1980. március 13-án a napilapok utolsó oldalán rövid hír tudatta az olvasókkal, hogy március 12-én, 82 esztendős korában szívinfarktus következtében elhunyt Gerő Ernő nyugalmazott miniszter, aki 1956 júliusától októberéig a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének első titkára volt. Bővebb információt, a munkásmozgalom régi harcosait megillető méltatásokat hiába is keresnénk. A párt nem tekintette őt saját halottjának, nem intézkedtek temetéséről, mintha tudomást sem vettek volna a háború utáni Magyarország politikai életében több mint egy évtizeden át meghatározó szerepet játszó személyiség haláláról.
A temetésen, a Farkasréti temetőben az egykorú szemtanú szerint úgy kétszázan lehettek jelen – a család tagjai, a mozgalom veteránjai. Egyedül Nyers Rezső jelenléte keltett némi feltűnést. Nem hangzott el gyászbeszéd – Kovács István, az MDP KV egykori titkára egy tiltó telefonhívás után lemondott beszéde megtartásáról –, csak az Internacionálé kétszer elhangzó (kíséret híján nyilván kissé reszketeg ének-) hangjai emlékeztettek arra, hogy egy régi elvtárstól búcsúznak.
Mindezen aligha csodálkozhatunk az előzmények ismeretében, hiszen a pártból való 1962-es kizárásával Gerő kitaszíttatott az „elvtársak” közösségéből. Pedig az 1960-ban kezdődő történet más véget is érhetett volna. Gerőnek ugyanis Rákosival ellentétben volt annyi reálpolitikai érzéke, hogy tisztában legyen vele, Magyarországon 1956 után a politikai életben már nem terem számára babér – nem ostromolta tehát panaszos leveleivel a szovjet pártvezetést, amiért nem térhetett haza, hanem már 1958-ban sok sikert kívánt Kádárnak a „Párt és a gazdasági élet megszilárdításához”.[1] Ez a „korrekt magatartás” mindenképpen közelebb hozta kényszerű szovjetunióbeli emigrációjának végét, ám amikor 1960-ban az MSZMP vezetése rászánta magát, hogy Gerőt Rákosiról leválasztva hazaengedi, ezt az ő esetében is azzal a feltétellel tette, hogy nyugdíjba vonul, és semmiféle közéleti tevékenységet nem folytat. A Politikai Bizottság lakást és a „törvényes” nyugdíjellátást biztosított,[2] s szűkre szabott keretek között a „pártéletben” való részvételét sem zárta ki. Gerő megkapta párttagsági igazolványát, és látogathatta a lakóhelye szerinti pártszervezet rendezvényeit.
A szinte megszállottként dolgozó – s ekkor még csak 62 éves – politikus számára a nyugdíjas élettel járó „tétlenség” elképzelhetetlen volt. Már az 1958 februárjában őt és a többi emigránst a Szovjetunióban az MSZMP PB határozatával felkereső Nezvál Ferenctől is azt kérte, hogy valamilyen képességeinek megfelelő munkát adjanak neki. E kérése meghallgatásra talált: a Szovjetunió Tudományos Akadémiája Közgazdasági Intézetében dolgozott, s könyvet írt a szocialista országok gazdasági fejlődéséről. Ezt a pártvezetés 1961 januárjának elején történt hazatérése után is lehetővé tette számára. Rendszeresen megkapta az Ekonomicseszkaja Gazeta című közgazdasági folyóiratot, és beszerezték az általa kért könyveket. 1961 tavaszára el is készült A szocialista országok gazdasági színvonala kiegyenlítődésének néhány főbb problémája címet viselő, 138 gépelt oldal terjedelmű tanulmány.
