„A mai magyar drámák bemutatása színházaink szent kötelessége, mert csak akkor van magyar színház, ha van magyar drámairodalom is. Magyar drámát mindenáron játszani kell, még akkor is, ha az kevésbé sikerült, sőt, uram bocsá’, rossz.” Ez a kijelentés éppenséggel egy rossz új magyar dráma sikertelen vidéki bemutatóját követő szakmai ankéton hangzott el. (Akkoriban a színházművészeti szövetség elsősorban klasszikusok vagy új hazai drámák bemutatójakor több-kevesebb rendszerességgel szakmai utakat szervezett, amelyek keretében egy-egy vidéki előadás után ideológiai és művészi szempontok alapján „kiértékelték” a látottakat – a színreállítók s a meghívottak okulására.)
A megállapításban természetesen sok igazság van, de kizárólagossá téve hamis, hiszen a művészetben a mennyiségi szemlélet primátusa mindig károsnak bizonyult. Mégis a mennyiség volt akkoriban az elsődleges szempont: anyagilag is ösztönözték a magyar bemutatókat, s az igazgatók éltek a lehetőséggel. A kiemelt feladatra kapott prémiumból más előadásokra, más jutalmakra is futotta.
De nem csak idehaza forszírozták a magyar drámák bemutatóit. Az 1978–79-es szezont a magyar dráma évadának nevezték – a Szovjetunióban. A béketáborban évente más-más testvéri ország drámairodalmának népszerűsítése volt a kiemelt feladat, így nálunk is időről időre megrendezték a szovjet, a lengyel, az NDK-beli stb. drámák ünnepét, dekádját, fesztiválját, akárcsak a Szovjetunióban a magyarét ’78–79-ben. Százharminc színház (minden negyedik) tizennyolc nyelven több mint negyven magyar szerző művét játszotta. Csuvas nyelven mutatták be Szigligeti Csikósát, Groznijban csecsen nyelven Petőfi Tigris és hiénáját, oroszul Az ember tragédiáját; ugyancsak Madách művét Minszkben, Molnár Ferenc, Illyés Gyula, Karinthy Frigyes és Ferenc, Gáspár Margit, Csurka, Szakonyi, Sarkadi, Örkény drámáit szerte Oroszországban műsorra tűzték. A nagy dömping után azonban magyar dráma nemigen tudott a szovjet színházak repertoárjának állandó darabjaivá válni.
Miközben a magyar színházak évről évre menetrendszerűen megtartották hazai drámabemutatójukat, voltak színházak, amelyek hosszú távú, koncepciózus dramaturgiai munkával műsoruk gerincévé tették a kortárs szerzők műveit. Ilyen volt – mindenekelőtt – a Vígszínház, ahol Radnóti Zsuzsa dramaturgiai bábáskodásával, Várkonyi Zoltán szellemi-művészi irányításával, Horvai István, Kapás Dezső és Marton László rendezői közreműködésével minden szezonban két-három új magyar premierre került sor – s ez a tradíció máig él. Itt nem letudták ezeket a bemutatókat, hanem a korszak legfontosabb íróit (Szakonyit, Eörsit, Páskándit, Székely Jánost, Sütőt, Bereményit, Nádast stb.) igyekeztek odavonzani, esetenként háziszerzővé nevelni-avatni (Örkény, Csurka), s a műsorra került darabok többsége formailag is, de főleg gondolatilag újszerű, felkavaró, izgalmas, aktuális volt, széles körű vitákat provokált.
Az 1978-79-es szezonban, illetve a ’79-es évben például négy olyan premierre került sor, mint Bereményi Géza Légköbmétere, Csurka István Házmestersiratója és Deficitje (ráadásul két szereposztásban!), valamint Örkény Istvántól a Pisti a vérzivatarban. Mindegyik jó, ma is érvényes alkotás, sőt remekmű is akad köztük, együtt pedig bombaerejük volt.
