Bizonyos időközönként a mi kontinentális éghajlati viszonyaink között előfordulnak kemény telek sok-sok csapadékkal. Így történt ez 1978–79 telén, amely alapjaiban megbénította a közlekedést és a gazdaságot Lengyelországban. Újév napján, 1979. január 1-jén összeült a lengyel minisztertanács, hogy megvitassa, miként lehet úrrá lenni a kialakult helyzeten. A következő évben megismétlődött a kemény tél, és felszínre hozta a lengyel gazdaság összes gyengeségét. Elfogyott a szén, az elektromos művek időről időre kikapcsolta az áramot, és komoly nehézségekbe ütközött az ellátás biztosítása a legalapvetőbb élelmiszerekből.
Természetesen nem a tél okozta Lengyelország gazdasági összeomlását, de a szeszélyes időjárás különösen érzékelhetővé tette az átlagpolgár számára. Edward Gierek ígéretei egy „virágzó Lengyelország” felépítéséről már csak sajnálkozó mosolyt váltottak ki az emberekből. Pedig a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára addig viszonylag népszerű volt (persze ahhoz képest, mennyire kedvelték a térségünkbeli kommunista pártvezetőket saját országaikban). 1980-ra azonban már bukott politikusnak számított, csak ezzel természetesen még nem volt tisztában. 1970 végén került hatalomra, amikor leváltották a méltán meggyűlölt Wladyslaw Gomulkát, aki véres sortüzet vezényelt a tengermelléken az áremelések ellen tüntető fegyvertelen és békés munkásokkal szemben. Gierek saját pártja hitbizományaként kezelte az országot, miközben pragmatikus, ráadásul nagyvilági kommunista lévén az életszínvonal mindenáron való emelését tűzte ki célul, azt gondolván, hogy ha az embereknek tele a gyomruk, akkor lázadni sem fognak a rendszer ellen. Ezért Gierek nyakló nélkül vette fel a nyugati hiteleket, amelyeket egyrészt a fogyasztásra, másrészt pedig az egyébként rendkívül ésszerűtlen és teljesen gazdaságtalan nehézipari nagyberuházásokra költöttek.
A gazdaság totális csődjének közeledő veszélyére először 1976-ban a radomi és az ursusi megmozdulások figyelmeztettek. A munkások akkor a tervezett nagymértékű áremelések ellen tiltakoztak. Bár tüntetéseiket kegyetlenül elfojtották, Gierek és csapata a továbbiakban úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. 1976 egyben a szervezett lengyel ellenzék megszületésének dátuma is. Ekkor alakult meg a Jacek Kuron vezette Munkásvédő Bizottság (lengyelül: KOR), amely a levert munkásmegmozdulás perbe fogott vádlottai és azok családjai megsegítésére jött létre. Ugyanekkor hirdette meg Adam Michnik, a mind erőteljesebb lengyel ellenzék egyik vezéralakja azt az eszmei programot, amely az új evolucionizmus nevet kapta. Az új evolucionizmus azt jelentette, hogy az ellenzékiek leszámoltak addigi tévhitükkel, hogy majd a LEMP-en belüli ún. revizionisták kényszerítik arra a pártvezetést, hogy látványosan finomítson hatalomgyakorlási módszerein, s majd az ellenzék ezeken a revizionistákon keresztül próbál ez irányban nyomást gyakorolni. Az új elmélet szerint az építő munkát a társadalomban kell folytatni (nem pedig a LEMP-ben), és az értelmiségnek alkalomadtán össze kell fognia a munkássággal.
1980 februárjában Gierek leváltotta a népszerűtlen Piotr Jaroszewicz miniszterelnököt (a közhiedelem szerint ő volt Moszkva abszolút bizalmi embere a LEMP vezetésében), akit a színtelen-szagtalan Edward Babiuch követett. Mivel az 1970-es és 1976-os tapasztalatok miatt a hatalom erősen tartott a húsárak emelésétől, ezért a LEMP 1980. februári VIII. kongresszusán – ami egyébként maga volt a megtestesült sikerpropaganda – kitalálták a „forgalmi árakat”, amelyeket a „kereskedelmi boltokban” érvényesítenek. Ezekben az üzletekben a húst és a felvágottat sokkal drágábban árusították, mint a „normál” boltokban. Ez irritálta az embereket, akik úgy vélték, hogy a hatalom ily módon a „hátsó ajtón” keresztül hajt végre áremelést. A robbanás akkor következett be, amikor a hatóságok megpróbálták a forgalmi árakat bevezetni a munkahelyi étkezdékben és büfékben. A különböző üzemekben sztrájkok törtek ki, amelyeket gyorsan felszámoltak, mégpedig olyképpen, hogy beleegyeztek a munkások fizetésemelés-követeléseibe, ami teljes zsákutcának bizonyult. A sztrájkok ugyanis futótűzként terjedtek, mivel a munkások megértették, hogy ez a fizetésemelés egyetlen módja. A hatalom félt, tehát fizetett – ez pedig növelte az inflációt, és még jobban elmélyítette a gazdasági válságot.
