Ez itt a vértanúk vére, hirdeti Jobbágyi Gábor kötete, amit a kiadó azzal ajánl az olvasóknak, hogy most „végre megismerkedhetnek a való tényekkel”, „mi történt 1956–57-ben Magyarországon”, vagyis a forradalom alatt és az azt követő megtorlás során. A pontosság ugyanúgy nem erénye a kiadónak, mint a szerzőnek, hiszen Jobbágyi könyve időben jóval túlnyúlik a megadott határon (a kötet szereplői közül Angyal Istvánt 1958-ban, Mansfeld Pétert 1959-ben, míg Fáncsik Györgyöt már 1960-ban ítélték el jogerősen, illetve végezték ki), de tartalmában sem az, mint aminek mondják. Jobbágyi ugyanis bevallott szándéka szerint sem a forradalom eseményeit tárja föl: „célom kizárólag az eljárás(ok) iratainak feldolgozása volt, s igyekeztem ebből következtetéseket levonni… a teljes igazsághoz még valószínűleg más irattárakat is át kellene tanulmányozni” (38. o. – a továbbiakban az egyéb meghatározás nélküli lapszámok Jobbágyi vizsgált könyvére vonatkoznak). Vagyis a bevezető fejezet után öt 1956-os pert tárgyaló könyvtől nem remélhető a forradalom eseménytörténetének a bemutatása, legfeljebb egyes eljárások jogi, jogtörténeti szempontú elemzése. De Jobbágyi csak a Fővárosi Bíróság irattárában kutatott. Láthatólag nem is tud olyan egyéb fontos iratőrző helyekről sem, mint a Hadtörténeti Intézet Levéltára, ahol ugyanezen korszak katonai pereinek aktái is találhatók, hiszen máskülönben nem írná, hogy a „B. II. 010/1957. sz. ügy iratai nem állnak rendelkezésre, létükre a fellebbezési tárgyalás jegyzőkönyvéből következtethetünk” (110. o.), miközben a dokumentum a kutatók rendelkezésére áll, legfőbb adatai szerepelnek 1956 Kézikönyvében is. Elmarad tehát a statáriális eljárások elemzése, mivel azokat a katonai bíróságok tárgyalták, de nem elemez gyorsított eljárásban lefolytatott pert sem. Szirmai Ottó és társainak ügyét ugyan „gyorsított népbírósági eljárásnak” nevezi, ám Jobbágyinak ez a kései jogi terminusa mind ez ideig ismeretlen volt a szakma előtt, mint ahogy ismeretlen az a törvény vagy rendelet is, amely erről rendelkezett volna. Vagyis már a kutatás tárgyául emelt perek kiválasztása kizárja, hogy átfogó képet kapjunk a jogi mezbe öltöztetett megtorlásról.
Még rosszabb, hogy Jobbágyi az akaratlanul is felmerülő jogi problémákat is válasz nélkül hagyja. Dudás József és Szabó János perének bemutatása során a kérdést sem teszi fel, hogyan, milyen törvény, milyen perrendtartás szerint volt lehetséges a vádlottakat a fellebbezés lehetősége nélkül elítélni, miközben az eljárás nem volt statáriális, Dudásékat annak kihirdetése előtt tartóztatták le, míg a Legfelsőbb Bíróságon felállított népbírósági tanácsról rendelkező jogszabály, amely majd lehetőséget ad egyfokú eljárásra, csak jóval Dudásék kivégzése után, 1957 áprilisában születik meg. Mégis, Jobbágyi szerint a per „a hatályos büntetőeljárás szabályai szerint zajlott” (36. o.).
Maga vállalta önkorlátozásának másik lehetséges eredménye annak bemutatása lehetne, hogy kizárólag a periratok vizsgálata alapján mennyit és mit lehet megtudni a forradalomról. A kérdés valóban érdekes, kutatásra érdemes, bár ezt öt eljáráson keresztül vizsgálni fölösleges. Amit pedig elvégez, az a munkának csak az egyik fele. Mert azt bemutatni, hogy egyetlen irategyüttesből mennyire ismerhető meg a valóság, csak akkor lehet, ha az onnan nyert eredményeket összeveti a már ismert tényekkel. De Jobbágyi a kötetben tárgyalt ügyeken kívül sem az 1956-os megtorlás pereit, sem a forradalom eseményeiről megjelent szak- vagy népszerűsítő irodalmat, még a főbb forrásőrző helyeket sem ismeri. A témában való tájékozatlanságát mutatja, hogy mindössze száz pert talált a Fővárosi Bíróság irattárában (11. o.), miközben egy 1958. április 14-i jelentés szerint 143 ügy (399 vádlottal) volt ugyanitt folyamatban a már befejezetteken túl. (Ismereteink szerint több mint nyolcszáz ’56-os pert tárgyalt a Fővárosi Bíróság.)
