Az elmúlt másfél-két esztendőben egyre gyakrabban hallottuk brüsszeli és hazai illetékesektől, hogy az unió bővítése eldöntött kérdés, vita már csak a részletekről folyik. Csakhogy az ördög a részletekben lakozik. Azt is sokszor hallhattuk, hogy egyfelől az unió keleti bővítésének nincs alternatívája, másfelől Magyarországnak sincs más választása, mint az EU-tagság. Ámde alternatíva mindig van, ahogy ezt az enyhülési politika esetétől a Horn-kormány esetéig megtapasztalhattuk. Az EU-tagságnak is volt már több alkalommal is alternatívája. Svájc, amely méretei, földrajzi helyzete és gazdasági kapcsolatai révén egyaránt EU-ra van ítélve, népszavazás következtében maradt ki. Norvégia ugyancsak. Törökországnak pedig hiába ígérte meg az EK már 1963-ban, hogy NATO-ba való belépése után fölveszik a gazdasági integrációs szervezetbe is (Balázs 1996, 50. o.), az a megfontolás, hogy a Nyugat eme előretolt bástyáját stratégiai érdekből érdemes lenne felvenni, sohasem nyomott eleget a latban, a török EU-tagság mindig elakadt valamin. Igaz, 1999. január 1-jétől Törökország – az ankarai szerződés betűjének megfelelően – valóban az EU-vámunió tagja lett (bár a tagsággal járó 1,5 Mrd eurós támogatást a görögök következmények nélkül megvétózhatták). Csakhogy időközben az unió már rég túljutott az integráció e kezdetleges szintjén. A vámuniós tagság mellett ma már az egységes piac, a valutaunió, a közös kül- és biztonságpolitika, valamint a belügyi és igazságügyi együttműködés (hívószó: Schengen) alkotja az uniós építmény pilléreit. Törökország a vámuniós tagsággal sem e bonyolult építmény többi részéhez, sem a közösségi alapok rendszeréhez nem került közelebb.
Már ennyiből is belátható, hogy az EU bővítésének ügyében nincsenek előre lefutott meccsek. A kérdés tárgyalásában túlsúlyos külpolitikai megközelítési mód előszeretettel hivatkozik arra, hogy – közelebbről meg nem határozott, de azért szükség esetén értelmezhető – stratégiai érdek fűződik a bővítéshez. Tény: az unió még sosem bővült – sőt létre sem jött volna – világtörténelmi, nagypolitikai célkitűzések mérlegelése nélkül. Ugyanakkor az ilyen célkitűzések mérlegelése bár szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy az erősebb partner hajlandóságot mutasson a kapuk kitárására, és még inkább annak, hogy e hajlandóság kinyilvánítását a gyakorlatban tettek is kövessék. Különösen igaz ez akkor, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy kereskedelmi értelemben az EU keleti bővítése Ausztria belépésénél is kisebb súlyú lenne (Palánkai 1997). Más oldalról megközelítve: a statisztikai elemzés azt mutatta ki, hogy az unió egésze számára a bővülés makroökonómiailag közel közömbös: a modellbe épített feltételezésektől függően a legjobb esetben a mai tagok növekedési üteme évi 0,1-0,2 százalékkal lehet nagyobb, míg borúlátó föltételezések esetén a bővítés közvetlen gazdasági hatása még enyhén negatív is lehet (Breuss 1998, 724. o.). Ez akkor is elgondolkodtató, ha tudjuk, hogy a negatív hatást előrejelző számítás főleg azokat a bizonytalanságokat tükrözi, amelyek a jelenleg a bővítés második körébe sorolt országokkal függnek össze, és ha figyelembe vesszük, hogy ezeknek az országoknak a felvételéről egyelőre tárgyalni sem kezdett el az EU.
Az unió működésének további sajátossága az, hogy az ünnepélyes közös nyilatkozatok és a sokféle érdek ütközése által formált napi gyakorlat között igen nagy a szakadék. Ez nyilvánvaló az EU közös kül- és biztonságpolitikája esetében (részletesen l. Szücs 1998): a boszniai, majd a koszovói válság során megnyilvánult tehetetlenség és tanácstalanság rámutatott az EU-t ezen a területen jellemző korlátokra. Nem alakultak ki döntéshozatali eljárások és kritériumok, így az álláspontok összehangolása is meglehetősen kezdetlegesen folyik. Az is gondot okoz, hogy az intézmények tanácskozó, nem pedig döntéshozó jellegűek. De az integráció szűkebb értelemben gazdasági területein is hasonló problémák figyelhetők meg. 13 évvel az egységes piac megteremtését célul kitűző dokumentum elfogadása után a tagállamokban még számos akadály gátolja a tagtársak vállalatainak piacra lépését, különösen a pénzügyi szektorban (Wall Street Journal Europe, 1998. nov. 6–7.). A példák szaporítása nélkül is belátható tehát, hogy egy mégoly komoly, ünnepélyes diplomáciai nyilatkozat gyakorlatba való átültetése sem automatikus, hanem hosszadalmas és részletes aprómunkát igénylő folyamat. Ezért a csatlakozás eredményessége és időzítése szempontjából veszélyes az, hogy a tagjelölt országokban, főképp a legesélyesebbnek tűnő lengyel, magyar és észt döntéshozók körében egy ideje mintha túlzott magabiztossággal kezelnék az uniós bővítést, lefutott mérkőzésnek vélve azt, ami érdemben csak most, legkorábban 1999 késő nyarán indul majd el, a nullpontról, miután lezárul az uniós joganyag átvételét vizsgáló folyamat, az acquis screening.
A svájci és a török példa más-más oldalról világítja meg azt a tényt, hogy a tárgyalások megindulása technikai és tartalmi okok sokasága miatt sosem jelenti, nem is implikálja azok sikeres befejezését. Ahhoz, hogy az efféle tárgyalásokhoz határidőket lehessen rendelni, ahogy azt a magyar kormányok immár egy évtizede visszatérően követelik, adottnak kellene venni azt, ami egyáltalán nem adott: az összes érdemi kérdésben meglévő nagyfokú érdekazonosságot. Márpedig épp most, a tárgyalási pozíció konkrétumainak, az új integrációs nemzeti programnak a kidolgozása kapcsán vált egyértelművé, hogy nemcsak a környezetvédelemben és a szállításban fogalmazódnak meg olyan érdekek, amelyek ellentétesek az EU-joganyag mielőbbi és minél átfogóbb átvételével. Másfelől az unió bővülési hajlandósága, különösen a német baloldal hatalomra kerülése óta, de a mediterrán országok határozottabb érdekérvényesítése miatt is, enyhén szólva nem erősödött. Erre utal – egymásra rakódva, egymást erősítve – a túl gyors bővüléstől óvó nyilatkozatok szaporodása, az egyre távolibb jövőbe tolt „reális csatlakozási időpont” emlegetése, valamint az unió belső reformjainak egy helyben járása.
