböt övező, megsötétült, esőverte fapalánk mögött.
A Vár közvéleményét évről évre foglalkoztatta valamelyik új épület megjelenése. A Behrám-ház vagy vele szemben a Fehér Galamb épülete az Úri és a Szentháromság utcák találkozásánál. A Dísz térre emelt modern épületé a szobor háta mögött, amelynek földszintjén kezdetben a Muskétás vendéglő működött, s ahol mindjárt két osztálytársam családja is új lakást kapott. És persze az iskoláé is, azé az elnyúló, aránytalan és szürke betontömegé, amely a Tárnok utca egyik oldalán szinte teljes hosszon ma is – ki tudja meddig még – végigvonul. Ez a fél évszázados folyamat mostanáig sem zárult le. A Dísz tér, a Fortuna utca üresen vagy félig építetten maradt telkei, az egykori Honvédelmi Minisztérium Szent György téri sebesült tömbje hátramaradtak. Sorsukat most is figyelemmel kísérik a helybéliek.
A Vár-lakók számára kezdetben nem lehetett egyértelmű, hogy a foghíjak eltünedezésével párhuzamosan a modern hazai építészettörténet fontos fejezete áll éppen megírás alatt. Az a sajátos feladat ugyanis, amit a történelmi negyed számos nyilvánvaló kötöttsége állított a tervezők elé, néhány esetben nemzetközi szinten is példamutató megoldást nyert. A Jánossy-féle meszelt téglahomlokzatos, alumíniumablakos ház a Nőegylet utca és a Bástya sétány sarkán, máig etalon. Az építészeti középnemzedék ezen a Hanza-városi hangulatú, dánosan puritán épületen nevelkedett. Csapatokba verődve itt készítette szabadkézi rajzait. És észrevétlenül itt sajátított el egy olyan anyaghasználati, formálásbeli magatartást, amellyel immáron az ország távoli pontjain is nemes szemléletű, igényes és érzékeny épületeket emel. Tavaszonként még most is találkozni lehet a műegyetem diákjaival, ahogy jó mesterlövészekhez hasonlóan, állásaikat fölvéve átnéznek a cikkcakkban megtörő középkori utcákon, és ölükben tartott tábláikra gondosan kimért, korrekt tér- és tömegviszonyokat rögzítenek. Amin gyakorlatoznak, sokszor már nem is a középkor 1686 után megmaradt eredeti térrendszere csupán, sem a szegényes, ámde tiszta korabarokk épületek sora, hanem számos olyan modern épület, amely a II. világháború után támadt rengeteg foghíj valamelyikén emelkedett. A nagy mesterek, Jánossy György, Farkasdy Zoltán, Gádoros Lajos, Virág Csaba, Török Ferenc épületei és többnyire olyan kiváló kezű, biztos ízlésű kismestereké, akiknek a hatvanas-hetvenes években mutatott átlagteljesítménye a mai legmagasabb színvonal figyelmességével, kvalitásával is fölér.
A Várban zajló régészeti föltárások és a nyomukban megkezdődő átfogó újjáépítési munkák nagy korszaka volt ez. A hazai értékőrzés még fényévnyire volt a mai kontraszelektált, hatalomféltő, fafej-bürokratikus és korrupciógyanús műemlékvédelem szellemi fásultságától. Nagy figurák nagy gondolatokat szültek, és gyakran ma már meglepő nagyvonalúsággal és eleganciával oldottak meg különlegesen érzékeny feladatokat. A számos efféle teendő között kiemelkedett a Hilton építése, amely méretében, összetettségében, valamint a történeti emlékek és modern funkciók összebékítésének problémája szempontjából páratlanul nehéz, előzmények nélküli feladatnak tűnt. Ezúttal pedig már nemcsak a szűk vári közvélemény, de az egész ország figyelemmel követte a történéseket.
