„Azt hiszem, mindannyian olyan civilizált országban szeretnénk élni, amely kozmopolita módon megnyílik és óvatosan együttműködve betagozódik más nemzetek közé. Mindannyian olyan emberekkel szeretnénk egy országban élni, akik hozzászoktak, hogy tiszteletben tartsák a másik ember tulajdonságait, az egyes ember autonómiáját és a sokféleséget – a regionális, az etnikai és a vallási sokféleséget.”
Jürgen Habermas[1]
Feltehetően sokan vágynak ilyen civilizált országra, sőt kontinensre. Szeretnék, ha Európa olyan közös politikai világot, megkockáztatom, közös politikai nemzetet alkotna, amelyben az európaiak tiszteletben tartják egymás eltérő kulturális, nyelvi, etnikai és vallási sokféleségét. Európa a világtörténelem legellentmondásosabb földrésze. Hozzá kötődnek a nyugatinak nevezett kultúra csodái Platón filozófiájától Mozart zenéjéig, és az emberiség legnagyobb gaztettei a holocaustig és a gulágig. Európában születtek az emberiség legnagyobb, leghaladóbb eszméi, a demokrácia, az emberi jogok, a tolerancia fogalmai, sőt maga a haladás is. De Európában dúltak a legpusztítóbb háborúk is, a legkegyetlenebb népirtások.
Alábbi írásomban annak az Európának a megerősítése mellett szeretnék érvelni, amelyről Milan Kundera azt mondta: „A tolerancia képzeletbeli birodalma a modern Európával született, ez Európa igazi képe.” Ez az Európa egyelőre álom – teszi hozzá –, számtalanszor elárult álom, mégis csak erre alapozva hozhatjuk létre azt a politikai kontinenst, ahol alkotmányos módon megvalósíthatók Európa legjobb eszméi. Rengeteg szkepszis („europesszimizmus”, „euroszklerózis”) övezi ezt a szándékot, s ha Európa történetére vagy akár egyes mai jelenségeire tekintünk, van is okunk a szkepszisre. De ha a még előttünk álló jövőre gondolunk, akkor szabadjára engedhetjük fantáziánkat, és olyan Európa eszmei tervét vázolhatjuk föl, amelynek praktikus és pragmatikus megvalósítását érdemes elkezdeni, és ma kell elkezdeni.
Világ-belpolitika, világkormány nélkül
Jürgen Habermas a Die Zeitnak adott interjújában kiemeli, hogy napjainkban jelentősen csökkent a nemzeti államok és kormányok cselekvési lehetősége. Az állam ugyanis a mindinkább ellenőrizhetetlenebbé váló, országhatárokon átnyúló gazdaságot egyre kevésbé tudja saját adóforrásaként kezelni és az adóbevételeket hatékonyan felhasználni. Habermas szerint föl kell tenni a kérdést: van-e még szerepe Európában a komoly és hatékony nemzeti politikának, vagy új formákat kell keresnie, s egyáltalán: lehetséges-e demokratikusan legitimált politikai hatalom a nemzeti államon túl. Új könyvében (Die postnationale Konstellation – A posztnacionális konstelláció) sürgeti, hogy a szociális államot nemzetek fölötti szinten alkossák újra. Világkormány nélküli világ-belpolitikát kellene létrehozni, ám ehhez először egy politikailag cselekvőképes Európára lenne szükség.