Kicsinyes nemzeti egoizmus
Érdemes felvázolni, hogy mi az új a helyzetben, még ha csak tézisszerűen tudok is vállalkozni erre. Ezt követően fontolóra vehető, hogy a magyar integrációs politika és a kormányzati magatartás egésze mikor és mennyiben segíti vagy hátráltatja az uniós csatlakozást. Ebben a dolgozatban nem kívánok minden vitát újra kezdeni. Nem foglalkozom azzal, hogy érdemes-e egyáltalán az EU-ba törekednünk, sem azzal, hogy lehetséges-e egy „ilyen fejletlen” országnak az unióba belépnie. Ezekre a kérdésekre adottnak veszem az igenlő válaszokat, s csak az új helyzet által felvetett problémákat igyekszem a teljesség igénye nélkül körüljárni.
Az EU bizottsága 1997 júliusában közzétette az Agenda 2000 című reformtervezetét (magyar nyelven az EU budapesti képviselete adta ki), amely az unió belső reformjához és a bővítéshez szükséges finanszírozási lépéseket egymáshoz rendelten, számszerűen is összehangolva tartalmazza. Ily módon az Agenda 2000 a bővítés technikailag lehetséges pályáját vázolja fel. Tudni kell azonban, hogy az EU döntéshozó mechanizmusaiban a kormányközi elemek kezdettől fogva domináns szerepet játszanak. Ez azt jelenti, hogy bármely végrehajtó szerv által készített tervezet csak akkor válik nemzetközileg kötelező erejű dokumentummá, ha azt az EU tanácsa, azaz valamennyi tagállam miniszterelnöke támogatja.
Ilyen támogatást 15 tagtól megkapni sosem könnyű, így – viszonylag egyszerű kérdések esetében is – gyakori a módosítás, az átdolgoztatás. Még sokkal inkább így van ez, amikor nem részletkérdésekről van szó, hanem az unió működésének és – egyáltalán nem utolsósorban – finanszírozásának jövőbeli alakulásáról kell dönteni. Az Agenda erről csak technikai javaslatot tehetett, politikai döntést a tagállamoknak kell meghozniuk. Erre egyelőre semmi jel sem mutat, sőt a holland pénzügyminiszter szerint a nemzeti álláspontok nagyfokú megosztottsága miatt csoda kellene ahhoz, hogy ez a közeljövőben bekövetkezzék (Financial Times, 1999. február 9.). A március végi berlini csúcson technikai értelemben megegyeztek ugyan, az átfogó, érdemi reformlépéseket azonban elodázták (mert ez volt az egység ára).
Érdemes külön kiemelni: míg a tagjelöltek számára az Agenda elsősorban bővítési dokumentum, a jelenlegi tagok számára ez mindenekelőtt és fölött finanszírozási előirányzat. Azaz itt a magasztos elvek szerepe elhanyagolható, a legkicsinyesebb marakodás folyik a koncért, a makroökonómiai megfontolásokra jórészt teljesen fittyet hányva. A déli országok álláspontját markánsan megfogalmazó egyik elemzés (Nicolaides 1999) joggal mutat rá, hogy az Agendában kirajzolódó rendszerszerű gondolkodás, a célszerűségi és ésszerűségi szempontok kezdettől fogva alárendelődtek a tagállamok kicsinyes egoizmusának. Ez a gazdagabb országokat is jellemzi, mint például az egyáltalán nem rendszerkonform angol visszatérítés (Thatcher asszony nagy vívmánya 1984-ből), vagyis hogy a mindenkori nettó befizetett összeg kétharmadát Anglia automatikusan visszakapja, vagy az a tény, hogy a leggazdagabb tagállamoknak számító Svédország és Finnország a reformtervek után is támogatást kapna ritkán lakott területei fejlesztésére (hiába, a saját erőből nem futja…), vagy hogy a nettó haszonélvezők között maradna Dánia, egy ugyancsak nem kimondottan elmaradott ország.
E példákon fölbuzdulva már sokkal jobban érthető a déli országok érdekféltése. Görögország sosem fogta magát vissza a tekintetben, hogy a többi 14 tagállam zsarolásával érje el külpolitikai céljait, még ha ezek olyan nevetségesek is, mint a kis Macedónia nevének einstandolása vagy a katonailag megosztott Ciprus első körös fölvételének erőltetése. Ez a magatartás eleve igen óvatossá teszi az uniót minden olyan országgal szemben, amely nem az északnyugat-európai kultúrkörbe tartozik, ha ezt nem is mondják ki.
Spanyolország és Portugália ugyan belépett a valutaunióba, és ezzel elvileg a fölzárkóztatásukat szolgáló kohéziós alapok elérték céljukat. De az érintettek hallani sem akarnak arról, hogy „pusztán ezért” elessenek attól, ami eddig nekik „járt”. Sőt, mint azt a portugál kormány képviselői ismételten kijelentették (legutóbb Financial Times, 1999. február 10.), még azokat a bizottsági reformterveket is meg fogják vétózni, amelyek csupán arra irányulnak, hogy az EU a maga kialakította rászorultsági kritériumokat szigorúan számon kérje a tagországokon. Aki nem érti Lisszabon környékének kiemelt jelentőségét, nem érti az egész EU lényegét – hangzik a válasz. S bizony: Berlintől Reggio Emilián át Burgenlandig sok mindenki kap ma pénzt a strukturális alapokból, aki nem áll az uniós átlagjövedelem 75 százaléka alatt. Lemondani erről semmiképp se kíván, holott a keleti bővítés finanszírozhatósága nagyjából épp ezen áll: a szabályok betartásával megspórolt, az uniós GDP 0,24 százalékát kitevő összegből finanszírozná az Agenda a bővítés első körét, ami számításuk szerint az uniós GDP 0,2 százalékába kerülne. A berlini kompromisszumban szereplő 0,18 százalék 2005-re két-három nettó haszonélvező bevételét alapozza meg (Szlovénia pedig nettó befizető lenne).
Az EU reformja és a bővítés
Az unió áttekinthetetlen és elvtelen politikai kompromisszumokra épülő, barokkos újraelosztási rendszerének gyökeres megreformálását, új elvek és eljárások kialakítását a skandináv államok és Anglia már 1997 óta szorgalmazzák. Némileg meglepő módon ehhez a csoporthoz csatlakozott a kormányváltás utáni Németország is. A gazdasági minisztérium szakértői elemzése (Neumann 1999) abból indul ki, hogy a bizottsági reformterv nem elég radikális, mert csak az összegeket masszírozza, a kiadási dinamikát kiváltó jogosultságok körét érintetlenül hagyja. Ez pedig a belátható jövőben újra fogja termelni a feszültségeket, a kiadási igények növelése révén.