Bereményi hivatásos színházi berobbanása volt a Légköbméter, amely egy fedél nélküli kiskatona hányattatásának történetében a korszak kádereinek és kisembereinek nem éppen hízelgő tablóját skiccelte fel. Dramaturgiailag érettebbnek bizonyult az egy év múlva Kaposvárott bemutatott Halmi, amely Hamlet-parafrázisnak tekinthető. De míg Shakespeare-nél a királyfi gondolkodását a kizökkent idő helyretolásának feladata határozza meg, Bereményinél Halmi rájön, hogy nem ő s nem generációjának tagjai hivatottak e tettre. A fölöslegesség drámája a Légköbméter is, a Halmi is. Ekkoriban sok más, úgynevezett fiatal szerző darabjában, no meg prózában s filmen olvastuk, láttuk ennek az életérzésnek a megtestesülését. A kulcsszó a hiány: a Kiskatona s Halmi – s persze Bereményi – generációja apahiányban, élettérhiányban, feladathiányban, értékhiányban, eligazodási pont hiányában szenved.
Csurkának is két bemutatója volt egy éven belül, mindegyik a Vígben. A Házmestersirató a legfrissebb darabja, ami megírását követően azonnal színre került, míg a Deficitet csak tizenkét évi betiltás után engedélyezték. A Házmestersirató szereplői két különböző társadalmi réteghez tartoznak. Összeütközésük során kiderül, hogy csak a viselkedésük tér el, életmódjuk, életlehetőségük lényegében hasonló. A lumpenlétben élők számára éppúgy csak álcselekvések lehetségesek, mint a fiatal szociológusok esetében. S mindkét társaságban az alkohol, az öncsalás, a múltba, az álomvilágba menekülés jelent pillanatnyi kiutat. A darab is, az előadás is a könnyen fogyasztható, a közhelyeket és szellemes aforizmákat sorjáztató, laza dramaturgiájú, kevés cselekményű művek sorába illeszkedik, mint ahogy sok más Csurka-darabra is ez jellemző.
A könnyűkezűség veszélye a Deficitben is érződik, de ez a mű még egy erős indulat, egy megszenvedett gondolat lenyomata, épp ezért a felületesebben kidolgozott részek is hitelessé, igazzá válnak. A Deficitnek legendája volt. Már akkor is sokan tudtak róla, amikor még kiadni sem lehetett, majd amikor már olvasható volt, a bemutatásáért kezdtek kardoskodni. Egyesek irodalmi csúcsteljesítménynek tartották, de akik nem voltak ennyire elragadtatva, azok is elismerték, hogy fontos alkotás. Mi okozta a nagy várakozást? Mindenekelőtt az, hogy a dráma alapszinten egy forradalom, egy magatartás siratója. Ugyanakkor nagyon pontos látlelet a hatvanas évek totálisan kiábrándult értelmiségéről, akik csak egyéni pótcselekvésbe menekülhettek, mivel társadalmi cselekvési tér nem nyílt számukra, hiszen akiben valami értelmes gondolat, nemes, jobbító szándék munkált, gyanús lett. A darab két házaspárja a permanens ivás mellett szexuális partnercserével próbálja elütni az időt (már ez kimerítette a szocialista erkölcs mélységes megsértését), de miután kiderül, hogy ez sem oldja meg problémáikat, kapcsolataik válságba kerülnek. S ekkor kerül elő az egyik főszereplő legendákkal övezett, állandóan emlegetett s csehovi puskaként előkészített hegedűtokja, amelyet kinyitva még a maradék álmaik is megsemmisülnek. A féltve őrzött Kommunista Kiáltvány és a gitár (értsd fegyver) ugyanis nincs a tokban. Meglopottakká válnak. Hiába éneklik az Internacionálét (a Házmestersiratóban a Kossuth-nótára gyújtanak rá!), egy generáció hitéből, ideáljai közül kitöröltetett az a kommunista eszme, amelyet oly sokan vallottak magukénak. Nyilván Csurka is. Maradt a cinikus mának élés.