Az első lépést már megtették, bevezették az eurót, ám számtalan kérdés megválaszolatlan maradt: mi az európai központi bank szerepe, hogyan hangolható össze a nemzetek gazdasági, költségvetési, adó- és szociálpolitikája. Európa gazdasági és népességi adatai (az USA lakosságának másfélszerese), kulturális, civilizatórikus, nyelvi különbségei szinte lehetetlenné teszik Európa gazdaságpolitikai értelemben vett „korporatív” egyesítését. A gazdaságpolitika és az újraelosztás csak akkor lesz hatékony, ha nem egyszerűen Brüsszelből irányítják, hanem ha azt az egyes régiók demokratikus úton megerősítik. Annak ellenére, hogy a nemzetállamok és nemzeti nyelvek még sokáig fönnmaradnak, újra meg újra előtérbe helyezik saját érdekeiket, a világgazdasági és politikai versenyfutás rákényszeríti Európát az egységesülésre, a közös és egységes akarat érvényesítésére. Közös és egységesített európai kül- és védelmi politikára van szükség. Eljött az ideje, hogy Európa végre határozottságot mutasson, ne csak egy kereskedelmi és fogyasztói klub benyomását keltse, hanem bizonyítsa, hogy ismeri értékeit, és ezen értékek körül kíván szerveződni.
„Az európai szövetségi állam, vagyis az európai alkotmány mellett voksolok” – írja Habermas a szerinte megvalósítandó politikai eszme kapcsán. – „Ugyanakkor az ilyen, egyelőre csak a rajzasztalon létező intézmények legfeljebb csak elindítani tudják azon folyamatokat, amelyek nélkül maguk is alépítmény nélkül maradnának. Egy közös politikai kultúrát nem lehet egyik napról a másikra előállítani, és nem is jön létre magától, a gazdasági összefüggések hatására. De akarhatunk európai alkotmányt és európai pártrendszert. A nemzeti határokon túlmutató egyesületek, kezdeményezések és polgári mozgalmak, az európai méretű polgári társadalom akkor fejlődhetne ki, ha sikerülne egy európai nyilvánosságot kialakítani. Ez érzékeny pont. De ennek egyáltalán nem kell a nyelvek sokfélesége miatt kudarcot vallania. Hiszen a skandináv országokban vagy Hollandiában az iskolarendszer gondoskodik a népesség kétnyelvűségéről. Miért kell az angolnak – mint a közös második/első nyelvnek – a nagy nemzetek nárcizmusa miatt kudarcot vallania?” (Kiemelés tőlem – B. J.) Nem kellene kudarcot vallania, és főként nem a kisebb népek önszeretete miatt: a kis népek egyedüli lehetősége a globalizáció világában a kettős kultúra, a kettős nyelv – egy első első nyelv, amelyet a konyhában és a költői felolvasásokon beszélnek, és egy második első nyelv, amelyen az adminisztrációt és a tudományos ügyeket intézik, ahogy ezt az említett országok már gyakorolják. Az Európai Egyesült Államoknak tehát két hivatalos nyelve lenne: a közös angol és egy helyi regionális nyelv.
Euróval a zsebben
Joschka Fischer, az Európa Tanács soros elnökeként működő külügyminiszter 1999. január 12-én a strassburgi Európai Parlament előtt tartott, Euróval a zsebben, keleti bővítéssel a szemhatáron című beszédében rendkívül határozottan fölvetette az „európai alkotmány” létrehozásának kérdését.