A reformjavaslat – a kohéziós alap törlése mellett – a funkcionalitás elvét érvényesítené a „nemzeti” kompromisszumok ellenében. Eszerint a gazdag tagállam nem szorul támogatásra, önerőből oldja meg elmaradott vidékeinek gondját. Másodszor: EU-szinten is érvényesítendő az állampénzügyek alapelve, nevezetesen az, hogy közpénzt csak olyan célra szabad adni, aminek externális hatása van (magyarán: a haszonélvezőn kívül másnak is jó), vagy közhasznú javakat állít elő (melynek használatából, például egy közútéból, ésszerűen senki se zárható ki). Ez eleve más pályára állítaná az integrációs fejlesztéseket. Az 50 százalékos önrészesedés megkövetelése pedig visszatartaná a tagállamokat attól, hogy szükségtelenül drága beruházásokat valósítsanak meg csak azért, mert a lehívható uniós alapok kihasználatlanul hagyásának rossz az optikája. Ezt az elvet a mezőgazdaságra is alkalmaznák – a francia részről ezt egy-kettőre meg is vétózták (Világgazdaság, 1999. március 4.).
A gazdasági szakirodalomban ezt a témakört kimerítően tárgyalják. De nincs szükség további részletekre ahhoz, hogy belássuk: az unió finanszírozásának kérdésében igen messze esnek egymástól az álláspontok, és nem csak aszerint különböznek egymástól, hogy ki melyik oldalán áll a pultnak. Az Agenda közzététele óta tartott valamennyi csúcstalálkozóra jellemző volt, hogy ezek a kérdések kötötték le a 10-12 órányi tárgyalási idő öthatodát, s a maradék egyhatod egy részében foglalkoztak – Koszovó, a nemzetközi pénzügyi válság, globális problémák, a Földközi-tenger és a bevándorlás kérdései mellett – a bővítéssel is. Ez – a bevezetőben jelzett nagyságrendek mellett – nem is meglepő.
Az viszont jól látható, hogy minél inkább a transzferek kérdése áll a középpontban, minél inkább a nettó be- és kifizetési egyenleg mértéke uralja a tárgyalásokat, annál kisebb az esély, hogy az EU-val szót lehet érteni. Ráadásul minden közgazdászhallgató tudja már, hogy az integrációs haszon elsősorban az importoldalon és a verseny hatásai révén jelentkezik, nem pedig az állami támogatásokban. Mint azt a dél-európai országok uniós csatlakozását elemző egyik tanulmány (Nagy András 1999) kimutatta, döntően a belső társadalmi és intézményi fogadókészségtől és a gazdaságpolitika irányától függ, hogy a transzfereknek előnyös vagy épp hátrányos a hatásuk, nem pedig attól, hogy összegszerűen mekkorák.
Az Agenda megjelenésekor több elemzőhöz hasonlóan úgy véltem, hogy előnye főképp dinamikus szemléletében van, azaz abban, hogy teret hagy a kiadásának pillanatában még nem létező, de amúgy szükséges és várható újításoknak is. Ez a várakozás nem igazolódott. Mint látható, a tagállamok többsége nem fogadta el azt a felismerést, miszerint reformokra önérdekből, az integráció működőképessége miatt, valamint a hatékonyság növelése érdekében van szükség, bővítéssel vagy anélkül (l. például Wagener–Fritz szerk. 1998). Sőt még a döntéshozatallal összefüggő, mindenki által érzékelt reformkényszernek sem sikerült eleget tenniük.
Az amszterdami szerződés – melyet a delegáltak kimerültsége miatt egy fél évvel később Hágában írtak alá, 1997 októberében – lényegében nyitva hagyta a vitatott kérdéseket, csak a többségi döntések kérdésében hozott minimális előrelépést. Ugyanakkor az unió I. pillérébe emelte a schengeni egyezmény egészét és a valutauniót, vagyis elfogadásukat az újonnan belépők számára követelménnyé tette. Ez azt jelenti, hogy lényegesen megemelte a belépési küszöböt és minden korábbi példa precedensértékét eljelentéktelenítette (Csaba 1998). Ezzel az a furcsa helyzet állt elő, ahol a tagjelölteknek többet kell tudniuk, mint a klubban már benn lévőknek. Anglia és Dánia formálisan kimaradhatott a valutaunióból, Írország önként, Görögország döntés hatására (kizárással) a schengeni egyezményből, az új jelöltek számára ez azonban már nem szolgál precedensértékkel.
Talán ennél is súlyosabb, hogy a tagállamok nem találtak választ a növekvő létszámból adódó problémákra. Több résztvevő között többféle, sőt egyre többfélébb és egyre kiszámíthatatlanabb koalíció jöhet létre – játékelméletileg leírható módon. Ennek fékezésére, továbbá annak elkerülésére, hogy az EU-lakosság kisebbsége – a kisebb államok „többet érő” szavazataival – döntsön a többség pénzéről, a kettős többség intézménye lett volna hivatott. Ez a tagállamok mellett a lakosság többségét is megkövetelné bizonyos döntések meghozatalához. Mint egy játékelméleti elemzés (Feltgen 1998) meggyőzően igazolta, nagy jelentősége van annak, hogy milyen kérdéshez mekkora minősített többséget írnak elő. Ha nagyot – például a tagállamok 80, a lakosság 70 százalékának jóváhagyását követelik meg –, ez gyakorlatilag megbéníthatja a döntéshozatalt. Viszont a 11 tagjelölt zömében kis ország, és ez már az „1 állam, 1 szavazat” elvét kérdésessé teszi, különösen ha a pénzügyi kérdések ennyire előtérben állnak, s a kis államok többnyire szegényebbek is.
Az említett okok miatt gyengülő fogadókészséget nyilván tovább gyengíti, ha a magyar vagy a lengyel fél ideologikus okokból azt követeli, hogy nyelvét az angolhoz hasonlóan kezeljék, hogy ugyanannyi biztosa legyen, mint Hollandiának és Spanyolországnak, stb., mert ezzel az amúgy is súlyos döntéshozatali-strukturális feszültségek további éleződését maga vetíti előre. Ennek elkerülése a bennlévők legitim érdeke és szempontja, amelyet a nándorfehérvári csata és más történelmi érdemek felemlegetése csak fontosabbá tesz, mert az újak értetlenségéről tanúskodik.
Az Agenda megjelenésekor – készítőivel együtt – azt feltételeztem, hogy a tagállamok nem csupán a maastrichti szerződés betűjét fogják komolyan venni, hanem bizonyos fokig meghirdetett gazdaságpolitikai elveiket is, és ebből adódóan a közös agrárpolitika és a strukturális alapok reformjára is sort kerítenek ez év végéig. Bár Franz Fischler főbiztos vezetésével számos előremutató és a tagállami érzékenységekre is tekintettel lévő tervezet készült, politikailag ezek egyikét sem fogadták el. Legutóbb az 1998. decemberi bécsi csúcs és az 1999. márciusi petersbergi találkozó volt az, amely nem tudott dűlőre jutni. A berlini csúcson pedig csak a kiadási összegeket igazították a pénzügyi kerethez, a jogosultságok szukítése és az áttekinthetőség szempontjai háttérben maradtak.