1980. július 10-én Lublinban is kezdetét vette a sztrájk, ami a következő napokban egyre több üzemre kiterjedt, és megbénította – többek között – a lublini vasúti csomópontot, amelyen keresztül a Szovjetunióval folytatott kétoldalú kereskedelem zajlott. A helyzet annyira súlyos volt, hogy párt- és kormányküldöttség érkezett a városba Mieczyslaw Jagielski miniszterelnök-helyettessel az élen. Ő megígérte a béremelést, és a sztrájkok véget értek.
De a helyzeten továbbra sem lettek úrrá. Augusztus 11-én sztrájkba lépett a varsói tömegközlekedés. Három nappal később követte a példát a Lenin nevét viselő gdanski hajógyár, amely politikai követeléseket fogalmazott meg, legfőképpen azt, hogy vegyék vissza az állásukból az ún. Szabad Szakszervezetek szervezése miatt elbocsátott két dolgozót, Anna Walentynowiczot és Lech Walesát, hogy emeljenek emlékművet az 1970. decemberi véres sortűz áldozatai emlékére, s mellesleg emeljék a fizetéseket is. A hajógyárhoz más helyi üzemek is csatlakoztak. Augusztus 16-án a hajógyár igazgatósága beleegyezett a sztrájkolók követeléseibe, Walesa a sztrájkbizottság vezetőjeként visszatért munkahelyére, és lefújta a sztrájkot. Ezt rendkívül rossz néven vették a többi sztrájkoló üzem képviselői, akik tudták, hogy nem rendelkeznek olyan erővel, mint a hajógyáriak.
A tiltakozások hatására Walesa visszavonta a sztrájk lefújását. Létrehozták az Üzemközi Sztrájkbizottságot. Ez alakulásakor 21, a következő napon, augusztus 18-án már 156 üzemet képviselt. Szintén augusztus 18-án Szczecinben is kitört a sztrájk, és ott is megalakították az Üzemközi Sztrájkbizottságot. A gdanski Üzemközi Sztrájkbizottság 21 pontos követelést állított össze. Az első pont a szabad – értsd: a kommunista hatalomtól független – szakszervezetek megalakítására és tevékenységük biztosítására vonatkozott. Ez volt a legfontosabb és a hatalom számára a legnehezebben elfogadható követelés. Ez ugyanis egyet jelentett azzal, hogy olyan struktúra jön létre, amelyet a LEMP nem tud ellenőrzése alatt tartani.
Augusztus 15-én, tehát még a 21 pont megfogalmazása előtt, Babiuch miniszterelnök fellépett a televízióban. Beszélni nem tudott, mondanivalója pedig nem volt. Tíz nappal később kizárták a LEMP Politikai Bizottságából, és leváltották miniszterelnöki tisztségéből. Utóda a legalább annyira jellegtelen Józef Pinkowski lett. Gierek egyelőre a helyén maradt, de leváltása már csak idő kérdése volt.
A LEMP KB első titkára lebecsülte a lublini sztrájkokat, és nem látott okot arra, hogy megszakítsa a Krímben töltött rendes évi szabadságát. A hajógyári sztrájk kirobbanása azonban már hazatérésre késztette őt. Teljesen más helyzetbe csöppent, mint 1970-ben. A munkások jól szervezettek voltak, és nem vonultak ki az utcára, ami mindig provokációval és káosszal fenyeget. Kivonulás helyett Gdanskhoz és Szczecinhez hasonlóan az összes sztrájkoló üzemet képviselő sztrájkbizottságokat hoztak létre. A pártvezetés szempontjából ez volt a legveszélyesebb, mert ezek a bizottságok jelentős erőket sorakoztattak fel maguk mögött.
Így kezdetben a hatóságok nem ismerték el ezeket a bizottságokat, és igyekeztek az egyes üzemekkel megegyezésre jutni. Ezzel kísérletezett Gdanskban Tadeusz Pyka miniszterelnök-helyettes. Küldetése teljes kudarccal végződött, mégpedig két okból. Egyrészt már kevésnek bizonyultak az anyagi engedmények, mert a sztrájkolók lényeges politikai követeléseket is előterjesztettek. Másrészt Pyka intellektuálisan alacsonyabb szinten állt, mint a munkások képviselői, akikkel tárgyalt. Ez ékes bizonyítéka annak, milyen színvonalú volt a káderpolitika a párt- és kormányapparátusban.
Augusztus 20-án megérkezett a gdanski hajógyárba Tadeusz Mazowiecki (1989-ben az első nem kommunista miniszterelnök) és Bronisl'aw Geremek (jelenleg külügyminiszter), akik egy levelet hoztak magukkal, amelyben 64 értelmiségi aláírásával biztosította támogatásáról a sztrájkolókat. Mazowiecki és Geremek szakértő bizottságot szerveztek, amely nagyon fontos szerepet játszott a tárgyalások folyamán. Megérkeztek Gdanskba a Munkásvédő Bizottság aktivistái is, hogy segítséget nyújtsanak az Üzemközi Sztrájkbizottságnak, többek között a nyomtatott sajtótermékek előállítási bázisának megszervezésében. (Jelenlétüket nem verték nagydobra, nehogy ürügyet szolgáltassanak arra a propagandára, miszerint a munkások az értelmiségi ellenzékkel összefogva összeesküvést terveznek.)