[2] Hangsúlyozta, hogy Európa új valósága európai alkotmányt, közös akarattal létrehozott alaptörvényt követel. Az euró bevezetése – mondta –, elsősorban nem gazdasági, hanem politikai aktus volt. A közös pénz elősegíti, hogy Európa önálló entitásként és aktorként szerepeljen a világpolitika és világgazdaság színpadán: a pénzközösség olyan gazdasági és politikai következményekhez vezet, amelyek teljességgel átrendezik a jelenlegi intézményeket. Miért ne lehetne az EU elnökének arcot és súlyt adni azáltal, hogy a nép közvetlenül választja? Miért ne lehetne a parlamentet képviselőházzá, a minisztertanácsot szenátussá alakítani, az amerikai példa nyomán? Fischer az unió biztonsági érdekeiről beszélve elsőként a keleti bővítést emelte ki, ami hosszú távon a „jólét, béke és stabilitás garanciája”. Közép- és Kelet-Európa népei segítettek a kontinens megosztottságának felszámolásában, ezért joguk van az uniós tagságra. Ezt diktálják a geopolitikai realitások is. 1989–90-ben eldőlt már a bővítés kérdése, most már csak a hogyant és a mikort kell megtárgyalni. A közösség önmagát is erősíti, ha nyit kelet felé, ugyanakkor lehetségessé válna a közös európai kríziskezelés ebben a régióban is. A Die Zeit újságírója megjegyzi, hogy „ilyen eszméket eddig miniszterek és kormányfők legfeljebb a desszert és a digestív között súgtak egymás fülébe – pszt, ne olyan hangosan, a nép hallja. Beszédében Joschka Fischer szakított a szokássá vált áltapintattal. Az első lépést a másodiknak kell követnie, minden halogatás az elöregedett és túlterhelt intézményekkel való hazárdjáték lenne: az Európai Uniót „sikerre kárhoztatták”. A szerződések Európáját az alkotmány Európájává kell alakítani. Csak így lesz a fogyasztóból polgár és a technokratából demokrata. Az euró és Kelet-Európa kikényszeríti az alkotmányt. Az ötvenes években az európai közösség elérte a kitűzött célokat. Fischer szerint ez az európai integráció legnagyobb eredménye. De az integrációt tovább kell folytatni, méghozzá két fő okból: egyrészt mert a globalizáció korában még a legerősebb európai nemzetállamok sem tudnak a világpiaci és világpolitikai porondon saját erejükből érvényesülni, másrészt mert Európa számára a stabilitás exportja nemcsak történeti-morális feladat, hanem alapvető érdek is. A preventív krízismegelőzés mindig jobb, olcsóbb és főként emberibb, mint a kríziskezelés.
Maastricht és Amszterdam után még erőteljesebben vetődik fel az európai alkotmány kérdése. A közvetlen választások lehetőségeit ugyanúgy meg kell vizsgálni, mint a nemzeti parlamentek beleszólási jogának érvényesítését. Az egykori frankfurti baloldalból és alternatív mozgalomból származó külügyminiszternek ironikusan olvassa fejére a Die Zeit riportere: „Az európai lét végül is meghatározza az európai tudatot.”
Történelem nélkül élni
Joschka Fischer bizonyos amerikai minták átvételét javasolja. Az igazság persze az, hogy ezek a minták eredetileg európaiak. Elérkezett annak az ideje, hogy Európa visszafogadja saját eszméit, és fiatalabb testvérétől, a legöregebb modern demokráciától megtanulja azokat a gyakorlati-jogi szerkezeteket, eljárásokat, eszközöket, amelyek itt is megteremtik a további európai prosperitás lehetőségét. Itt az ideje tehát, hogy mi, európaiak „visszatanuljuk” saját eszméinket. Kiderült ugyanis, hogy a legjobb európai politikai eszmék kiválóan működnek a gyakorlatban, és meglepő virágzásra, politikai stabilitásra vezetnek. Nyilvánvalóvá vált, hogy megfelelő alkotmányozással garantálható az elvileg igazságos és békében élő kontinensnyi társadalom. Az amerikai alkotmányt és pragmatikus eszméit ezért érdemes tanulmányoznunk – vissza kell honosítanunk, ami Európából eredt. Eljött az ideje az europragmatizmusnak. Eljött az ideje, hogy Amerikától eltanuljuk nagyon is európai eredetű politikai gyakorlatát. A mélyben rejlő (geográfiai, pszichikai, nyelvi stb.) európai bajok kizárólag ilyen Európában orvosolhatók.