Az eredménytelenség legfőbb oka az agrárszféra nemzetgazdasági súlyát meghaladó érdekérvényesítő képessége. A Kohl-kormány idején Borchert agrárminiszter, az Agenda nyílt ellenfele a CSU támogatásával minden konkrét lépést megvétózott. Az új kormányban már nem ilyen reménytelen a helyzet, sőt legutóbb a németek már a kiadáscsökkentésről is lemondtak volna, de a franciák – a paraszttüntetések hatására – visszakoztak. A francia vétó oka az, hogy e kérdés a belpolitikai küzdelem áldozatává vált, és senki se merte az Agenda „nemzetietlen” álláspontját felvállalni. Az elmúlt év végén mind a baloldali Chévenement, mind a neogaulle-ista Pasqua népszavazásra akarta bocsáttatni a szuverenitáscsökkentőnek vélt amszterdami szerződést, azaz széles EU-ellenes front maradt fenn mind a mai napig (Handelsblatt, 1998. november 24.).
Nem kétséges, hogy a közös agrárpolitika és területfejlesztés változatlan fennmaradása esetén Magyarországnak kiadósabb ingyenebéd jutna, mint a reformot követően. Mégsem gondolhatjuk komolyan, hogy azok, akik a számlát állják, nem készítenek előzetes számításokat. Az a bennlévők közös álláspontja, hogy a mai feltételek mellett a bővítés nem finanszírozható, mert költsége lényegesen túllépné a közös célokra fordítható összeg maximumát, a tagállami GDP 1,27 százalékát. S miközben könnyű olyan elméleti szakembert találni, aki szerint „ez sem kőbe vésett törvény”, a politikai realitás az, hogy még ennek az összegnek a kifizetésére is egyre kisebb a hajlandóság. A föntebb idézett német, angol és skandináv javaslatok a közös alapok összegének és arányának további szűkítését, az önrészesedés emelését, az integrációs újraelosztás csökkentését igénylik. Ezzel szemben a nagyvonalúbb támogatások hívei ezeket az összegeket csak saját maguknak, nem nekünk igénylik.
Ezért kimondottan életveszélyesnek tűnik az a gyakorlat, hogy az ágazati tárcák már egymás után készítik azokat az elemzéseket, amelyekben évekre lebontva költenék el a nekik „járó” brüsszeli pénzeket. Minél inkább az a benyomás alakul ki, hogy a tagság értelme a magyar, a lengyel, az észt fél számára főképp vagy elsősorban e puha pénzek megszerzésére szorítkozik, annál kisebb lesz a politikai hajlandóság e lépések megtételére. Aki pedig a déliekkel való „egyenlő bánásmódot” követel, nem igazán ismeri az elmúlt két évtized integrációs eseményeit.
A képesség és hajlandóság hiánya
A politikai leleplezések természetrajzát ismerve aligha lephet meg bennünket, hogy a feldühödött tagállamok a bizottságon is elverték a port. A bizottság – az Európa Parlament ellenében – vállalkozott a tagjelölt országok közti különbségtételre, holott erre eredendően nem volt felhatalmazása. Megelőlegezett finanszírozási döntéseket és reformeljárásokat is, amelyek nemcsak hogy nem voltak elfogadva, hanem az Európa Parlament szocialista és néppárti/konzervatív többségének törekvéseivel ellentétesek is. Ráadásul az amszterdami szerződés kiterjesztette a parlament beszámoltatási jogosítványait is.
Ebben az összefüggésben kevéssé érdekes, hogy Cresson asszony – Miterrand egykori barátnője – tényleg a fogorvosára bízta-e a tudományos kutatásra szánt pénzek szakszerű elosztását, s hogy Pinhero főbiztos sógora méltányosan nyert-e el megrendeléseket. A botránysorozat önmagán túlmutató hatása az, hogy a bizottság megrendülve került ki a küzdelemből. [Március idusán lemondásra is kényszerült. – A szerk.] Az etikai kódex bevezetése bizonyára megkésve is jobb a semminél. A bejutásra váró országoknak azonban szembe kell nézniük azzal a kétségtelen ténnyel, hogy eddigi talán legaktívabb támogatójuk, a bővítési folyamatot bürokratikus önérdekből is pártoló bizottság erőteljesen meggyengült. A bizottság önálló kezdeményezésekre teljes újjáválasztásáig (2000 elejéig) nemigen alkalmas, holott épp ebben volt az ereje. A tagállamok rendre fölülbírálják van der Paas küldöttségvezető javaslatait, szűkítik mozgásterét, mandátumát. Így az a gyakorlat, amelyben a magyar/lengyel/észt álláspont képviseletét egy központi hivatal és egy másik főhivatal között folyó egyeztetések során vélik megvalósíthatónak, bizonyára vakvágányra vezet. Az pedig kétséges, hogy a tagjelölt országok rendelkeznek-e olyan felkészült emberállománnyal, amely 15 tagállamban, köztük a legvonakodóbbakban is, képes eredményesen lobbyzni. Ha az e területen szakértelmet és gyakorlatot szerzett személyeket különféle okok miatt bárhol szívesen látják, csak e területen nem, az tovább szűkíti a kínálatot.
Az előző két pontból is következik, de ezektől függetlenül is bemutatható, hogy jelenleg nem adott az EU keleti bővítésének 1993-ban Koppenhágában megfogalmazott első és alapvető kritériuma: az unió bővülési képessége és hajlandósága. Az újdonság ebben az, hogy a korábbi feltételezésekkel szemben nem jött létre egy önmagát erősítő kedvező dinamika, ezzel szemben inkább a korábbi lendület kifulladása vált meghatározóvá.
Ez a megtorpanás már a német kormányváltozás előtt előrevetítette árnyékát. Az egykor az integráció motorjának számító Kohl-csapat – választási megfontolásokból – egyre inkább azt állította be vívmánynak, hogy számos területen ők voltak azok, akik az egyhangú döntéshozatal követelményének elvét megmentették. A német szénipar, bankrendszer, autógyártás és telefonhálózat ügyében sorra születő brüsszeli elmarasztaló ítéletekre pedig a „polgárközeli EU” követelményének hangoztatásával reagáltak, ami a gyakorlatban az illetékes főbiztos, Karel van Miert leváltásában testesült volna meg. Őt valószínűleg 2000 utánra is újraválasztják. Chirac elnök ebben ösztönösen partner volt. Mivel az agrárszavazók a CDU/CSU törzsválasztói, Borchert befolyását nem javaslatainak gazdasági jelentősége vagy jövőbeli hozadéka határozta meg. Az érdekcsoportok között lavírozó német kormányt partnerei többször is könyvelési trükkökön érték, amelyek egyik legszebbike az volt, hogy az aranykészletek újraértékelésével kívánták Maastricht-konformmá tenni a költségvetést.
