A „rövid” XX. századot a balkáni lőporos hordó robbanása vezette be, és úgy látszik, addig nem is tud befejeződni, amíg ezt a hordót jó mélyen és örökre el nem temetik. A koszovói konfliktus új fázisa – ha nem akarunk éppenséggel visszamenni az ősidőkig, de legalábbis a rigómezei ütközetig (1389) vagy Arsenije Carnojevic és népe nagy elvándorlásáig (1698 – a tartomány szerb lakossága ekkor menekült el a török megtorlás elől, és ekkor kezdődött dél felől az albánok tömeges betelepedése a lényegében lakatlanná vált területre) – nagyjából az első balkáni háborúval kezdődött, és kisebb-nagyobb megszakításokkal tart ma is. A tartomány szerencsétlen helyen fekszik. Túl jelképes történelmi jelentőségén, ez a Balkán kapuja, mindig is nagyon változatos etnikai és hatalmi viszonyokkal, valamint jelentős természeti kincsekkel. Stratégiai kulcspont, amely alatt ráadásul egy aranybánya fekszik. Bőven van oka és történelmi ürügye szinte minden környékbeli népnek, szerbnek, bolgárnak, albánnak, ragaszkodni hozzá.
Nagy-Szerbia és Nagy-Albánia
A szerb hadsereg az első balkáni háborúban, 1912-ben vonult be Koszovóba, amely akkor még a török birodalom tartománya volt, nagyjából fele-fele részben mohamedán vallásra áttért albán, illetve ortodox szerb népességgel. A háború átmeneti következményeként Koszovót és Albánia északi részét Szerbia, Albánia déli részét pedig Görögország tartotta megszállva. Ezt az aktust az albánok és a szerbek természetesen különbözőképpen magyarázták. A szerbek szerint ők fölszabadították a szerb és albán népet a török elnyomás alól. Az albánok szerint viszont a szerbek egyszerűen meghódították őket, Nagy-Szerbia megteremtésének lázában. Az I. világháború idején a terület nagy része Bulgáriához tartozott – ki gondolná, a IX. században ez bolgár terület volt –, majd a háború után visszakerült az akkor már Szerb–Horvát–Szlovén Királyság néven létrehozott új délszláv államalakulathoz. A két világháború között jelentős szerb betelepülés kezdődött, albán állítás szerint szabályos gyarmatosítás és erőszakos áttelepítés, ám a második világháború idején a folyamat megfordult. A Mussolini védnöksége alatt kreált Nagy-Albánia magában foglalta Koszovót és Nyugat-Macedóniát. A tartományból 100000 szerbet üldöztek el, és ezzel végleg az albánok javára fordult a tartomány etnikai összetétele. Az 1946-os (ekkor már ismét jugoszláv!) népszámlálás szerint Koszovó lakosságának 70 százaléka volt albán, és 30 százaléka szerb. A tartomány Titótól 1946-ban széles körű autonómiát kapott. Egy futó elképzelés szerint a proletár internacionalizmus jegyében Albániához csatolták volna Sztálin jóváhagyásával, de amikor Tito szakított Sztálinnal 1948-ban, ez a terv lekerült a napirendről. Tito, hogy e „nacionalista elhajlás” miatti lelkifurdalását enyhítse, egyre nagyobb önállóságot biztosított Jugoszlávián belül a koszovói albán kommunista vezetésnek, amely önálló igazgatással, oktatással, rendőrséggel rendelkezett. A tartományon belül szakadatlanul folyt az albánosítás, az egyre fogyó szerb lakosság szelídebb vagy durvább formában történő eltántorítása. Ehhez még hozzáadódott, hogy az albán családokban a gyermekszám jóval magasabb volt, mint a szerbeknél, így 1989-re kialakult a mai – mármint a tömeges tisztogatások előtti – 90–10 százalékos etnikai arány. Amikor tehát Milošević 1989-ben megszüntette Koszovó autonómiáját, a szerbek többsége úgy érezte, ez az egyetlen eszköz a csendes szerbetlenítés és a tartomány elvesztésének megakadályozására, egy régi történelmi sérelem helyreütésére. Nem véletlen tehát, hogy Milošević népszerűsége és hatalma – az elvesztett háborúk dacára – mind a mai napig ebben az aktusban gyökeredzik.