A gdanski Üzemközi Sztrájkbizottság villámgyorsan növekedett. Augusztus 20-ra már több mint 300 üzem csatlakozott hozzá. Három nappal később megérkezett Gdanskba a szczecini Üzemközi Sztrájkbizottság küldöttsége. Megállapodtak abban, hogy a követelések közül a szabad szakszervezetek létrehozása a legfontosabb. A munkások ugyanis csak egy saját érdekvédelmi szervezet megalakítása esetén láttak garanciát arra, hogy a kommunista hatalom 1956, 1970 és 1976 után nem csapja be ismét őket. Egyébként Gdansk – Szczecinhez hasonlóan – az információáramlást tekintve el volt vágva a külvilágtól. A hatóságok megszakították a telefon- és telexösszeköttetést, s ellenőrizték a városokba érkező személyeket. Mindez azonban csekély eredménnyel járt.
A sztrájk minden egyes napja gyengítette a hatalmat, és az egész országra kiterjedő sztrájkhullámmal fenyegetett. Ezért döntött úgy a LEMP vezetése, hogy komoly tárgyalásokba kezd, és igyekszik a lehető leggyorsabban megegyezésre jutni. A Szczecinbe utazó küldöttséget Kazimierz Barcikowski miniszterelnök-helyettes, a gdanskit Mieczyslaw Jagielski, a másik miniszterelnök-helyettes vezette. Az előbbi ráadásul a Politikai Bizottság póttagja, míg utóbbi rendes tagja volt, ami erős tárgyalási pozíciót jelentett számukra.
Augusztus 25-én Marian Krzak pénzügyminiszter az esti tévéhíradóban bejelentette, hogy Lengyelország adósságállománya elérte a 20 milliárd dollárt. Addig minden, az eladósodással kapcsolatos adatot a lehető legszigorúbb titokban tartottak. Azért hozták ezeket nyilvánosságra, hogy lejárassák Giereket és csapatát, valamint visszafogják a tömegek fizetésemelés-követelését. A következmény azonban eltért a feltételezettől. Az adatok ugyanis megerősítették a lengyel társadalom azon meggyőződését, hogy nem az 1970 utáni kormányzó csapat a rossz, hanem maga a létező szocializmus rendszere.
Másnap, augusztus 26-án Stefan Wyszynski prímás, a lengyel katolikus egyház feje – aki rugalmas, ugyanakkor határozott és következetes politikájával megőrizte egyháza függetlenségét, és elérte azt, hogy 1948-tól kezdve a lengyel katolicizmus mindvégig komoly erő maradt a kommunista párttal szemben –, burkoltan bár, de a sztrájkok beszüntetésére hívott fel. A püspöki kar a prímással az élen attól tartott, hogy ha egész Lengyelországot elönti a sztrájk, akkor az szovjet katonai beavatkozást fog kiváltani. Igyekeztek tehát inkább csökkenteni a feszültséget. Az egyház emellett teljes lelkipásztori gondoskodást biztosított a sztrájkolóknak: a papok miséket tartottak, gyóntattak, a sztrájkoló üzemeket kereszttel, valamint a szentek – s természetesen az 1978-ban II. János Pál néven pápává választott Karol Wojtyla – képeivel díszítették. Wyszynski beszédének napján a sztrájkok átterjedtek több lengyel nagyvárosra (például Wroclaw, Krakkó és Poznan), azután a következő néhány napban elérték Varsót, Lódzot és Katowicét is. Ez utóbbi jelentette a Gierek-csapat igazi hitelvesztését. A lengyel pártvezető ugyanis 1957-től 1970-ig a katowicei vajdasági pártbizottság – a legnagyobb súllyal és befolyással rendelkező vidéki pártszervezet – első titkára volt, és a nehézipari központnak számító Felső-Szilézia képezte az ő valódi hátországát és támaszát. Most már ez is szembefordult vele. Megvolt tehát a kellő nyomaték a szczecini és a gdanski tárgyalásokhoz. Egyértelművé vált, hogy vagy megegyeznek, vagy a helyzet teljesen kicsúszik a párt- és kormányvezetés ellenőrzése alól.