A kormányváltozás után a pragmatizmus lett a fő jelszó, amely akár jót is jelenthetett volna. De nem jelentett. Mint kezdettől fogva látható volt (Neukirch 1998), ez a pragmatizmus a német külpolitika britannizálódásában fejeződött ki. A jövőkép helyére a tételes ügyintézés lépett. A gyakorlatban a német álláspont az óvatosan elutasító franciához közeledett minden elvi kérdésben, fő helyre pedig a nettó befizetői pozíció nemzeti érdekké emelt mérséklését állította. Ezt az álláspontot a többi tagállam nehezen oszthatta. Ráadásul a baloldal ideologikus tervezetei – foglalkoztatási paktum, adóharmonizálás, a nukleáris energiáról való lemondás, kötelező európai ökoadó, egységes európai társasági jog a munkavállalói együttdöntés kötelező előírásával stb. – további feszültségeket teremtettek a korábban sem túl olajozottan működő gépezetben. A megelőző időszakban a történész Kohl ambíciója, hogy Németország újraegyesítése után az EU keleti bővítését is végbevigye, sok nehézségen átsegített. Az új csapat vezetése alatt Németország elvesztette húzóerejét, a német álláspont közeledik a francia állásponthoz, minek következtében tovább folyik a problémák szőnyeg alá söprésének gyakorlata. Így a bővítés anélkül kerül egyre távolabb, hogy azt bárki egyfajta kívültartási stratégiaként meghirdette volna.
Paradox módon e fejleményhez hozzájárult a közép-európai országok gazdasági sikere is. Ha ugyanis önerőből sikerült kikerülniük a transzformációs válságból, akkor egyre kevésbé lehet őket mint szolidaritásra szoruló testvérnépeket beállítani. Annál valósabbnak tűnhet a reformországokat veszélyes versenytársként láttató demagógia – akár a statisztikai tények ellenében is. Akár a tőke áramlik ki – hozzánk –, akár az áru áramlik be – hozzájuk, s még a munkavállalók meg sem indultak –, máris mindenki munkahelyeket lát veszélyeztetve. A konzervatív Chirac és Aznar éppúgy, mint a szociáldemokrata Klima és Schröder.
A belső reformok elodázása miatti magas munkanélküliség és lassú növekedés amúgy sem kedvez az új és szegényebb tagok befogadásának. Ezek ugyanis vagy túl szegények (ekkor sokba’ vannak), vagy túl erősek, túl gyorsan zárkóznak fel (ekkor viszont a status quót veszélyeztetik előretörésükkel).
A baloldali pártok kormányzati térnyerése azt is jelenti, hogy a status quo megbontását célzó kezdeményezések – így az Agenda 2000 – támogatottsága csökken. Tony Blair ellenpéldája az egyetlen: a német kormány adóreformterve máris tőkemenekítést váltott ki. Az olasz társadalmat keményen átalakítani próbáló Prodi professzor hazájában megbukott, D’Alema kormánya nem vezet be újabb reformokat. És Jospin valószínűleg sose került volna kormányra elődje, Juppé népszerűtlen, bár szükséges reformjai nélkül.
Ha a status quo megbontását az EU tagállamokon belül a vívmányok lebontásával azonosítják, nem meglepő, hogy integrációs szinten is ugyanennek lehetünk szemtanúi. Ezt tárgyaltuk föntebb a finanszírozás, az agrárpolitika és a területfejlesztés, valamint a döntéshozatali rend metszetében.
Félreértések
Ebben a közegben a reformok elvileg talán szükségesek, de – a bennlévők szempontjából – semmiképp se sürgetők. A mérlegelés, a fontolgatás, a tervezetek szembesítése és cizellálása évekig is eltarthat. A csatlakozási tárgyalás Spanyolország esetében hét évig tartott, a ratifikálás 15 országban legalább két évet vesz igénybe. Az évtizedes csúszás bekövetkeztéhez nem kell különösebben rémüldözésre hajlamosnak lenni vagy túlzott képzelőerővel rendelkezni. Ebből a helyben topogásból csak külső sokkok – például kommunista orosz elnök megválasztása vagy a balkáni konfliktus kiterjedése – lendíthetik ki az EU-t. A lehetőségek között persze ez is ott van.
Nem kívánunk semmi rosszat senkinek. A tény azonban tény: napi kereskedelmi méricskélés alapján, távlatos, stratégiai elköteleződés nélkül, a holnaptól másként lesz vállalása nélkül soha semmi nem történt az EU-ban. Jelenleg nincs nyoma hasonló elköteleződésnek: ehelyett udvariaskodásnak lehetünk szem- és fültanúi, amely jobb esetben rossz lelkiismeretű magyarázkodásokkal egészül ki. A helyzetet súlyosbítja, ha vezető államférfiak olyan kijelentéseket tesznek, mintha nem lennének tisztában a kettő közötti különbséggel, s győzelmi tort ülnek egy félnapos udvariassági látogatás után.
Az is a helyzet félreértésére utal, ha az EU által az amszterdami szerződésbe foglalt acquis-t a tagjelölt önkényesen átértelmezi (ránk nem vonatkozik Schengen, ránk nem érvényes Maastricht). Minél többször hallja az amúgy sem elköteleződött partner azt, hogy – a követelmények teljesültével – nincs más választása, köteles minket magához ölelni, annál szorgalmasabban sorolja majd a kifogásokat, az agrárszféra fölkészületlenségétől a roma népesség helyzetén át a szennyvizek állapotáig (l. Európai dialógus, 1999/2. sz.).
Nem egyszerűen stíluskérdésről van szó. A gyors és feltétlen bővítés szorgalmazása – az eddigi csatlakozásokat monografikusan áttekintő Preston (Preston 1997) szerint – gyanút kelt a bennlévőkben. A spanyol és az angol esetet hozza fel példaként arra, hogy még a tagság megszerzése után kőkemény egoista politikát folytató országok is engedékenyeknek mutatkoztak a tagfelvételi tárgyalások során. Vagyis az integrációs érettség mindkét félnek érdeke: a belépőnek például azért, hogy az EU-szabályok lefordításán túl a maga hasznára tudja fordítani ezek működését. Ez tartalmi, önként vállalt illeszkedést, nem puszta feladatkipipálást követel meg, miként ezt az EU által 1998 novemberében rólunk készített országvélemény is hangsúlyozza. Ebből a szempontból a magyar fél által összeállított, egyre hosszabb és egyre részletesebb kivételi lista nem sok jót ígér.
A rendszerváltozás eredménytelensége, lelassulása vagy elakadása természetszerűleg rossz hír az uniós érettség szempontjából. Meglepő módon a rendszerváltozás sikere is teremt integrációs akadályokat, amint azt épp az élenjáró közép-európai országok esetében tapasztalhatjuk.
A sikeres rendszerváltás magas növekedési ütemet és erőteljesen bővülő kivitelt eredményezett. Ezt csak a munkahelyvédelemre összpontosító, szűk látókörű, meghaladott szemléletmód tekint veszélyforrásnak (bár elterjedtsége miatt ezt sem lehet figyelmen kívül hagyni). De a rendszerátalakulás nem pusztán gazdasági, hanem politikai folyamat is: a demokrácia – és ezen belül az érdekképviselet és az önszerveződés – megerősödését vonja maga után. Ez pedig egy sor olyan érdek megjelenítését is lehetővé tette, amely szemben áll a hosszú távú, integrációs és modernizációs érdekekkel. Szembetűnő, ahogy a mezőgazdasági érdekképviselet el tudta érni, hogy az agrártámogatások fönnmaradjanak az 1997-től 2002-ig terjedő időszakban, noha ezeket a hatékonysági, környezetvédelmi és versenyképességi alapon aligha lehet indokolni, sőt a WTO-egyezmény kifejezetten tiltja őket. Történt ez akkor, amikor az agrártámogatások körül, különösen a kivitelhez kötődők körül évről évre botrányok robbannak ki.