A háborút követő, mi több, az egész hazai modern építészet történetének felfokozott és fontos időszaka volt ez. A művelt közönség alig jutott túl az Élet és Irodalomban egy évvel korábban föllángolt „tulipános-vitán”, amelyben a modernizmus állhatatos híve, Major Máté kétes értékű csatát nyert. Az ekkor eltiportnak tűnő Pécsi Tervezővállalat Ifjúsági Irodája által képviselt magyar organikus építészet pedig – ma is ellentmondásos, vagy éppen aggályos tevékenysége ellenére – évtizedekig kitartó erkölcsi tőkét. A tulipános-vita mindkét résztvevője vesztes volt tehát. Az egyértelmű nyertes a nagyközönség lett, amely először gondolkozott el behatóan a kortárs architektúra kérdéseiről, no meg az építészetelméleti irodalom, amely ezen a konfliktuson túl szempontrendszerében árnyaltabbá, érvkészletében pedig gazdagabbá vált. Egy esztendő múltán, amikorra a körvonalazódó Hilton a város fölé magasodott, a szakma is és az utca népe is az épület megítélésének valamely oldalára helyezkedett.
A várbeli szálloda épültével párhuzamosan három másik, városképileg meghatározó belvárosi irodaház is megjelent: a Bécsi utcai OTP-irodaház, az Országos Tervhivatal Arany János utcai L-alakú tömbje és a Spenótház az MTA és a Gresham-palota között. Ez utóbbi ugyancsak fölkorbácsolta a jóérzésű közvélemény kedélyét. Az egymást érő építészeti diskurzusok jelenléte a hétköznapok kultúrájában, a munkahelyi vagy fehér asztalok melletti viták, háborgások hőfoka már-már azt az illúziót keltette, hogy az architektúra városunk életére ható jelentősége, súlya a probléma fontosságával arányosan érvényesül. És tényleg így volt. És azóta tényleg soha többet.
A Várba kaptató buszon szorongva válltáskák magasságából is hallható volt, ahogy az emberek az épülő Hiltonról beszélnek. Az addig szinte szabadon álló Halászbástyát féltették a modern háztól. Egy alig hetvenesztendős áltörténelmi hangulatot, Schulek Frigyes kétes ízlésű pittoreszk vízióját. És persze féltették a Mátyás-templomot is. Túl nagy lesz – mondták a Hiltonról –, rátelepszik a templomra. A lapok megteltek polemikus írásokkal, az emberek pedig elsajátítva azokból egy-két kritikai szempontot, valódi átéléssel adták vissza egymásnak a közismert megfontolásokat. Az ellenvélemények, a szálloda terveit pártoló kisebbség álláspontja elveszett a fölháborodás zajában. Most bő két évtized után visszaolvasva az akkori egyetlen építészetkritikus, Kubinszky Mihály progresszív értékelését, amelyben a tervező elgondolásai mellett foglalt állást, neki és Pintér Bélának, a Hilton építészének kell igazat adnom.
Minden olyan mű, amely meghatározó tényezői miatt mélyen gyökerezik megalkotásának korában, az avulás veszélyének van kitéve. Így volt ez a maga korában nemzetközi szinten is korszerűnek szánt és megvalósult Hilton épületével is. Most, több mint húsz esztendő után elsősorban azok az építészeti vonásai váltak hangsúlyossá, amelyek időközben közhelyessé váltak. A Halászbástya felőli oldal bronzfényű üvegablakai, amelyekben Schulek habos operettdíszlete tükröződik, akkor a legmodernebb építészet emblémaszerű eleme volt. Az Új Tükör címlapján is közölte ezt a hatásos és csakhamar sokak által lefényképezett effektet. A kép a múlt és a jelen értékeinek együttélését volt hivatva kifejezni. Ám a ház nem egy kép közhellyé válása miatt veszített szándékolt értékeiből. Ez a folyamat csupán mint párhuzam jelzi a betonba és üvegbe fogalmazott formák kiüresedését.
Ez a tendencia azonban rövidesen megtorpan majd. Amiben egyelőre fensőséges rátekintéssel a hetvenes évek formavilágának öntudatlanságát mint gyengeséget látjuk, lassan megérik. Ahogyan átalakulnak képzeteink, emlékeink, megfontolásaink az évszázad talán legszürkébb évtizedéről, úgy nemesedik meg a Hilton városi homlokzatát tagoló homorú betontagolások korhoz kötött designja is. Pintér Béla épülete ugyanis koncepcionálisan olyan erőteljes, határozott és körültekintő, hogy a korszakkal szembeni ellenérzések föloldódásával házának igazi erényei tűnnek majd elő. És ez a lényeg. Pintér ugyanis nem olyan házat tervezett, amely korának vagy szélesebben vett korszakának kurrens szempontjait tartotta szem előtt. A hosszú távon is életképes normák kidolgozásában segítségére volt a szigorú műemléki elvárásokat érvényesítő és azokat nagyvonalúan alkalmazó Sedlmayr János műemléki építész is, aki a Hilton leginkább értékálló részeinek megtervezésében, koncepcionális kidolgozásában aktívan közreműködött.