Az egyes perek bemutatását a megtorlásról írt fejezet vezeti föl. Azonban ahelyett, hogy képet adna a represszióról, zömmel annak előkészítéséről ír, pontosabban kivonatol néhány korabeli írást, és megadja a könyv vezérmotívumát a bizton létező, külső befolyásoló szerv tételezésével, amit azonban nem tud felmutatni. Elmarad a megtorlás intézményrendszerének a rajza, mit sem közöl a jogszabályokról, a testületekről, a kulcsszereplőkről stb. Elmossa a különbséget az 1956-ot megelőző, klasszikus koncepciós perek és a forradalom leverését követő megtorlás eljárásai között, így teheti „több százezerre” a megtorlás áldozatainak számát Magyarországon (10. o.).
Általános megjegyzései jobb esetben is csak részigazságokat tartalmaznak. Jobbágyi szerint „1957. április-májusra készen állt a tömeges megtorlás elvi és gyakorlati alapja” (18. o.). Tavaszra valóban nem volt vita a párt vezetésében arról, hogy 1956-ban ellenforradalom zajlott. De a decemberi párthatározat a júniusi pártkonferencián kodifikáltatott, a „gyakorlati alap” pedig ennyire sem állt készen: még csak a Legfelsőbb Bíróságon létezett a népbírósági tanács, a nagy perek tömegét ledaráló megyei (és fővárosi) népbírósági tanácsok felállításáról rendelkező törvényerejű rendelet csak a pártkonferencia után látott napvilágot. Jobbágyi úgy látja, hogy „Nagy Imrének és társainak és a forradalom minden résztvevőjének sorsa már 1956. november 19-én… eldőlt; mindnyájan ellenforradalmárnak lettek minősítve, vagyis a későbbi évek tömeges megtorlása – beleértve Nagy Imréék elítélését is – már 1956 novemberében eldőlt” (57.). Ezzel szemben 1956 novemberében még semmi sem dőlt el, Nagy Imréék sorsa a legkevésbé, hiszen ekkor még a legszűkebb pártvezetésben is felmerült olyan – hamarosan abszurdnak tűnő – megoldás, hogy engedélyezni kell számukra saját párt alakítását. Hasonlóképpen az sem igaz, hogy a legfőbb ügyész, Szénási Géza „hajtotta végre a teljes megtorlási folyamatot” (53. o.): szerepe ugyan nem lebecsülendő, de egyedül nem is győzte volna.
Jobbágyi saját bevallása szerint nem kívánt a „legismertebb politikai vezetők ügyével foglalkozni”, sok esetben mégis azt tette. Nehezen mondható másnak a Győr egyik főutcájának nevet adó Földes Gábor vagy Dudás József. Kik, ha ők nem? Döbbenetes állítása, miszerint az általa „feldolgozott ügyek teljesen ismeretlenek voltak”. Számos írás jelent meg a könyvben említett áldozatokról. A rendszerváltás óta Dudás Józseffel 48, Földes Gáborral 40, Mansfeld Péterrel 34, Angyal Istvánnal pedig legalább 52 cikk foglalkozott, Földesék peréről pedig terjedelmes tanulmány jelent meg. Nem ártott volna ezek közül legalább néhányat átböngészni, netán elolvasni, mielőtt valaki írni próbál róluk. Nevetséges dolog 1998-ban fölfedezni, hogy az iratokban fontos dokumentumokat archiváltak a szervek, miközben az 1956-os szakirodalomnak legfőbb forrásai a periratok, és számos olyan dokumentumkötet látott napvilágot a rendszerváltás óta, amely forrásait a periratokból merítette (l. a Zala, Hajdú-Bihar megyékről vagy Győr városáról megjelent köteteket). És íme néhány könyv, amely elsőrendűen a perek kutatására épült: Tyekvicska Árpád: A bíboros és a katona. Bp., 1994; Horváth Miklós: Maléter Pál. Bp., 1995, Eörsi László: Ferencváros. Bp., 1997 stb.