Jelentős ipari csoportok kemény ellenállást tanúsítanak a szigorúbb környezetvédelmi előírások bevezetésével szemben (pl. az Ikarus), holott ezek életbe léptetése a magyar lakosság túlnyomó többségének is érdekében állna. Az pedig már viccszámba megy, hogy a PM méltányolja a túlnyomó részt külföldi tulajdonban lévő biztosítási szakma kérelmét a piacnyitás elodázására (Világgazdaság, 1999. március 5.), hiszen a protekcionizmus nemzeti ideológia. De melyik nemzet védi itt melyik nemzet biztosítási ügynökeit, és miért? Nyilvánvalóan lobbyérdeket szolgál az a koncepció is, amely kivoná a magyar–kazah (!) kereskedelmet az EU közös kereskedelempolitikájának hatálya alól.
Hasonló példákat a többi első körös országból is lehet említeni. Észtországban például külföldiek semmilyen ingatlantulajdonnal nem rendelkezhetnek, ami ugyan „csak” az oroszok ellen irányul, de egyáltalán nem EU-konform. A lengyel szénbányászati támogatások miatt az angol termelők fordultak az EU-Bizottsághoz, míg a lengyel agrártermelők az EU szubvencionálási gyakorlata áldozatainak láttatják magukat.
Érdekek nem csak a gazdasági szférában fogalmazódnak meg. Nyilvánvaló, hogy a határon túli magyarsággal való kapcsolattartás zavartalanságához érdek fűződik, de ez az érdek konfliktusban van a schengeni egyezménnyel, amely előírja, hogy az unió külső határait megbízhatóan kell őrizni, különösen azoknak a tagállamoknak a külső határait, amelyek olyan patologikus jelenségekben bővelkedő országokkal szomszédosak, mint Szerbia-Montenegró vagy Ukrajna. A kettős állampolgárság gondolatának fölvetése ezt a dilemmát igyekezett feloldani – rosszul (Németh 1999). Akkor is rosszul, ha egy gyökeresen különböző probléma kapcsán a német kormány is eljátszott a kettős állampolgárság gondolatával.
Mivel az EU-n belül a jogi és belügyi együttműködés az uniós állampolgárság irányába hat, sőt Schengen a gyakorlatban formális meghirdetés nélkül is ezt jelenti, nem helyénvaló a kettős állampolgárság felvetése, nem lehet ugyanis egyszerre törekedni a magyar állampolgárság kétirányú földrajzi kiterjesztésére. Úgy tűnik, a magyar–magyar csúcson ezt a kérdést megnyugtató módon válaszolták meg: kisebbségben maradtak a kezdeményezést sugalló radikális vezetők, a többség pedig kinyilvánította, hogy ez a kérdés nem időszerű. A megoldást – német és skandináv mintára – a határellenőrzés rugalmassága, a beléptetés kellő tapintattal és nagyvonalúsággal történő kezelése jelentheti majd. De ez a példa is jól mutatja, hogy az érdekek képviseletének formája is tanúskodhat egy tagjelölt ország uniós érettsége mellett vagy ellen, és így segítheti vagy hátráltathatja a csatlakozást.
Ez a kérdés már csak azért is fontos, mivel több meghatározó EU-tagállam, így Franciaország, Németország és Spanyolország többször kinyilvánította, hogy a keleti bővítést épp a schengeni határok keletebbre tolódása miatt tekintené vívmánynak. Az elemzések szerint a keleti bővítés gazdasági haszonélvezői Németország és Ausztria mellett Olaszország és kisebb részben a skandináv országok lesznek. Nyilvánvaló, hogy nem lehet következmények (megtorlás) nélkül nyíltan fittyet hányni a bővítésből nem profitáló tagok érdekeire. Ugyanezen okból a transzferigények maximálása elkerülhetetlenül kiváltja majd a jelenlegi fő haszonélvező mediterrán tagállamok ellenállását, amely akár a vétóig is elmehet. Ezért csak rendkívül körültekintő, tapintatos magatartás vezethet célra, a már bennlévők rossz példájának követése nem.
Hiába tudják remekül megmagyarázni a politológusok, hogy a rövid távú gazdasági és nem gazdasági részérdekek artikulációja csupán azt mutatja, hogy az átalakuló országokban is terjednek az EU-országokra jellemző normális állapotok, szomorú prognózist von maga után, ha ez valóban bekövetkezik. Két merev álláspont, két kizárólagosságra törő szándék kellőképp kialakult és bejáratott érdekegyeztető mechanizmus híján csak az ütközések szaporodásához vezet. Mivel jelenleg – és teljes jogú taggá válásunkig – az EU meglévő rendszerének átvétele a feladat, nem pedig annak minősítése, az idő előtt hangoztatott reformötletek, a klubba lépést megelőzően elhangzó minősítések csak elidegenítőleg hathatnak.
Ami számít
Az európai elkötelezettséget a valutaunióvá vált EU-ban nem az ilyen szellemű ünnepélyes nyilatkozatok számán, nem is a történelmi érdemeken, még csak nem is a kulturális teljesítményen mérik. Egyértelműnek tűnik, hogy tárgyalási pozíciónk reális figyelembevétele mellett (mi akarunk az EU-ba lépni, nem ők belénk) elsősorban a fiskális politika és az inflációcsökkentés az a két teljesítménymutató, amelyen az ország EU felé haladásának sikerét mérik. Mivel Magyarország épp e két területen mutatott fel meglehetősen gyenge eredményeket, nincs okunk önelégültségre. A kilencvenes években az államháztartás hiányának még az előirányzata sem közelíti meg a maastrichti szerződésben előírt 3 százalékot, pedig ez nem önkényes szám, hanem az alacsony infláció mellett fenntarthatóan finanszírozható növekedés egyfajta hüvelykujjszabályának mondható. Ezért megfontolandó az a javaslat (Branson–Braga de Macedo–von Hagen 1998), hogy a kormányzat vállaljon fel egy többéves államháztartási konvergenciaprogramot, egy inflációs célkitűzést és egy árfolyam-mechanizmushoz illeszkedő előcsatlakozási stratégiát. Ily módon könnyebben állhatna ellen a napi küzdelmekből adódó nyomásoknak, fazont adhatna a gazdaságpolitikának, sorvezetőt az egyedi ügyek ezreiben fuldokló államigazgatási gyakorlatnak. Ennek révén el lehetne kerülni, hogy egyes részterületeken az összfolyamatba nem illő vagy azzal épp ellentétes intézkedéscsomagokat vezessenek be, a „reform” címkét ragasztva rájuk.
Magyarországon az előzetes elköteleződés 1995 óta jó eredményekhez vezetett az árfolyam-politikában, nagymértékben növelve a jegybank szavahihetőségét és a monetáris politika hatását. Nincs okunk kételkedni abban, hogy ez az államháztartás-politikában ne így lenne, ezért az elköteleződés igencsak hasznos lenne ezen a területen is.