Az amerikai alkotmány a következő szavakkal kezdődik: „Mi, az Egyesült Államok népe, annak érdekében, hogy tökéletesebb Egységet létesítsünk, Igazságosságot alkossunk, biztosítsuk a hazai Nyugalmat, gondoskodjunk a közös védelemről, elősegítsük az általános Jólétet, biztosítsuk a Szabadság Áldásait magunknak és Utódainknak, elrendeljük és létrehozzuk az Amerikai Egyesült Államok ezen Alkotmányát.” Az Európai Egyesült Államok alkotmánya is kezdődhetne ugyanezekkel a szavakkal, hiszen az európai gondolkodástörténet legjobb eszméi jelennek meg itt: Egység, Igazságosság, Béke, Jólét, Szabadság. Az amerikai alapító atyák optimisták voltak: az alkotmány első bekezdésében azokat a platóni ideákat sorolják föl, amelyeket a görög filozófus a tudás, a jó élet, a társadalmi béke legvégsőbb biztosítékainak tartott. Olyan fogalmakat, amelyek nélkül nincs jó közös emberi élet. Platón ezeket az ideákat egy tökéletesebb, nem földi világba helyezte, az amerikai alkotmány létrehozói viszont itt, a földön kívánták megvalósítani – európai eszmékkel, Európán kívül. Ideje hát, hogy Európa legjobb eszméit Európában is megvalósítsuk. Az amerikai alkotmány kétszáz éves sikertörténete önmagában igazolja, hogy Európának egységes, amerikai mintájú alkotmányra lenne szüksége, amely egységet, közös védelmet, nyugalmat, jólétet és igazságosságot garantálna a kontinens lakói számára.
Európa sok ezer éves története egyrészt segítségünk, másrészt akadályunk egy jobb Európa kialakításában. Segítségünk, mert mindazt az eszmét, aminek segítségével létrehozzuk az új politikai Európát, Európa filozófia- és gondolkodástörténetéből kell merítenünk. De akadályunk is egyben, mert Európa régimódi intézményei, nyelvi-kulturális megosztottsága gyakorlatilag gátolják az amerikai típusú összeurópai egységesítést. Az Amerikai Egyesült Államok politikai, gazdasági és kulturális fejlődésében sajátos szerep jutott a történeti szemléletnek. Azt mondhatnánk, hogy a történelem náluk, szemben Európával, „kognitív” adottságként jelent meg. Ez annyit jelent, hogy a történelemnek az aktuálisan élők koráig érő „hatásai” nem jelennek meg közvetlenül az intézmények szerkezetében és működésmódjában, az emberek egymáshoz való viszonyában, a hétköznapi szokásaiban, a nyelvhasználatában, a gazdaság szerkezetében vagy a gazdálkodás módozataiban, a pénzhez való viszonyban és a pénzkezelés jellegében, az emberek nem találkoznak a történelem által itt hagyott építészeti (és intézményi) romokkal, a régi igényeknek megfelelően kialakított városszerkezetekkel és utakkal, hanem kizárólag tanulmányaik révén tudnak a történelemről, és utazásaik során találkoznak vele. Amikor a kivándorlók átkeltek az óceánon, mintha az európai történelemből is kivándoroltak volna, mintha az európai történeti tudat is végképp kitörlődött volna. A történelemhez nincs többé közvetlen kapcsolat, a történelem csak a művelt fők „tudatában” van jelen. A történelem legfeljebb elsajátított, de nem saját történelem.
A politikai gondolkodók és az amerikai alkotmány kidolgozói nagyon is tudatában voltak annak, hogy csak akkor lehet esélyük egy minden korábbinál jobb, emberibb, demokratikusabb társadalom kialakítására, ha megtanulják a történelmet, és tanulnak tőle. A történelmi valóság nagyobb hatékonysággal először a tizennyolcadik század végének alkotmányozó Amerikájában, nem pedig a számítógépes játékokban transzformálódik „virtuális” világgá, amelyben gondolatkísérleteket lehet végezni, amelynek anyagával társadalmi-politikai modelleket lehet felállítani és tesztelni, mielőtt egy modellt a valóságban is létrehoznak. Az amerikai politikai szerkezet létrehozói azzal is tisztában voltak, hogy hatalmas a felelősségük: a történelem folyamán először volt lehetőség arra, hogy képzett emberek, „tudósok” megtervezzék a társadalom politikai működését, a történeti tapasztalat segítségével optimalizálva azt. Habermas rajzasztala rendelkezésükre állt anélkül, hogy a „valóság” ellenállt volna terveiknek. Ha az Egyesült Államok térképére nézünk, akkor egyenes vonallal elhatárolt államokat látunk, melyek tudatos tervezés nyomát mutatják. Ugyanígy tervezték meg a politikai konstitúciót is. Ez azért is egyedülálló, mert nem épületek, infrastruktúra, intézmények tervét kellett kidolgozni, hanem egy kontinensnyi ország politikai szerkezetét, tehát együttélési módját, házszabályát, közös otthonteremtési dinamikáját.