A kötet elsőnek elemzett pere a Dudás József és társa, a Széna téri Szabó bácsi ellen lefolytatott eljárás. Tárgyalását azzal kezdi, hogy a politika befolyásolta az ítélkezést, de ezt csak feltételezni tudja, bizonyítéka nincs (38.). Nem tudom, milyen közvetlen bizonyítékokat remélt találni a peres iratokban, de a közvetetteket sem osztja meg az olvasóval, mindössze feltételezéseit közli. Pedig bizonyítékkal is rendelkezünk: az 1993-ban megjelentettet. Hiányzó lapok című dokumentumgyűjteményben olvasható a szovjet küldöttek jelentése az SZKP KB-nak, melyben arról tájékoztatják a grémiumot, hogy a magyar elvtársak Szerov elvtárssal együtt kiválasztották az azonnal bíróság elé állítandó és halálra ítélendő személyeket, név szerint említve (életkorukkal is azonosítva őket) Dudás Józsefet és Szabó Jánost. Szerovnak erről a jelentéséről – éppen Dudásékkal kapcsolatban – több történész is beszámol (Baló A. Péter, Eörsi László stb.).
Jobbágyi egyetlen vizsgálat alapján jut el következtetéseihez, ráadásul a szakszerű történészi munka alapkövetelményének, a forráskritikának teljes mellőzésével. Mindezt nem is elsődleges forrást, hanem bár viszonylag közeli, de retrospektív, másodlagos dokumentumot használva teszi, figyelmen kívül hagyva, hogy a bíróságok mellett a vádlottak sem az igazság feltárására törekedtek, a peres iratok pedig a jegyzőkönyvvezetők szakmai zsargonjában tolmácsolják az egykor elhangzottakat, ahogy azt Kenedi János bemutatja A fogoly Bibó vallomásai című kötetében. Vagyis sokszoros szűrőn kellene átbocsátani mindazt, amit Jobbágyi kritikátlanul elfogad valóságnak.
Ez a tudománytalan eljárás a könyvet ellepő kisebb súlyú tárgyi, kronológiai tévedéseken, pontatlanságokon túl nagyon súlyos félreértésekbe viszi az inkább fantáziájára, mint forrására támaszkodó, minden ügyben valami rendkívülit kereső szerzőt. Így lesz Dudás József Nagy Imre és Kádár bizalmasa (50–51. o.), Földes Gábor a győri forradalom epizodistája (85. o.), Fáncsik György pedig olyan fegyveres felkelő, akit „véleményem szerint még a megtorló hatalom szempontjából is ki kellett volna tüntetni” (223. o.). Jobbágyi szerint „Dudás 1926 óta a kommunista mozgalom vezető személyisége, akinek 1940 óta a legszorosabb kapcsolatai voltak a kommunista mozgalom nem »rákosista« vezetőivel (pl. Rajk László, Kállai Gyula). E körben valószínűleg közeli kapcsolata alakult ki Nagy Imrével és Kádár Jánossal… Mindezek alapján valószínűsíthető, hogy Dudás József a Nagy Imre-csoporthoz közel álló volt (sic!) az 1956-os forradalom és szabadságharc napjaiban. Mivel Kádár János a legszorosabban együttműködött 1956. november 2-ig Nagy Imrével – s erről nyilván Dudás Józsefnek bőséges bizonyítéka és tapasztalata volt –, ezért az átállt Kádár János és a forradalmat leverő szovjetek számára egy rendkívül fenyegető tudású, vezető személyiséggé vált, nem lebecsülhető korabeli népszerűséggel és befolyással. Ezért kellett Dudás Józsefnek elsőnek meghalnia Szabó bácsival együtt a forradalom vezetői közül” (50–51. o.). Amennyiben könyvének megírása előtt legalább Salamon Konrád középiskolás történelemkönyvét átlapozta volna, tudhatná, hogy Dudáson kívül (pontosabban Dudás helyett) voltak még néhányan, akik valóban a (magyar) kommunista mozgalom vezetői közé tartoztak, valóban közel álltak Nagy Imréhez, és november 1-jéig részben Kádár Jánoshoz is, így valószínűleg még fenyegetőbb tudással rendelkeztek. Csak a tankönyvben említettek: Donáth Ferenc, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Szilágyi József, Tánczos Gábor, akik közül Donáth és Tánczos Dudásnál sokkal nagyobb tudással túlélte a megtorlást.