A feladat ugyanis, amit Pintér 1969-ben, a 16 nagy országos tervgyár egyike, a Középülettervező Intézet munkatársaként, belső pályázaton nyert el, sokkal összetettebb és bonyolultabb volt a szokásos szállodatervezéseknél. Az eredetileg Hotel Mathias Rex számára kijelölt helyen több egymásba épült romépület állt, s az előkészítő ásatások során további építészeti emlékek kerültek elő. A beruházóként megjelent Hilton International e sajátos helyzet miatt kénytelen volt lemondani a szállodáit világszerte jellemző szolgáltatási sztenderdek egy részéről, s a helyi sajátosságok figyelembevételével lényegében új szállodát terveztetett. A műemlékvédelem nemzetközi elveit rögzítő Velencei Charta szellemében megfogalmazott műemléki elvárások között nem csupán a mai Hilton északi szárnyának helyén egykor állt középkori dominikánus kolostor román kori és gótikus emlékei: a templomtorony, a templomhajó északi fala, a kerengő árkádsora és a menet közben feltárt reneszánsz kút megőrzésére vonatkozott, de rendkívül bölcsen figyelembe vette a városképi szempontokat is. Ennek köszönhető az épület kettős tagolása. A déli és az északi szárny kettéválasztása, mégpedig oly módon, hogy az épületrészek közötti átjárást a Miklós-toronyban biztosították. A Hilton két része most közrefogja a rekonstruált templomhajót, amelynek a szálló lobby részéből föltáruló látványa nemzetközi összehasonlításban is valóban egyedülálló attrakciót jelent. Lentről két önálló épületként jelenik meg, csupán a gótizáló hatású függélyes tagolás vonja közösségbe az egyes szárnyakat. A Mátyás-templomhoz közelebbi déli tömb pedig olyan sötét hátteret alkot, amely előtt a Halászbástya sziluettje a korábbiaknál sokkal karakteresebben tud megjelenni. A századforduló idején a Mátyás-templom még a hozzáépült házak gyűrűjében jelent meg. Az akkori neogótikus felturbózás következtében találta meg mostani, a bécsi Stephansdommal vetélkedő formáját. Kezdetben a Hilton déli épülettömege sokak számára bántó – noha történetileg is indokolt volt. Az újdonság hatásának elmúltával a megszokás lett uralkodó, az egykori bírálók szempontjai semmivé váltak az időben. Hasonlóképp hálásak lehetünk az oly sok fölösleges, műemlékvédelmileg elrendelt bontás (sic!) elől megmenekült és komoly nehézségek árán megőrzött, helyreállított Hess András téri barokk homlokzatért. Ezt is, a Miklós-tornyot is Pintér szinte kötelező disztingválással, a modern elemek hátraléptetésével kapcsolta be a Hilton kompozíciójába.
Hetedikesek voltunk, amikor elkészült. Biciklivel cigizni jártunk a pompás, vadonatúj hotel külső (azóta gondosan lezárt) folyosóira, amelyek a modern falakkal közrefogott egykori templomhoz vezettek. A világ legszebb grundja volt ez. Bentről puha fények, a jómód keringőjének futamai szüremlettek ki hozzánk füstszagú őszi estéken, s a friss falakat fényben fürdető reflektorok üveglapjain, karnyújtásnyira a Nyugattól, spontán magánboldogságot teremtve, gesztenyét sütöttünk.