Eddig a pontig a Kádár-féle vezetés elégedett is volt Gerő magatartásával; energiáit az első hónapokban lekötötte az írás, látogatói még alig voltak, ő maga pedig szinte ki sem tette a lábát a lakásból. 1961 nyarán azonban valami szokatlan és érthetetlen dolog történt: a pártfegyelem betartására világéletében kínosan ügyelő Gerő könyve kéziratát a pártvezetés megkerülésével illegálisan akarta kicsempészni Moszkvába! A kijuttatásra vállalkozó személy az utolsó pillanatban megijedt, átadta a lezárt borítékot a belügyi szervek ügynökének, így az anyag fotózott másolatát a Belügyminisztérium II. Főosztályának munkatársai is megismerhették. Az ügyben indított vizsgálat szerint a tanulmány tartalmazott ugyan néhány nem publikus, bizalmas statisztikai adatot, amelyekhez Gerő korábbi kapcsolatai révén, nem hivatalosan jutott hozzá, más azonban nem volt Gerő rovására írható.
Gerő magatartása azért is érthetetlen, mert sejthette volna, hogy a párt vigyázó szeme kíséri minden lépését, s a hazatérés engedélyezésekor megszabott feltételek legkisebb megsértése is retorziókat von maga után. Ráadásul azzal is tisztában lehetett, hogy neve alatt semmilyen munka – pláne közgazdasági témájú – nem jelenhetett volna meg sem itthon, sem a Szovjetunióban (még ha erre ígéretet is kapott), hiszen ez a közvélemény szemében egyértelműen politikai rehabilitációját jelentette volna. A szovjet hivatalos szervek – feltehetően magyar kívánságra – már 1961 februárjában úgy nyilatkoztak, hogy nem kívánják Gerő tanulmányát kiadni, ám erről Gerőt nyilván elfelejtették értesíteni.[3] Gerő tisztában lehetett azzal, hogy Magyarországon hiába is próbálkozna műve megjelentetésével, s a pártvezetés annak hivatalos úton történő kiküldéséhez sem adná áldását, azért választotta a kijuttatás konspiratív módját.
Gerőt felkereste Nógrádi Sándor, és a PB nevében figyelmeztette őt a testület határozatának pontos betartására. A PB e beszélgetéstől tette függővé, hogy eljár-e azokkal szemben, akik segítséget nyújtottak a kézirat kijuttatásához.[4] A nyílt eljárás egyelőre elmaradt, de Gerőt és „híveit” intenzívebb ellenőrzés alá vonták.
A hozzá legközelebb álló emberek, elsősorban korábbi személyi titkára, a véleményét úton-útfélen hangoztató Soltész Károly, ekkor az OTP főosztályvezető-helyettese már 1960 vége óta az állambiztonsági szervek látókörében volt, ismerték a Szovjetunióban tartózkodó Gerővel folytatott korábbi levelezését – ezért 1958-ban pártfegyelmit is kapott – , s már akkor is ismert volt a szervek előtt az a baráti kör is, amelyből majd másfél év múlva a Gerő-féle „pártellenes összeesküvés” résztvevői kikerülnek. (Soltész Károly figyelése akkortájt kezdődhetett, amikor az MSZMP Politikai Bizottsága határozatot hozott a Rákosi Mátyás elleni belügyi vizsgálatról.[5]) Mindazonáltal sem Soltésszal, sem baráti körével szemben nem tudtak más vádat megfogalmazni, mint hogy széles körben terjeszti az MSZMP irányvonalától eltérő szektás nézeteit, majd Gerő hazatérése után ez azzal egészült ki, hogy isteníti egykori főnökét, és Gerő Ernő „szócsöve”.
A „szerv” az eset után tehát jobban rajta tartotta a szemét Gerőn. Pontosan tudták és rendszeresen jelentették, mikor, kivel, hol, miről beszélgetett. A betegsége miatt otthonából ritkán kimozduló Gerőt egy 1961. decemberi feljegyzés szerint a rokonságon kívül leggyakrabban Soltész Károly és a valamikor ugyancsak titkáraként dolgozó Béres István, az Országos Tervhivatal főelőadója, valamint a nyugdíjas Kovács István, illetve Vas Zoltán volt felesége, Vadas Sári keresték fel.