A szakirodalom abban is egységes, hogy Dudásnak egyáltalán nem volt szoros kapcsolata Nagy Imrével, sem 1956 előtt, sem a forradalom idején. Még kevésbé volt szó Kádárral való kapcsolatáról, amit Jobbágyi azzal vél bizonyítani, hogy november 21-én Dudás hozzá indult tárgyalni a Parlamentbe, amikor letartóztatták, de ebben az esetben mindenkinek szoros kapcsolata volt Kádárral, aki tárgyalt vele, lett légyen az Rácz Sándor, a KMT vezetője vagy bárki más.
Dudás nem volt a kommunista mozgalom vezető személyisége, különösen nem 1926-tól (ekkor mindössze tizennégy éves volt). 1932-től ugyan részt vett az illegális román kommunista párt munkájában, de az MKP-ba nem vették föl, mivel Magyarországra áttelepülve az utóbb kiközösített és elítélt Demény–Weisshaus-frakcióhoz csatlakozott (Demény Pált már 1945. február 13-án letartóztatta a politikai rendőrség). 1956-ban Dudás Józsefet és a mögötte álló, Nagy Imréék számára ismeretlen méretű és súlyú fegyveres, illetve politikai csoportot széles körű gyanakvás övezte. (Salamon Konrád tankönyve: „Kivégezték a Nagy Imrével szemben álló Dudás Józsefet.”)
Jobbágyi idézett szövege szemléletesen mutatja állításainak bizonyítottságát: „valószínűleg közeli kapcsolata alakult ki”, „valószínűsíthető, hogy Dudás”, „erről nyilván… bőséges bizonyítéka és tapasztalata volt” (kiemelések tőlem – Sz. A.) – vagyis nem tényeket, mindössze hipotéziseket közöl. Mindeközben az állítások nagy része valóban Dudásé, noha az alaptalan következtetést már Jobbágyi teszi hozzá. Dudás József a bíróság előtt természetesen menteni igyekezett magát kommunista múltjának kidomborításával. Információi letartóztatásától nem bővülhettek, amit akkor tudott az események értékeléséről, annyit tudott a tárgyaláson is. November 21-én pedig Nagy Imre és csoportja még a jugoszláv követségen tartózkodott. Okkal számíthatott arra, hogy amennyiben magát Nagy hívének tünteti föl, az kedvezően befolyásolja ítéletét. Még többet remélhetett a párt vezetőivel való „kapcsolatától” (Kádár, Kállai). Sajnos az ítélkező bíróságot nem tudta megtéveszteni, Jobbágyi Gábort viszont igen, aki védekezését félreértve teljesen hamis képet rajzol 1956-nak erről az érdekes, ellentmondásos figurájáról. Még az sem ébresztette fel gyanakvását, ahogy Dudás saját történelmi jelentőségét meghatározta: „a Bajcsy-Zsilinszky Endre által vezetett ellenállási mozgalom vezetője voltam Rajk Lászlóval, Kállai Gyulával és másokkal” (50. o.).
A Földes-per elemzésének „szenzációja” az a következtetés, amit Tihanyi Árpád halálának anyakönyvezési megszorításából von le: mivel az anyakönyvbe nem volt szabad bejegyezni a kivégzés tényét, „könnyen lehet, hogy… át kell értékelnünk a diktatúra halálraítéltjeinek a számát???!!!” (105. o., l. még a 30. oldalt is). Pedig érthető, hogy az adott korban is viszonylag hozzáférhető anyakönyvekbe nem vették föl a kivégzés tényét, ám azt minden esetben dokumentálták, jegyzőkönyv készült több példányban (ezek ma zömmel a kutatók rendelkezésére állnak a perek iratai között). Vagyis minden olyan iratőrző helyen, amely védett volt a kívülálló kíváncsiaktól, pontosan nyilván- és számon tartották a kivégzetteket, 1956 után feltétlenül. De még ezen dokumentumok hiányában, még a rendszerváltás előtt is lehetett eredményesen kutatni, így tudta Rainer M. János felderíteni a kivégzettek meglehetősen pontos névsorát, kizárólag az anyakönyvekre hagyatkozva. Ezek ugyanis feltüntették, hogy a halál oka fulladás, és pontosan megadták az elhalálozás helyét, pl. Budapest X., Kozma utca 13. (Budapesti Országos Börtön).