Így dióhéjban is látható, hogy ez a történet nem a nagyvonalú gesztusok története. A fő tanulság mindkét nép számára az, hogy a másik fél minden adódó alkalmat kihasznál, hogy a maga etnikai és területi érdekeit a legpőrébb módon érvényesítse az ellenfél rovására. Az alkalmazott erőszak mértékét pedig nem humanitárius megfontolások, hanem kizárólag az aktuális erőviszonyok szabályozzák. Az albánoknak szemernyi kétségük sincs afelől, hogy a szerbek kiirtanák őket egy szálig, ha tehetnék. A szerbek pedig úgy látják, hogy az albánoknak valójában egyetlen igazi céljuk van: a szerb lakosság végleges elűzése, Koszovó Albániához csatolása, és a Jugoszlávián belüli autonómia jogosítványait is gátlástalanul ennek a szolgálatába állították. Egyetlen dolog van, amiben a két nép között töretlen az egyetértés: hosszú távon elképzelhetetlennek tartják, hogy egy államban, egy politikai közösségben éljenek. Ez igen szomorú és lehangoló, főleg ha azt vesszük, hogy az utóbbi 300 évben még alkalmuk sem volt arra, hogy külön éljenek, és ez a kölcsönösen osztott meggyőződés a 300 éves folyamatos együttélés alatt és nyomán alakult ki.
Görögök és törökök
A mostani NATO-beavatkozás számos politikai és etikai problémát vet föl. Mindenekelőtt azt, hogy a NATO, amely ilyen vehemensen lép föl az emberi jogok és a nemzeti önrendelkezés védelmében, vajon miért olyan elnéző Törökországgal szemben. Amikor Törökország elfoglalta Ciprus északi részét, vagy amikor szabályos irtóhadjáratot folytatott a kurdok ellen, senkinek sem jutott eszébe nemzetközi megtorló akciót sürgetni. A magyarázat egyszerű.
A Földközi-tenger keleti medencéjének stratégiai jelentőségéről szükségtelen hosszasan értekezni. Elég annyit megjegyezni, hogy az utóbbi 5000 év ismert háborúinak túlnyomó többsége itt zajlott, és ennek a régiónak az ellenőrzéséért robbant ki. A Balkán és Kisázsia a NATO számára mindig is kulcsterület volt, ahonnan sakkban lehetett tartani a Varsói Szerződést és a szovjetek (oroszok?) európai ambícióit. Az el nem kötelezett Jugoszlávia mellett a fő stratégiai szerep Törökországé volt. Jugoszlávia kiesésével Törökország jelentősége csak nőtt. Így nem csoda, hogy a NATO intervenciója Koszovóban ismét felszínre hozta azt a konfliktust, amely a NATO legnagyobb tehertétele volt eddig is: az ősrégi török–görög viszályt.
Nem véletlen, hogy az amerikai és általában a NATO/EU-politika rendszeresen a törököket részesítette előnyben a görögökkel szemben. Törökország stratégiai jelentősége összehasonlíthatatlanul nagyobb. Törökország őrzi a Szorosokat, amelyek akadályozzák az orosz jelenlétet a Földközi-tengeren. Törökországból elérhető és ellenőrizhető az egész Közép- és Közel-Kelet, annak minden válságövezete és olajlelőhelye a Kaukázustól kezdve Irakon és Iránon át egészen Izraelig. Az Öböl-háború csak megerősítette az ország jelentőségét.