Összejött néhány még mindig szenvedélyesen politizáló szektás bolsevik, akik kicserélték nézeteiket a nemzetközi helyzetről (a belpolitikai témákat kínosan kerülték, mert tudták, hogy „technika” van beépítve), s a Kádár-vezetés szeme előtt máris egy pártellenes összeesküvés képe sejlett fel. Amilyen abszurd volt Rákosit azzal vádolni, hogy Magyarországtól több ezer kilométerre pártellenes frakciót szervez, ugyanolyan képtelennek s egyben komikusnak hat az összeesküvés vádja a „Gerő-csoporttal” szemben. Miről is volt szó tulajdonképpen? Néhány 1956 után mellőzött és korábbi pozíciója elvesztésén kesergő régi káder egy kártyapartira összejön, és sérelmi alapon „szidja a rendszert” s különösen annak káderpolitikáját. Ebben élen járt Soltész Károly, aki a titkárságán eltöltött hét év alatt a legközelebb került Gerőhöz, s aki különösen fájlalta korábbi főnöke „partvonalra tételét”, ráadásul véleményét nem is rejtette véka alá: „ő [Gerő] egy alkotó elem, visszatérne a politikai életbe, hogy a Jánosnak tanácsot adjon.” (Alighanem ez lett volna legkevésbé ínyére a Kádár-féle vezetésnek.)
Ennek a rokoni, illetve korábbi munkatársi és szimpátiaalapon szerveződött társaságnak Gerő tekintélye alapján – a pártvezetés és az állambiztonság szemében mindenképpen – vezéregyéniségévé vált, még akkor is, ha a „Gerő-csoportba” sorolt néhány személynek (pl. a Belügyminisztérium II. Főosztálya két munkatársának) nem is volt közvetlen kapcsolata Gerővel. A Kádár-vezetés azon igyekezete azonban, hogy egy „jó kis összeesküvési” ügyet kreáljon, meghiúsult, már csak azért is, mert Gerő volt annyira dörzsölt és tapasztalt politikus, hogy nyíltan akkor se nyilatkozzon kedvezőtlenül a Kádár-vezetés politikájáról, ha azzal valóban nem értett volna egyet. Soltész Károlynak a KEB előtt tett „vallomása” szerint Gerő mindig a lehető leglojálisabban nyilatkozott az MSZMP politikájáról, a Szovjetunió pedig egyenesen szent dolog volt a számára.
A forradalom vérbefojtása után öt évvel az MSZMP politikájának balos bírálata és a Gerő aktivizálódásától való félelem egyébként teljesen nevetséges volt, s ezzel alighanem a Kádár-féle vezetés is tisztában volt. A szektásokkal való leszámoláshoz azonban nem is jöhetett volna jobbkor a Gerő-csoport állítólagos „frakciós” tevékenysége. A frakciózás „bizonyítására” álljon itt az ügyben kiküldött bizottság beszámolója: „Amikor a KEB elkezdte vizsgálni a Soltésznak, az ő volt titkárának az ügyét, egyelőre még nem is a frakciózás miatt, hanem valamilyen erkölcstelenség miatt… az egy olyan tapogatódzás volt a KEB részéről, a végén azután mégiscsak rábukkantunk az ő [Gerő] tevékenységére. Mostan az volt, hogy a Soltész közölte a másik frakciózó társával, a Béressel, hogy ő a KEB-en volt. Akkor ők elhatározták – ők ketten –, hogy a Béres elmegy a Gerőhöz, jelenteni fogja neki, hogy ez történt a Soltésszal. Erre Gerő, szóval nagyon felbőszült, hogy a Soltésznak ilyen ügye van, és azt az utasítást adta nekik – mindkettőjüknek –, hogy kategorikusan mindent tagadni. Hát addig is volt frakciózás. De ez már a frakciózás teljes kimerítése. Nem? Mert akkor az azt jelenti, hogy létrehoznak egy fegyelmet, a pártfegyelmen kívül van egy csoportfegyelem, ahhoz tartjuk magunkat, a pártfegyelemhez nem tartjuk magunkat. Ezért javasoltuk mi, hogy frakciózó, pártellenes frakciózó csoportnak minősítsük azt a csoportosulást is, amely a Gerő körül kialakult.”[6]
Ha ez az érvelés nem győzte volna meg a Központi Bizottság tagjait, még mindig elő lehetett venni Gerő korábbi „bűneit”. Az SZKP 1961. október végén lezajlott XXII. kongresszusa újabb lendületet adott a desztalinizációs folyamatnak, s nem volt vitás, hogy ennek hatására az MSZMP-ben is újra előjön a személyi kultusz és a törvénytelenségek lezárásának problémája. A KB-ban ugyan valószínűleg senki nem merte volna feszegetni Kádár János felelősségét, mondjuk a Rajk-perben tanúsított magatartása miatt, aggodalomra mégiscsak volt oka Kádárnak, hiszen milyen magyarázatot tudott volna adni arra a kérdésre, hogy a törvénytelenségek elkövetésével vádolt főbűnösök hogyan nyerhettek felvételt 1957 elején a pártba.[7] Arról nem is beszélve, hogy milyen kínos lett volna, ha valaki azt kezdi firtatni, hogy miért csak most került sor politikai felelősségre vonásukra.
