Kedves Tamás, barátunk, kortársunk, bajtársunk!
Búcsúzni gyűltünk össze, végső búcsúra. Még néhány héttel ezelőtt, utolsó előtti budapesti utazásod alkalmával fiatalos szellemi kíváncsisággal és az ezzel Nálad együtt járó már-már gyermekes naivitással érdeklődtél, mi újság van itthon, mi várható a magyar életben, a magyar politikában. Ugyan nem voltál politikus és nem is vallottad magad annak, íme itt, a legújabb kori magyar történelmet és az 1956-os forradalmat idéző, emlékét – remélhetőleg örök időkig – ápoló nemzeti pantheonban leled meg végső hazádat. Mert nemcsak érdekelt a politika és a haza, hazád sorsa, hanem részt is vettél benne, ha úgy érezted, hogy tenned kell valamit.
Életed nem volt szokványos. Fiatalon jutottál árvaságra, több mint egy évtizedet árvaházban nevelkedtél – sorsod nem a budai-óbudai katolikus középosztály tisztviselőgyerekeinek szokásos élete volt. Hogy érzékenységed, vissza-visszatérő – és a munkában is akadályozó – betegségeid ide vezethetők-e vissza, nem tudom. De tehetséged nagyon hamar kibontakozhatott, hiszen két jeles budapesti gimnáziumban tanultál, a piaristáknál és az Árpádban, majd könnyen vetted a magasra állított lécet, és felvettek az akkori magyar fiatal értelmiségi elit legjobbjai közé, és két éven át, amíg el nem távolítottak, Eötvös-kollégista voltál. Lelkesen és távolságtartó kritikával idézted emlékeid, amikor egy az Eötvös Kollégiumról szóló dokumentumfilm interjúalanyait együtt hallgattuk meg.
Tehetséged a természettudományi kar felé vitt, de ez nem távolított el bölcsészbarátaidtól, érdeklődésed mindvégig megmaradt az irodalom és a zene, Angliában a magyar irodalom és zene iránt. És persze a mindannyiunkat átható és emésztő politika. A matematikus diploma megszerzése után szinte természetes volt, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutatóintézete aspiránsként alkalmaz, példaképed és tanítómestered, Rényi Alfréd a tutorod.
A matematika és a közgazdaságtudomány kapcsolata már az ötvenes évek elején foglalkoztat. És ez a kapcsolat, sőt akkor ennek a kapcsolatnak már csak az említése is anatéma alá esett, politikum volt a velejéig. Nem hiszem, hogy tévedek azzal az állítással, hogy a matematika alkalmazását a gazdasági tervezésben – legalábbis a szélesebb nyilvánosság előtt – Te javasoltad először, amikor 1956 júniusában, éppen 42 évvel ezelőtt a Petőfi Kör egyik vitáján feltetted a kérdést, nem volna-e szükséges az ökonometria, speciálisan a lineáris és dinamikus programozás alkalmazására? Az akkor értelmiségi reformerek felszólításba burkolt forradalmi kérdése hangzott el.
A forradalom alatt mindenütt előfordultál és mindenben részt vettél, noha az eseményeket befolyásoló kiemelkedő politikai szereped nem volt, nem is lehetett, de vajon hányan mondhatják ezt el magukról? Ott voltál az egyetemen a Magyar Értelmiségi Forradalmi Bizottságban, ott voltál az újonnan alakult Belgrád rakparti nemzeti bizottságban, beléptél az egyetemi nemzetőrségbe, és a VIII. kerületben járőröztél.
November 4-e számodra is fordulópontot jelentett, s régi barátodhoz, a magyar forradalom talán legkövetkezetesebb, legintranzigensebb harcosához, Krassó Györgyhöz csatlakoztál, vele, pontosabban nála, a Nádor utcában sokszorosítottál röplapokat, a harc tovább folytatására buzdító felhívásokat. Hamar a nyomotokra akad az újjászerveződő államvédelem, és már november 15-én letartóztattak benneteket Krassó lakásán, veletek – róla is illő megemlékezni – Oltványi Ambrust, a jeles irodalmárt. Míg a szovjet szervek Krassóban felismerik a javíthatatlan forradalmárt, és nem engedik szabadon, Krassó barátait – még nem alakultak ki a kádári megtorlás büntetőpolitikai irányelvei – kiengedik. Több mint két éven át tart a hatóságok macska-egér harca, 1957-ben kétszer is őrizetbe vettek, de végleges fogvatartásoddal megvárják a Mérei-pert, amelynek egy kései szakaszában, 1959. február 2-án beidéztek a Gyorskocsi utcába, és tanúkihallgatás ürügyén véglegesen letartóztattak.