Egy többéves fiskális konvergenciaprogram kialakítása és meghirdetése már csak azért is fontos, mert a jobbközép erők egyrészt a növekedésgerjesztést, másrészt az átalakulás veszteseinek kárpótlását tűzték ki célul. Az idén már érezhető feszültség alakult ki a bérmérsékletet sürgető és jórészt ki is kényszerítő pénzügyminisztériumi gyakorlat és a fejlesztési és jóléti igényeket megfogalmazó tárcák, pártpolitikusok és érdekképviselők koalíciója között. Ha nem tekintjük a pénzügyminisztert a hatalmi berendezkedés sarokpontjának – mert az elmúlt évtizedben a pénzügyminiszterek inkább fogyóeszközök voltak -, akkor irányítástechnikai és politikai értelme is lehet a több évre előre szóló kormányzati elköteleződésnek, a számszerű előirányzatok vállalásának.
Ezzel a megközelítési móddal szemben a szakirodalomban megfogalmazódott (Andreff 1998) a nominális és a reálkonvergencia közti ellentét, sőt antinómia tézise. Eszerint a reál-felzárkózás a déli országokban is csak addig tartott, ameddig nem fogadták el a maastrichti szerződésben lefektetett nominális uniós előírásokat a pénzügyekről. Ez a tézis a fiskális konvergenciát fölösleges és káros kényszerzubbonynak tartja.
Többféle elméleti érvet és jelentős elméleti irodalmat lehet ezzel a felfogással szembeszegezni. A tapasztalat azt mutatja, hogy minél magasabb gazdasági fejlettségi szintet ér el egy felzárkózó ország, annál kevésbé tud külső, saját endogén fejlődési forrásain túlmutató tényezők mozgósításával növekedni, ahogy ezt a Solow-féle növekedési modell prognosztizálja is. Spanyolország például épp a hetvenes évekre jutott túl egy ilyen szakaszon, és a nyolcvanas években még profitált a piacnyitás nyújtotta előnyökből. A kilencvenes évekre pedig épp azért közelítette meg növekedési üteme az EU magját alkotó országokét, mert gazdasága integrálódott az EU-ba, és felzárkózása sikeres volt.
De érdemes felidézni azt az ökonometriai elemzést is (Ghos–Phillips 1998), amely több tucat ország több évtizedes fejlődését tekintette át. Ez a tanulmány kimutatta, hogy nemcsak a hiperinfláció, hanem a mérsékelt, két számjegyű infláció is kimondottan káros egy ország hosszú távú növekedése szempontjából. Noha igaz, hogy az egy számjegyű sávon belül az árstabilitás már nem közvetlenül növekedésösztönző, sok más gazdasági és társadalmi érv szól amellett, hogy elérése az unión kívül is kívánatos. Emellett abból a tényből, hogy az EU valutaunióként működik, egyenesen következik: az új tagoknak belépésükkor hitelt érdemlő kötelezettséget kell vállalniuk arra, hogy az árstabilitás tekintetében is belátható időn belül teljesítik az EU-szintet. Ezt annál inkább elvárják, mert a valutaunió nem visszafordítható, kizárási mechanizmus nincs, és annak a tagállamnak, amely kellő érettség nélkül, pusztán presztízsokokból lép be, súlyos gazdasági következményekkel kell számolnia. Épp ezért a kilencvenes években a dél-európai tagállamok is drasztikus, radikális átalakítással felérő lépések sorát tették meg, hogy kvalifikálják magukat a valutauniós tagságra.
Magyarország eddig még nem teljesítette ezt a szintet: a jegybanki függetlenség, a monetáris politika és az árfolyam-politika területén egyaránt jelentős további lépésekre van szükség ahhoz, hogy unióérettségünk több legyen, mint retorika (Horváth–Szapáry 1999). Önmagukban ezek a lépések nem is lesznek elégségesek, a gazdaságpolitika másik fő ágának, az államháztartási politikának is ugyanebbe az irányba kell húznia. Épp az orosz válság – meg a brazil – bizonyította be a kételkedőknek, hogy a tőkepiacok ellenőrzésének kitett országokban csak a fiskális és a monetáris politika egyirányú mozgása eredményezhet stabil pénzt.
Az államháztartási politika tekintetében egyáltalán nincs okunk megnyugvásra. Egyfelől Magyarország deficitszámai nem közelednek a 3 százalék felé, még a konszolidáció szempontjából kedvező, gyors növekedésű években sem. Másfelől a jobbközép kormány megalakulásával lekerültek a napirendről azok az átalakítási tervezetek, amelyek a nyugellátás, az egészségügy és az oktatás piacosítása révén kíséreltek volna meg tartósan finanszírozható megoldásokat találni. Az önkormányzati és területi reform is főképp aszerint alakul, hogy mire lehet az EU-alapokból pénzhez jutni, nem pedig az önmagában vett hosszú távú finanszírozhatóság szempontjainak figyelembevételével.
Ebben a cikkben nem foglalkozhatok azokkal a kérdésekkel, amelyek e nagy részterületek reformjával kapcsolatban felmerülnek. Ismereteim szerint már az 1997–98-as időszakban sem készültek átfogó új tervek, a kormányváltozás utáni időszakot pedig a megtett reformlépések kiiktatása jellemzi. A magánnyugdíjpénztárakba történő befizetések korlátozása, az életbiztosítások és a nyugdíjbiztosítás adókedvezményének tervbe vett megszüntetése, az egészségügyi reform kimondottan piackorlátozó elvei (Népszava, 1999. március 2.) együttesen nem azt ígérik, hogy automatizmusok alakulnak majd ki, és ezeknek az automatizmusoknak a hatására a részterületi reformok olyan összfolyamatba torkollanak, amelyek majd megalapozzák a kormányzat által megígért jelentős kiadáscsökkentést és járulékmérséklést.
Ez a helyzet már önmagában véve indokolja azt a javaslatot, amely fordítva, a makrogazdasági pálya és az EU-érettség indokolta államháztartási számok kimunkálásával, azok fiskális konvergenciaprogramba rendezésével indítana, s ebből vezetné le a részterületi reformok finanszírozási kereteit, anélkül hogy az egyes szakmák belső kérdéseit a József nádor téren kívánná eldönteni a hajléktalanszállóktól az oktató/hallgató arányig terjedő körben.
Nem kell szépség, nem kell ész
E közel sem teljes körkép fölvázolása után már könnyen meg lehet válaszolni a címben föltett kérdést. Az unióból történő kimaradáshoz – az egykori kuplé szavai szerint – nem kell szépség, nem kell ész. Az magától is megtörténhet. Azáltal, hogy Németország kiszállt az agárreformtervek támogatóinak sorából, bekövetkezett az, amit a szakértők a legrosszabb változatnak tartottak (Smith 1999): a kiadási plafon meghatározásával – rögzítésével – a finanszírozási eljárások áttekinthetetlen gyakorlata továbbra is fönnmarad. Így pedig a keleti bővítés nem is finanszírozható. A tagállamok között a finanszírozási elvek és a működési gyakorlat kérdésében oly mélyreható nézetkülönbségek maradtak fenn, hogy a Wall Street Journal (1999. március 8-i vezércikkében) a süketek párbeszédének minősítette a vitát, és ebben a helyzetben a keleti bővítés aligha elképzelhető. A technikailag és a politikailag lehetséges elvált egymástól.