A „frakciózás” vádját nem ejtették ugyan (a „Gerő-csoport” tagjait pártellenes szervezkedés vádjával zárták ki a pártból, illetve kaptak különböző pártbüntetést), de a Gerő tevékenységét megbélyegző és a pártból történő kizárását indokló javaslatban a törvénytelenségek elkövetésében játszott irányító szerepe és a rehabilitálásokat akadályozó „visszahúzó” magatartása vált domináns elemmé. A személyi kultusz idején elkövetett törvénysértésekről szóló jelentés a fő felelősséget Rákosi mellett Gerőre hárította, de meglepetésszerűen fölbukkant a főbűnösök között igen előkelő helyen Kovács István, ami a bennfentesek számára sejtetni engedte, hogy az ítélethozatalban legalább olyan súllyal, ha nem súlyosabban esett latba a vádlottak 1956 utáni tevékenysége.[8]
A BM „ellenőrzött és megbízható adatai” alapján a szektás és frakciós csoportok körében jó ideig beszédtéma volt a KB 1962. augusztusi határozata. A „csoport” tagjai nem vizsgálták felül korábbi politikai nézetüket, és valamennyiük továbbra is „mentegette a régi politikai vonalat”. A jelentés szerint Gerő is hangoztatta a határozattal való egyet nem értését. „Bármit is mondanak, a határozatban felvetett gazemberségeket nem követtem el, nem tartóztattam le embereket ártatlanul, és nem akadályoztam az ártatlanul elítéltek ügyének felülvizsgálatát. Hibákat elkövettem, de nincs okom szégyenkezni… tisztességes és becsületes ember vagyok.”[9]
A frakciózásért felelősségre vont és pártból kizárt személyek – Soltész Károly, Béres István, Dés Mihály (a Pénzintézeti Központ helyettes igazgatója), Bárd Károly (a Külügyminisztérium munkatársa) – kapcsolata meglazult, de nem szűnt teljesen meg. Gerő egyelőre látogatókat nem fogadott (igaz, felesége naponta felkereste ismerőseiket), de tartva a komolyabb retorzióktól, egy ideig korábbi „hívei” sem keresték társaságát.
A következő évekről szinte semmit nem tudunk. A régi ismerősök, ha vissza is szoktak, a látogatások egyre ritkábbá váltak, leggyakoribb vendége kezelőorvosa lett.
A Politikai Bizottság is lassan megenyhült irányában. Felesége 1967-ben bekövetkezett halála után anyagi helyzetének javítása végett a Politikai Bizottság lehetővé tette számára, hogy a Kossuth Könyvkiadó számára fordítási munkát végezzen[10] – marxista irodalmat fordított oroszból, franciából –, ám a könyveken nem mindig szerepelhetett a fordító neve. Az ugyan nem zavarta a pártvezetést, hogy a szélsőbalos Althusser munkáját Gerő Ernő fordította, de a Kommunista Internacionálé története a fordító nevének feltüntetése nélkül látott napvilágot.
1977 elején Gerő még egyszer utoljára bűnbocsánatért esdekelt, s a következő levéllel fordult a Politikai Bizottsághoz: „Tisztelt Elvtársak! Tisztelettel kérem, szíveskedjenek visszavenni az MSZMP tagjai sorába.