Néha liftezni mentünk a házba. A gyorsliftek hangtalan suhanása, érintésre jelző gombjai csodálattal töltöttek el, s a három lift közül mindig az jött értünk leghamarább, amelyiknek arra esett dolga. Osztálytársaim szobáinak ajtaján, otthon mind több Please, do not disturb táblácska jelent meg, a sárga ruhásszekrények tetején üres sörös- és üdítősdobozok sorakoztak. Csupa príma ital, melyeket senki nem ízlelt közülünk. Most – e cikk kapcsán – újra fölkerestem a Hiltont, s ahogy mindjobban behatoltam a forgóajtó mögötti térbe, távoli, ismerős szorongás telepedett rám. Mint amikor határ közelébe érünk, s ma is – immár indokolatlan – aggodalom uralkodik el az autó idősebb utasain, ugyanígy vártam az utánam loholó londinert, portást, hogy kitessékeljen. Eltávolítson a kiválasztott, jog szerint jelen lévő magyarok és a külföldiek, vagyis németek közül, mint egykoron, amikor a szállóba „betörve” a gyorsan érkező liften az emeletekre szöktünk, hogy a puha szőnyeggel borított folyosókon csapatostul vonuljunk. Kundera szerint a diktatúra egyik legelviselhetetlenebb vonása az elegancia évekre, évtizedekre elhúzódó hiánya volt. Folyosói csatangolásainkon nem akartunk mást, mint ócska cipőnket a padlószőnyegbe süppesztve a réz karlámpák puha lokális fényeit megcsodálni. Szokni a bőrfotelekben ülők laza lábátvetési technikáját. A könnyű mozdulatot, amellyel a Frankfurter Allgemeine vagy az International Herald Tribune finom papírja volt lapozható. A Hilton a karnyújtásnyira lévő, üvegfal mögül szemlélhető éden, a szabadság és tehetősség rezervátuma lett, boldogságterrárium, amelyben tőlünk különböző élőlények mozogtak fesztelenül, lépten-nyomon hátrahagyva valamiféle kultikus tárgyat, amely használatán túli jelentése miatt vált becsessé a számunkra. „Színarany” Benson and Hedges cigarettapaklit, azaz csupán annak kiürült hüvelyét. Bádog fantásdobozt, ami nekik, a vesztes fritzeknek mindennapi, számunkra utolsó kortyig kiivottan is ünnepi tárgy volt. Fényes, harsogón színes, ami pedig sokáig tanulmányozott kinyitásmódját illeti, páratlanul szellemes és nagyvonalú.
„A Hilton kívül európai, belül amerikai lett” – írta Kubinszky Mihály a Magyar Építőművészet (1978/1.) számára megfogalmazott kritikájában. Az a lenyűgöző belső világ, Szász Endre fölhígult életművének talán legjobb faliképével az előcsarnokban, a szobánként változó, szintenként hatványozódó fajtájú bútorokkal, először képviselték a pénz tárgyiasulását a környezetemben. Addig a pénz absztrakció volt, noha a szafaládé, amit vettünk rajta, túlontúl konkrét. Az, hogy pénzért érték s az ezt garantáló minőség is képes létrejönni Magyarországon, kézzelfoghatóvá vált. A Kubinszky által korholt összevisszaság, hedonisztikusan tobzódó díszítés mostanra extatikus őrjöngésbe fordult. A Hilton padlója lassan olyan, mint a BNV szőnyegkiállítása. Méterenként újabb és újabb, önmagukban is taszító változattal lepik meg az immár szabadon bóklászó vendégeket. Az egykor oly míves gonddal kimunkált s ebből következően a provinciális szellemi és kulturális zártság emelkedettségét magán viselő iparművészeti munkák rétegére időközben a kommercializálásban jeleskedő világ rétege rakódott. Az épület legváratlanabb szegleteiben vitrinek keletkeztek, amelyekben a kirakatrendező szakközép bukott tanulói a hetvenes évek csehszlovák design-iskolájának leleményeivel treníroznak a pótvizsgára. Mialatt az épület lassan túljut a mutálás és az aránytalanul megnyúlt végtagok pubertáskorán, s az érettség jegyeit veszi magára, a méltatlan utókor képviselői tárgykulturális terrorizmussal teszik vidámabbá hétköznapjaikat. Szociofotósok számára alig akad hálásabb téma megörökíteni a puhuló Kádár-korszak és a keményedő piacgazdaság átmenetének egymásba fonódó látványvilágát.
