Andrew Stroehlein

Nyomtatóbarát változat

Bár az Európai Unióba belépni kívánó országokal elvileg elkezdődtek a tárgyalások tavaly novemberben, nem sok jele van annak, hogy a tagállamok bármelyike is jelentős erőfeszítéseket tenne a bővítés érdekében. Csehországban a politika mintha nem venné eléggé komolyan a bővítés körül sűrűsödő bonyodalmakat, és szinte semmit sem tesznek a feszültség oldása érdekében. Ráadásul az a körülmény, hogy az unió még csak hozzávetőlegesen sem képes meghatározni a bővítés dátumát, csak növeli a politikai bizonytalanságot az egész kontinensen. Itt lenne az ideje, hogy mindkét részről megpróbálják kijelölni a belépés lehetséges időpontját, és a tárgyalások végre világos menetrend alapján kezdődjenek el.

A belépés tétje a felek számára nem ugyanaz. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy egy angolul beszélő információfogyasztó polgár számára a Cseh Köztársaság vagy Lengyelország voltaképpen alig több, mint a VHK-klub két átlagosan szürke és érdektelen tagja. Vagyis csak akkor hall róluk, ha Választás, Halál vagy Katasztrófa szerepel a híradásokban. Tegyük hozzá, akkor sem mindig.

Tavaly november elején azonban néhány fontos fejlemény megtörte ezt az információs karantént. Az érintett tagjelöltek viszont ebben nem sok örömüket lelték. Először az keltett némi feltűnést, hogy az Európai Bizottság pusztító hurrikánnal felérő jelentést tett közzé Csehország felkészületlenségéről. Majd az idei ősz Tony Blairje, az új német kancellár, Gerhard Schröder ejtett el néhány kiábrándító megjegyzést varsói látogatása alkalmával. Ezek a hírek még azokhoz is eljutottak, legalább néhány sor erejéig, akiket Közép- és Kelet-Európa ügyei amúgy nemigen hoznak lázba. A közép-amerikai árvizekről szóló tudósítások azonban még a nyugati sajtó eme tétova és felszínes figyelmét is hamarosan elterelték. Mindenesetre a fenti két történés együttes hatása sajnos nem volt jelentéktelen, és sokat elárult arról, hogyan is viszonyulnak odabent a bővítéshez. Annyi még a legnagyobb jóindulattal is bízvást megállapítható, hogy az unió bővítésének folyamata továbbra is a bizonytalan jövő homályába vész.

Elégedetlenség Brüsszelben

A továbbiakban összpontosítsunk a Csehországot érintő problémákra. Mindenekelőtt arra a bizonyos jelentésre, amelyet az Európai Bizottság tavaly november 4-én tett közzé. A jelentés valójában figyelmeztetés Csehországnak, amely más tagjelöltekhez képest is messze elmaradt a belépéshez szükséges jogharmonizáció terén. A jelentés három fő területet emel ki. Súlyos problémák vannak a cseh igazságszolgáltatással. A bírák képzését például nem vizsgálták felül és nem alakították át 1989 óta. A szakképzett munkaerő hiánya teljesen aláássa a közigazgatást és a törvények érvényesítését. A legnagyobb gond éppen a korrupció és a pénzmosás elleni küzdelemre hivatott állami szerveknél tapasztalható. A bizottság felhívja a figyelmet arra, hogy felkészült hivatalnokok hiányában a közösségi jog (acquis communitaire) átvétele és hatékony alkalmazása jelenleg teljesen elképzelhetetlen. Végezetül Brüsszelben igen nagy súllyal esik a latba a romakérdés, illetve a roma kisebbséggel kapcsolatos állami politika hiányossága. A jelentés megállapítja, hogy továbbra sem szűnt meg a diszkrimináció, és a roma lakosság elleni rasszista támadások sem ritkulnak. A diszkrimináció és a faji gyűlölködés elleni állami fellépés teljesen hatástalan. Az állampolgársági törvényt a brüsszeli eurokraták elfogadhatatlannak tartják, mivel az továbbra sem biztosít állampolgárságot a Csehországban élők jelentős része, többségükben cigány kisebbséghez tartozók számára, akikkel szemben a törvény nyíltan diszkriminatív.

Noha a jelenést simulékonyan diplomatikus és udvarias euronyelvbe beszélve csomagolták, az éles bírálat emlékeztet arra a „makarenkói” pofonra, amelyet Brüsszel néhány hónappal korábban kevert le a másik tagjelöltnek, Lengyelországnak. Az üzenet mindazonáltal félreérthetetlen: ha ezek az országok csatlakozni akarnak, akkor ideje összekapniuk magukat, és komolyan venniük az unió elvárásait.