Az év bemutatói közül a legösszetettebb, legellentmondásosabb s legmegrendítőbb Örkény darabja, a Pisti volt. Ez is egy évtizedet várt a bemutatóra. Az illetékesek ezt sem tartották aktuálisnak, olyannak, amelyre a magyar közönségnek szüksége lehet. Némiképpen érthető a félelem, hiszen Örkény a magyar történelem utolsó néhány évtizedének történelmét sajátosan, a rá jellemző keserűséggel és groteszk látásmóddal ábrázolja. S nem elég, hogy a történelem eseményeit – köztük a Rajk-pert és ’56-ot is! – jellegzetes stilizációs technikájával, tehát távolról sem a (valamilyen oldalról meghamisított vagy átértékelt) történelemkönyvek szellemében villantja fel, még azt a (más műveiben is) visszatérő meggyőződését is kifejti, hogy „hősök és gyilkosok, megbélyegzők és megbélyegzettek, keveset tevők és nagyokat álmodók, másokat mentők és magukat pusztítók” vagyunk „egy időben, egy helyütt és egy személyben, ki merre fordul, aszerint”. Az előadást Várkonyi rendezte, de betegsége miatt már Marton László fejezte be a produkciót. A rendezőváltás nem befolyásolta az előadás minőségét és sikerét.
Példátlanul nagy vita bontakozott ki a darabról és az előadásról. Sokan azért támadták az írót, mert úgy látták, a darab csupán egypercesek laza egymásutánja, tehát nem tekinthető igazi drámának. Mások azt kifogásolták, hogy az író relativizálja az eseményeket s az eszméket, viccet csinál mindenből. A legtöbben mégis azt tették szóvá, hogy a híres-hírhedt Duna-parti kivégzésjelenetet nem a valóságnak megfelelően ábrázolta. Sem a volt áldozatok, sem a tömegsírokba menetelőket közömbösen szemlélők nem bocsátották meg, hogy Pisti, a kivégzőosztag parancsnoka maga is beáll a kivégzendők közé, illetve hogy a tarkón lövendők szinte önként vállalják sorsukat.
Az ÉS hasábjain megszólalt Berend T. Iván, s higgadt, okos érveléssel bizonyította Örkény szemléletének igazságát, s azt, hogy a dráma nem történelmi leckefelmondás, hanem a művészi sűrítés és megemelés mintapéldája. Örkény szintén nyílt levélben válaszolt a közgazda-történésznek, s remek esszé-tanulmányban egészítette ki a tudós érvelését. Ezzel egy időre lezárult a darab körüli polémia, s a mű előadástörténete újabb színreállításokkal bővült. Ezek ugyan ismét fel-felélesztették a vitákat, de a visszatérő kérdések taglalása már egyre kisebb vehemenciával történt. Aztán Vincze János pécsi alternatív előadása a nyolcvanas évek közepén – megszabadulva a mű körüli különböző irányú előítéletektől és sandaságoktól – friss szemmel, egy új generáció szemtelen analizálókedvével a darab új dimenzióit mutatta fel, s talán ettől számíthatjuk a dráma klasszicizálódását.
1979-ben azonban még az is tettnek számított, ha ezeket a gyanús eszméket megpendítő szerzőket bemutatták, játszották. A Vígszínháznak nagy érdemei voltak – s máig vannak – abban, hogy egy olyan drámatípus és előadásmód kimunkálásán fáradozott, amelyben a politikai-ideológiai áthallásosság és a groteszk hangvétel egymást termékenyítően ötvöződött.
Örkény rég meghalt. Bereményi viszont ma is alkot, most vitte színre legújabb darabját. Csurka megszűnt – mint drámaíró. A Vígszínház sem az, ami volt. S magyar dráma is csak elvétve születik.