A történeti tudatosság és a tudatos tervezés kiválóan nyomon követhető az amerikai alkotmányt értelmező cikksorozat, A föderalista szövegében, amely 1787 októbere és 1788 májusa közt jelent meg New Yorkban.[3] Mint Hamilton írja, az amerikai unió léte és alkotmánya bizonyos értelemben az újkori egyetemes történelem legfontosabb politikai kérdése: „Gyakran hangzott el a megjegyzés, hogy magatartása és példája révén alighanem ennek a népnek jutott osztályrészül annak a fontos kérdésnek az eldöntése: vajon az emberi társadalom képes-e gondolkodás és választás alapján jó kormányzatot létrehozni, vagy pedig örökre arra van ítélve, hogy politikai berendezkedése a véletlentől és az erőszaktól függjön. (...) ha rosszul döntünk, akkor döntésünket joggal tekintenék az emberiség egyetemes balszerencséjének.” (39. o.) Másutt pedig megjegyzi: „A mi feladatunk, hogy helyreállítsuk az emberi faj becsületét.” (107. o.)
Az amerikai alkotmány (1787) válasz az emberiség addigi történetére és politikai viszontagságaira. Kísérlet egy erős és biztonságos állam létrehozására, „magunk és Utódaink számára”. Az Utódokat így, nagybetűvel írja: az alkotmány ugyanis nemcsak a jelennek szól, hanem az utódok számára akar egy tökéletesebb, szabad országot hátrahagyni. Az alkotmányozók a múltból tanultak, de a jövőnek dolgoztak. Az alkotmány elsősorban a funkcionalitásra, a hatalom korlátozására és kiegyensúlyozására, a politikai hatalomszerzés szabályozott, ellenőrizhető és ideiglenes módjaira és a népakarat ellenőrzött, fékezett és kiegyensúlyozott érvényesítésére összpontosít. Mint Garry Wills megjegyzi, az alkotmány „szövege rövid. Nem magyaráz, csupán felhatalmaz. Nem hirdet doktrínát.”
Az amerikai alkotmányt értelmező A föderalistából kiderül: a konstitúció létrehozói azt a következtetést vonták le a történelmi tapasztalatokból, hogy a hatalom egyetlen kézben való összpontosítása zsarnoksághoz vezet, még akkor is, ha ez a nép hatalma vagy a népre hivatkozó, esetleg „demokratikusan” megválasztott kormányzó elnök kezében van. A politikai hatalmat törvényhozásra, végrehajtásra és bíráskodásra kell osztani, s ajánlatos a törvényhozást is további két részre bontani. Hogy az ideológiai és vallási divatoknak ellenálljon, a philadelphiai alkotmányozó konvenció olyan alkotmányt hozott létre, amely független az eszméktől, az emberi természettől, azoktól a filozófiáktól, amelyek eleve vagy kialakultan jónak vagy rossznak tartják az embert.