Ezek után augusztus 30-án megszületett a szczecini, másnap pedig a gdanski megállapodás (ez utóbbit a munkások részéről Lech Walesa írta alá). A kormány vállalta, hogy a sztrájkolók összes követelését – beleértve a szabad szakszervezetek megalapítását is – teljesíti. Megállapodtak abban is, hogy vasárnaponként a rádió szentmisét közvetít majd. A sztrájkbizottságok átalakulhattak az új szakszervezetek alapító bizottságaivá. A 21 pontból álló követelés némelyike teljesen általános jellegű kívánságokat tartalmazott – 19. pont: „Csökkentsék a lakásra való várakozás idejét” –, amelyeket az akkori körülmények között nem lehetett teljesíteni. A vezetés azonban hajlandó volt aláírni mindent, csak hogy abbamaradjanak a sztrájkok. Másrészről az Üzemközi Sztrájkbizottságok képviselői is készek voltak bármilyen nyilatkozatot tenni, csak hogy megszerezzék a hatalom beleegyezését a szabad szakszervezetek alapításába. Így mindkét fél – jóllehet más-más okból – aláírta a megállapodást, amelynek kötelezettségeit nem szándékoztak feltétlenül betartani. Walesa kijelentette, hogy „szót értettünk egymással, mint lengyel a lengyellel”, Jagielski pedig, hogy „nincs sem vesztes, sem győztes”. Mindkét kijelentést a következő hetekben-hónapokban számos alkalommal idézték.
A lengyel társadalom örömmel fogadta a megállapodásokat. Mindenekelőtt azért, mert először fordult elő, hogy egy ilyen komoly konfliktus erőszak alkalmazása nélkül, civilizált módon ért véget. Többen tartottak egy esetleges szovjet beavatkozástól, s ezért nagyon vigyáztak arra, hogy szovjetellenes jelszavak ne hangozzanak el a sztrájkok idején. Az emberek minden bizalmukat a leendő új szakszervezetekbe vetették. Ugyanakkor a pártvezetés és az apparátus tagjai elégedetlenkedtek, mindazonáltal ezt jól titkolták. Tudatában voltak annak, hogy a megállapodások aláírását a kialakult helyzet kényszerítette ki, és rögvest vissza kell lépni, amikor csak alkalom kínálkozik erre. A szabad szakszervezetek létrejötte ugyanis erőteljesen megingatta a rendszer egyik tartóoszlopát: a kommunista párt vezető szerepét. Tisztában voltak azzal is, hogy ha ez a tartóoszlop végérvényesen kidől, akkor az egész rendszer szétesik. A párttagok tömegei viszont nem osztották ezeket a félelmeket, és tömegesen csatlakoztak a szabad szakszervezetekhez.
1980. szeptember 5-én és 6-án tartotta soron következő ülését a LEMP KB plénuma. Mindenekelőtt Giereket leváltották első titkári funkciójából, és kizárták a Politikai Bizottságból. Mindezt betegségével indokolták – ami mellesleg igaz is volt, mert éppen kórházban kezelték őt szívrohammal, de mindenki tudta, hogy ez csak kényelmes ürügy. Giereknek mennie kellett, mert politikusként leszerepelt, s ezzel egyidejűleg politikai és gazdasági csődbe vitte az országot. Utóda Stanislaw Kania lett, egy igazi apparátcsik, aki egymást követően a KB legfontosabb osztályait vezette. A plénum a vezetés alapfeladatának a „párt és a munkásosztály közötti kapcsolat helyreállítását, a párt megerősítését és tekintélyének újjáépítését” jelölte meg a társadalom körében.
Szeptember 17-én Gdanskban az ország minden pontjából érkezett küldöttek úgy döntöttek: a Szabad Szakszervezetekből létrehozzák a Szolidaritás Független Önigazgató Szakszervezetet. Ez nem ment vita nélkül, mert többen ellenezték egy egységes és centralizált szakszervezeti struktúra életre hívását, attól félve, hogy ez kevésbé tud majd ellenállni a kommunista hatalom nyomásának. A Szolidaritás alapját az egyes üzemekben működő szakszervezeti bizottságok jelentették, amelyek régiókat alkottak, s ez utóbbiak választották meg a legfőbb vezető szervet: az Országos Egyeztető Bizottságot. Ez a struktúra, amely nem ágazati alapon épült ki, megerősítette a Szolidaritást, és a kisebb üzemi bizottságok számára lehetővé tette, hogy a regionális szintre támaszkodva elérjék céljaikat. Az Országos Egyeztető Bizottság vezetőjévé Lech Walesát választották. 37 éves volt, az augusztusi győzelem legendás alakja. Igazi munkás (villanyszerelő), aki 1970 decemberétől különböző eszközökkel küzdött a kommunista rendszer ellen. Karizmatikus személyiség, aki magával tudta ragadni a tömegeket, és emellett rendkívül ügyes politikusnak is bizonyult.
Szeptember 24-én – az előírásoknak megfelelően – a varsói Vajdasági Bíróságon a Szolidaritás képviselői benyújtották hivatalos kérelmüket szakszervezetük nyilvántartásba vételéről. Ez váltotta ki az első súlyos konfliktust. A bíróság ugyanis a szakszervezet alapszabályából törölte a sztrájkjogot, viszont kiegészítette azt a párt vezető szerepének elismerésével. Ez hatalmas felháborodást váltott ki, a szakszervezet általános sztrájkkal fenyegetőzött. Végül a Legfelsőbb Bíróság – a fellebbezések után – november 10-én az eredeti alapszabállyal nyilvántartásba vette a Szolidaritást.