A törököknek ennek megfelelően két irányban is vannak ambícióik. Részei akarnak lenni Európának, ugyanakkor a Közép- és Közel-Kelet vezető hatalmává akarnak válni. 1987-ben kérték felvételüket az EU-ba, amit elutasítottak az ország demokráciadeficitjére és vallási-kulturális különbözőségére hivatkozva. Az emiatti csalódás azonban egyelőre nem ingatta meg Törökország NATO-beli szerepét, és a török politikában is erősödő iszlám fundamentalizmus sem vette át egyelőre a vezető szerepet. Jugoszlávia, az ősellenség szerbek uralta államalakulat szétesésével viszont felcsillant a lehetőség, hogy a törökök az eddiginél nagyobb szerepre tegyenek szert Európában, méghozzá balkáni befolyásuk kiterjesztésével. Ennek legfőbb akadálya természetesen a Nagy-Szerbia létrehozására törekvő szerb nacionalizmus. A jugoszláv polgárháború kirobbanásakor a törökök a szerbek horvátok és bosnyákok elleni agresszív, hódító háborúját emlegették. A mohamedán bosnyákok támogatása különösen kézenfekvő volt, ahogy a vallási „testvériség” és a „közös múlt”, amely alapján a törökök az albánokat támogatják, a mostani konfliktusban is fontos szerepet játszik. A 90-es évek elejétől a török diplomácia igen aktívan ügyködött egy szerbellenes balkáni koalíció létrehozásában. Turgut Özal miniszterelnök sorban fölkereste Bulgáriát, Albániát és Macedóniát. Albánia és Törökország 1992-ben egy katonai együttműködési szerződést is tető alá hozott. Ezek a lépések nemcsak a szerbeket, hanem a görögöket is egyre idegesebbé tették. A századelő lokális kishatalmi paktumai reprodukálódnak ebben az új balkáni felállásban. A szereplők a szomszédaik ellen a szomszédaik túloldali szomszédaival keresik a szövetséget: a törökök az albánokkal, bolgárokkal, macedónokkal, az ortodox szerbek a szintén ortodox görögökkel. A görögök nehezményezték Macedónia elismerését éppúgy, mint a török jelenlétet a boszniai békefenntartó kontingensben. Az pedig egyenesen abszurd, ahogy a NATO-tag Görögország Miloševićtyel barátkozik, miközben legszorosabb katonai szövetségesei a diktátor országát bombázzák.
A görögök persze joggal érzik mellőzve és fenyegetve magukat. Hiába hivatkoztak 1991-ben arra, hogy Irak Kuvait elleni inváziója vagy a szerbek boszniai háborúja hasonló ahhoz, ahogyan a törökök lerohanták Ciprus északi részét, az EU és a NATO fütyült erre a felvetésre. Nem véletlen tehát, hogy Athén renegátként következetesen kiállt Jugoszlávia egysége, illetve a szerb álláspont mellett. A német nyomás ellenére sem voltak hajlandók az EU-tagokkal együtt elismerni Horvátország és Szlovénia függetlenségét. Görög értelmezés szerint a két tagköztársaság leválása csak a konfliktus terjedéséhez és újabb szakadár törekvésekhez vezet majd a térségben. Ebben mellesleg nem tévedtek, és van is tőle félnivalójuk. Nemcsak a független Macedónia ambícióitól – Kis- és Nagy-Macedónia hovatartozása számos görög–bolgár–szerb összezördülés tárgya volt az utóbbi 120 esztendőben –, hanem mindenekelőtt egy képzeletbeli Nagy-Albániától: ha Koszovó leválik, akkor leszakadhat a Koszovóval határos macedóniai és szerbiai/montenegrói albán lakosság, valamint a görögországi albánság is. Az albánok helyzete ugyanis annyiban hasonlatos a kurdokéhoz, hogy egy tömbben laknak, de kétharmaduk a tömb közepén elhelyezkedő albán államon kívül, a környező három országban. És akkor még nem említettük az Albániában élő görög kisebbséget, amely igencsak szűkösen van ellátva úgynevezett kisebbségi jogokkal. A görögök emiatt is hiába panaszkodnak Brüsszelben. Az EU többek között azzal kárpótolja Törökországot az EU-tagság elmaradásáért, hogy nem engedi az albánokat a görög kisebbség miatt vegzálni. Görögországnak egyelőre nem sok öröme telik tehát a NATO fellépésében, lélekben és történelmi hagyományai alapján a másik oldalon áll.