A prágai balfácánok

Nos éppen ez az, ami most Prágában láthatólag nem nagyon jön össze: vagyis hogy összekapják magukat, és összehangolt terv szerint elkezdjék a felkészülés aprómunkáját. Tavaly három kormány váltotta egymást, köztük egy fél évig regnáló, mindenféle demokratikus felhatalmazás nélkül botladozó ügyvezető kabinet. A politikusok vég nélküli és időrabló személyes torzsalkodásai láttán a megfigyelőnek az a benyomása, hogy egy banánköztársaságban -tévelyeg, ahogyan ezt Václav Havel köztársági elnök a minap szóvá is tette.

A Prágában tevékenykedő diplomáciai testület képviselőinek tapasztalatait és véleményét ismerve nem meglepő, hogy az említett jelentés olyan keményen fogalmaz. Az egyik tagország diplomatája például nemrég arról számolt be, hogy kormánya felajánlotta: ingyen vállalja cseh köztisztviselők képzését, hogy ezzel gyorsítsák föl a felkészülésüket az EU-jogszabályok majdani alkalmazására. Az ajánlat bizonyos magas rangú és több évtizedes tapasztalattal bíró EU-szakemberek közreműködését helyezte kilátásba. A cseh felelős szervek azonban elutasították ezt a gesztust, mivel nem tartalmazott utalást külön pénzadományra is. A tudás és a szakirányú ismeretek átadására vonatkozó ajánlatok, ha nem jár velük készpénz, kevés figyelmet keltenek a cseh minisztériumokban.

Nem valami kecsegtetők egy másik eurodiplomata tapasztalatai sem a Cseh Mezőgazdasági Minisztériumról. „Csak egy ember van abban a minisztériumban, akinek legalább halovány sejtése van arról, miben is áll a közös mezőgazdasági politika. Amikor Brüsszelből meghívást kap a minisztérium, hogy küldjön továbbképzésre egy munkatársat, minden alkalommal ugyanez a derék kolléga utazik. Néha akkor is valami brüsszeli szemináriumi szobában ücsörög, amikor éppen delegáció érkezik Prágába, hogy az agrárügyekről cseréljen eszmét. Ilyenkor a minisztériumban széttárják a kezüket: sajnáljuk, de az EU-ügyekben járatos szakértőnk éppen nincs a városban. A delegáció tagjai hiába próbálnak szóba elegyedni az asszisztensével, neki fogalma sincs semmiről, így az egész út kidobott idő és pénz. Azt pedig a jóisten ne adja, hogy ez a kiváló férfiú netán autóbalesetet szenvedjen, mert az évekre visszavetheti a csatlakozási tárgyalásokat.”

A szomorú helyzet az, hogy ezek nem elszigetelt esetek. A csatlakozási előkészületek és tárgyalások körül sürgölődő nyugati diplomaták közszájon forgó anekdotái hasonló élményekről tanúskodnak. Az utóbbi néhány évben Prágának sikerült kivívnia az „élenjáró eurológós” minősítést a nemzetközi diplomáciai közvéleményben, és ma ott tartunk, hogy a csatlakozásra való felkészülésben az egykori kedvenc Csehország az általános megítélés szerint messze leszakadt a két mai üdvöskéhez, Magyarországhoz és Észtországhoz képest.

Szamár a végállomáson

A lehangoló jelentéssel kapcsolatos első reakciók nem kevésbé lehangolók: ahelyett hogy a jelentést és a beleszőtt, nem is burkolt figyelmeztetést komolyan vennék, az érintettek, a politikusok, a pártok és a kormányzat heves taglejtésekkel mutogatnak egymásra. Sokan pedig úgy vélik, hogy a jelentés eltúlozza a problémákat. Nagyjából ugyanők azt is állítják, hogy Csehország még mindig megelőzi a többi reményteljes aspiránst. Ki tudja, talán Törökországra gondolnak. Akárhogy is van, az igazságügyi reform, a közigazgatás reformja, illetve a széles népi körökben utált roma közösség ügyeinek megoldása egyik nagy politikai párt napirendjén sem foglal el előkelő helyet manapság, a szenátusi és helyhatósági választásokra készülődőben. Természetesen mindezek az ügyek a választóközönség körében sem szerepelnek a legfontosabb megoldandó kérdések között. Ugyanakkor ez a választóközönség szinte egységesen és türelmetlenül sürgeti és várja a belépést az unióba. A legutóbbi felmérések szerint a választók háromnegyede óhajtja a csatlakozást, méghozzá olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. De az egyszeri szavazót nem kell, hogy izgassák a csatlakozás részletkérdései. Mostanáig, vagyis az Európai Bizottság jelentésének közzétételéig a közvélemény úgy vélte, hogy választott képviselői képesek megtalálni azokat a szakembereket, akik olajozottan lebonyolítják az egész folyamatot. Most pedig azt kellett látniuk, hogy azok, akiket bizalmukkal tüntettek ki, befuccsoltak. Ennek a felismerésnek pedig megjósolhatatlanok a politikai következményei.