A küldöttek, akik szeptember 17-én Gdanskban összegyűltek, körülbelül hárommillió tagot képviseltek. De ez csak a kezdet volt. A Szolidaritás lavinaszerűen növekedett, és saját adatai szerint taglétszáma 1981 őszére elérte a tízmilliót. A hatalom kétségbe vonta ezeket a számokat, azt állította, hogy ezek túlzottak. De ennek nincs semmi jelentősége. Ha – tételezzük fel – egy- vagy kétmillió taggal kevesebb is lett volna a Szolidaritás tagsága, az a szám is imponáló lenne. A Szolidaritás mindenekelőtt a fiatalok mozgalma volt. Számukra a lengyel 1956 – Gomulka hatalomra kerülése, a szabadság rövid pillanata – még legjobb esetben is csak a gyermekkor távoli emléke, de leggyakrabban a családi hagyományból eredező tudás volt. Az 1970-es tengermelléki vérfürdőre már emlékeztek, és ez kétségtelenül hatással volt a Lengyel Népköztársaság iránti viszonyukra. A legfőbb ok azonban nem ez volt. Hanem az, hogy saját maguk és országuk számára semmilyen perspektívát nem láttak a létező szocializmus rendszerében. Ezt tehát meg akarták dönteni, de tisztában voltak azzal is, hogy ez tragikus következményekkel járhat: egy szovjet fegyveres beavatkozással. A Szolidaritáshoz egyaránt csatlakoztak antikommunista „fundamentalisták” és a Lengyel Egyesült Munkáspárt tagjai. Jelen voltak a konfrontáció és a hatalommal való dialógus hívei. A Szolidaritás igazi tömegszervezet volt, az ezt jellemző ideológiai és magatartásbeli sokszínűséggel.
A LEMP ugyanakkor messze állt egy kommunista párt idealizált lenini modelljétől, annak ellenére, hogy lépten-nyomon Leninre hivatkoztak. A LEMP ideológiai gerincét Gomulka bukása után vesztette el véglegesen és visszavonhatatlanul. Maga a folyamat az 1950-es évek közepén indult meg, amikor nyilvánosságra hozták a sztálinizmus gaztetteit. Ez azonban még sokak szemében csupán az eszmétől való „elhajlást” jelentette, s általában nem kérdőjelezték meg a szocializmus felsőbbrendűségét. Még hittek abban, hogy a hibákat és a „torzulásokat” ki lehet javítani. 1968 márciusa, az egyetemista megmozdulások elfojtása és az ebből kinövő gyalázatos antiszemita kampány, majd az év augusztusában a Varsói Szerződés inváziója Csehszlovákia ellen eloszlatták a reményt az „emberarcú szocializmus” iránt. 1970 decembere a maradék illúziókat számolta fel. Az akkor frissen megválasztott Gierek már nem is hivatkozott az ideológiára, noha fellépéseiben természetesen használta ezt a típusú frazeológiát. De például a revizionizmus bélyege mint vád azok ellen, akik eltérnek az eszmei princípiumoktól, szinte egyszer sem hangzott el 1970 után. Gierek és csapata mindenekelőtt hazafias szeretett volna lenni. A kommunista ideológia megszűnt mindennap használt ruhadarabnak lenni. A fő cél az volt, hogy a lengyel emberek jobban éljenek. Lengyelországnak – Gierek elképzelése szerint – gyarapodnia kellett volna, és ez vette át az ideológia helyét. A pártapparátus ezer szállal fonódott össze az államapparátussal, és egyre nehezebb volt meghatározni, mi a „párté”, s mi az „államé”. Míg Gomulkával bezárólag az államot „pártosították”, addig Gierek idején a pártot „államosították”. Ez tette a LEMP-et képtelenné arra, hogy megfeleljen azoknak a kihívásoknak, amelyeket a Szolidaritás létrejötte támasztott vele szemben.
Halvány próbálkozásnak számított a „horizontális struktúrák” létrehozásának kísérlete. Ennek lényege az volt, hogy a pártalapszervek vegyék fel egymással a kapcsolatot, és egységesen jelenjenek meg a LEMP központi vezetése és apparátusa előtt. Ezzel – némileg tudtukon kívül – megkérdőjelezték a kommunista párt működésének egyik, egyébként lenini alapelvét: a demokratikus centralizmust, illetve az ebből következő rendkívül szigorú hierarchiát. A helyi pártszervek – amelyek általában nem rugaszkodtak el annyira a valós élettől, mint a központi apparátus Varsóban – a horizontális struktúrák létrehozásával egyrészt kikapcsolták a központi apparátust, másrészt egyfajta nyomásgyakorló csoportot hoztak létre a pártvezetésben, gyengítve egyúttal annak hatékonyságát. Éppen ezért a pártalapszervezetek eme bátortalan önállósodási kísérletét hamar felszámolták, párttagok tucatjait zárva ki büntetésül a LEMP-ből.
