Micsoda bál állt nálunk
Finnegan halotti torán.
(James Joyce: Finnegan’s wake)
Hát hogyne állt volna a bál, mikor a kommunisták sovány kenyéradagján tengődő egész hatalmas ország epedve várta a gigantikus látványt, miként leli nyilvánvalóan egyre közelgő halálát az utolsó teljes értékű főtitkár (a poétalelkű Andropov, az örökké maródi Csernyenko és a revizionista Gorbacsov nem számít), s miként indulnak meg e szomorú esemény nyomán a „jótékony változások”, amit természetesen már a vak is láthatott, elég volt csak kitekintenie az ablakon vagy bekapcsolnia a tévét.
Tömött metróban kora reggel értelmiségi újságot olvas. Másik értelmiségi belenéz az újságjába, meglát egy gyászkeretet, s reménykedve kérdi: „Csak nem?” – „Ugyan, dehogy” – legyint lemondóan az újságtulajdonos.
Végtelenségig lehetne idézni az akkori vicceket: Brezsnyev hol Csapajev, hol Indira Ghandi, hol Alla Pugacsova, hol az utóbb német katonának bizonyuló Ismeretlen Katona társaságában szerepelt, leggyakrabban a hírhedt Bajkál–Amur vasútvonallal (BAM), amelyet örökre felépítetlenül nyelt el a múlt az „egyetlen országban” felépítendő kommunizmus örökre megvalósulatlan vágyálmával együtt. Nem volt olyan ivászat, ahol ne akadt volna egy vicces fiú, hogy az érthetetlen brezsnyevi makogást utánozva szórakoztassa ivócimboráit:
– Mi lesz, ha Brezsnyevet fejbe vágják egy kalapáccsal?
– Bam-bam-bam!
És ez a világ legtermészetesebb dolga volt. Brezsnyev már jóval azelőtt vicchőssé avanzsált, mielőtt a tévé- és rádióbemondók bejelentették „a drága Leonyid Iljics” elhunytát, jóval azelőtt rituális bábuégetések tárgya lett, mielőtt végre tényleg felhangzott az utcai hangszórókból a végeérhetetlen gyászzene. Elsiratni legfeljebb rokonai siratták el – fia, a derék külkereskedelmi miniszterhelyettes, lánya, a belügyminiszter-helyettes neje, sógornője, a belügyminiszter felesége –, az ország viszont jó kis tragikomédiának fogta fel. Ezért volt az, hogy azon a gyászos novemberi napon oly szokatlan élénkség tanúja lehetett bárki a moszkvai utcákon, lakásokban, társbérletekben. Jómagam, miként azt A patrióta lelke című regényben megörökítettem, már jókor reggel megpróbáltam a város legközepén, a híres-nevezetes oszlopcsarnokban közszemlére tett koporsó közelébe jutni kiváló barátommal, a költő Dmitrij Alekszandrovics Prigovval, aki már akkor gyanús elemnek számított, s hivatalos figyelmeztetést kapott a KGB-től arra vonatkozólag, hogy ha mindenféle, a szocializmussal összeegyeztethetetlen mocskot összehord, bűncselekményt követ el. Egyszóval elindultunk, hogy saját szemünkkel győződjünk meg: igaz-e a hír. Máig sem értem, hogyan sikerülhetett a „szentély” bejáratáig jutnunk, ott mindenesetre lekapcsoltak s pillanatok alatt kipenderítettek bennünket, úgyhogy be kellett érnünk a televíziós közvetítéssel. (Nem tudom, érdekel-e egyáltalán ma még valakit Brezsnyev s a temetés igaz története a Beszélő olvasóin kívül? Hisz ha Oroszország szóba is kerül, most, az évtizedes brezsnyevi totális unalom után annyi új, derűs és izgalmas kaland történik nap mint nap, amelyek abszolút kiszorítják a fejekből mindannak emlékét, ami volt…)
Egyszóval az első kommunista birodalom utolsó vörös Vezérének temetéséhez kényelmesen helyet foglaltam egy hokedlin, amely minden ízében recsegett-ropogott, akár a temetésre már ugyancsak megérett birodalom. Pár nappal azelőtt kukáztam a házunk melletti konténerben, ahol már a megszokott, bár nemlétezőnek nyilvánított hajléktalanunk (hivatalos nevén: „állandó bejelentett lakás nélküli egyén”, hivatalos rövidítéssel: bomzs) is alig talált magának télire egy szakadt kabátot. S a bemondó már sorolta is – csak az utolsó teljes értékű főtitkár temetésére fenntartott, a szokásosnál is fülsértőbb, természetellenes dikciójával –, mi mindent hagy ránk örökül az elhunyt: persze nem a világ minden tájáról összeharácsolt luxusautó-kollekcióval kezdte, hanem az érdemrendekkel, melyeket a megboldogult a végén már hetenként adományozott magának, mint például az Irodalmi és Művészeti Lenin-rendet halhatatlan Kisföld (Malaja zemlja) című háromkötetes remekéért, a legfőbb örökség azonban maga a 15 milliós párthadsereg, amely „megáll a lábán, bármilyen fordulat következzék is be”.