Ez a helyzet azt a téves üzenetet közvetítheti az első körös országok döntéshozóinak, hogy a transzferközpontú egoizmus a célravezető játékmodor, az öncélú keménykedés kelt tiszteletet. Ráadásul a mezőgazdasági és a strukturális alapok tekintetében (persze a kohéziós alapoknál is) a politikai befolyásolás, a hangos siránkozás, nem pedig az átlátható és elvszerű, a közhasznúság és az externalitás elveit számon kérő elemi gazdasági ésszerűség tűnik majd követendő elvnek. Ha ez bekövetkezik, semmi mást nem kell tennünk ahhoz, hogy még egy évtizedig kívül maradjunk, mint az „élenjáró” uniós gyakorlatot majmolni.
Lefutott játszmák persze nincsenek. Az unió eddig is a trial and error – a hibákból tanulás – elve szerint működött, és kudarcot kudarcra halmozva haladt előre. És ha még emlékszünk Erich Honecker hírhedt jóslatára, mely szerint a berlini fal még száz évig fönnmarad (vélte 1987-ben), akkor nem adjuk meg magunkat egykönnyen annak az elemzői életérzésnek (vagy talán szakmai ártalomnak), amely „minden egyebet” – azaz mindent, amit egy adott modell nem vesz figyelembe – változatlannak föltételez.
Az EU technikailag kibővíthető, az ebben a cikkben megemlített összegek – persze a magánháztartás számára mellbevágó milliárdok – nem nagy súlyúak az EU-tagállamok gazdasági össztermékéhez viszonyítva. Így politikai kényszer – szükség – esetén lehet másféle döntéseket is hozni, mint amilyenek ma rajzolódnak ki a horizonton.
Másfelől az EU – a KGST-től eltérően – nem pusztán és még csak nem is elsősorban az állami bürokráciák játszmája. A jó – egyeseknek rossz – hír az, hogy a multik itt vannak, a bankszektortól a bevásárlóközpontokig. Továbbá az ország EU-hoz való illeszkedése a törvényalkotási programtól a külpolitikai vonalvezetésig sok területen megfigyelhető. Az ország kulturális, politikai, katonai, gazdasági, jogi, pénzügyi és intézményes integráltsága már ma is jóval meghaladja azt a szintet, amely Ausztria kivételével bármely nem alapító tagállamot belépése előtt jellemezte. Ez pedig azt jelenti, hogy az uniós csatlakozás és a rendszerváltás második szakasza ugyanannak az éremnek a két oldala: a modernizációé. Nem azért kell környezetbarát törvényeket elfogadni, jogállamiságot szavatoló rendőri és maffiaellenes törvényeket hozni vagy épp a pénzvilág politikai befolyásolását lehetetlenné tenni (és viszont), mert ezt valamilyen főbiztosság előírta, és közel a számunkra megszabott határidő. Ezeket a lépéseket önérdekből kell megtennünk, függetlenül attól, hogy az EU mikorra válik fogadókésszé. Minél meggyőzőbb ez a gyakorlat, paradox módon annál nagyobb lesz az EU fogadókészsége, amely – az Európai Dialógus idézett száma szerint – ma még Magyarországot tartja a tagságra leginkább esélyes jelöltnek.
S ha már a közkedveltté vált sportanalógiáknál maradunk: a befutó, a meccs győztese mindig az, aki az utolsó játékszakaszban is tud valami újat, meggyőzőt felmutatni. Vagyis: aki nem azt játssza, amit a többiek. Mert végül is az EU-ból ki lehet ugyan maradni, de ma még semmiképp sem muszáj.
A cikk alapjául az EACES (Európai Gazdaság-összehasonlító Társaság) Milyen ütemben bővíthető az EU című konferenciájára benyújtott plenáris előadás szolgál; Centre Panthéon, Sorbonne, 1999. március 22–23.
Irodalom
Andreff, W. (1998): Nominal and real convergence: at what speed? In. van Brabant, J. M. szerk: The European Union, the Transition Economies and the Remaking of Europe. Boulder, Col, Rowman and Littlefield, 6. fejezet.
Balázs Péter (1996): Az Európai Unió külkapcsolatai és Magyarország. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 483. o.
Breuss, F. (1998): Az EU keleti kibővülésének költsége és haszna. Statisztikai Szemle, 76. évf., 9. szám, 704–726. o.
Csaba László (1998): Amszterdam után – bővülés előtt. Magyar uniós esélyek az IGC után. Jogtudományi Közlöny, 52. évf., 1. szám, 1–13. o.
Feltgen, Th. (1998): Veränderte Machtverteilung im Ministerrat nach der EU-Erweiterung. Wirtschaftsdienst, 78. évf., 6. szám, 371–376. o.
Ghosh, A.–Phillips, S. (1998). Warning: inflation may be harmful to your growth. IMF Staff Papers, 45. évf., 4. szám, 672–710. o.
Hagen, J. V.–Branson, W.–Braga de Macedo, J. (1998): Macroeconomic policy and institutions during the transition to European Union membership. Cambridge, Mass, NBER Working Paper, 6555. sz., május, 26. o.
Horváth Ágnes–Szapáry György (1999): Az Európai Gazdasági és Monetáris Unió, I–II. rész. Külgazdaság, 43. évf., 2. szám, 27–46. o. és 3. szám
Nagy András (1999): A dél-európai országok európai integrációja és annak tanulságai, I–II. rész. Közgazdasági Szemle, 45. évf., 2. szám, 176–193. o. és 3. szám.
Neukirch, R. (1998): Pragmatismus statt Visionen. Handelsblatt, december 2.
Neumann, M. (1999): Reform der Finanzierung der EG. Wirtschaftsdienst, 79. évf., 2. szám, 71–75. o.
Németh Zsolt (1999): Schengen kihívásai. Napi Magyarország, január 13.
Nicolaides, Ph. (1999): The economics of eastern enlargement. Intereconomics, 34. évf., 1. szám, 3–9. o.
Palánkai Tibor (1997): Az európai integráció mérésének néhány elméleti és módszertani problémája. Jogtudományi Közlöny, 51. évf., 2. szám, 1–11. o.
Preston, Ch. (1997): Enlargement and Integration in the European Union. Cambridge és New York, Cambridge Uni. Press, 272 o.
Smith, M. (1999): Germany’s change of heart on CAP reform leaves Brussels baffled. The Financial Times, március 9.
Szücs Tamás (1998): Az EU kül- és biztonságpolitikája. Európai Tükör, 3. évf., 5. szám, 39–60. o.
Wagener, H. J.–Fritz, H. szerk (1998): Im Osten was Neues. Bonn, Dietz Verlag für die Stiftung Entwicklung und Frieden, 368 o.
- Euróra [6]