1980 augusztusát 1956 októberével mindenekelőtt a munkások és az értelmiség közös fellépése kötötte össze. Úgy tűnt, hogy a két dátumot elválasztó közel negyedszázad alatt a hatalomnak sikerült ezt a két társadalmi osztályt hermetikusan elszigetelnie egymástól. A munkások semmiféle szervezett támogatást nem nyújtottak 1957 őszén azoknak az egyetemistáknak, akik az ellen tiltakoztak, hogy Gomulka bezáratta a revizionisták szócsövének tartott, rendkívül népszerű hetilapot, a Po prostut. Ugyanez ismétlődött meg 1964-ben, amikor 34 neves lengyel értelmiségi tiltakozott az egyre szigorúbbá váló cenzúra, a kulturális szabadság egyre nyilvánvalóbb erőteljes korlátozása ellen, s a hatalom többségüket meghurcolta; s ez történt 1968 márciusában is, az egyetemi megmozdulások idején, amikor is meglehetősen kegyetlenül oszlatták fel a tiltakozó megmozdulásokat, és nagyszámú hallgatót és oktatót rúgtak ki az egyetemekről. Ennek következtében az egyetemisták vagy általában véve az értelmiség passzívan szemlélte az 1970-es tengermelléki gyilkos sortüzeket a tüntető munkások ellen, vagy azt, amikor 1976-ban a radomi és az ursusi munkásokat ütötték-verték, s torolták meg kegyetlenül, hogy hangot adtak elégedetlenségüknek. (Való igaz, hogy éppen ezután alakult meg a Munkásvédő Bizottság, de erre csak az események után – post factum – került sor.) 1980-ban azonban az újságírók, az írók, az értelmiségiek, az egyetemi ifjúság, a disszidensek egyöntetűen támogatták a sztrájkoló munkásokat, és egységesen léptek fel a kommunista hatalommal szemben.
Éppen ezek a csoportok élvezték elsőkként 1980 augusztusának „gyümölcseit”, abban az értelemben legalábbis, hogy az 1945-től létező cenzúra jelentősen meggyengült, noha nem szűnt meg. Ennél kevesebbet nyertek a sztrájkoló munkások. A Szolidaritást megalakíthatták, és a rádióban ezentúl közvetítettek misét, de a megállapodásban foglalt egyéb pontok elsikkadtak vagy teljesíthetetleneknek bizonyultak. Még az inflációt követő béremelést sem kapták meg. A hatalom egyáltalán nem törekedett a megállapodások teljesítésére, ez világosan megmutatkozott a szakszervezet bejegyzése körüli hercehurcában. Így növekedett a társadalmi frusztráció, ami részben a Szolidaritás radikalizálódásában fejeződött ki. Számot vetett ezzel Lech Walesa is, aki ebben az időszakban beutazta Lengyelországot, magával ragadta az embereket, s egyidejűleg igyekezett csillapítani a feszültséget.
A legtehetetlenebb az uralkodó párt volt. Nem ellenőrizte már a közélet néhány szféráját, s a többi is lassan kezdett kicsúszni a kezéből. A Független Diákszövetség megalakításának kezdeményezése a párt által irányított egyetemi szervezetek monopóliumának megtörését jelentette. Ennél is fenyegetőbb volt a hatalom számára az ún. Paraszt Szolidaritás Alapító Bizottságának létrehozása szeptember 21-én. 1980 őszétől állandósultak a konfliktusok a LEMP és a Szolidaritás között. Bár a pártvezetés minduntalan meghátrált, de egyeduralmának egyetlen szeletét sem akarta önként megosztani a szakszervezettel, s mindenáron meg kívánta őrizni a rendszer összes tartóoszlopát.
A lengyelországi helyzet egyre nagyobb nyugtalanságot ébresztett Moszkvában. Az augusztusi megállapodást a Kreml szükséges, de időleges megoldásként fogadta el. Az aggodalomra az adott okot, hogy a lengyel párt egyre kevésbé volt ura a helyzetnek. Veszélyesen radikalizálódott a sajtó, sorjában jöttek létre a LEMP-től független politikai szervezetek, más szóval a dolgok menete egyre inkább az 1968-as Csehszlovákiát idézte a szovjet vezetők emlékezetébe. Lengyelország szomszédai közül elsőként az NDK lépett: 1980. október 30-án lezárta határait a lengyel turistaforgalom elől. Szűk három héttel később ugyanezt cselekedte Csehszlovákia is. Ezt néhány nappal megelőzte a TASZSZ hírügynökség közleménye a Lengyelország területén szovjet és lengyel katonai egységek részvételével folytatandó hadgyakorlatról. Egyre komolyabban rajzolódott ki egy külső beavatkozás veszélye. Lengyelország határai mentén hatalmas csapattesteket vontak össze. A szovjet és nyomában a csatlós országok sajtója – éppen a magyar kivételével – a növekvő lengyelországi ellenforradalomról, a LEMP vezetésének tehetetlenségéről kezdett cikkezni, azt a benyomást keltve, hogy a testvéri lengyel népnek nyújtandó segítség a jelen pillanat szükségszerűsége. Részben még igazuk is volt, mert a lengyel elvtársak valóban nem voltak képesek egyeduralmuk megőrzésére.