Szerb nézőpontok
Az erkölcsi helyzet a koszovói beavatkozással kapcsolatban annyira egyértelműnek látszik, hogy a kívülálló csak azon csodálkozik, miért nem látják a szerbek is, hogy a nyilvánvaló igazság nem az ő oldalukon áll. Az érthetetlen jelenséget sokan hajlamosak a szerbek eredendő elvetemültségével, militáns barbarizmusával magyarázni (a visszafogottabbak általában emlegetik a balkáni barbárságot). Anélkül, hogy a népirtást mentegetném, szeretnék néhány kevésbé misztikus és démonikus motívumra utalni.
A szerb küldöttség ismeretesen két okból nem írta alá a rambouillet-i megállapodást. Nem akarták elfogadni, hogy Koszovó különleges státust kapjon Jugoszlávián belül, és nem akarták elfogadni, hogy a békét a tartományba telepített NATO-békefenntartók ellenőrizzék. Valójában a két ok közül az első volt döntő a szerb politikusok és közvélemény számára. Milošević a daytoni egyezményben már elfogadta idegen csapatok jelenlétét, igaz, nem magában Jugoszláviában, csak egy volt tagköztársaságban. Viszont Bosznián belül a föderáció tagjai nem kaptak olyan „különleges státust”, amit Koszovó kapott volna az egyezmény szerint. Szerb értelmezésben a szinte önállósággal felérő széles körű autonómia nem más, mint nemzetközileg kikényszerített bevezető lépés Koszovó elszakadására. A NATO-csapatok jelenléte és a szerb hatóságok, a hadsereg és a rendőrség teljes kivonása után szerintük automatikusan következett volna az elszakadás, ami Jugoszlávia önálló államiságának a végét jelentette volna. Ez a perspektíva volt elfogadhatatlan a szerbek számára, és a tárgyalásokon uralkodó feszült légkör és a folyamatos fenyegetések nem csökkentették a szerbek ezzel kapcsolatos félelmeit.
A különleges státus azt jelentette volna, hogy a koszovói albán hatóságok hivatalosan is használhatták volna önálló nemzeti jelképeiket, saját közhatalmi szerveik, kormányuk, oktatási rendszerük, hatóságaik, rendfenntartó erejük lett volna, és mindezt nemzetközi megfigyelők ellenőrizték volna. Ez gyakorlatilag azt jelentette volna, hogy Koszovó az önálló tagköztársaság rangjára emelkedik Jugoszlávián belül, méghozzá a nemzetközi katonai erő jelenléte miatt olyan körülmények között, amikor de facto bajosan lehet beszélni jugoszláv állami szuverenitásról a területtel kapcsolatban. A szerb delegáció Rambouillet-ban nem zárkózott el az autonómiától, ámde sokkal szűkebbre szabta volna annak kereteit. Vagyis azt szerették volna biztosítani, hogy a föderáció két tagköztársaságáénál, Szerbiáénál és Montenegróénál alacsonyabb szintű legyen a koszovói albán hatóságok szuverenitása.
Az 1974-es alkotmány szerint Koszovó Szerbián belül élvezett autonómiát, de volt képviselete szövetségi szinten is. Vagyis a tagköztársaságokhoz hasonlóan tagot delegálhatott a szövetség elnökségébe éppúgy, mint a szövetségi kormányzati szervekbe, vétójoga volt a szövetségi törvényekkel és a szövetségi alkotmánnyal kapcsolatban, a tartomány berendezkedését és jogrendjét szövetségi szintű törvények szabályozták. Milošević ettől fosztotta meg Koszovót – és a Vajdaságot (de nem a vajdasági magyarokat – a szerk.) – 1989-ben, amikor lefokozta a tartományt egy Szerbián belüli részlegesen autonóm státusra. A nemzetközi közösség ezt az autonómiát akarja helyreállítani, ami a szerbek számára Kis-Jugoszlávia keretei között már elfogadhatatlan, ráadásul az albánoknak már kevés. A szerbek alapvetően nem értik, miért akarják őket erővel olyasmire kényszeríteni, olyan szintű autonómia megadására (amelyről ráadásul azt gondolják, hogy az elszakadás fügefalevele), amilyet a nemzetközi jog hallomásból sem ismer mint általánosan kötelező és bevett formát.