Lengyelország kiábrándító vendége

Az még önmagában nem lenne tragikus, ha pusztán arról lenne szó, hogy a cseh politikusok és kormányszervek gyengélkednek. Az előbb vázolt helyzetképnek egy másik, egyidejű esemény, a német kancellár lengyelországi látogatása adott sötétebb árnyalatot. Schröder mondanivalója, amely hidegzuhanyként érhette az oktalanul bizakodó közép- és kelet-európai közvéleményt, ugyanis rávilágított az európai integráció nyomorúságos állapotára. A kancellár szavai nem hagytak kétséget afelől, hogy az új német álláspont szerint megtörténhet, hogy az EU még jó ideig csak 15 tagállamot fog számlálni. „Elődömmel ellentétben – mondta Schröder – bennem nincs meg a képzelőerő ahhoz, hogy bármely időpontot megnevezzek.” Szinte hallani lehetett a lengyel keblekből felszakadó panaszos sóhajt.

1995-ben Helmut Kohl még 2000-et jelölte meg, mint Lengyelország csatlakozásának alkalmas időpontját. Igaz, később ő is visszakozott, és a – legalábbis számunkra – várva várt eseményt néhány évvel későbbre helyezte kilátásba. Schröder baljós nem-jóslata azt üzeni a lengyeleknek és térségbeli sorstársaiknak, hogy az integráció újabb, ezúttal már kiszámíthatatlanul hosszú késést szenvedhet, és Európa ismét pórul járó hátsó udvara arra ítéltetik, hogy tovább libikókázzon a (viszonylag) civilizált és virágzó Európa és az összeomló rémületes óriás, Oroszország között.

A dátum meghatározásának elmaradása nem csak a közép- és kelet-európai ország megviselt lakosai számára lesújtó hír. Magában az unióban is bizonytalanságot szül, ráadásul az uniós csatlakozást pártoló, ámde szánalmasan szerencsétlenkedő és inkompetens cseh és lengyel politikusoknak most már van mire hivatkozniuk, amiért képtelenek a csatlakozást érdemben előmozdítani. „Ugyan minek strapálnánk és gyötörnénk benneteket ezzel az egész jogharmonizációval, a reformokkal meg a költségvetési megszorításokkal – mondogatja nem egy közülük máris –, ha azok ott Brüsszelben még azt sem tudják eldönteni, vajon kellünk-e nekik egyáltalán.” Ez a kitekert logika, mintegy felmentést adva a reformok elmaradásáért, Csehországban máris megjelent a politika felázott porondján, és könnyen elvezethet nem pusztán az EU-, hanem általában a Nyugat-ellenes radikalizmus térhódításához.

Mivel az EU képtelen volt dűlőre jutni az bővítés ügyében, cserébe sokéves huzavona után végül gyorsított NATO-csatlakozást ajánlott a régió három országának. (De nem ötnek, ahogy az eredetileg ígérték: Szlovénia és Észtország hoppon maradt. Hogy Romániát, amelynek meg sem ígérték, ne is említsük.) A NATO-csatlakozás azonban nem helyettesíti az uniós csatlakozást, és nem is egyenértékű azzal. A belépés az Európai Unióba hatalmas gazdasági előnyökkel jár, hiszen megnyílnak a piacok, és nem utolsósorban a fejlesztési alapok. Az pedig nehezen tagadható, hogy a térség politikai stabilitásának legfőbb garanciája hosszú távon az általános jólét növekedése. Az újdonsült NATO-tagság ezzel szemben csak növekvő katonai kiadásokkal ajándékozza meg a helybélieket, ez pedig magasabb adókat vagy romló közszolgáltatásokat jelent. Csupa olyasmit, amiből már így is elegük van.

Várószoba, illúziók nélkül

Európa boldogabbik fertályán a bővítés kérdésében elbizonytalanodó politikusok a szavazóikra hivatkoznak. Tény, hogy a gazdasági visszaesés nemcsak az ismert euroszkeptikusokban kelt félelmet, hanem azokat is óvatosságra készteti, akik eddig a bővítés elkötelezett hívei voltak. A magas munkanélküliség aggasztja a szakszervezeteket és a balközép kormányokat, akiknek rémálmaiban megjelent a Keletről áradó olcsó munkaerő képzete. Hiába a megannyi elemzés és tanulmány, amely kimutatja, hogy ezek a félelmek enyhén szólva túlzottak, ezzel a vízióval ma könnyű szavazókat toborozni.

Ezek a félelmek azokban az országokban a legerősebbek, amelyek a „határzónába” esnek, azaz Németországban és Ausztriában. Ausztriában a növekvő munkanélküliségről szóló politikai disputát már sikerült finom megoldással az integrációs vitával összefüggésbe hozni. Az új német kancellár véleményét pedig már ismerjük. Viszont félő, hogy a közvélemény türelme Közép- és Kelet-Európában sem fog örökké tartani: a hiábavalónak vélt áldozatok miatti csalódás és a kilátástalan várakozás emitt is a radikális pártok karámjába terelheti a szavazókat. És az sem Keleten, sem Nyugaton nem lesz jó.

(Fordította Mink András)

• Euróra