Kádár János – annak nyilvános hangsúlyozása mellett, hogy az MSZMP természetesen szolidáris a lengyel kommunistákkal, és mind gazdaságilag, mind politikailag lehetőségeihez képest teljes mértékben támogatja őket – a lengyel válság kapcsán kezdettől fogva azt az álláspontot képviselte, hogy azt a LEMP vezetésének kell, mégpedig lehetőség szerint politikai eszközökkel, „szocialista módon” megoldania. Ez utóbbi azt jelentette, hogy Lengyelország továbbra is szocialista ország, a szovjet tömb, a Varsói Szerződés és a KGST tagja marad. „Adminisztratív eszközök” alkalmazását, vagyis a katonai megoldást Kádár abban az esetben tartotta megengedhetőnek, ha kimerülne a békés megoldás lehetősége, vagy ha maga a kommunista rendszer kerülne végveszélybe. Ebben az esetben ugyanis ez a kihívás az egész szocialista tábort érné, s az ő hatalmát is végzetesen megingathatná. Viszont – amellett, hogy természetesen az ő érdeke is a válság mihamarabbi felszámolását kívánta – 1956-os tapasztalataiból kiindulva azt hangsúlyozta a lengyel testvérpárt vezetői előtt, akiket rendkívül érdekelt Kádár véleménye, hogy mindezt a lehető legkisebb áldozattal, amennyire lehetséges, vérontás nélkül, s csak a minimálisan szükséges eszközök bevetésével oldják meg, s a válság erőszakos úton való felszámolását mindenképpen belső erőkkel – állambiztonsági szervek, hadsereg, rendőrség – javasolta végrehajtani. A szovjet beavatkozást csak a legvégső esetben tudta elképzelni, de még ezután is maguknak a lengyel kommunistáknak kellene a „konszolidációt” végrehajtani, vagyis az „összes politikai és társadalmi kérdést megoldani”, mégpedig úgy, ahogyan azt ő és elvtársai tették 1956 után. Saját tapasztalataiból tudta, mennyire nehéz – vagy mennyivel nehezebb – a dolga annak, aki szovjet szuronyok segítségével kerül hatalomra saját népével szemben.
Az MSZMP azzal is igyekezett lengyel testvérpártját támogatni, hogy – más szocialista országoktól eltérően, amelyek folyamatosan támadták a LEMP-et és annak vezetőit „opportunizmusuk” és örökös cselekvésképtelenségük miatt – sem nyilvánosan, sem a „pártközi csatornákon” keresztül nem bírálta a lengyel vezetés egyetlen lépését sem. Kádár a lengyel válságot végső soron „családi ügynek” tartotta, amely egyes-egyedül a Szovjetunió vezette országok táborára – ezen belül is leginkább a lengyelekre – tartozik, s ezt következetesen képviselte a különböző nyugati tárgyalópartnerekkel, például Lord Carrington brit külügyminiszterrel és Hans Jürgen Wischnewskyvel, az éppen kormányon lévő német szociáldemokrata párt, az SPD alelnökével való tanácskozásokon is.
A LEMP Központi Bizottsága 1980. december 1-jén és 3-án ülésező plénuma drámai felhívással fordult a nemzethez, amely a pártzsargonban ritkán használt szóval kezdődött: „Honfitársak!” Ezután ezt írták: „A nemzet és az ország sorsa forog veszélyben! Az elhúzódó nyugtalanság hazánkat a gazdasági és erkölcsi megsemmisülés szakadékába taszítja. Továbbra is a kiélezett politikai válság időszakát éljük. Ennek következményei súlyosak lehetnek alapvető nemzeti érdekeinkre.” A pártvezetés természetesen nem írhatta le, hogy Lengyelországot katonai intervenció fenyegeti, másképp kellett fogalmazni, de az emberek többsége így is tudta, miről van szó. Azon a napon, amikor a LEMP KB plénuma megkezdődött, Moszkvába hívták a Lengyel Hadsereg vezérkarának képviselőjét, Tadeusz Hupalowski tábornokot, akit tájékoztattak arról, hogy a lengyel nagyvárosok környékére 15 szovjet, kettő csehszlovák és egy keletnémet hadosztályt szándékoznak telepíteni. December 3-án Viktor Kulikov marsall, a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnoka a lengyel vezetéshez fordult azzal a „kéréssel”, hogy tűzzék ki a Szojuz '80 hadgyakorlat kezdetét december 8-ra. A „kérés” teljesítése azt jelentette, hogy megnyílt a lengyel határ a szövetséges csapatok előtt, a katonai intervenció nem csupán fenyegetés volt, hanem december 8-án meg is indult volna.