Egyszer találkoztam veled szembesítésünk során, tisztelettel és meghatottsággal emlékezem konok és következetes kitartásodra, amellyel a vádakat tagadtad. Az utolsó értelmiségi perek egyikében ítéltek el, a hírhedt Vida-tanács a Krassóval való együttműködés, a Hungaricus-akcióban való érintőleges részvétel, az izgatás, a segélyezés elősegítése halmazati büntetéseként két és fél évet hozott neked össze.
Szabadulásod után a börtönviselt értelmiség hányattatása a sorsod. Lehet, hogy ebben tovább gyengült egészséged és mentális állapotod is szerepet játszott, nem alkalmazkodtál úgy, mint az addigra nagyrészt már megtört bajtársaid.
Tudományos pályafutásodnak csúcspontja mégis ekkorra esik. Kornai Jánossal együtt dolgoztad ki a Kétszintű tervezés: Játékelméleti modell és iteratív számítási eljárás a népgazdasági távlati tervezési feladatok megoldására című úttörő tanulmányotokat, amely tovább alapozza és építi Kornai tudományos rangját és világhírét, és amelynek gyümölcseit, Te, Tamás nem tudtad learatni.
Külföldre akkor sem engedtek utazni, amikor már sokakat. Még bujkáló „F” dossziéd talán választ adhatna erre a kérdésre. Még a cambridge-i Churchill College meghívásának sem tudtál eleget tenni. Különböző iparvállalatoknál, leginkább az építőiparban dolgoztál, hol matematikai széklábakat farigcsáltál, hol otthonodban – ha volt éppen otthonod – világmodellek kidolgozásán fantáziáltál. És 1980-ban váratlanul megengedték, hogy mégis kiutazz Angliába. Ötvenéves korodban már későn ért a hazai engedékenység és a külhoni megtiszteltetés. Bár szeretettel fogadtak angol kollégáid és a magyar emigráció egy része, már nem tudtad a benned rejlő tehetséget kibontakoztatni. Meggondolatlanul politikai menedékjogot kértél, ezzel elvágtad a hazatérés útját. Életed végéig Cambridge-ben éltél – főleg Pesthez képest – szegényen és elhagyatottan. Krassó Miklóssal tartottad leginkább a barátságot, halála után a Londonba emigrált Gyurival voltatok életre-halálra szóló kutya-macska barátságban, és mindvégig élvezted, legkedvesebb gyermekkori barátnődnek, Pap Évának és a Pap családnak barátságát, szeretetét és segítségét.
Az elmúlt közel tíz évben gyakran jártál haza. Még 1956-os tevékenységed és meghurcoltatásod elismerésének is tudtál örülni. Sokat gondolkodtál a hazatelepülésen, de ennek sem anyagi, sem egyéb feltételei nem adattak meg.
Amikor ötvenéves érettségi találkozódra hazajöttél, hogy egyúttal mint magyar állampolgár részt vegyél a harmadik parlamenti választáson, alattomosan ért a halál, egy szerencsétlen esés által bekövetkezett agyvérzés következményeit már nem tudtad kiheverni.
Lipták Tamással – aki keresztnevét Szerb Antal Utas és holdvilág című regényének hősétől kölcsönözte – ha nem is megszokott, de valahol mégis igazi közép-európai sorsú magyar értelmiségit temetünk el. Sikerei és kudarcai nemcsak őt, hanem mindannyiunkat, sorsunkat minősítik. Sokan szerették őt, olykor nehéz természete, aggályoskodása és perfekcionista precizitása ellenére. Mint ahogy én is szerettem és becsültem őt.
Itthon és a távoli földrészeken élő barátok, barátnék és egykori feleségek egyaránt osztoznak a gyászban.
Búcsúzom Tőled, Tamás, egyetlen nővéred és egyetlen, nagyszerű nővé és kollégáddá felnőtt lányod nevében is, akire mindig oly büszke voltál.
Nyugodjál békében, itt a 300-as parcellában, ismert és ismeretlen barátaid és bajtársaid közelében.
(Elhangzott a rákoskeresztúri új köztemető 300-as parcellájában, 1998. június 11-én.)
- Búcsú [5]