Az albán követelések szintjével egyébként a Nyugatnak is meggyűlt a baja. Amikor az UCK színre lépett 1998 februárjában, az albánok radikális szárnya valóban állami önállóságot követelt. Ez azonban összeegyeztethetetlen azzal a politikai doktrínával, amit az Egyesült Államok és az Európai Unió a berlini fal leomlása és a Szovjetunió felbomlása óta követ. Eszerint csak korábbi tagköztársaságok önálló államiságát hajlandók elismerni, korábbi autonóm területek önállósodását nem támogatják. A nemzeti önrendelkezés vegytiszta elvét ugyan sérti ez a megközelítés, de valószínűleg jó oka volt erre a Nyugatnak. Ezért ismerték el Horvátországot és a balti államokat, míg a Krajinai Szerb Köztársaságot vagy Csecsenföld önállóságát nem. Ez akár megnyugtatólag is hathatott volna a szerbekre, de Koszovóval kapcsolatban nem hitték el, hogy ha a Nyugat őszinte is, képes kordában tartani a szakadár albánokat.
Márpedig a szerb közvéleményen belül a Nyugat „őszinteségében” nagyon kevesen hisznek. Az egyik leginkább frusztráló körülmény számukra Németország részvétele a támadásban, illetve általában véve is Németország aktív szerepe Jugoszlávia fölbomlasztásában – már ahogy a szerbek látják. A szerb közvélemény szemében a német politika az újraegyesülés óta nem más, mint a hagyományosan expanzív német balkáni politika, a Drang nach Osten „imperialista” – ne feledjük, Milošević kormányzópártja eredetileg egy marxista párt volt – stratégiájának felújítása. Az újraegyesült Németország nem más, mint a „negyedik birodalom”. Első dolguk volt, hogy támogatták a horvát és a szlovén függetlenséget 1991-ben, és most a koszovói albánokat használják föl céljaikra. Cinikus módon igyekeznek összemosni a holocaust képeit az albán „terroristák” elleni fellépéssel. A szerbek, akiknek a többsége már régóta el van zárva az objektív tájékozódás forrásaitól, úgy tudja, hogy nincs semmi bizonyíték arra nézve, hogy Koszovóban etnikai tisztogatás volna, a „bizonyítékokat” a nyugati propaganda hamisítja. Ráadásul a Bundeswehr és a NATO aktív segítséget nyújt a Koszovói Felszabadítási Hadseregnek, fegyvereket, egyenruhát szállít, logisztikai segítséget nyújt, az albán parancsnokok mellett német és amerikai tanácsadók tevékenykednek. A szerbek szemében a NATO légiereje nem más, mint az albán terroristák légiereje.
Vagyis a szerbek többsége úgy látja, hogy a koszovói háború nem más, mint a Jugoszlávia felbomlasztására indított nemzetközi agresszió újabb, végső fázisa. A tervszerű szerb- és jugoszlávellenes háború hátterében a CIA, az Egyesült Államok áll. A CIA „Roots” azaz „Gyökerek” fedőnevű akciójának célja, hogy Koszovó elszakításával végső csapást mérjenek Jugoszláviára. A koszovói nyersanyagforrások elszakítása és Albániához csatolása az első lépcső a végső támadásban, amit követ majd az éléskamra, azaz a Vajdaság elszakítása, végül Montenegró elszakadása, és ezzel a szerbség totális és végső kifosztása. Ezért a szerbek többsége, amely készpénznek veszi ezt a szcenáriót, úgy véli, hogy a háború egész egyszerűen elkerülhetetlen. Arról persze nem hallani, hogy miért pont a szerbekkel akar így kiszúrni az egész világ, de az adott helyzetben a közvélemény az indíték kérdésével nemigen foglalkozik.
