Véletlenül a német tévé beszélgetőműsorára kapcsolok, Helmut Schmidtet nézem. Az ősz államférfi folyamatosan cigarettázik, fekete-fehér felvételeken lehet ilyet látni, akkoriban szabad volt még. Schmidtnek most is szabad: a németeknél tényleg igaz, hogy a kivétel erősíti a szabályt. Az exkancellár fújja a füstöt, közben sosem a kérdezőre, hanem maga elé néz, koncentráltan válaszol. Azt mondja, Tibet ügyében Európának nem szabad beavatkoznia, mert nem biztos, hogy tudjuk, mi a jó, és mi a rossz. A sportnak meg végképp semmi köze az egészhez, és belátja, már 1980-ban is káros és értelmetlen volt nem elmenni Moszkvába, az olimpiára. Az amerikaiak nyomását és általában a politikai realitás kényszerítő erejét említi; ő még találkozott Maóval és Tenggel, nincsenek illúziói.
Schmidt tulajdonképpen a nagyapám lehetne; generációja szigorú realitások között, illúzióit többnyire gyorsan elveszítve élte le az életét. Nagyapámnak valószínűleg magától értetődő volt, ha Franco Spanyolországa nem futballozott Hruscsov Szovjetuniója ellen, vagy ha a szovjetek nem utaztak el Chilébe, és ott telt ház előtt távollétükben kapták az egyetlen gólt. Ha nagyapám megéri, megértette volna, miért nem megy az NSZK Moszkvába, és mi miért nem utazunk Los Angelesbe.
Nekem mindez már nem volt ilyen egyértelmű: hiányérzetem volt 1980-ban, tehetetlenül dühös voltam 1984-ben. A sporttal kapcsolatban mégis sokáig megmaradtak az illúzióim, aztán maga a sport tett arról, hogy lépésről lépésre megszűnjenek. Talán a súlyemeléssel kezdődött: amikor Alekszejevről azt gondoltam, ő a világ legerősebb embere, de aztán egyszer csak megtudtam, mi az az anabolikus szteroid. Majd jött a kerékpár, ahogy a németek titánja egyik nap könnyedén felteker a hegyre, másnap ezt még könnyedebben újra megteszi, szkeptikus tudósok pedig kimutatják, hogy az éjszaka folyamán nyolc kiló tésztát kellett volna megennie, hogy az elveszett energiákat pótolja. A birkózás és az öttusa a komolytalan szabályváltoztatások miatt. Előttem van a három hónap alatt kétszeresére duzzadó ausztrál úszó, a harmincöt éves korában megújuló, szekrény méretű atléta és a mély hangú távolugrónő esete. Szinte minden sportágról tudom, mikor vált számomra nem-sporttá, mikor hirdettem ellene belső, egyszemélyes bojkottot, amelyet csak kellő iróniával függesztek fel időről időre. Ha következetes lennék, a tiltakozást tulajdonképpen minden sportág ellen meghirdethetném, de az illúziók sokáig tartják magukat: még lustán és passzívan elhiszem a kézilabdát, a vívást vagy a repülő agyaggalambot; teljesen értelmetlenül nézem a futballt, de az értelmetlenségre nem gondolok.
Minden elbonyolódott és átláthatatlanná vált, jó ideje nem tudom megmondani, mi a jó, és mi a rossz. Még mindig nem tudom, muszáj volt-e Koszovó miatt bombázni Belgrádot, Szaddám miatt lerohanni Irakot, vagy Tibet miatt jó lett volna-e oda sem ítélni az olimpiát Kínának. Egyelőre nem tudok jobb megoldást az egyszemélyes belső bojkottnál: nézem a füstöt, és néha gondozom az illúzióimat.
- Kistotál [6]