Kant az amerikai alkotmány kidolgozásának évtizedében, 1781-ben adja ki A tiszta ész kritikáját és 1788-ban, A föderalista megjelenésének évében A gyakorlati ész kritikáját, melyekben az elméleti és gyakorlati ész tartalomtól elvonatkoztatott, „a priori” struktúráját kívánja föltárni. A kritikákban nem az ész megismerő és cselekvő tartalmain, hanem a megismerést és cselekvést lehetővé tevő „formális” szerkezetiségén van a hangsúly. Kant ily módon átfogó, minden tudományos, filozófiai és etikai állítást megítélő, e rendszereken „kívül” álló „módszert” dolgoz ki. Az amerikai alkotmány létrehozói előtt a Kantéhoz hasonló cél lebegett: létrehozni a közös politikai tudat politikai „a priori” szerkezetét, egy hatalmas ország formális politikai struktúráját, amely semmi egyebet nem tesz, mint megállapítja a politikai reprezentációt és hatalomgyakorlást megalapozó szabályokat.
A „keljfeljancsi”-elv
A formális struktúra mellett Hamilton a következőképpen érvel: „A politikai gondolkodásban csaknem ugyanakkora hiba azt feltételezni, hogy természettől fogva mindenki korrupt, mint azt, hogy mindenki derék ember.” (544. o.) Tehát az embert sem jónak, sem rossznak, sem racionálisnak, sem irracionálisnak nem kell tartani, hanem pusztán azt kell feltételezni, hogy saját érdekeit követi, és a körülményeknek megfelelően „jól” akar élni, és ezt a lehetőséget „Utódainak” is biztosítani kívánja. Láthatjuk itt is, mint valamennyi idézett részben, hogy az állítások Európára is állnak. Európa konstitúciója pontosan megfogalmazható azon elvek szerint, mint az amerikai. Mint Madison megjegyzéséből kiderül, az alkotmányozó „atyák” egy pillanatra sem tápláltak illúziókat az emberi természetről: „A pártoskodás rejtett okai ... bele vannak plántálva az emberi természetbe, és azt látjuk, hogy a polgári társadalom eltérő körülményeinek megfelelően különböző intenzitással, de mindenütt működésbe jönnek.” (93. o.) Ezért az alkotmánynak olyannak kell lennie, amely bármely típus túlsúlya esetén is megfelelő módon ellensúlyoz, és működési mechanizmusával fenntartja a „jó” társadalmat és az igazságos politikai struktúrát: „A hatalom felosztása különálló ágazatokra, a törvényhozás ellensúlyainak és fékeinek bevezetése, a hivatalukat megfelelő viselkedésüktől függően betöltő bíróságok intézménye, továbbá a nép képviselete a törvényhozásban maga választotta képviselők által – mindez vagy teljességgel új felfedezés, vagy pedig olyan dolog, ami főként a modern időkben tökéletesedett.” (86. o.) Az amerikai alkotmány egyfajta politikai keljfeljancsi-szisztéma: bármely irányba próbálják az egyensúlyt félrebillenteni, működésbe lépnek az ellensúlyok, és visszaáll az egyensúly. E beépített egyensúlyozó dinamika immár több évszázada tartó sikerességét látva az amerikai alkotmányt számos politikai gondolkodó az emberi történelem egyik legnagyobb vívmányának tartja.
Annak ellenére, hogy az alkotmány szerzői tudatában voltak, hogy a tömegek irracionális eltévelyedésének megakadályozására nem lehet abszolút racionális garanciákat adni: „Ami pedig azokat a végzetes viszályokat illeti, amelyek bizonyos körülmények között az egész országot vagy annak jelentős részét lángba borítják, és amelyek vagy a kormányintézkedések okozta súlyos elégedetlenségből vagy valamiféle heveny népi dühkitörés továbbterjedéséből adódnak – nos, ezek kívül esnek a reális számítások köznapi szabályain. Ilyenkor rendszerint forradalom és a birodalom feldarabolása a következmény. Nincs olyan kormányzati forma, amely minden esetben képes elkerülni vagy irányítani az ilyen fejleményeket. Hiú remény, hogy védekezni lehet az emberi előrelátás és óvintézkedések hatókörét túllépő, túlságosan nagy horderejű események ellen, és értelmetlenség volna szembehelyezkedni egy kormányzattal csak azért, mert képtelen véghezvinni a lehetetlent.” (139. o.)