A szerbek elleni agresszió első jele az volt, hogy miközben a nyugati propaganda elejétől fogva démonizálta a szerbeket, és részletesen taglalta állítólagos „rémtetteiket”, mélyen hallgatott azokról a sérelmekről, amelyeket a szerbeknek kellett elviselniük, vagy legalábbis bagatellizálni igyekezett azokat. Nos, valljuk be, azért ebben van valami. A szerbek nemzetközi píárja az utóbbi évtizedben nem volt a legjobb, és ha történetesen őket érte valami atrocitás, az empátia mértéke jóval szerényebb volt. 1995 nyarán a horvát hadsereg és a paramilitáris alakulatok több százezer krajinai szerbet üldöztek el otthonukból néhány nap (!) alatt. A Nyugat, bár elhümmögött egy ejnye-bejnyét, azóta sem tett semmit ez ellen.
A frusztráló ellenpéldákat hosszasan lehetne sorolni. Miért nem lépett föl a nemzetközi közösség erőszakkal, amikor az izraeliek elűzték a palesztinokat a Jordán bal partjáról, vagy amikor elfoglalták a Gáza-övezetet és Dél-Libanont? Hol maradt a nemzetközi fellépés, amikor a kurdok ellen folyt irtóháború? És vajon miért nem támogatja a NATO az IRA-t vagy az ETA-t, ahogyan támogatja most az UCK-t? Hiszen ez utóbbi sem más, mint egy erőszakot alkalmazó szeparatista terrorszervezet…
A szerbek mellett számos görög politikus és elemző is úgy tartja, hogy a NATO Koszovó-politikája egyre irracionálisabb és veszedelmesebb fordulatokat vett. Végzetes következetlenségnek és hibának tartják, hogy a NATO egyoldalúan az UCK mellett foglalt állást, miközben közvetíteni próbált a szerbek és az albánok között. Ez a tény a szerbek szemében teljesen aláásta a NATO és a Nyugat iránti bizalmat. Amióta pedig a bombázások beindultak, a szerbek azt kérdezik, hogy a polgárháborút és a fegyveres harcot kirobbantó, a szerb lakosságot elűző és a szerb hatóságok ellen sorozatosan merényleteket elkövető Albán Felszabadítási Hadsereg erőit vajon miért nem bombázza a NATO. Kétségtelen, hogy a szovjet csapatok 1968-as csehszlovákiai bevonulása óta nem került sor arra Európában, hogy fegyveresen egy független állam ellen támadjanak. És mindezen fölül nagyon kétséges, hogy a bombázások önmagukban eredményt hoznak, sőt úgy látszik, inkább növelik a bajt. Miloševićet egyáltalán nem érdekli, hogy lebombázzák az országot, mint ahogy Szaddám Huszein is teljesen közömbös népe szenvedése iránt. Így a bombázások egyetlen igazi vesztese a civil lakosság. És persze továbbra is vitatható, hogy mindezt a NATO milyen alapon, milyen nemzetközi felhatalmazás alapján teszi.
Kik ezek, és ki jöhet utánuk?
Ha a mostani háború eredetét és lehetséges kimenetelét vizsgáljuk, akkor célszerű egy pillantást vetni arra, hogy kik is kormányozták Jugoszláviát az elmúlt évtizedekben, és kik azok, akik az országot belemanőverezték ebbe a katasztrófába. A közkeletű felfogás szerint az egykori Jugoszlávia lakosait és kultúráit civilizatórikus szempontból nagyjából három csoportba lehet osztani. A legfejlettebb, gazdaságilag és politikai kultúrájában, Szlovénia, amelyiknek most egyedül van esélye integrálódni az európai rendbe. A második szinten a horvátok, a szerbek vannak, akik legalábbis rendelkeztek valamilyen demokratikus hagyománnyal még az első világháború előtt is. A legalsó szinten vannak ebből a szempontból a boszniaiak, azaz mindhárom náció boszniai elemei és a montenegróiak, akik csak ebben a században szabadultak a török nyűgtől, és meglehetősen archaikus társadalmi szerkezettel és politikai kultúrával érkeztek a XX. századba. Eszerint mind Montenegró, mind Bosznia-Hercegovina sokat megőrzött az elmaradott, középkori törzsi szerkezetből és kultúrából. A koszovói albánok pedig a közfelfogás szerint még ezt a szintet sem érték el, ők a legelmaradottabb népcsoport, ahol a legerősebb az agresszív nacionalizmus.