A „pesti srácok ügye” maga a szenzáció. Az 1956 után alkalmazott különleges jogszabályok (népbírósági rendeletek) lehetővé tették 16 év fölötti fiatalkorú elítéltek kivégzését is, de csak abban az esetben, ha az illetőt szervezkedés vagy mozgalom vezetésének vagy kezdeményezésének bűncselekményében marasztalták el. (Ezt a Fáncsik-per elemzésekor már figyelmen kívül hagyja Jobbágyi: „A bíróságok és az ügyészségek elképesztően jogtalan eljárását mutatja, hogy e korban nyilvánvalóan ismert jogszabály ellenére… több fiatalkorúra – illetve 20 év alattira… szabtak ki első fokon jogtalanul halálbüntetést, amit a másodfokon börtönbüntetésre változtattak. Mindez a korszak szabályai szerint is egyértelműen a jogszolgáltatók által tudottan elkövetett törvénysértés…” [229. o.]). Ezért „ugratták be” a szerző verziója szerint Mansfeld Pétert és társait (114. o.) 1958 februárjában, hogy az ellenük lefolytatott perben halálra lehessen ítélni és ki lehessen végezni egy fiatalkorút, ezzel rettentve el a pesti srácokat minden további ellenállástól, ami azt jelenti, hogy nem akadt olyan pesti srác, akit a forradalom leverését követően halálra lehetett volna ítélni, elrettentendő a fiatal felkelőket. Jobbágyi koncepciója azonban számos törést szenved. Maga is kénytelen elismerni, hogy a fiatalok által létrehozott csoport csak a nyomozás utolsó 2 hetében alakult át „ellenforradalmi terrorbandává” (123. o.) a vizsgálók tudatában. A politikai vád nagyon gyenge lábakon állt: a „terrorbanda” legtöbb tagja mindvégig tagadta az ellenforradalmi célzatot, csak a köztörvényi szándékot ismerte el, akik pedig vállalták, azok is olyan nehezen hihető módon és formában, ami inkább utólagos erőltetést, semmint eredeti koncepciót tesz valószínűvé. Bóna Rezső így vallott: „Köztudomásúvá válik, hogy a rendőröket lefegyverzik, amely már kész ellenforradalom. Mondotta (mármint Mansfeld), nevetve fogjuk olvasni az újságban, hogy ismeretlen tettesek elraboltak rendőröket, és mi tudni fogjuk, hogy mi vagyunk a tettesek” (125. o.).
Másfelől sokan alkalmasak lettek volna erre a szerepre. Például Szigetvári István (akit Jobbágyi is ismer, hiszen a könyvben szereplő Szirmai Ottó és társai elleni perben ítélték el), aki a Tűzoltó utcai fegyveres csoporttal vett részt a budapesti harcokban november 4-e után is, elítélhető volt szervezkedés vezetése vádjával, hiszen ez nemcsak az országos vezetőkre, hanem minden kisebb csoportéra is vonatkozott, valamint azokra, akik az eseményeknek új irányt szabtak, azokba új embereket vontak be. Márpedig Szigetvári november 4-én fiatalokat vont be a szovjetek elleni harcba, 5-én a csoport az ő vezetésével foglal el egy iskolaépületet (Eörsi: Ferencváros).
Amennyiben Szigetvári valamiért nem lett volna megfelelő alany a hatalom számára, akkor is bő volt a választék fiatalkorúakból. Teljes felsorolás helyett egyetlen pert, a Kálmán Béla és társai ellen lefolytatott eljárást ajánlom Jobbágyi Gábor figyelmébe (a nevek mögött zárójelben az elítéltek születési éve): Bieber László (1939), Lakatos János (1939), Szabó Imre (1940). Mindhármukat tíz év börtönbüntetésre ítélték.