Az irracionális felfordulásra egy olyan soknépű és soknyelvű kontinensen, mint Európa, még kevesebb esély lenne. Egy egységes formális demokratikus alkotmány szellemében és alatt egységesülő Európában valószínűleg soha nem fog valamennyi népcsoport egyszerre irracionális és értelmetlen módon fellázadni. Ha válsággócok alakulnak ki, a kontinens többi népének együttes és a közös konstitúció demokratikus játékszabályait tiszteletben tartó erőfeszítése valódi megoldással békét hozhat a viszályos helyekre. Az amerikai unió nagysága mellett is az volt az egyik érv, hogy ha az kellően nagy, akkor a szisztematikus fölforgatásra vajmi kevés esély van: „Egy nagy közösség szabadságának aláaknázása időigényes, a végrehajtásnak érlelődnie kell. A szabadságjogok veszélyeztetéséhez szükséges, nagyobb létszámú hadsereg csak fokozatosan hozható létre; kialakításához nem elég a törvényhozó és a végrehajtó hatalom időleges összejátszása; folyamatos, hosszú ideig tartó összeesküvésre van szükség. Lehetséges az ilyen összejátszás? Lehetséges, hogy kitartanak mellette, hogy végigviszik a képviselőház egymásra következő, kétévenkénti választásokkal természetszerűleg megújított testületeivel? Feltehető-e, hogy mindenki, mihelyt elfoglalja helyét a szenátusban vagy a képviselőházban, azon nyomban választói és hazája árulójává lesz? Feltehető-e, hogy egyetlen józan ítéletű ember sem akad, aki leleplezi az ilyen szörnyű összeesküvést? Egyetlen olyan bátor és tisztességes ember sem, aki figyelmezteti választóit az őket fenyegető veszedelemre? Ha az ilyen feltevések megalapozottak, akkor bizony befellegzett az átruházott hatalom rendszerének. Akkor az embereknek el kell dönteniük, hogy ismét kezükbe veszik mindazokat a jogköröket, amelyeket korábban átadtak, és hogy annyi államra osztják fel az országot, ahány megye van, mivel csak így tudnak személyesen gondoskodni az érdekeikről.” (203–204. o.)
Az alkotmányos unió melletti érvelés egyik fontos pontja, hogy sem az irracionális tömegőrület, sem a szisztematikus aknamunka nem képes a keljfeljancsit felborítani, a törvényes rendet felszámolni és működésében megakadályozni. Az amerikai alkotmány megteremtői nagyon is tudatában voltak alkotásuk történelmi jelentőségének: „Nem válik-e Amerika népének dicsőségére, hogy – miközben tiszteletben tartja régi idők és más nemzetek nézeteit – nem tiszteli elvakultan azt, ami elavult, nem engedi, hogy a régi szokások és régi nevek iránti elfogult tisztelet úrrá legyen a józan ész diktálta megfontolásokon, a helyzet ismeretén, a saját tapasztalatból leszűrt tanulságokon? Az utókor becsülni fogja ezt a férfias gondolkodásmódot, s a világ tisztelettel fog adózni az amerikai színtéren az egyén jogaiért és a közösség boldogulásáért bevezetett számos újítás példájának. Ha az amerikai forradalom vezetői nem tették volna meg azt a lépést, amelyre nem volt precedens, ha nem létesítettek volna olyan kormányzatot, amelynek pontos modellje nem volt ismeretes, akkor az Egyesült Államok népét ma a rossz tanácsok szomorú áldozatai közé sorolnák, s azon kormányformák egyikének terhét nyögné, amelyek elpusztították az emberiség többi részének szabadságát. Amerika szerencséjére, s reméljük, az egész világ szerencséjére, ők új és méltóbb utat választottak. Olyan forradalmat hajtottak végre, amely páratlan az emberi társadalom évkönyveiben. Olyan kormányzatok építményeinek tégláit rakták le, amelyeknek nem voltak mintái széles e világon.” (123. o.) Úgy tűnik, az eltelt kétszáz év igazolta az alapítókat és alkotmányukat. Az amerikai alkotmány bebizonyította működőképességét, politikai stabilitást biztosító hatását, és olyan politikai-gazdasági közösséget hozott létre, melybe az utóbbi kétszáz évben egyre több ember kívánt bevándorolni a világ bármely kultúrához tartozó részéből.
