1981 őszén, szeptember végén elutazom Lengyelországba, két-három évente esedékes kutatóutamra, amelynek során a régi lengyel irodalom (XVI–XVII. század) mellett az újabbal, a huszadik századdal is foglalkozom, számos lengyel íróbarátom és ismerősöm van, tőlük informálódom az éppen aktuális helyzetről.
Varsóban meglátogatom Camilla Mondralt, aki nagyon régi barátom, Jókai, Déry, Örkény lengyel fordítója. Camillát, aki megrögzött pártonkívüli, most beválasztották a Varsói ősz című, minden évben megrendezésre kerülő költőfesztivál szervezőbizottságába. Erre a ’81-es fesztiválra külföldieket alig tudtak meghívni, pontosabban nincs elég pénzük, tehát angol költő egyáltalán nincs az idén, viszont magyar sincs, mert azoknak meg hivatalosan letiltották a Szolidaritás-fertőzött Lengyelországba való kiutazását. (Nyáron, amikor Budapesten jártam, kitűztem a Szolidaritás-jelvényemet, de egyetlen rendőr sem állított meg, bár azt mesélik, ez nálam fiatalabbakkal megtörtént, néha meg is verték őket ezért a kihívó lengyelbarátságért.) Camillának hirtelen nagy ötlete támad: képviseljem én a fesztiválon a magyar költészetet és – két legyet egy csapásra – közvetve az angolokat is. Telefont ragad és intézkedik: rendben van, az utolsó percben én is bekerültem a Varsói ősz műsorába.
Mivel a fesztivál pár nap múlva kezdődik, pár versemet gyorsan le kell fordítani. Camilla a maga részéről megcsinálja Nyugtalan koranyár című rövid, ám velős allegóriámat, fia pedig, Stefan Peksa (a családnak és barátoknak „Kubus”, vagyis Mackó) nekiáll két másik versemnek, amelyek történetfilozófiát próbálnak természeti képekbe ágyazni, s a maguk módján szintén aktuálisak. A fesztivál lengyel programja az Óvárosban zajlik, érdekessége, hogy abba most első alkalommal fölveszik az összes erre érdemesített emigráns költőt, függetlenül attól, mi a véleményük a „népi” Lengyelországról. Az oroszokat is egy belső emigráns, a kitűnő Arszenyij Tarkovszkij képviseli, a filmrendező Tarkovszkij apja. Az összes többi külföldinek külön szerveznek estet az Írószövetségben.
Ilyen szerzői est még nem volt és talán már nem is lesz soha Varsóban. Nyugati vendégek, mint már mondtam, nincsenek, van ezzel szemben egy-egy keletnémet, bolgár és pár jugoszláv. Meg ugye én, kettős szerepben. A választék tehát nem túl nagy, és a kollégák verseinek minősége sem rendkívüli, érdekes módon a szocialista költők a modern almanachlíra kedvenc témáit variálják: szerelem, magány, rejtelmes okok által kiváltott, csak finoman megfogalmazható elidegenedés. Ezután jövök én a Nyugtalan koranyárral, illetve fanyar történetfilozófiámmal, amit a lengyel hallgatóság azon nyomban fordít a politikai tapasztalatok nyelvére. Elsöprő siker. Utána odajön hozzám a lengyel Nagyvilág, a Literatura na swiecie egyik szerkesztője, és elkéri az összes verset. Közölni fogják, mihelyt lesz hely a lapban. (1982-ben, már a szükségállapot idején közlik is őket, kijátszva így a cenzúra amúgy sem túl élénk éberségét…)
Az est után odajön hozzám H. elvtárs is a magyar követségről. Közli, hogy roppant érdekesek voltak a verseim, elküldeném-e neki a kéziratot? Megadja a címét. Mivel az itteni magyar követséggel ez idő tájt nincs kapcsolatom, és ez a kapcsolat nem is nagyon hiányzik, tudomásul veszem H. kérését, és ebben maradunk. Annál is inkább, mert Peksáék figyelmeztetnek: „Vigyázz, ez az ürge tégla” (vagyis „füles”, beépített ember). Ehhez képest H. később szép diplomáciai karriert fut be, már évekkel a rendszerváltás után. Varsóban vezekel korábbi bűneiért, csakhogy ezt a Magyar Köztársaság színeiben teszi.