Igazi „szenzációval” indul a(z egyik) Köztársaság téri pernek (Fáncsik György és társai) a bemutatása is, a szerző „összegző, megkerülhetetlen” kérdésként teszi fel: „Nem lehet, hogy a szovjet és magyar pártvezetés tudatosan áldozatul dobta oda a pártházat, hogy legyen hivatkozási alapja az 1956. november 4-i szovjet támadásnak, illetve a megtorlásnak?” (198. o.). Bontsuk ki a kérdésben rejlő állítást annak minden tévedésével együtt. Eszerint a pártház a forradalom első napjaitól védtelen volt, szemben a többi fontos intézménnyel. Ebben az esetben a felkelők is cinkosok a diabolikus játszmában, akik egy héten át csak azért sem támadták meg az MDP budapesti központját (szemben a legtöbb kerületi székházzal), hogy kivárva a fegyverszünetet, a nem létező védők figyelmének lankadását, annál nagyobb veszteségeket okozva támadhassanak október 30-án. Ennek a verziónak azonban a józan ész, a történelmi tények (csak a fegyverszünet megkötését követően vonták vissza a pártházat őrző szovjet és magyar katonai alakulatokat) mellett később maga Jobbágyi is ellentmond (220. o.).
Verziója szerint Kádár, aki szerző által is elismerve november 1-jén estig együttműködött Nagy Imrével, részt vett az MDP felszámolásában, támogatta a semlegesség kinyilvánítását stb., mindeközben ördögi módon kelepcébe csalta, áldozatul dobta a budapesti pártházat és az ott tartózkodókat, és nem feledkezett el arról sem, hogy a leendő tett színhelyére a nyugati sajtó képviselőit is odaszervezze.
Abszurd az az ötlet is, hogy Kádárék így próbáltak hivatkozási alapot teremteni a majdani megtorlás, felelősségre vonás számára. Arányát tekintve ugyan magas azok száma, akiket népítéletekben (nem csak a Köztársaság téren) való részvétel vádjával állítottak bíróság elé, ám mégis csak az elítéltek kisebbik hányadát teszik ki, és a többiek számára is bőven találtak hivatkozási alapot az e téren sem válogatós szervek.
A hibás forráskezelés eredményeképpen Jobbágyi számos helyen nemcsak történelmietlenül, hanem jogszerűtlenül is jár el. Idéz egy 1954-ben kelt ÁVH-s iratból, amely szerint Dudás „a múltban a politikai rendőrség besúgója volt” (50. o.). Ezt a súlyos állítást meg is erősíti ’56 előtti meghurcolásának (1946-tól 1954-ig hol Romániában, hol Magyarországon volt fogságban) leírásával. Az olvasó pedig, aki nincs feltétlenül tisztában ezen vád általános jellegével, perbeli szerepével, könnyen spiclinek láthatja a forradalmárt.
Idézi Szabó bácsi védőjét: „orvosi vélemény szerint is pszichopátiás, kérem a felmentését” (61. o.), valamint a Fáncsik Györgyről felvett elmeszakértői véleményt: „psychopatiás hiszteroid karakter” (200. o.). Vagyis a könyv szerint a forradalom ezen két fő szereplője finoman fogalmazva nincs teljesen rendben – Jobbágyi szerint. Pedig egyik esetben sem arról volt szó valójában, hogy milyen a vádlott elmeállapota, hanem arról, hogy az orvosok olyan indítványokat tettek, amelyek a bíróság számára lehetővé tették akár az ítéletek korlátlan enyhítését is.
Hasonló jogi bukfenceket másutt is elkövet a jogászprofesszor úr. Ha feltételesen is, de bűnösnek mondja a Mosonmagyaróváron felkoncolt három határőrtisztet, miközben úgy tudja, nem folyt vizsgálat a sortűz felelőseinek feltalálására (75–76. o.). 1989-ben kiterjedt vizsgálat folyt, ami ugyan nem tudta egyértelműen megállapítani, hogy kik voltak a tényleges felelősök, ám Kahler Frigyes és M. Kiss Sándor Jobbágyi által is hivatkozott könyvükben (Mégis, kinek a forradalma?) a laktanyán kívül lévő tisztek felelősségét sejtetik. Megállapítják, hogy a sortűz után a legénység, sőt a tisztek egy része is szembefordult a parancsnoksággal, közülük a legélesebben Stefkó József, a népítélet egyik áldozata kérte számon rajtuk a véres merényletet, vagyis vele szemben kifejezetten aljas a tömeggyilkosság vádjának felvetése. Ebben az esetben Jobbágyi sem viselkedett másként, mint a Kádár-kor hivatalos udvari történészei, akik egy-egy felkelő rovott múltját bemutatva börtöntölteléknek neveztek minden fegyverest.