December 5-én megkezdődött Moszkvában a Varsói Szerződés tagállamai pártvezetőinek tanácskozása. A lengyel küldöttséget Stanislaw Kania vezette, a tanácskozásnak egyetlen napirendi pontja volt: a lengyel helyzet. Kádár János és Nicolae Ceausescu kivételével – mindkettőnek megvolt a saját argumentációja – a többi pártvezető az ellenforradalmi veszélyről beszélt, és deklarálta készségét a Lengyelországnak történő testvéri segítségnyújtásra. Az augusztusi megállapodás aláírását alapvető hibának minősítették. Kania nem tagadta, hogy a helyzet súlyos, de kijelentette, hogy a lengyel vezetés ura a helyzetnek. Leonyid Brezsnyev zárszavában megerősítette: „Nem engedjük, hogy a testvéri Lengyelországnak bárki is ártson, s nem hagyjuk magára.” Ez vészjóslóan hangzott, s ma már tudjuk, hogy 1981 decemberével ellentétben egy évvel korábban az SZKP első embere tényleg el akarta indítani a szovjet csapatokat Varsó ellen – a valós hadműveleti terveket is kidolgozták, mégpedig minden részletre kiterjedően –, és ezt a rendkívül határozott amerikai magatartás hiúsította meg, kisebb részben pedig a lengyel vezetők ellenállása. A Fehér Ház, amely kifejezetten megbízható csatornákon keresztül tájékozódott a lengyel helyzetről és a szovjet szándékokról, forródróton olyan üzenetet küldött a Kremlbe, hogy egy ilyen szovjet lépés a lehető legsúlyosabb diplomáciai és egyéb következményeket vonja maga után. Ezek után a szellemileg és fizikailag igencsak a leépülés határán álló Brezsnyev visszakozott, ellenben még ma sem tudatosítottuk – nem is volt rá módunk –, hogy 1980 telén az úgynevezett világbéke könnyen nagyon súlyos veszélybe kerülhetett volna. Az amerikaiak egyébiránt nemcsak ilyen üzenetet küldtek Moszkvába, hanem a világ némely pontján szándékosan feszültséggócot teremtettek, hogy a szovjeteket ily módon is lekössék. Ugyanakkor, mivel a moszkvai tanácskozás időpontja éppen egybeesett az amerikai elnökcserével – Jimmy Carter távozóban, Ronald Reagan érkezőben volt –, nagy méreteket öltött a rendetlenség („decentralizáció”, ahogy maguk az amerikaiak nevezik) a washingtoni adminisztrációban. Ez egészen odáig fajult, hogy amikor a decemberi krízis tetőpontján Zbigniew Brzezinski, Carter elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója fel akarta hívni II. János Pál pápát a Vatikánban, a Fehér Házban 40 percen (!) át keresték a közvetlen telefonszámot a pápához, s amikor végül megtalálták és tárcsáztak, valami véletlen folytán maga II. János Pál vette fel a kagylót.
Az amerikai nyomásgyakorlás mellett Kania volt az, aki – közvetlenül a tanácskozás után – igyekezett Brezsnyevet lebeszélni terveiről. A szovjet pártvezető végül biztosította őt, hogy „rendben van, nem megyünk. De ha ez így folytatódik, akkor be fogunk menni. De nélküled – nem megyünk.” Moszkva – legalábbis úgy tűnik – felmérte azt is, hogy 1980 végén a lengyel helyzet mégsem volt azonos az 1968-as csehszlovákiaival. A lengyel vezetés egyetlen pillanatra sem engedte ki a kezéből a rádiót és a televíziót. A meggyengült cenzúra is tovább működött. A LEMP-et folyamatosan hagyták el tagjai, ez azonban nem öltött tömeges méreteket, legalábbis ekkor még nem (1980 és 1984 között 3,1 millióról 2,1 millióra csökkent a LEMP tagjainak száma, a többség 1981. december 13. után lépett ki). A szovjet vezetés 1980 végén láthatóan nem döntötte el teljes határozottsággal, hogy mit is tegyen. Talán elsősorban ezért is hátrált meg Brezsnyev, s nem azért, mert a Szovjetuniót lekötötte az afganisztáni kaland. A Kreml ura élete végén igazi hazárdjátékosként viselkedett, akinek nincs veszítenivalója. S noha a szovjet katonai vezetők stratégiai megfontolások alapján ellenezték a beavatkozást Lengyelországban, ugyanakkor teljesen alárendelődtek a politikai akaratnak. A szovjet tábornokok 1979 decemberében nem értettek egyet az afganisztáni kalanddal sem, de utána szó nélkül végrehajtották a Politbüro utasítását. A Kreml mellesleg annyira ad hoc módon döntött Kabul megsegítéséről, hogy mindössze egy papírfecnire kézzel írott ötsoros feljegyzés tartalmazza az afganisztáni bevonulásról szóló határozatot. Vagyis elméletileg a szovjet pártvezetés bármelyik ülésén néhány perc alatt eldönthette volna, hogy Lengyelországba is bevonulnak csapataik. 1980 decemberében mindenesetre – és szerencsére – meghátráltak: december 7-től fokozatosan visszavonták a szovjet egységeket a lengyel határról.
December 16-án Gdanskban ünnepélyesen felavatták az 1970-es sortűz áldozatainak emlékművét. A megemlékezésen jelen volt a Szolidaritás vezérkara, valamint az egyházi és az állami vezetés fő képviselői is. Úgy tűnhetett, hogy eljön a megegyezés és az együttműködés időszaka. De ez téves diagnózisnak bizonyult.