Az MSZMP XI. kongresszusának irányelveivel egyetértek. Mindig kommunistának tartottam magamat, s kezdettől fogva, töretlenül az Októberi Szocialista Forradalom, illetve a Szovjetunió oldalán állottam, és természetesen ma is ott állok.
Ez év nyarán (ha megérem) 79 éves leszek. A szocializmus ügyéért már nem sokat tudok tenni. A keveset, amit az utóbbi években tehettem, megtettem: különböző kérdésekről írtam a Párttörténeti Intézetnek. Ezen kívül fordítottam, amit, ha lehet, és ha a Kossuth Könyvkiadónál akad ilyen munka számomra, szívesen folytatnék.
Döntésüket várva, maradtam kommunista üdvözlettel.”[11]
A Politikai Bizottság elutasító határozatát Biszku Béla tolmácsolta Gerőnek: „A Politikai Bizottság megértette az Ön levelének emberi indítékait, mégis úgy döntött, hogy a pártba való visszavételének érdemi kérdését nem tűzi napirendre, mert általános politikai összefüggések miatt erre az idő nem alkalmas.”[12]
Ha nem Gerő Ernőről lett volna szó, Kádár alighanem megsajnálja ezt az embert, aki – mint Kovács István ecsetelte számára – „beteg, öreg, egész életében kommunista volt, bármikor meghalhat, és nem tagja a pártnak”. Olyan lett volna számára a pártba való visszavétel, mint vallásos embernek az utolsó kenet. Gerő számára azonban nem volt, nem lehetett megbocsátás. Kádár emberileg talán együtt érzett vele, de az érzelmeken felülkerekedtek a politikai érvek.
Jegyzetek
[1] Nezvál Ferenc feljegyzése az MSZMP Politikai Bizottságának a Szovjetunióban élő volt vezetőkkel folytatott beszélgetésről. 1958. február 18. (MOL 288. f. 10/16. ő. e.)
[2] Kiss Károly Gerőnek eredetileg 3400 Ft nyugdíjat javasolt, ám a PB úgy döntött, hogy Gerő Ernő részére 1961. február 1-jétől – a miniszteri nyugdíjnak megfelelően – havi 3000 forint, Gerő Ernőné részére pedig 2000 Ft nyugdíjat folyósítsanak. (Az MSZMP PB 1961. január 17-i ülése. MOL 288. f. 5/218. ő. e.) Ez az összeg márciusban máris módosult: akkorra a törvényesen járó nyugdíj már csak 2850 Ft volt, igaz megadták a két kiskorú gyermek után járó családi pótlékot is. (A PB 1961. március 28-i ülése. MOL 288. f. 5/227. ő. e.)
[3] Kiss Károly szóbeli bejelentése után a PB 1961. febuár 28-i ülésén tudomásul vette Usztyinov tájékoztatóját, miszerint a szovjet szervek nem kívánják kiadni Gerő Ernő tanulmányát. (MOL 288. f. 5/223. ő. e.)
[4] MOL 288. f. 5/237. ő e.
[5] MOL 276. f. 5/207. ő. e.
[6] MOL 288. f. 4/51. ő. e.
[7] Párttagfelvételükért végül a Központi Bizottság mindent eldöntő 1962. augusztus 14-16-i ülésén Kiss Károly „vitte el a balhét”, aki ugyancsak nem kerülte el a kizárást.
[8] Vö.: Feitl István: A bukott Rákosi. Politikatörténeti Alapítvány, 1993, 57-59. o.
[9] MOL 288. f. 11/1016. ő. e.
[10] Rusznyák István 1967 nyarán levélben fordult Aczél Györgyhöz, amelyben felvetette Gerő anyagi helyzetének rendezését. E levél nyomán a PB előbb Fock Jenő „belátására bízta” hogyan jár el az ügyben, majd egy héttel később úgy döntött, engedélyezi, hogy Gerő fordításokat vállaljon. (MOL 288. f. 5/427. és 5/428. ő. e.)
[11] MOL 288. f. 5/710. ő. e.
[12] MOL 288. f. 5/710. ő. e.