Ugyanilyen sommásan és bizonyítatlanul elítéli azokat is, akiknek a neve felmerült az óvári nyomozás során, ám perbe nem tudták őket vonni, mivel külföldre menekültek. Róluk a következőket írja: „Ők kilencen valószínűleg kulcsszerepet játszottak az eseményekben, s valószínűleg döntő szerepük volt a három ÁVH-s tiszt halálában” (78. o.). És írja ezt úgy, hogy tudja: „egyetlen aktusnál sem igyekeztek felderíteni, mit is csináltak a külföldre menekülők” (78. o.). (De azon már csak az olvasó éberségének próbára tétele érdekében csodálkozott el, hogy a Kádár-kormány nem tartotta meg a Népszava egyik cikke által ígért amnesztiát [182. o.])
Egészen elképesztő, amilyen végeredményre Jobbágyi jut e per fővádlottainak ügyében, megállapítva róluk, hogy az óvári esettől eltekintve nem játszottak jelentős szerepet, ítéletüket szinte kizárólag a Mosonmagyaróváron történtek miatt kapták. Megállapításával szemben Földes Gábor (akiről azt írja, hogy „néhány napos szerepe nem volt meghatározó az események menetében” [85. o.]) a győri pártellenzék egyik vezető személyisége (akinek ráadásul jó budapesti kapcsolatai voltak). Vagyis Földes a kádári hatalom értelmezésében a győri forradalom egyik előkészítője, amit a helyi Petőfi Kör megalakítása körüli szerepével is bizonyítottnak látnak. Ezek után ő a 25-i tüntetés, a győri forradalom kezdetének egyik vezéralakja, a felkelők képviseletében tárgyal a megyei első titkárral, neki átadja követeléseiket, majd elévülhetetlen érdemeket szerez a börtön előtti vérengzés megfékezésében, de egyben a rabok kiszabadításában is. Másnap Szigethy Attila az ő támogatásában is bízva, az ő rábeszélésének is engedve veszi át a megye irányítását, vagyis döntő része volt a megyei hatalomátvételben, nem beszélve arról, hogy a megalakuló Győri Nemzeti Tanács elnökségének is tagja lett. Ha október 27-e után egy időre ki is került a vezetésből, a forradalomtól akkor sem távolodott el, a november 4-i küzdelem egyik vezéralakja, cikkei jelentek meg a valóban független Hazánkban, ebben az országos jelentőségű napilapban, és neki köszönhető, hogy a Kisfaludy Színház nem operettel, hanem a Bánk bánnal, az idegen megszállók elleni nemzeti ellenállás, tiltakozás drámájával nyitotta meg az évadot.
A Szirmai–Angyal-per bemutatása során sem maradt adós Jobbágyi valami szenzációval. Óriási horderejűnek vélt felfedezését súlyára tekintettel meg is ismétli könyvében: október 31-én a forradalmi ifjúság és a fegyveres erők küldöttei megalakították a Forradalmi Honvédelmi Bizottmányt, egyben felhívásban fogalmazták meg legfőbb követeléseiket. „Az iratok között lévő »Felhívás« páratlan értékű irat, mert tudomásom szerint a felsőszintű honvédségi tanácskozásról, s az elfogadott »Felhívásról« tudomásom szerint (sic!) eddig sehol nem számoltak be” (174. o.). A fontos dokumentumról a szakirodalom többször és több helyütt említést tett (Eörsi László: A Tűzoltó utcai fegyveres csoport a forradalomban; uő.: Ferencváros, Gosztonyi Péter: Föltámadott a tenger… 1956 stb.). Amennyiben nem kívánta magát ezen munkákkal terhelni, úgy haszonnal olvashatta volna a gyűlés leírását Az 1956-os magyar forradalom. Történelmi olvasókönyv középiskolásoknak című kötetben vagy Salamon Konrád már idézett tankönyvében. A számtalan forráskiadványt, amelyekben megjelent a Felhívás, nem kívánom felsorolni, elégedjünk meg annyival, hogy A forradalom hangja (Budapest, 1989) dokumentumkötetben már olvasható volt. Ennek első kiadása, igaz, nem hazánkban, 1957-ben jelent meg, de az érdeklődő magyarok is olvashattak a gyűlésről, még ugyanebben az évben, méghozzá a kormányzat jóvoltából, ugyanis (természetesen nem objektív) leírása megtalálható a szintén 1957-ben kiadott ún. Fehér könyvek harmadik kötetében.