Valójában az egykori Jugoszlávián belüli kulturális különbségeket a Habsburg és a Török Birodalom eltérő öröksége magyarázza. A fő választóvonal az „osztrák” Jugoszlávia és a „török” Jugoszlávia között húzódik, és az egyesült délszláv államban az utóbbiak maradtak a „B” kategóriás régiók. Ám ha adottnak is vesszük Szerbia relatív elmaradottságát és azt, hogy a 80-as évek válságát a „B” kategóriás régió jobban megsínylette, még mindig kérdés, hogy miként kerülhetett egyáltalán a hatalom közelébe egy olyan korlátolt és erőszakos ember, mint Slobodan Milošević , aki minden tekintetben messze alulmúlja azt a civilizatórikus szintet, amelyre azért Szerbia mégiscsak eljutott az elmúlt évtizedekben. A szerb értelmiség körében a legelterjedtebb magyarázat erre az, hogy a második világháború után alapvetően kicserélődött és átrajzolódott Jugoszlávia demográfiai térképe, és ennek megfelelően a politikai elit is. A háború egyik következménye az volt, hogy nagyszámú hegyvidéki, főleg boszniai és montenegrói eredetű lakosság vándorolt az ország északi és középső, alacsonyabban fekvő és civilizáltabb vidékeire. Ma már például több montenegrói él Szerbiában, mint magában Montenegróban. Ezek a csoportok vették át azután át a felső és középszintű irányítást az egész országban, magukkal hozva azt a hegyvidéki kulturális mentalitást, amelyben sokkal erőteljesebb volt a sovén nacionalizmus, és meghatározó vonása volt az erőszak és a hatalom kultusza. Ha Jugoszlávia szétesését a nacionalista érzelmek felbuzdulása okozta, a fő húzóerő ebben a nacionalizmusban a hegyvidéki mentalitás volt. Jugoszlávia szétesését a hegyvidékiek „menedzselték”. Az egész konfliktust úgy is föl lehet fogni, mint a boszniaiak és a montenegróiak egymással vívott harcát. A mai Kis-Jugoszláviában, Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában a kulcspozíciókat hegyvidékiek töltik be. Franjo Tudjman boszniai horvát, Vojislav Seselj és Vuk Drašković boszniai szerb. Ellenfelük, Slobodan Milošević családja montenegrói, ő maga pedig valószínűleg ott is született, bár ezt tagadja. A hátborzongatóan szomorú az egészben az, hogy sem Drašković, sem Seselj, sem Milošević nem nacionalista politikus a szó hagyományos értelmében. Egyszerűen hatalomvágyó és erőszakos személyiségek, amolyan „hegyi vezérek”, akik élnek ugyan a nacionalista uszítás fegyverével, de valójában fikarcnyit sem érdekli őket sem a szerbség, sem pedig Szerbia sorsa, hiszen valójában semmi közük hozzá. Nem az ő népük, és nem az ő országuk. De nem elképzelhetetlen, hogy a végén csak ők maradnak. A polgárháború alatt fiatalok tízezrei menekültek már el így is az országból, méghozzá a jobban képzett, polgárosultabb társadalmi csoportokból. A tömeges és látens exodus ma is zajlik. A kivándoroltak helyébe tömegesen áramlanak az újonnan jöttek, akiket a háború sodort Kis-Jugoszláviába. Ma a szerb rendőrség és hadsereg állományának és tisztikarának többségét ezek a „jövevények” alkotják. Ez is a háború egyik következménye, és ha így folynak tovább a dolgok, már végképp nem lesz kivel tárgyalni, csak ezekkel az elvakult, bosszúszomjas és végtelenül erőszakos emberekkel, azzal a sok tízezer Miloševićtyel, akiknek a léte és hatalma és társadalmi státusa ebből a rezsimből fakad, akik ennek a háborúnak köszönhetik felemelkedésüket, és ezt a bombázást is arra használják ki, hogy végleg leszámoljanak a maradék kisszámú és gyenge demokratikus, polgári ellenzékkel, és végleg bebetonozzák az uralmukat.
(Fordította Mink András)
- Játéktér [6]