Hogy mit értett „fordulat” alatt a bemondó, fogalmam se volt, a főtitkári temetésekre szakosodott „diktor” hangjából csak sejteni lehetett, hogy „a szocializmus ellenfeleinek cselszövéséről” van szó, akikkel a jobblétre szenderült férfiú oly sikeresen vette fel a harcot. Aznap, a temetés napján azonban hallgatott az „ellenség is”, vagy legfeljebb csak képviselői útján volt jelen az oszlopcsarnokban, minden bizonnyal ugyanazon céltól vezérelve, mint én s Prigov barátom: személyesen meggyőződni, igaz-e a hír, hogy aki pontosan 18 éven át irányította minden lépésünket, végleg a túlvilágra költözött. Egyszóval a remény hajtotta ide az ellenséget is.
A „barátok” viszont csöppet sem rejtőzködtek: ott álltak a mellvéden, akár a vártán, mutatta őket szépen sorban a televízió. Fidel Castro a szakállával, Jaruzelski tábornok a sötét szemüvegével, mint két rabló a meséből, a könnyező tündérlányt (Indira Ghandi) támogatva, mögöttük a Politbüro, a katonaság, a dolgozó nép képviselői. Máig előttem van a grandiózus látvány, máig hallom a véget nem érő gyászzenét, a lépések idegesítő csusszanását, amint a több kilométeres Sor lassan araszolva végigvonult a Gorkij főúton, az egyszerű emberek tömege, kezükben virág vagy koszorú helyett szatyrot szorongatva, amiből fagyasztott füstölt hal kandikált ki, ebédszünetben ugrottak le érte a sarokra, mielőtt elindultak volna, hogy szervezetten búcsút vegyenek Tőle, az Össznépi Részvét aznapra kirótt feladatát végrehajtva. Lehajtott fővel vonultak, legfeljebb a mellettük nyüzsgő „beépített kolléga” mozdulatait figyelve, arcukon semmi gyász, annál több közöny vagy düh. A világ leghátborzongatóbb temetési menete volt ez, amint rótta a kijelölt útvonalat: Majakovszkij költő (emlékmű), Puskin költő (emlékmű), Brezsnyev főtitkár (hulla).
Tragikomikus kezdet – tragikomikus vég. Máig emlegeti (legalábbis ivászat közben) a hatalmas ország fáradt lakossága, amit mindenki saját szemével látott, pontosabban hallott a televízióban: a koporsóvivők az utolsó pillanatban, miközben a Kreml fala mellett ásott sírgödörbe bocsátották az utolsó főtitkárt, kiejtették kezükből a tartókötelet, s a koporsó óriási robajjal a gödör fenekére zuhant. Akkora robajjal, hogy az összes rezsimet túlélő varjúhad is ijedten rebbent fel a Vörös térről, s egy pillanatra elsötétítette a hatalmas ország összes lakójának tévéképernyőjét. Erre a grandiózus-varjúkárogásos látványra vártunk hát évek óta.
De a különös-csodás esetek folytatódtak a temetés után is. Kolhozok, gyárak, üzemek, utcák vették föl a Nagy Hős nevét, a szóban forgó intézményeket aztán a nép egyszerűen csak Ljonya (Leonyid) becenevén emlegette, mondván, hogy megyek a Lustába (a Leonyidra rímelő lentyaj szóból), voltam a Tökös-Szemöldökösben, vagy épp: eredj a Lyukába. A legnagyobb bonyodalom persze abból adódott, hogy halála után azon frissiben elneveztek róla egy kisvárost is: egy ismerősöm esküvel tanúsította, hogy saját fülével hallotta, amikor a telefonos kisasszony így jelentett be egy vidéki hívást: „Brezsnyev szeretne magukkal beszélni…”
Valamikor a nyolcvanas évek vége felé, amikor engem is elkapott a glasznoszty és a peresztrojka lendülete, az épp aktuális demonstrációról hazafelé tartva, ahol a nemrég még fásult-közönyös lakosság egy emberként skandálta, hogy „Minden kommunista hóhér!”, véletlenül összetalálkoztam egy régi barátommal, a költő és szobrász Fedot Szucskovval, aki Sztálin alatt, ahogy az akkori lágermondás járta, „kapott nyolc évet, letöltött 13-at, és idő előtt kijöhetett”. A tüntetés lázában égve vitába bonyolódtam vele, mekkorát tévedett a mindannyiunk által tisztelt szovjetellenes politológus, Avtorhanov, amikor annak idején azt állította, hogy Oroszországban Brezsnyev után is mindig Brezsnyev fog uralkodni. A tapasztalt lágerfogoly szkeptikusan fogadta eufórikus okfejtésemet, s csak annyit jegyzett meg, félhangon: Na, csak várd ki a végét.
Kivártam. Elég, ha bekapcsolom a tévét, kinézek az ablakon, azt látom, amit az öreg lemondó legyintéssel megjósolt: a permanens Brezhnev’s wake mindenütt, az örök másnapos pállott-savanyú bűz, az örökké ködös-piszkos félhomály, amikor nem tudni, hajnalodik-e már vagy még be se alkonyodott, az ingadozás az oktalan eufória s a rutin depresszió között. Viccek helyett egy szalonképesnek nem nevezhető régi orosz közmondás járja leginkább mostanában: „Neked is jó, nekem is jó, ki-be, ki-be, előre-hátra.”