Másodikos gimnazisták voltunk, és csajozni, piálni jártunk a Hilton tövébe. A Vár keleti lejtőjének bokrai közé a minap eltemetett – s akkor még nem Kristóf – Nagy Attilával lányokat invitáltunk föl a Moszkva tér kínálatából. Sörös- és vodkásüvegek billegtek a domonkos kolostort tartó sziklák peremén, a szálló keleti mellvédei már zárva voltak előlünk, fiatal szemünkbe az alkohol szűrt véres homályt. Attila – akkor még nem Atilla – öreg volt és tapasztalt – egy évvel idősebb nálam. Nőt először itt, az ő példája nyomán érintettem. A másik padon pedig ő, sokadszor.
Attila Jim Morrisont idézte és Police-futamokat játszott gitáron, frissen írott versét együtt ordítottuk bele az est sötétjébe: „Emberfia arról híres, kis malőrök áldozata./ Rászakad egy távvezeték, dromedár lép a lábára./ Kígyót öklend ebéd után, éjjel rács nő ablakára.” Két évvel ezelőtt megkérdeztem, tudja-e még, de már nem emlékezett saját soraira.
A Hilton kezd leromlani kissé. Hiába a jó minőségű anyagok használata, az impozáns betonpanelek szélei mállanak, a bronzfényű ablakok öregszenek. A ház lassan felújításra szorul. Pintér Béla 1990-ben még két elemmel gazdagította az épületet. Előtetőt tervezett a főbejárathoz, amely ellentétes volt az eredeti szándékokkal, és újratervezte a Miklós-toronyra épített új sisak üvegfalát. Egykoron talán ezt az elemet bírálták leggyakrabban. A Velencei Charta elvei szerint eredetileg üvegtéglákkal burkolt modern torony, amely a szálló víztartályát fogadta be, kétségkívül szegényesnek hatott a nemes kőfal és a Bautzenből lemásolt Mátyás-relief gótikus formáihoz képest. Pintér szándéka szerint az újkori magasítás az egykori nyolcszögű, középkori toronyformát idézte, a korabeli, Várba érkező busz utasainak többségi véleménye szerint azonban rakétakilövő állomásra hajazott. Városképileg valóban jótékonyan hat az a függélyes hangsúly, amely a toronynak köszönhető, s melyből jelentős hiány keletkezett a törököket elűző, 1686-os ostrom következtében. E legutóbbi áttervezéssel a mifelénk rendszerint csak alantas funkcionális szükségletek kielégítésére használt üvegtéglák helyett összefüggő táblák kerültek a toronyra, amelytől annak némileg túlformált látványa megszelídült.
Az elkövetkező időben bizonyára még sok átalakulás, javító szándékú és ártó hatású módosulás gazdagítja majd a Hilton épületét. Mindaz azonban, amit Pintér és Sedlmayr kitalált, egyre bátrabbnak és okosabbnak hat. A kortárs műemlékvédelem, amelynek hivatala ugyan a Hilton melletti épületben működik, alighanem csukott szemmel jár el a ház előtt. A megőrzött építészeti értékek és a jelenkor szabta követelmények harmonikus összeillesztésének eme szellemgazdag megoldása ugyanis a legkevésbé sem hat példaként az utókor félszeg és merev hivatalnokaira.
Harmincéves voltam, és apámmal jártam sétálni, beszélgetni a Hilton alá. Kutyája a közelünkben szaladgált, vagy a még működő kút vizében ugrándozott. Beszélgetés közben az egyik sétányon ideges dobermann ugrott elénk, és hevesen ugatni kezdett, már-már nekünk támadt. A mi kutyánk valahol távol rótta köreit a várfal tövén, hogy méterenként elejtett jeleit hátrahagyva észrevétesse magát a kutyák világában. A váratlan, fenyegető ugatás meglepett minket. Én megdermedve hátraléptem, apám azonban ösztönösen ütésre emelte kezét és a kutyának ugrott. Egyszeriben mögötte, hetvenesztendős apám hátának oltalmában találtam magam. A kutya vinnyogva hátrált egy darabig, végül elfutott. Ekkor előkerültem az öregember háta mögül, föllélegeztem kissé. Továbbmehettünk.