A szerző szubjektív utószavát olvasva is nehéz rájönni, miért olyan történelmi kort választott, amelyben ennyire tájékozatlan. Az egész kötetben mindössze két könyvre utal, konkrétan ezekre sem hivatkozik, és a témával foglalkozó filmek közül is csak egyet említ, feledve például a Mansfeld Péterről készítettet. A forradalmi szervezeteket (és sok esetben a szereplőket) ugyanolyan slendrián következetlenséggel nevezi meg, mint az eljáró szervek. Így lesz a Szirmai–Angyal per elemzésében „budapesti Munkástanács” (160. o.) a Nagy-budapesti Központi Munkástanácsból, „Egyetemi csúcsbizottság” és „Diákbizottság” (168. o.) az Egyetemi Forradalmi Diákbizottságból; valamint „Értelmiségi tanács” (168. o.) a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsából, amellyel azonosnak tudja az „értelmiségi Forradalmi Bizottságot” (uo.). Ez utóbbi valójában a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága néven alakult meg, és nem november 3-án, mint azt Jobbágyi írja (168. o.), hanem október 28-án, máskülönben nehezen tudta volna összehozni Dudás József találkozását október 30-án Nagy Imrével. (Ezen elnevezések megállapodottságát mutatja, hogy a középiskolai tankönyvek is egységesek a névhasználatban.)
Egyedül a Fáncsik-per bemutatására vállalkozó fejezetben tesz említést olyan perekről, amelyek összefüggenek vizsgálatának tárgyával (198. o.). Ezek közül Nickelsburg László és társai, valamint Galgóczi Zoltán és társai ügyéről azt írja, hogy „ismeretlen számú halálos ítélet”, noha az 1996-ban megjelent 1956 Kézikönyve harmadik kötetének 198. oldaláról egyértelműen kiderül, hogy Galgócziék perében a nyolc vádlott közül hetet ítéltek halálra, és mindannyiukat ki is végezték, életrajzuk is megtalálható a hivatkozott kötet 135–140. oldalán, de ugyancsak tájékozódhatott volna arról is, hogy Nickelsburg Lászlót két társával együtt utolsónak végezték ki az 1956-ot követő megtorlás során 1961. augusztus 26-án (l. a hivatkozott kötet 186–188., valamint 199. oldalán). De Nickelsburgék Jobbágyi által hivatkozott perszáma sem a Köztársaság téri ügyben lefolytatott eljárásra, hanem a Baross téri felkelők ügyére vonatkozik. Nickelsburgot ugyanis 1957-ben jogerősen életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, mint az említett fegyveres csoport vezetőjét, és már büntetését töltötte, amikor a politikai nyomozók látókörébe jutott, hogy személye kapcsolható a Köztársaság téri népítélethez. Ekkor újra bíróság elé állították, és 46/1960. számon ítélte halálra a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Borbély János elnökletével.
A Jobbágyi által még e helyütt felsoroltak közül Havrila Béláné, Sticker Katalin nem volt elsőrendű vádlott, őt ugyanis a Wittner Mária és társai ellen lefolytatott eljárás másodrendű vádlottjaként ítélték halálra és végezték ki két társával egy napon (l. idézett kötet 153–155., valamint 221. o.). De ha ezt a könyvet nem is ismeri a szerző, azért attól, aki 1956-ról ír, aki az igazságtétellel ex professio foglalkozott, annyi elvárható, hogy napjaink egyik legismertebb ’56-osának, Wittner Máriának egy-egy írását vagy legalább néhányat a vele készített interjúkból elolvasson, és akkor ez az utolsónak említett hibája elkerülhető lett volna.
Mindezek alapján én is melegen ajánlom a fiataloknak ezt a könyvet. De csak azoknak, akik jelenünk jobb megértése érdekében múltunkban kívánnak elmélyülni: a jövő történészeinek. Állítsák maguk elé intő példa gyanánt: így nem szabad.