Bensőséges otthon
Az amerikai alkotmány hatásairól számtalan könyvet írtak, mégis számos kérdés van, amely mindmáig nyitva maradt. Egyvalami különösen meglepő: ez az alkotmány mintha teljesen megfeledkezne a történelemről. Létrehozta a politikai működés feltételeit, és magába sűríti mindazt, amit a tizenhetedik században tudni lehetett az emberről és a társadalomról, a történelem szempontjait azonban szükségtelennek minősíti. Az új amerikai filozófusok úgy vélekedtek, hogy a történelem helyett a jövő felé kell fordulni: Emerson, Peirce és James nemcsak nem mutattak érdeklődést a történelem és a filozófiatörténet iránt, de időnként egyenesen ellenségesen viszonyultak a múlt cselekvésbénító és a jövőtől elfordító hatásához. Mintha az amerikai alkotmány védelmet jelentett volna számukra a történelem viszontagságaival szemben: felszámolta a kiszolgáltatottságot, jog- és politikabiztonságot hozott, tervezhető jövőt, cselekvési szabadságot és politikai elnyomásmentességet. Egyfajta „bensőséges otthont” jelentett a zord külvilággal szemben. Több filozófusgenerációnak kellett következnie, hogy a történetiség jelentőségét újra fölismerjék. Ez a generáció, Dewey generációja azonban akkor jelent meg a tizenkilencedik század utolsó harmadában, amikor már az amerikai alkotmányos egységnek is majd egy évszázados történelme volt. Ez a nemzedék nemcsak a történelmet fedezte fel, hanem a filozófiát is új szemmel kezdte látni: ha az emberiség közösségi gondolkodásának csúcsa az amerikai alkotmány, akkor az tekinthető úgy is, hogy benne összegződik az emberiség legjobb tapasztalata. Következésképpen az amerikai alkotmányból kiindulva kell a társadalmat, a világot és benne az embert értelmezni. Ezzel a javaslattal Dewey, az amerikai demokrácia filozófusa áll elő. Számára a filozófia fő forrása az amerikai alkotmány és a hozzá kapcsolódó társadalmi gyakorlat. Így jön létre az amerikai demokrácia filozófiája, amely e társadalom világraszóló sikere révén nemcsak alaposabb vizsgálatra érdemes, hanem annak megfontolására is ösztökélhetne bennünket, hogy az Európai Unió új alkotmányát az amerikai alkotmány elveire kellene alapozni, hogy utódainknak igazságos, biztonságos, szabad és jólétében dinamikusan fejlődő világot hagyhassunk hátra.
Jegyzetek
[1] Habermas, J.: Es gibt doch Alternativen. Die Zeit, Nr. 42., 8. Oktober 1998, 12–15., 15. Habermastól származik a címben szereplő „posztnacionális” kifejezés is.
[2] Joschka Fischer beszédét a Die Zeit 1999. január 21-i száma foglalta össze (3. o.). A szöveg teljes terjedelmében olvasható az interneten: www.zeit.de/links/ [2]
[3] Hamilton, A.–Madison J.–Jay, J.: A föderalista. Garry Wills bevezetésével és kommentárjával. Fordította Balabán Péter. Budapest, Európa, 1998. A továbbiakban a zárójelben szereplő számok erre a kiadásra vonatkoznak.
- Euróra [7]